Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2015. július 9., csütörtök

Egy kis helyzetjelentés



Elteltek a heteink, hónapjaink tartalmasan, nyugalmasan. Sokszor eszembe jutott, hogy mennyi mindenről kellene írni, de aztán nem tudtam úgy leülni a gép elé, hogy valami komolyabba belefogjak. Pedig tényleg sokféle téma időszerű már bennem és körülöttem, és ezért van, amiről biztosan írok majd valamikor, de most még nem. Viszont egy helyzetjelentést, úgy gondoltam, azért összehozok, hogy legyen valami életjel, mely jelzi: "hahó, még itt vagyok ám!":) Jöjjön akkor pár dolog, rólam, rólunk.


Még egyben - de már nem sokáig

A 38. hét végén járok: ez már bizony izgalmas, várakozós. Nagyon jól érzem magam, viszont fészekrakó ösztönöm még sehol. Pedig lehetne pakolni mindenfélét. Még a babaruhák is a garázsban bezacskózva pihennek, de nem sietem el, várom a nagy ihletet. Lehet, hogy hiába várom és nem is lesz ilyenem: nem emlékszem, hogy engem annyira nagyon el szokott volna kapni a takarítós-rendrakós mizéria. Maximum egy-egy napra, de akkor aztán sírásig elfáradok. Meglátjuk mi lesz.

Érzéseim ez alkalommal is kicsit mások, mint korábban ilyentájt, mondhatni érdekesek. Egyrészt, minden pisilésnél számítok rá, hogy most mindjárt szülünk. Másrészt próbálom magam más irányba terelni, hogy ne legyen olyasmi, hogy apátiába zuhanok, mert elfogy a türelmem és besokallok attól, hogy még nem szülök.

Tény, hogy a mi gyerekeink nem siették el a világra érkezést és mindegyikük, aki kapott arra lehetőséget, kicsit vagy jócskán, de mindenképpen a kiírt időpont után született meg. Előbbiek ismeretében mi a magunk részéről nem fogjuk siettetni ezt a babácskát sem. És mivel a tavalyi költözésünk után most abban a sajátságos helyzetben vagyok, hogy helyben nincsen szülészet, dokit nem választottam, ugyanakkor egy nagyon kedves és együttműködő védőnénivel áldattunk meg, így most senki sem nyomat, hogy menjek már be és idő előtt vágassam föl a pocakom, mert ha nem, akkor jaj lesz. Ez olyan nagyon jó most, olyan békés, stresszmentes és természetes.

Helzával a vége stresszes volt, mert folytonosan alkudozni kellett, hogy még ne kelljen befeküdnöm, és ez nem volt jó benne. Most annyira jó, de persze van benne kihívás is. Mivel nem vizsgálgatnak, kérdezgetnek, macerálnak folyamatosan és nem kapok dokis helyzetjelentést, haladékot vagy ítéletet sem, egyedül a babamozgás, a pocakkeményedések és az egyéb testi érzeteim vannak. Így saját magam kell kidolgoznom magamból a várakozás-okozta feszültséget és a szülésre hangolódást, meg az érzelmi csapongást is.

Mindenféle gondolataim vannak, sokat merítek korábbi hetek vagy évek kedves ismerősökkel lefolytatott beszélgetéseiből - ez most új dolog. Helzával inkább akkoriban olvasott, szüléssel, születéssel kapcsolatos olvasmányaim visszhangoztak bennem. Most nem olvastam könyveket, most más dolgok járnak a fejemben, de készülődök, ahogyan a testem is készülődik - saját magunk ritmusában, senkitől sem siettetve. Jó így: békés burokban, Isten jelenlétében, itthon, a család körében.


Vizsgák

Túl vagyunk ezen a megmérettetésen. Azt mondhatom, hogy ez a félév és vizsgaszezon volt a legszebb, leginspirálóbb emlék eddig az összes többi közül.

Egészen merész, új dolgokat is kipróbáltunk a tanulásban és nagyon bejött a dolog. Matekból a két kisebbel félretettük a tankönyvet és az internetről szedtem nekik olyan feladatsorokat, amelyek lefedték a harmadikos-negyedikes anyagot. Együtt ültünk asztalhoz és naponta közösen csináltuk meg a feladatsorokat, egyet, kettőt vagy hármat. Aztán másik napon ugyanazt csinálták meg újra, egyedül. Majd napokkal később még egyszer újra egyedül, ha szükséges volt.

