Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2015. március 31., kedd

Hogyha egyáltalán nem befolyásolom őt a tanulásában, az a jó? (Az 'unschooling korlátai' sorozat 1. része)



Néhány poszttal 'korábban' az unschooling témáját jártam körül. Mostanában sok otthonoktató gondolkozik erről - legtöbbször lelkesen rácsodálkozva, hogy a teljesen szabad tanulás mennyire természetes és kézenfekvő koncepció, és hogy tulajdonképpen ez az az út, amire ő maga is rá szeretné tenni a lábát. Bevallom, ezek miatt a hangok miatt sokat morgolódtam az elmúlt időszakban. Egy Magyarországon nem kivitelezhető oktatási alternatíván felbuzdulnak és másokat is erre buzdítanak - mindennek mi értelme van?

Válasz nem jön erre a kérdésre, az unschooling népszerűsítése pedig egyre nyíltabb formában zajlik, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez bizony nem megvalósítható idehaza (a törvényi háttér miatt). A helyzet már egy ideje nemigen hagy nyugodni, így hát muszáj volt mélyebbre ásnom és több információt gyűjtenem a témáról, ha már úgysem tudok továbblépni.

Az elmúlt időszakban ezért igen sokat gondolkoztam erről. Olvastam Andre Stern írásait, valamint gyakorló unschoolingoló anyukák blogjait és lázasan kerestem a kérdéseimre a választ. Vajon mennyire működőképes ténylegesen? Fel lehetne erre a modellre építeni egy társadalmat? Hogyha lehetne legálisan ezt az alternatívát választani, akkor akarnám ezt választani?

A gondolkozásom sok gondolatot szült és lassan kiformálódott ez a sorozat. A címválasztás tudatos volt, mivel nem-titkolt szándékom az unschooling népszerűbb oldala helyett egy árnyaltabb képet bemutatni róla. Mielőtt azonban belevágnánk, szükséges egy kis fogalomtisztázás, tapasztalataim szerint ugyanis vannak értelmezési nehézségek ebben a témában.


Kétféle unschooling?

A problémát az okozza, hogy az unschoolingba (amely eredetileg a teljes iskolamentességet és a gyerek érdeklődése által meghatározott tanulási folyamatot jelentette) valahogyan belekeveredett egy másféle nézőpont is, amely, bár kiveszi az állam kezéből a tanulnivalók meghatározásának kiváltságát, azt nem a gyereknek adja át, hanem magának a szülőnek. Most tehát ott vannak azok, akik iskola és kötelező számonkérések nélkül képzelik el az életüket - ők teljes mértékben a gyermekükre bízzák, hogy mikor mit szeretne tanulni. És ott vannak azok, akik saját menetrendet követnek, és úgy tanítják a gyerekeiket, maguk irányítva a tanulmányi haladást.

Azt hiszem, ez az egész magyar sajátosság. Az amerikaiak például csak az előbbit hívják unschoolingnak - utóbbit simán az otthonoktatás (homeschooling) széles kategóriájába sorolják. Ez logikus is, hiszen ott is valamely választott tananyag alapján történő oktatás (tehát schooling) folyik, még ha nem is az állami iskolák tananyaga alapján.

Ezzel szemben viszont mi, magyarok, szigorúan elhatárolódunk az otthonoktatás/otthontanítás kifejezésektől, nagyon ügyelve arra, hogy 'otthontanulók' megkülönböztető névvel illessenek, amennyiben unschooling folyik az otthonunkban. Ez viszont kissé félrevezető - részben azért, mert a nem-unscholingoló otthonoktatott gyerekek is ugyanúgy otthon tanulnak, mint az unschoolingoló otthontanulók; részben azért, mert az unschoolingoló otthontanulók otthonaiban is folyik tanítás. Most úgy tűnik, hogy csak lovagolok itt a szavakon, de nem így van. Megmagyarázom.


Otthontanul, otthontanítják vagy otthonoktatják?

Ha az otthontanuló kifejezés az unschoolingoló családok számára az unschooling életformához kapcsolódik, akkor nem tudom, milyen névvel kellene illetni azokat a gyerekeket, akik mondjuk magántanulók, de nem unschoolingolnak. Ők ugyanis szintén otthontanulók, mivel otthontanulnak.

A másik dolog, ahogyan az előbb említettem, hogy az unschoolingolók otthonaiban is tanítja valaki a gyerekeket, tehát náluk is folyik otthontanítás. Bár ebbe nem nagyon gondolunk bele, de nyilvánvaló, hogy az unschoolingoló gyerekek sem saját magukat tanítják otthon, hanem ők is valamely rajtuk kívül álló forrásból szereznek információkat a világról. És ez így természetes.

Az igaz, hogy sokféle ismeret van, amelyet autodidakta módon is el lehet sajátítani, de azért nem mindent lehet ilyen módon a magunkévá tenni. Van, amit más meg kell, hogy mutasson ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjuk tanulni. Van, amit nem elég megmutatni, hanem együtt kell valakivel végigtanulni ahhoz, hogy valódi elsajátításhoz eljussunk.

Vajon kizárólag az otthonoktatott gyerekek részesülnek tanításban? Az unschooling kizárja azt, hogy a gyerekeket valaki (akár direktben is) tanítsa?

Egyáltalán nem! Minden esetben ugyanis, amikor egy másik személy a tudásából/ismeretéből a gyerekünknek valamit olyan módon átad, hogy azt képes legyen elsajátítani, a tanulás/elsajátítás mellett tanítás is történik. Indokolatlan az elhatárolódás a tanítás, otthontanítás szavaktól, hiszen az unschoolingoló otthonokban is zajlik tanítás, azokat a gyerekeket is valaki tanítja. Nem csak magukban/maguktól szedik föl az ismereteket, készségeket.

Attól még, hogy ez nem szervezetten és nem egy konkrét tanmenet szerint történik, attól még ugyanúgy tanításnak hívják. Akkor is tanításnak hívják, ha nem a szülőkhöz kapcsolódik az adott ismeret átadása. Nem kellene tehát olyan szigorúan elhatárolódni attól, hogy otthontanítóknak nevezzük azokat a családokat, amelyek unschoolingot folytatnak.

Az 'oktatás' fogalom egy kicsit más. Az alatt főképp a szervezett keretek között zajló, előre meghatározott tananyag szerinti tanítást értjük, s ebben nyilván nem részesül egy unschoolingoló gyermek. Így tehát érthető a szülői idegenkedés ettől a szótól - a másiktól (tanítás) azonban nem.


Szabadon tanulni, unschoolingolni vagy szabadabban tanulni?

Az is zavart okoz, hogy van szabad tanulás meg teljesen szabad tanulás, és a kettőt ritkán használják konzekvensen. Szabadon tanulni annyit jelent, hogy valakit nem egy külső erő, hanem a saját érdeklődése irányít adott ismeret vagy dolog elsajátítására. A természetes érdeklődés (más szóval lelkesedés) az a dinamikus hajtóerő, amely a minket komolyan foglalkoztató kérdésekre mindenáron választ szeretne találni, és ha a feltételek adottak, ez a hajtóerő elvezeti az embert a válaszokhoz. Ennek a folyamatnak a neve szabad tanulás.

Szabad tanulás végbemehet bárhol és bármikor: otthon egyedül olvasva, a természetben barátokkal sétálva, egy múzeumban ismeretterjesztő előadást hallgatva, a nagypapával a garázsban barkácsolva, de még az iskolában is. A lényeg, hogy az érdeklődés belülről jöjjön és a válaszok forrása (bármi is legyen az) elérhető legyen.

A teljesen szabad tanulás más. A szabad tanulásra épül, de nem áll meg ennyinél. Annyival másabb, hogy kizárólagosan működik, vagyis a belső motivációból történő ismeretszerzést tartja az egyetlen jófajta tanulásnak. Nincsen másféle tanulás, amire berendezkedik, csak a lelkesedésen alapuló szabad tanulás. Ez a megközelítés egy életmódot kíván, ami a középpontba a személyt és az ő egyéni érdeklődését állítja, elutasítva/kizárva minden külső elvárást a tanulással kapcsolatban.

Az unschooling (teljesen szabad tanulás) tehát nem azonos a szabad tanulással.

Szabadon egy suliban járó gyerek is tanulhat, hiszen ehhez elég, ha hagyják őt az őt érdeklő témában elmélyülni. Ezt meg is tudja tenni mondjuk suli után, ha elég szabadidőt biztosítanak neki. Vagy (ha egy pedagógus tehetséges és ügyesen lavírozik a rendszerben, akkor) egy tanórát is el lehet olyan irányba vinni, ahol a szabad tanulás meg tud valósulni. Nem azt mondom, hogy ez jellemzően meg is történik az iskolákban, de a helyszín nem zárja ki a lehetőséget: tehát akár meg is történhet.

Unschooling viszont semmiképp sem valósítható meg oktatási intézmények tanulójaként - még magántanulóként sem. Azért nem, mert az intézmények automatikusan külső elvárásokat támasztanak, így tehát mások 'mondják meg', hogy a gyereknek mit kell tanulnia. A teljesen szabad tanulásban viszont teljesen a tanuló kezébe kerül a tanulmányok irányának a meghatározása.

Előbbiekből látható, hogy nem pontos, ha magyar viszonyok között otthontanuló gyerekek esetén 'unschoolingosabb tanulós időszakról', 'unschoolingos tanulásról' beszélünk. Nyilvánvaló, hogy amikor erre utalunk, akkor a külső követelmények még meghatározóak az életünkben és szülőként továbbra is mi irányítjuk a gyerekünk tanulását, nem az ő lelkesedése.

Ez akkor is igaz, ha adott időszakban sokkal lazábban vesszük a vizsgakövetelményeket és nagyobb beleszólást engedünk abba, hogy milyen sorrendben tanulja a betűket vagy a matekot. Ezt a változtatást inkább szabadabb tanulásnak kellene nevezni: arról ugyanis nincsen szó, hogy minden külső követelményről lemondanánk (unschooling), de arról sem, hogy a gyerek lelkesedése lenne az alapja az aznapi tanulásnak (szabad tanulás).

Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban, amikor unschoolingról írok, kizárólag a lelkesedésből jövő szó szerinti teljes tanulási szabadságot értem alatta. Most, hogy ezt így tisztáztuk, evezzünk komolyabb vizekre, és nézzük meg, hogy ha egyáltalán nem befolyásolom a gyermekemet a tanulásában, az tényleg jó-e.


Az unschooling fogalma másképpen és néhány érdekes kérdés

A teljesen szabad tanulásban szülői oldalról egy elvárásoktól mentes légkör biztosítása a cél, ahol a gyermek csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek hozzá közel állnak (vagyis amelyeket szeret). Az a kívánatos, ha minden időpillanatban kizárólag azokat a dolgokat tanulja, amelyek akkor és ott őt érdeklik. Erre egy hozzászóló nagyon találó megfogalmazást írt az egyik régebbi unschoolingos poszthoz:

"Tegyük fel, hogy művész ember vagyok. Kreatív. Mondjuk festő, vagy zenész, vagy színész, vagy filmrendező... (én például mesterfodrász vagyok)
Szóval...
Nem érdekel a matematika és a számtan. Soha nem érdekelt!
Nem is használom az életben, kivéve a legalapvetőbb műveleteket (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, százalék, terület és térfogat).
Akkor mégis mi értelme volt ezt a tantárgyat 12 (!!!) éven keresztül tanulnom az iskolában???
SEMMI.


Ez az unschooling lényege!

Ami nem Te vagy azt nem "kell" megtanulni.
Nincs olyan, hogy kell! Totál felesleges időpocsékolás!

Gyötrelem és kín, értelmetlenül.

Nem megy a gyeremekednek a matek?
Akkor mégis miért erőlteted?
Fizikus lesz? Nem hiszem...
Akkor?
...
Valami olyat fog csinálni amit SZERET!
...és nagy valószínűséggel ahhoz nem lesz szüksége a számtanra.

Értitek már? EZ az unschooling lényege!
Felesleges azon rugózni, hogy nem jó matekból...
Majd jó lesz másból.
Picasso sem volt jó matekból, meg Elvis Presley sem, meg Steven Spielberg sem.
A maguk területén mégis kiváló emberek.
Amit szeretsz, ami érdekel, abban kiváló leszel. A többivel ne foglalkozz!
EZ AZ UNSCHOOLING.