Én persze végig ott ültem velük, tehát nem voltak annyira egyedül. Kellett is nekik itt-ott segíteni, igényelték is, nekem meg igazán jól esett közvetlenül tetten érni sajátos gondolatmenetüket, attitűdjüket, reakcióikat sikerre, kudarcra. Nagyon érdekes és inspiráló tapasztalat volt ez a 'sokszor ugyanazon végigmegyünk'-módszer is és maga a különböző évfolyamokat párosító közös tanulás is. Pont most, pont így.

Korábban egyébként komolyan tartottam attól, hogy ha összevonom a két fiunk vizsgára készülős tanulását, akkor a vérmérséklet-különbségük miatt majd durva rivalizálás lesz közöttük és ezért nem fog sok jó kisülni a dologból. Náti ugyanis ügyesen haladt eddig a matekkal, Rafinak viszont ez a tárgy a mumus. Rafi ráadásul nehezen viseli a versenyhelyzetet (ő a tesóval való együttanulást így szokta értelmezni), Náti viszont nagyon komótos, túlságosan is - ebből a helyzetből ugyanakkor nem egy türelmetlenül morgós nagytesó fogja kihozni...

Aztán a körülmények érdekes alakulása folytán végül mégis nekiugrottunk a két gyerekkel közös anyagon tanulásnak. Ebből az alaphelyzetből voltak konfliktusok: volt sírás, meg morgás, meg duzzogás a gyerekek részéről, volt kiborulás és sok lelkizés az én részemről. És aztán elcsitultak az indulatok és nagyon jól lehetett velük együttdolgozni. És ennek az élménynek a lecsapódása az, hogy: ó, ilyet szeretnék még máskor is!!

Dodával is megváltoztak a dolgok. Egy ponton a felkészülésben rájöttem, hogy nem lehet csak úgy magára hagyni, és nem lehet az a cél, hogy mindent önállóan csináljon meg. Azért nem, mert a tanulnivaló anyagok ezt a fajta önnállóságot nem támogatják: a kísérleti tankönyvek egy része (amiből tanulnunk kellett az idén) meglehetősen kusza munka. Ráadásul a bennük leckénként található összefoglaló kérdések is mindenre jók, csak a lecke tartalmát összefoglalni nem. Kellek tehát, hogy segítsek kibogarászni, hogy ki van kivel, meg az összefoglalásnál is szükség van arra, hogy együtt vegyük a dolgokat végig.

Még amiatt sem működik nálunk a nagy önállósítás, mert tény, hogy Doda szeret velem tanulni és én is szeretek vele - és ezt a helyzetet már miért akarnánk megváltoztatni? Miért akarnám lepattintani a gyereket, amikor számára a vizsgakészülős tanulás úgy élvezhető, ha nincsen benne magára hagyva? Már tapasztaltuk, hogy ez is milyen jó alkalom a közös emlékek gyűjtésére meg a kapcsolatunk építésére. Ahogy Doda egyre inkább benne van a tizenéves korban, egyre jobban felértékelődnek a vele tölthető idők, amelyekből megismerhetem őt és kicsit együtt szórakozhatunk tanulás címszó alatt...:)

Volt azért több tanulnivaló, amin egyedül ment végig. Szóval önállósul, de máskor többet szeretnék vele együtt tanulni, mert úgy látom, ez még szükséges. A következő tanév szerintem bőven fog erre alkalmat kínálni, a hetedik osztály ugyanis több vadiúj tantárgyat is hoz nekünk, amelyekkel, úgy hiszem, együtt fogunk tudni igazán hatékonyan megbirkózni.


Kulcsosházas csillagtúra

Életünk első nomádulós élményét gyűjtöttük be az idén: 4 napot és 3 éjszakát töltöttünk el egy erdei kulcsosházban családi körben, távol mindentől és mindenkitől. És ezt szó szerint kell érteni: az autót is 40 perces (erdei ösvényen) gyaloglásnyira kellett letennünk, és a kulcsosházunkban nem volt se internet, se áram, se víz. Volt viszont a közelben forrás, ahonnan kannával kellett vizet hozni (nem mindennap). És persze, amikor besötétedett, elemlámpával világítottunk. Hogy ne unatkozzunk, vittünk magunkkal egy többszáz oldalas izgalmas könyvet, amit esténként felolvastunk a gyerekeknek az elemlámpa fényénél. Kicsik és nagyok számára is ez lett a nap 'fénypontja'...