Nem lehetsz egyszerre olimpiai bajnok, meg festőművész, meg kitűnű autószerelő, és zseniális közgazdász. Ezek totál más készségeket igénylő dolgok.
Viszont ha ez így van (márpedig a való életben így van), akkor mégis mi értelme van az olimpikonnak és a festőművésznek matekot tanítani 12 évig? Mi értelme van az autószerelőnek és a közgazdásznak irodalmat tanulnia 12 évig?
Semmi.
Akkor tanuld, és pontosan azt ami érdekel, és ami foglalkoztat!

Ez az unschooling."

A koncepció nagyon érdekes és elvileg működik is. Hiszen a gyerekek született 'kíváncsiak' és hihetetlenül fogékonyak mindarra, ami adott pillanatban érdekli őket. Az is igaz ugyanakkor, hogy sokukat csak nagy küzdelem árán lehet arra megtanítani, ami akkor és ott nem érdekli - ha ez egyáltalán lehetséges. Adja tehát magát a megoldás: tanulja csak azt, ami érdekli, amit szeret, amiből jó. Így megszűnnek a makacskodás körüli otthoni konfliktusok és a tanulás valódi sikertörténetté válik az egyéni érdeklődés erőteljes szárnyain...

De, vajon honnan tudható már gyerekkorban, hogy mi az, ami 'te' leszel és mi az, ami nem? Hogyan alakul ki a tantárgyi érdeklődés és fogékonyság, s ezek a dolgok mennyiben formázhatóak, irányíthatóak?

Ha ugyanis fel lehet kelteni az érdeklődést valami iránt, akkor lényegesen csökken az unschooling jelentősége, mivel akár egy iskolai tananyag is lehet érdekes a gyermek számára! Sőt, ha fel lehet kelteni, akkor az "amiben nem vagy jó, az úgysem te vagy" gondolat sem olyan egyértelmű, hiszen elvileg mindenkiben benne lehet a potenciál, hogy akár olimpiai bajnok, akár festőművész, akár kitűnő autószerelő, akár zseniális közgazdász lehessen!...


De hogyan is alalkul ki a tantárgyi érdeklődés?

Úgy gondolom, hogy létezik lelkesedés, van spontán érdeklődés, ez azonban olyan mértékben terelhető, hogy nem tekinthetjük támpontnak. Általában a gyerek azt szereti meg, amiben sikerélménye van. És azoktól a dolgoktól menekül, amelyekben többször kudarcot vallott.

A gyerekek sikerélményre szomjaznak (a felnőttek is egyébként) és a kudarcos helyzeteket megpróbálják elkerülni, bármi áron. Gyerekként mi is ezért mozdultunk azoknak a tantárgyaknak az irányába, amelyek nem okoztak számunkra kudarcot.

És vajon miért nem okoztak kudarcot? Talán, mert eleve tehetségesek voltunk az egyik tárgyból, a másikból meg tehetségtelenek? Nem erről van szó. Az úgymond tehetségünknek, tantárgyi fogékonyságunknak, illetve tehetségtelenségünknek, 'nehéz fejűségünknek' leginkább az oktatóinkhoz, tanulásunk módszeréhez és körülményeihez (a légkörhöz) volt köze!

Simonfalvi László mondta az otthonoktató konferencián, hogy még a humán és reál beállítottság (mint eleve létező korlát az érdeklődésünkben) is csupán mítosz. Bárkiből lehetne szinte bármi, de leginkább amiatt a tanulási környezet miatt nem lesz, amely megfosztja őt az örömérzéstől...

A gyerekek afelé tendálódnak, aminek a tanulása intenzívebb örömérzést kelt bennük. Sajnos nem tanulnak mindent úgy, hogy ez az örömérzés meglegyen - de amit úgy tanulnak, abban sikeresek lehetnek! Ha viszont ez igaz, akkor izgalmas kérdés, hogy vajon mi lehetne abból a gyerekből, aki minden tantárgy tanulása során intenzív örömérzést él át. Mivé válna, milyen pályát választana magának mondjuk a saját gyerekünk, ha tanulási kudarcok egyáltalán nem befolyásolnák őt az orientálódásban?


Tanulási kudarc orvosolása unschoolinggal?

Erre a gondolatmenetre most nagyot bólinthat egy unschoolingos is és mondhatja: "hiszen pont erről van szó, mert lelkesedéssel tanulni bármit - csak annak a tanulásnak van értelme! Aki így tanul, annak majdhogynem határtalanok a lehetőségei." Én azonban nem így látom és nem is erről írok most, hanem éppen a másik oldalról. Arról, hogy mit kezdjünk a múltbeli kudarcokkal, amikor a korábbi negatív tanulásélmények egy tantárgy megismerésétől messze űzik a gyermeket. A poszt elején kékkel kiemelt hozzászólás is megemlíti ezt a helyzetet, de nyilvánvaló, hogy a teljesen szabad tanulás nem foglalkozik vele érdemben. Térjünk most vissza ehhez a gondolathoz.

Az egyes tárgyak szeretete tehát, és az, hogy matekból valaki 'jó'-e, elsősorban nem a veleszületett érdeklődéssel kapcsolatos folyamatok, hanem jobbára tanult dolgok, amik az életünk során minket ért tanulási élmények által erősen befolyásoltak. Így viszont nagyon is kiszámíthatóak, s ami ennél is jobb: visszafordíthatóak.

Azt nem állítom, hogy ne lennének egyéni adottságok és természetes érdeklődés egyes tárgyak, ismeretek iránt. Nyilván léteznek ezek, de nincsen akkora jelentőségük az ember tanulási irányultságának megválasztásakor, mint a korábbi tanulási élményeknek. És, bár létezik természetes érdeklődés, természetes érdektelenség viszont nincs!

De, ha egy gyerek sosem veleszületett módon utálja a matekot, hanem azok miatt a rossz élmények miatt, amiket a korábbi matektanulása során átélt, akkor a megoldás erre szerintem nem az, hogy ha utálja, akkor ne tanulja. Pontosan ez volt ugyanis a saját elkerülő stratégiánk, amit az oktatási rendszerben nevelődve elsajátítottunk. Egy másnapi számonkérés árnyékában 'nehezebb' anyagrész fölött görnyedve gyakorta ábrándoztunk arról, hogy bárcsak többet sose kellene matekot/irodalmat/törit/kémiát/oroszt tanulni!

Ez azonban nem szabadság volt, hanem bekorlátozottság. Így nem azzá váltunk, amivé lehettünk volna (aminek a potenciálja bennünk volt), hanem azzá, amivé a további tanulási kudarcoktól magunkat távol tartva lenni tudtunk. Talán kerülőutak ezek...


Gyermekkori tanulási kudarcaink kihatnak a későbbi életünkre...

Ha ezzel nem tudunk egyetérteni, akkor gondolkodjunk el a pályaválasztásról - akár a magunkéról anno, akár a környezetünkben lévő fiatalokéról. Vajon mindenki ténylegesen oda jelentkezik, azt a pályát célozza meg első körben, amelyet szeret, ami mindig is szeretett volna lenni? Vagy bizonyos szakmák eleve kiesnek a rostán, olyan alapon, hogy az azokhoz szükséges tantárgyakban nem vagyunk jók?

Elég erős motiváló tényező a döntésben egy pálya iránt érzett mély vágy, hivatástudat, vagy erősebb az attól való félelem, hogy kudarcot vallunk azokban a tantárgyakban, amikben már korábban is sikertelenek voltunk? Az a fő szempont vajon, hogy szeressük azt a szakterületet, ahol majd dolgozni fogunk vagy ez másodlagos és megelégszünk azzal, hogy az ahhoz szükséges tantárgyakban eddig is megfelelően tudtunk teljesíteni? Hányan mondanak le egy adott pályán való továbbtanulásról kifejezetten a nem-szeretem tárgyak miatt, amelyekben úgy hiszik, hogy ők 'nem jók'? Vajon előbbiek nem a korlátok életünkre gyakorolt befolyásoló hatását bizonyítják?

De beszélhetünk a nagy tehetségekről is. Gondolkodjunk el azon, hogy (a korábbi, kékkel kiemelt hozzászólás példái alapján) Elvis Presley, Spielberg vagy Picasso mi miatt nem volt jó matekos. Vajon mindhárom eleve matek-antitálentumnak született? Nem inkább annak köszönhető mindez, hogy a tanulási körülményeik és a matekoktatóik hozzáállása nem volt a legideálisabb? Megfelelő tanulási környezetben egy jó oktató meg tudja szerettetni a tantárgyát a tanulójával. Valahol ez az elsődleges célja is. Megszeretni pedig úgy lehet, ha sikert/örömérzést okoz neki a tanulás.


Minden felnőtt tehetséges?

A tanulási kudarcok igenis korlátozzák egy ember lehetőségeit és korlátok között tartják a gyerekeinket is. Lehet, hogy a korlátaink tágasnak tűnnek, lehet, hogy szűknek, de azok mindenképpen korlátok, amelyek megnehezítik, hogy eljussunk oda, ahová a tanulási potenciálunkból adódóan eljuthatnánk.

Ide kapcsolódó érdekes paradoxon, hogy bár Magyarország a Nobel-díjasok hazája, ez a tény kevéssé hat inspirálóan a saját életünkre: legtöbbünk egyáltalán nem érzi magát tehetségesnek bármiben is. Mint társadalomra, jellemző ránk az a fajta szűklátókörűség, amely kimondatja velünk, hogy mi nem értünk semmihez, vagy nem tudunk nagy dolgokat véghezvinni, sem új dolgokat megtanulni, mert mi átlagemberek vagyunk, akik csak egy dologhoz értenek - s talán ahhoz sem eléggé.

Ezzel szemben némelyikünkről felnőttként azért mégiscsak kiderül, hogy egész sok mindenhez ért, és tulajdonképpen van tehetsége ahhoz a dologhoz is, amit az iskolai kudarcok miatt korábban utált. Sőt, vagyunk páran olyanok, akik felnőttként jövünk rá, hogy szinte bárminek a megtanulására képesek lettünk volna (és ma is képesek vagyunk), csak sajnos ezt akkoriban (gyermekéveink alatt, pályaválasztás előtt) nem mondta nekünk senki.

Úgy tűnik tehát, hogy képességeinkre, tehetségünkre irányuló ön-degradáló érzéseink és az új dolgok megtanulásával kapcsolatos negatív hozzáállásunk jellemzően nem a valóságban gyökerezik. Tulajdonképpen az oktatási tapasztalatunk 'vágja le a szárnyainkat' és ezért esik nehezünkre hinni abban, hogy képesek vagyunk még új dolgokat megtanulni és sikereket elérni valamiben, amit előtte nem próbáltunk. Pedig mindegyikünk tehetséges!

Máshogyan kell a gyerekeink tanulásához hozzáállnunk (máshogyan, mint ahogyan a miénkhez álltak), ha nem kívánjuk nekik is ugyanazt a szárnyszegést, amiben nekünk fiatal éveink alatt részünk volt. De ez a 'máshogyan' nem feltétlenül jelenti a teljesen szabad tanulást, az ugyanis nem orvosolja megfelelően a tanulási kudarcok problémáját, mivel engedékenyen a problémás tantárgy elkerülésére bíztatja a tanulót. A korlátok viszont így változatlanul megmaradnak.


Hogyan bonthatók akkor el a korlátok?

A szabadság megoldása éppen nem az elkerülés, hanem a szembenézés. Ez a szembenézés pedig nem megy egyedül, csak a szülő segítségével.

A matekot utáló gyereknek ne azt mondjuk, hogy "gyere, tanuljunk teljesen szabadon és akkor, ha nem akarsz, nem kell többet a matekkal foglalkoznod!" Ehelyett rehabilitáljuk őt a korábbi élményei-okozta bénító érzésből (ami minden alkalommal elfogja, amikor egy matekpélda az orra elé kerül).

Adjunk neki lehetőséget megtapasztalni, hogy a matektanulás sikerélményt ad és örömet okoz! Ha ez sokszor megtörténik és nem vagyunk türelmetlenek, akkor a gyerekben lassan erőteljesebb lesz a matektanulás örömérzése, mint a korábbi kudarcok rossz érzései. És ezen a ponton megfordulhat az, amit a matekról gondol, s ez lehet, hogy a pályáját is befolyásolni fogja...