A fílinghez hozzátartozik még a tágas tisztás is az erdő közepén, ahol a kulcsosház állt. Itt a kora reggel szépségével engem örvendeztetett meg*, a nap többi részében pedig a gyerekek bázisaként funkcionált, ahol az esőmentes napokon felfedeztek, kergetőztek, játszottak. Az előbb említett fíling része volt még, hogy tábori emeletes vaságyakon aludtunk, pottyantósba intéztük a dolgainkat (amit persze minden egyes alkalommal reflexből le akartam húzni), és a jancsikályha is, amivel fűtöttünk. Utóbbinak az a története, hogy a négyből két nap zuhogó esőben kellett megjárni az utat a kocsihoz, majd vissza a házhoz is, melynek következtében jócskán eláztunk, s mind a holminknak, mind nekünk jól esett a rittyentős meleg.

A tábori fíling mellett szuper volt a net, facebook és mindenféle szokványos tevékenység nélküli lét is, aminek maradéktalan élvezetéhez azért az is kellett, hogy maga az épület (bár egyszerű berendezésű, de) nagyon szépen karbantartott kis kuckó volt. A gyerekek, a kutya és mi felnőttek is nagyon élveztük az ottlétet. Persze más ilyen helyen élni, mint kiszakadni valamiből, ahova aztán vissza tudsz térni...

A főzésre például nem volt gondunk, mert találtunk egy olcsó vendéglőt, ahol mindennap letudtuk a főétkezést (emiatt kellett naponta 40 percet erdeigyalogolni a kocsihoz, mellyel aztán 10 perc alatt átértünk arra a településre, ahol az előbb említett vendéglő volt). A többi étkezést a kulcsosháznál intéztük. Tény, hogy ha főznöm is kellett volna, akkor azért jóval körülményesebb lett volna megoldani a dolgot, de talán az sem lett volna lehetetlen.

Összességében, ez a pár napunk igen jól sikerült, meg azért kalandos is volt. Volt ugyanis gyerekelveszés is abban a széles nagy erdőben (a mi gyerekünk veszett el), és variálás is programok és egyebek témában. De nem bántam meg, hogy bevállaltuk a családi nyaralásnak ezt a formáját. Bár az elején kicsit aggódtam, hogy talán nem volt annyira jó ötlet pocakbabával meg hároméves Helzával ilyen merényletbe bonyolódni, de egyáltalán nem bizonyult rossz döntésnek, hiszen nagyon szép élményekkel gazdagodtunk, olyanokkal, amikre jó visszagondolni. És, amit akár minden évben ismételnénk...


Beiratkozás és magántanulói kérelmek hosszabbítása

Zeki ősztől első osztályt kezd, a fiúk pedig továbbra is itthon tanulnak. Így duplán szembesültünk a januártól a magántanulókra vonatkozó új procedúrával: nevesen azzal, hogy az igazgató most már nem adhat ki magántanulói státuszt a gyerekjóléti és a gyámhivatal szakvéleménye nélkül.

Nálunk nem vonták össze Zeki magántanulóvá válásának eljárását a már otthontanuló gyerekeink magántanulói státusz-hosszabbításával**, hanem két különálló ügyként kezelték. Ez annyit jelentett, hogy a gyerekjóléti például kétszer járt nálunk. A gyámhivatalhoz viszont csak egyszer kellett bemenni, mert ők szemfülesek voltak, és a nagyobb gyerekeink adatait is elkérték akkor, amikor Zeki ügyében mentünk meghallgatásra. Végig- mentünk tehát ezeken a bürokratikus lépcsőkőn és hálával a szívünkben elmondhatjuk, hogy az egész eljárás túlélhető.

Volt persze bennem nem kevés félelem meg aggódás és mindenféle érzés az alatt az idő alatt, amikor a procedúrában benne voltunk. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mi lesz akkor, ha egyik vagy akár mindkét szerv negatív szakvéleményt fogalmaz meg. Nem tudtuk, mi a protokollja egy ilyen helyzetnek, nem tudtuk, mi a tétje, ha kimondják, hogy nem javasolják a magántanulóságot. Frusztráló is volt ez az egész, mivel hat otthontanulós évünk alatt sohasem volt dolgunk egyikükkel sem. Nem voltak tapasztalataink velük kapcsolatban, viszont azt tudtuk, hogy bárhogyan is fognak viszonyulni, jövőre újra fel kell vegyék velünk a kapcsolatot, mert minden újabb év új vizsgálatot jelent.