Hatalmas tehát a szülő felelőssége, hogy jóféle érzéseket generáló, a tantárgyi nemszeretést átformáló tanulási élményhez juttassa a gyermekét - ami azonban, ahogy korábban említettem, teljesen szabad tanulással nem valósítható meg. A szülő unschoolingolva mindenképpen magára kell, hogy hagyja a gyermekét tanulási döntésében, hiszen nem ő irányítja a folyamatot, hanem a gyerek lelkesedése - aki viszont egy ilyen helyzetben a korábbi kudarcok miatt automatikusan az elkerülést fogja választani.

A szembenézésre nincsen stratégiája a gyerekeknek. Ha nem segítünk, megmarad az adott tantárggyal kapcsolatos negatív hozzáállás, és a gyerek végleg elhiszi, hogy "ezt én nem tudom; nem értem; erre nem vagyok képes".


Miért jó, ha befolyásolom a gyermekemet a tanulásában?

Kétségtelenül kényelmesebb engedni, hogy elkerülje a küzdelmet igénylő tantárgyakat és kizárólag azok felé forduljon, amelyekben már átélte a tanulás intenzív örömét, mintha a szeretem-tárgyak valamiféle eleve-elrendelt életútra irányítanák őt. Hosszú távon azonban többet teszünk érte, ha úgy segítünk neki kitörni a kudarcok korlátai közül, hogy jó élményekkel írja felül a rosszakat. Már csak azért is, mivel szülőként sohasem mondhatom ki bizonyosan, hogy a matek vagy az irodalom tanulása csak fölösleges teher a gyerekem számára, és (mivel úgysem érdekli) biztosan nem is lesz rá soha szüksége. Ilyet csak utólag, az életére visszanézve mondatnánk ki.

Az az igazság, hogy sem én, sem a gyerekem nem tudja előre meghatározni, hogy mely tantárgyakat nem lesz érdemes neki tanulnia, hiszen nem tudjuk, hogy mi lesz majd belőle, ha felnő. Meg nem is mindent tanulunk azzal a szándékkal, hogy később majd azzal is foglalkozzunk: egyszerűen csak jó dolog sokféle ismerethez hozzájutni - mert csak.

Nem gondolom, hogy a tanulásunkat szigorúan azokra a dolgokra kellene leszűkítenünk, amelyekkel később hivatásszerűen foglalkozni fogunk. Nem csak azért, mert a korai években még nemigen tudhatjuk, hogy mik is lesznek azok - azért is, mivel úgy hiszem, kívánatos dolog széles látószögűvé nevelni a gyerekeinket. Ez pedig csak úgy megy, ha sokféle dologról szereznek ismeretet.

Hogyan engedhetném, hogy a tanulási kudarcai  vagy az érdeklődésének a hiánya lekorlátozzák a pályaválasztási lehetőségeit, amikor segíthetnék is neki felülemelkedni azokon, amik visszatartják, hogy majd választhassa azt a területet is, ha akarja (vagy ha arra lesz szüksége)?


Unschooling és papír

Persze, tudom, hogy ezek a pályaválasztással kapcsolatos gondolatok egyáltalán nem relevánsak az unschooling mellett elköteleződött szülők egyik része számára. A teljesen szabad tanulás ugyanis gyakran jár együtt a teljesen szabad pályaválasztással is, amelyben a gyerek semmilyen módon nincsen befolyásolva továbbtanulási szándékaiban és a szülők számára az is rendben van, ha semmilyen hivatalos papírral bíró szakmát nem szeretne szerezni.

Ilyen mentalitású háttérben felnőve nyilvánvalóan minden gyerek boldog tanulási küzdelem, meg pályaválasztással kapcsolatos komolyabb fejtörés nélkül, de mi lesz így a felnőttkori boldogulással? Tényleg beáldoznánk a szakmát (papírt) a felhőtlen gyermekkorért? Megéri a teljesen szabad tanulás ezt az áldozatot?

Vannak, akik valóban elmennek odáig, hogy a papírok létjogosultságát megkérdőjelezzék. Azt állítják, hogy erre nincsen szükség ahhoz, hogy egy ember boldoguljon és szépen megéljen. És ebben a gondolatban van igazságtartalom, hiszen néhányaknak tényleg sikerül ellavírozniuk az életben hivatalosan megszerzett papíros szakma nélkül is. De ők nem a többség.

Kevéssé vagy egyáltalán nincsen kihangsúlyozva az a tény, hogy az unschooling irányzat emblematikus figurái, akiket általában felvonultatnak a 'nem fontos a papír, mert a sikeres felnőtt boldoguláshoz éppen elég, ha gyerekként csak azt tanulod, amit szeretsz' gondolatot alátámasztandó, kivétel nélkül művészek, meg olyan 'híres' emberek, akik nem mindennapi foglalkozást űznek: írók, festők, filmrendezők, zenészek.

A társadalom azonban nem ilyen szellemi szabadfoglalkozású egyénekből épül fel, hanem ők a kisebbség (a 'celebek'), akiket a többség irigyel bár, de a sikereikkel ritkán próbál versenyre kelni. Szakácsokat, kőműveseket, bolti dolgozókat, mérnököket, tanárokat, orvosokat kellene példaként állítani a teljesen szabad tanulás működőképességére - az hitelesebb lenne. Így azonban félrevezetőek a sikersztorik. A többség számára ma nélkülözhetetlen a papír.

Persze, arról lehetne vitatkozni, hogy a jelenlegi társadalomban miért tulajdonítanak akkora jelentőséget a szakmai képzésnek meg a papírnak, és hogy van-e ennek egyáltalán bármiféle értelme. Hiszen régen a mesteremberek nem kaptak okj-s bizonyítványt arról, hogy elvégezték az 'előírt' képzést, mégis sok közülük szakmailag jóval képzettebb volt és több dologhoz értett, mint a legtöbb papírral rendelkező mai szakember...

Régen nem volt így volt, régen nem erre volt szükség. És moroghatunk azon, hogy ma miért úgy van, ahogy, de a morgás semmit sem változtat a dolgokon. Mi ma élünk - azokhoz az 'elvárásokhoz' célszerű alkalmazkodnunk, melyeket a mai társadalom meghatároz az élethez, boldoguláshoz.

De azért nem mindenki gondolja úgy, hogy fölösleges lenne a papír. Vannak, akik úgy érzik, hogy már azzal sokat tesznek a gyerekük jóllétéért, ha az első jó pár évben megadják neki a teljesen szabad tanulás lehetőségét. Itt azonban a folytatás, ami kérdéseket vethet fel. Vajon az a teljesen szabadon tanuló fiatal, akit a középiskolás évek végén átmenet nélkül szuszakolnak vissza a magyar rendszerbe, nem fogja megalkuvásnak érezni ezt, amikor kicsi korától tapasztalta, hogy neki nem kell a rendszerrel együttmozdulnia, mert azon kívül élhető igazán az élet?

Hagyom ezt a kérdést a levegőben lógva. A folytatás hamarosan következik...



10 megjegyzés:

  1. Mi nagyon hajlunk az unschooling felé, gyakorlatban, elméletben vannak fenntartásaim, hozzád hasonlóan. Meg lehet, hogy túl sokat olvastam róla a neten és elegem lett a szabályokból :) Szerencsére ahol lakunk nincsenek vizsgák, csak majd később lesznek, így megtehetjük, hogy a gyerek 80%-ban önvezérelt, vagy talán még nagyobb arányban.
    Szerintem az unschoolingban nem az a lényeg, hogy nem kell azt tanulni, amit nem szeretünk. Hanem inkább az, hogy a szülő abban az irányban kínál lehetőségeket, ahova a gyerek érdeklődése vezet, akár otthonon kívül is. Ilyenkor több tárgyat is érint az ember, mert hát az élet nincs tantárgyakra bontva. És lehet, hogy majd nem fog érettségizni és egyetemre menni, mert őt a bútorkészítés érdekli és azzal foglalkozik már gyerekkora óta, és ez elvileg oké kellene, hogy legyen (mármint a szülőnek). Én nem tudom, lehet-e papír nélkül boldogulni az életben, én nem kockáztatnám meg, hogy semmilyen papír ne legyen, de én is találkoztam már ezzel a hozzáállással.
    Én úgy látom, hogyha meghaggyuk, hogy a gyerek irányítson, akkor előfordul, hogy egy-két hónapig csak irodalmat olvas és dolgoz fel különféle módokon, aztán jön egy festős időszak, vagy egy kisérletezős, tudományos-könyv olvasós, stb. Az idézett hozzászólással meg abszolút nem értek egyet. Hogyan lehetne egy életen át nem matekozni? Papírt és ceruzát elő sem kell vennem, viszont egész nap számolunk, becsülünk, méricskélünk, rendezünk, hasonlítunk, ... és összeadunk, kivonunk. Érettségihez nem lesz elég, de mateknak matek.
    Sikersztorik, amiket én hallottam, olvastam. XY-nak a gyereke semmilyen iskolai vizsgát nem tett le, mégis felvették Cambridge-be jogot hallgatni. Ja, hogy apukája jogász, és nála dolgozott kamaszkorában, és elég jártas a nemzetközi jog terén? Azt csak az egyik forrás gondolta megemlíteni :)
    Mindenesetre mi néha elővesszük a tankönyveket is, csak kell majd az a bizonyítvány, akár egyetemhez, akár szakképzés lesz belőle.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy ezt leírtad, Ella. Amúgy én sem vagyok a szabadabb tanulás ellen, csak az unschoolingot (a teljesen beszabályozott tanuláshoz képest) meg már a ló túloldalára esésnek érzem.

      Törlés
  2. Kedves Eszti,
    szerintem téves az egész okfejtésed, méghozzá két téves kiindulási alap miatt. Az egyik, hogy szerinted, amiben az ember kudarcot vallott, azt nem tanulja, elkerüli. Márpedig az, hogy mit tanulok szívesen, az nem attól függ, hogy értek-e kudarcok az adott területen, hanem attól, hogy kellőképpen motivált vagyok-e ahhoz, hogy nehézségekkel megküzdjek. (Számtalan példát hozhatna mindenki, én most egyet mondok: hegedülni például többek között azért is nehéz elkezdeni, mivel nincsenek jelölve, hogy az ember hová tegye az ujjait, hogy a megfelelő hangot csalogassa ki, mint például a gitáron, vagy még inkább a zongorán. Mégis, sokan túljutnak a kezdeti, kudarcokkal is megtűzdelt időszakon, mire eljönnek a sikerélmények.) Lényegében mindegy, hogy miért vagyok motivált, de ha motivált vagyok, akkor pusztán a kudarcok nem állítanak meg. Lehet ez a motiváltság egy direkt céllal kapcsolatos. Vegyük például, hogy egy gyerekkel megutáltatják a matekot az iskolában. Felmérőnél ezért kisebbrendűségi komplexusokkal küzdve rendre rosszul teljesít. Viszont ha az a kérdés, hogy mennyi zsebpénze lesz a tavaszi vásár idején, ha addig még x idő telik el, n dologra akar még költeni és a húgának is venne valamit, az már Élet. De lehet a gyerek indirekt módon is motivált, például ha be akar jutni egy szakiskolába, mert ott tanítják azt, ami érdekli, és a felvételi tárgyak sorában szerepel egy általa nem kedvelt terület is. Akkor ezt akár mi is van, de megtalálja a módját, hogy elsajátítsa, hiszen ott lebeg az áhított cél a szeme előtt. Mindkét eset csak akkor működik persze, ha nem ölték még ki a gyerekből a kezdeményezőkészséget, azaz megvan a belső motiváltsága.

    Folyt.köv.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "az, hogy mit tanulok szívesen, az nem attól függ, hogy értek-e kudarcok az adott területen,
      hanem attól, hogy kellőképpen motivált vagyok-e ahhoz, hogy nehézségekkel megküzdjek."