A lelki fentek és lentek mellett végül minden normálisan zajlott. Kedvesek, együttműködőek voltak velünk. Persze voltak keresztkérdéseik, érdeklődtek a miértekről, a hogyanról, a meddig még-ről. És ugye, kifejezték aggályaikat a szocializációval kapcsolatban... ez az örök pojén, hehe. De nem voltak sem ellenségesek, sem lealacsonyítóak: értelmes emberként kezeltek, ami pozitív megtapasztalás volt. A bizonytalanságban telt sok izgalmas hét vége az lett, hogy mind a négy iskolásunk magántanulóként kezdheti majd az őszt. Ezért egyedül Istené a hála, hiszen Ő készítette el a helyzetet a számunkra és Ő végezte a szakember-válogatást is.:)


Huzavona Pocakbaba neve körül

Na, ez még egy szép történet. A pocakban csücsülő kisleányunk nevének kiválasztása körül megint belefutottunk abba a helyzetbe, mint Helzával is. Tény, hogy nekünk nagyon nehéz megfelelő lánynevet választani. Fiút még csak-csak, de a lánynál mindig megakadunk, akármennyit agyalunk is rajta. Talán túl sok a kritérium, nem tudom, de nekem minden egyes tényező fontos. Hogy mi alapján szelektálunk?

1. Istennel kapcsolatos legyen a nevének jelentése (vagyis legyen benne Isten, mint szó és ha lehet, akkor valamely tulajdonságáról szóljon)
2. mindkettőnknek (férjnek és nekem is) tetsszen
3. legyen ritka név
3. legyen héber eredetű
4. legyen két szótagú

Az első kettőhöz ragaszkodom, a másik háromból akár engednék is. De nagyon-nagyon nehéz olyan női nevet találni, amelyre igaz az első feltétel - gyakorlatilag itt akad el az egész névkeresés. Van persze néhány, ami megfelel ennek a kritériumnak, de az vagy ismerős gyerekének a neve; vagy egyikünknek sem tetszik; vagy olyan bibliai szereplőnek a neve, aki nem pozitív példa, hanem valami gonosztevő.

Szóval ez van, így a mostani várandósságnál is viszonylag hamar eljutottunk ahhoz a döntéshez, hogy újra folyamodjunk a névengedélyeztetéshez, mint megoldáshoz. Meg is volt az ideális név: én beleszerettem, férjnek is megtetszett, ráadásul mind a négy feltételt kimerítette, így minden szempontból ideálisnak bizonyult. Beadtuk a kérvényt, elindult a procedúra és csak vártunk, vártunk. Sok hét múlva kiderült, hogy a dolgok nem fognak olyan simán menni, mint az első alkalommal...

Amikor megkaptuk a választ, azt olvastuk benne, hogy zsigerből elvetették az általunk választott nevet. Az anyakönyvvezető ráadásul elmondta, hogy fellebbezésnek helye nincs. Morgo- lódtunk ezen valamennyit, aztán úgy döntöttünk, hogy a dolgot nem hagyjuk annyiban. Már csak azért sem, mivel az érvek, amellyel a név elvetését indokolták, nem voltak helytállóak: egy félreértésen alapultak, ugyanis rosszul értelmezték magának a névnek a kiejtését.

Továbbmentünk hát, ami nem is bizonyult olyan egyszerűnek, mivel hiába érdeklődtünk, meg kerestünk erre-arra, nem kaptunk egyértelmű információt azzal kapcsolatban, hogy hova is lehetne fordulni a kérdéseinkkel. Végül a net segített, megtaláltuk az illetékes e-mailcímét, amelyre megírtuk a levelünket.

Néhány levélfordulás után telefonbeszélgetést is sikerült megeszközölni, amely kellemesre sikeredett és némi fejlemény is lett belőle. Az egyértelműen kiderült, hogy a nevünk engedélyezéséhez nem fognak tudni hozzájárulni, mivel az bizonyos szempontoknak nem felel meg, amelyeknek pedig meg kellene. Viszont a beszélgetésben a nyelvész asszony megígérte, hogy utánajár néhány olyan névnek, amelyek hasonlóak az általunk választotthoz, de amelyek gond nélkül átmennének az engedélyezési eljáráson.

Még aznap meg is írta emailben azt a pár nevet, amit talált - és volt olyan köztük, ami megtetszett! A gond az, hogy a férj vonakodik, mert a név elég furcsi. Neki egy másik név tetszik jobban (korábban azt is én vetettem föl, de az új név ismeretében nekem ma már nem tetszik annyira).

Most megy a dilemma, hogy melyik legyen, aztán meg lehet, hogy egy harmadik lesz.  Mindenesetre elindítottuk a procedúrát az új név engedélyeztetéséről, hogy tudjuk azt választani, ha szeretnénk. Nagyon a végére csúszott ez a dolog, nem így terveztük, de nem baj: egy kis izgalomtól csak még érdekesebb az utolsó hetek várakozása.

Hát, ennyit rólam, rólunk. Terveim szerint még a szülés előtt jelentkezem egy-két írással. Meglátjuk - talán még belefér a heteinkbe ez is, mert Nevenincs Pocakkislány sem indul meg korábban, mint a tesói.

__________________

* Nem vagyunk egy korán kelős család, sőt, de mostanság a pocak miatt hajnalban muszáj kikászálódnom az ágyból pisilés okán. A kulcsosházban sem könyörült a pocak, ami azért volt jó, mert én egyedül lehettem tanúja a festőiesre alkotott hajnali égboltnak a csodás madárfüttyös tisztáson, ami nekem szépséges volt, emlékeimbe égett és azóta is eszembe jut.

**Az intézményvezető hivatalosan csak egy évre adhat magántanulói státuszt. Ez azt jelenti, hogy minden évben újra kell folyamodni hozzá kérelemmel, neki pedig minden évben újra kell engedélyeznie.




4 megjegyzés:

  1. Örülök az életjelnek. Jó olvasni rólatok. További áldott várakozást kívánok! Kíváncsi vagyok arra a névre. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Betti! A névre már nem kell sokáig várni (egyelőre még mi is kíváncsiak vagyunk rá)...:)

      Törlés
  2. Szia!

    Írtad, hogy minden évben újabb procedúra a magántanulóság engedélyezése. Ezt az információt honnét tudod?
    A mi kislányunk most lesz elsős. Végigjártuk, mind a gyámügy, mint a gyermekjóléti szolgálat vizsgálatát. Az igazgató kikérte a véleményüket, de ha nem javasolták volna, akkor is úgy döntött volna, hogy engedélyezi a magántanulóságot. Nem értem, hogy miért minden évben ez a tortúra.... Rosszabb esetben minden évben nemleges a két hivatal javaslata, viszont az igazgató kezében van a döntés.
    Hátha te tudsz valamit, ami nekem nem világos.

    Köszi:
    Szabó Anikó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Anikó!

      Ez a téma engem is foglalkoztat. Rendelet nincsen róla, hogy kötelező lenne évente kiadni, de úgy tapasztalom, hogy ennek ellenére ezt így kezelik hivatali szinten is, meg egyes intézményi szinten is. Erre két forrás alapján következtetek.

      Az egyik a sulink iskolatitkárával való beszélgetésünk tanév végén. Én őt megkérdeztem konkrétan erről (vagyis, hogy van-e arról rendelet, hogy évente meg kell újítani a magántanulói kérelmeket). Azt válaszolta, hogy ebben a tanévben volt egy eligazító továbbképzés oktatási intézmények dolgozói számára kifejezetten magántanulókkal kapcsolatos eljárások procedúráiról, amin ő is részt vett. Ezen az alkalmon elhangzott, hogy évente meg kell újítani a kérelmeket. A mi sulinkban amúgy már évek óta eszerint járnak el, így ez a továbbképzés csak megerősítette őket abban, hogy amit tesznek, az rendben van így.

      A másik, hogy amikor kerestem valami idevágó rendeletet a neten, akkor rendelet helyett több suli házirendjét dobta ki a kereső, amelyben ez a mondat szerepelt:

      "Amennyiben a magántanulói státuszt egy tanévnél hosszabb időre tervezik, a szülőnek az írásbeli
      kérelmet minden tanév megkezdése előtt újra be kell nyújtani."

      A helyi sulis gyakorlatok ettől simán eltérhetnek, mivel jelenleg nincsen központilag kiadott procedúra-kézikönyv, amely a magántanulókkal kapcsolatos teendőket összefoglalná az okt. intézmények dolgozóinak. Az iskolatitkárunk által említett eligazító továbbképzés gondolom egy erre irányuló kezdeményezés, de a részvétel nem volt kötelező. Sok suliban alig pár otthontanuló van, ők adott ersetben kevésbé tájákozottak (és kevésbé motiváltak a tájékozódásra), mint azok az intézmények, ahol sok magántanuló van.

      A gyerekjólétis/gyámhivatalos procedúra évenkénti megújítása azoknak a kiszűrésére szolgál, akik a magántanulói státusz lehetőségét visszaélésre használják (nem kevesen vannak). Tehát nem feltétlenül ellenünk van ez, de persze ettől függetlenül minket is érint...

      Törlés

Szívesen olvastátok