      Ezzel abszolút egyetértek. De az is tény, hogy a lelkesedést megölik a folyamatos kudarcok. A természetes 'kudarc' egy dolog pl. hogy számtalanszor leesek a bringáról, mielőtt megtanulok rajta rendesen tekerni, vagy ide tartoznak a te példáid is a hangszertanulással. Ezekben az esetekben a motiváció és a lelkesedés megmaradhat, mivel a kudarc nem igazi kudarc, hanem a természetes tanulási folyamat része. Én nem is nevezném ezt kudarcnak, inkább hibázásnak hívnám, ugyanis itt senki sem értékel le közben, senki sem mondja, hogy te ezt képtelen vagy megtenni, mert ehhez buta, ügyetlen, béna vagy. Ha ilyenek elhangzanának a bringázás vagy egy hangszer megtanulása közben, akkor a gyerek valószínűleg föladná a próbálkozást, bármennyire erős volt is a kezdeti lelkesedése, motivációja.

      A negatív kritika, a lehúzás, a megszégyenítés a természetes tanulási folyamatnál normális hibázást kudarccá változtatja. És ez már valóban megöli a lelkesedést és a motivációt.

      Én tehát nem a természetes tanulási folyamatban megtörténő hibázásról beszéltem, hanem arról a kudarcról, amit egy negatív hozzáállású felnőtt (szülő vagy tanár) és egy nem támogató tanulási környezet okoz. Ez a kudarc valóban kihat évekre és ebből a gyerek inkább kimenekül, minthogy önszántából és lelkesen továbbtanulja azt a tárgyat. Az a gyerek, akit mondjuk az iskolában valódi tanulási kudarc ért mondjuk a matekkal kapcsolatban, az, ha megteheti, kerülni fogja a matekot, ha lehetőséget adnak neki dönteni erről.

      Törlés
  3. Folyt./2.
    A másik téves kiindulási alapod, hogy az unschoolingos gyerekek szülei nem szólnak bele, nem befolyásolják, hogy a gyermekük mit tanuljon: kicsit mint a magára hagyott dudva, olyanok, de legalább szabadok. A mai világban, ahol az iskolarendszer alapvetés, az otthontanulást választó szülők felelősségteljes döntéssel indulnak és haladnak ezen az úton. Az unschoolingot választóknak még több kérdéssel, kétséggel, rágalommal („tönkreteszed a gyereked”, stb), nehézséggel kell megküzdeniük környezetük rögzült tudati beállítódása miatt, hiszen a „NAT-os” gyerekek „legalább megtanulják a tananyagot”, avagy „nincs módjuk elkerülni a tananyagot”. Kimondhatjuk, hogy nincs olyan szándékosan az otthontanulás mellett döntő szülő (hacsak nem pszichopata, vagy hasonló, de most természetesen nem ezekről beszélek), aki ne lesné titkon árgus szemmel gyermekét. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy segítse őt, „alátegye”, amire szüksége van. És ezzel bizony befolyásolják is gyermekeiket. Közösen könyvtárba, múzeumba járók, természetjárók, neten ügyesen keresők, gyermekeik kiváncsisága kielégítése érdekében „minden követ megmozgató” mentalitású szülők ők, hiszen tudatosan vállalták ezt az utat. „kívánatos dolog széles látószögűvé nevelni a gyerekeinket. Ez pedig csak úgy megy, ha sokféle dologról szereznek ismeretet.” írod Te. Pontosan EZ az unschoolingos szülők célja is, és rosszindulatúnak érzem azt (de legalábbis Tőled nem megszokott mértékű tévedésnek), hogy ennek ellenkezőjét sugalmazod megfogalmazásaiddal. Csupán annyi a különbség, hogy az unschoolingosok nem tantárgyakban gondolkodnak, hanem élik az Életet, ezért más hatások strukturálják a „tananyagot”, nem a Nemzeti Alaptanterv. Nem az életre készítik fel a gyermekeiket, hanem élik velük az Életüket, mondta valaki. (Minden mondatodra reflektálhatnék e témában, például azt írod„a gyerek semmilyen módon nincsen befolyásolva továbbtanulási szándékaiban” Dehogyisnem. A gyerek nap mint nap befolyásolva van a szülei értékrendje, érdeklődése, viselkedése, kultúrája, választásai, konfliktusokkal való megküzdési stratégiái, erősségei és gyengeségei stb által. Ezt Te nagyon jól tudod, hiszen ez is motivál Benneteket, amikor az otthontanulás útját járjátok. Ez az indirekt befolyásolás. Direktben pedig befolyásolja őket az Élet: ha valamivel találkoznak, amit meg akarnak érteni, akkor minden követ megmozgatnak, hogy a tudás birtokába jussanak. És ha a szülő meggyőződésből valamely területet nem akar részletesen gyermekei elé tárni, hidd el, megvannak az eszközei és él is vele. Nemcsakhogy negatív minősítés cseng a szavaidból, de logikusan sem igazolható: hiszen egy otthontanítás céljából otthon tartott gyermek esetében a legnagyobb energiába az telne a szülők részéről, ha egész nap visszatartanák magukat arra törekedve, hogy lehetőleg semmi módon ne befolyásolják gyermekeik érdeklődését.) Gondolatmeneted csúcsa számomra a „szakma (papír)” szerzése szembeállítása a „felhőtlen gyerekkorral”. Bizonyos vagy benne, hogy felhőtlen gyerekkora van az unschoolingos gyerekeknek, pusztán csak azért, mert unschoolingosok, különösképpen, ha gondosan óvakodnak attól, hogy végül egy papírt adó iskolát is elvégezzenek? Ez már durva csúsztatás.
    Folyt.köv.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Kimondhatjuk, hogy nincs olyan szándékosan az otthontanulás mellett döntő szülő (hacsak nem pszichopata, vagy hasonló, de most természetesen nem ezekről beszélek), aki ne lesné titkon árgus szemmel gyermekét. Mégpedig azzal a szándékkal, hogy segítse őt, „alátegye”, amire szüksége van. És ezzel bizony befolyásolják is gyermekeiket."

      Én is így gondolom. Ezért tartom félrevezetőnek az unschooling olyan módon való beállítását, mintha kizárólag a gyerek érdeklődése lenne a mérvadó és a szülő befolyása nem is lenne ott. Nyilván ott van... de erről majd a sorozat következő részében lesz szó.

      "„kívánatos dolog széles látószögűvé nevelni a gyerekeinket. Ez pedig csak úgy megy, ha sokféle dologról szereznek ismeretet.” írod Te. Pontosan EZ az unschoolingos szülők célja is, és rosszindulatúnak érzem azt (de legalábbis Tőled nem megszokott mértékű tévedésnek), hogy ennek ellenkezőjét sugalmazod megfogalmazásaiddal. "

      Nem rosszindulatból "sugalmazok" ilyesmit, és nem is gondolom, hogy az unschoolingoló szülők ne szeretnék és ne befolyásolnák a gyerekeiket. Pont azt gondolom, hogy ők ezt megteszik (hogy szeretik és befolyásolják az övéiket). Viszont azt is gondondolom, hogy azzal, hogy ezt megteszik, gyakorlatilag bizonyítják, hogy az unschooling abban a formában, ahogyan 'reklámozzák', nem működik. Merthogy nem lehet nem befolyásolni. Ha viszont nem lehet, akkor már nem a gyerek lelkesedése az egyetlen mérvadó faktor a tanulásban, tehát a kizárólag a gyerek érdeklődése által vezetett tanulás valahol illúzió vagy félrevezetés. Ezt szerettem volna kiemelni. De most megint kicsit előreszaladtam, mert ezzel a témával a sorozat második része foglalkozik.

      "Gondolatmeneted csúcsa számomra a „szakma (papír)” szerzése szembeállítása a „felhőtlen gyerekkorral”. Bizonyos vagy benne, hogy felhőtlen gyerekkora van az unschoolingos gyerekeknek, pusztán csak azért, mert unschoolingosok, különösképpen, ha gondosan óvakodnak attól, hogy végül egy papírt adó iskolát is elvégezzenek? Ez már durva csúsztatás."

      Nem a szakmaszerzést állítottam szembe a felhőtlen gyermekkorral, hanem azt írtam (amit egyébként gondolok is), hogy a tanulási küzdelem és a pályaválasztással kapcsolatos komoly fejtörés nélkül nyilván boldog lehet a gyerekkor, csak nem biztos, hogy megéri ezt az utat választani a másik helyett.

      Írtam arról is, hogy nem minden unschoolingoló szülő gondolja úgy, hogy nem kell papír, csak ez meg adott ponton a tanulási elvekkel kapcsolatos megalkuváshoz vezethet.

      Nem gondolom, hogy fenti állításaim durva csúsztatások lennének.

      Törlés
  4. Folyt./3.
    Eszti, képzeld úgy egy estére, mintha szerinted is törvényesen lehetséges választás volna az unschooling, és gondold át még egyszer ezt a témát. Kiváncsi vagyok az így megfogalmazott gondolataidra is. Én éreztem némi vágyódást ugyanis korábbi postjaidban, bárcsak járható lenne ez számotokra is. (A leszedett cikkedben is, amelyben egyébként direktben nyilvánosan „beárultad” azokat a családokat, akik ezt az utat választják. Ha aggódsz értük, hogy rossz döntéseiknek súlyos következménye lesz, az én érzésem szerint az a helyes, ha közvetlenül őket keresed meg, nem pedig közhírré téteted a neten, hogy ők milyen tévelygők. Vagy ha már muszáj „törvénysértőket” leleplező cikkeket írnod, mert igazságérzeted nem hagy nyugodni, akkor szerintem olyan csoportokat válassz, akiket ha lefülel valami hatóság, nagyobb haszna lesz a társadalomnak, mint az unschoolingosok megrángatásából. Itt vannak például a milliárdos áfa csalók, az eu-s pénzek zsebrevágói és még sorolhatnánk.)
    Nnna. Talán kicsit nyers voltam, de legalább őszinte. Nagy érdeklődéssel követlek Benneteket, mivel bár sok mindenben nem egyezik a véleményünk, de magával ragadott az igazságszereteted és az állhatatosságod. Utóbbi, unschoolinggal kapcsolatos cikkeid viszont meglehetős nagy csalódást okoztak bennem. Mintha valami belső elfojtást próbálnál kompenzálni, nem mindig korrekt módon.
    Szia, Janka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Én éreztem némi vágyódást ugyanis korábbi postjaidban, bárcsak járható lenne ez számotokra is."

      Igen, egy időben volt bennem nagy vágyódás (fogok is erről írni a sorozat egyik részében), de mára elmúlt. Elsősorban nem amiatt, hogy az unschooling nem megvalósítható Mo.-on, hanem amiatt, hogy nagyon sokat gondolkoztam a témáról és most már nem tartom előnyösnek.

      "Utóbbi, unschoolinggal kapcsolatos cikkeid viszont meglehetős nagy csalódást okoztak bennem. Mintha valami belső elfojtást próbálnál kompenzálni, nem mindig korrekt módon."

      Nem erről van szó. Tény, hogy nagyon zavar, hogy annyira fölkapták ezt az egészet, amikor pedig elég komoly korlátai vannak ennek a dolognak. Ha nem korrekt módon állnék hozzá, akkor nem gondolkoztam és olvastam volna róla annyit, hanem egy lehúzással elintéztem volna. De nem intéztem el ennyivel, hanem egy többrészes sorozatot kerekítettem belőle, amelyben úgy hiszem, sikerült fair-nek maradnom. Természetesen nem kell velem egyetérteni, de azért érdemes kivárni és elolvasni a további részeket is.

      A leszedett cikkel kapcsolatban annyit megemlítenék, hogy a dolog nem a posztommal kezdődött, hanem személyes e-mailkommunikációval, valamint ezzel a témával kapcsolatos, konkrétan az érintett csoportnak címzett üzenettel. Mivel ennek nem lett foganatja, sőt... ezért gondoltam, hogy a blogon osztom meg az információt. Amint több fórumon többször is kihangsúlyoztam (bár úgy látom, ez nem nagyon akar átjönni az illetékeseknél) a szándék nem az volt, hogy bárkit is bemószeroljak a hatóságoknál, sem, hogy valakiket lehúzzak, hanem az, hogy írjak arról, hogy van ma egy veszélyes tendencia oo-körökben, mivel tömegesen nem törvényes módon oldják meg a sulikérdést. Ezzel kapcsolatban szerettem volna tiszta vizet önetni a pohárba és megosztani az én utánajárásom eredményeit olyanokkal, akiket esetleg érdekel. Ez tehát nem egy csoportról, hanem egy jogértelmezésről szólt. A poszt pedig nem véletlenül került le: hagyhattam volna a blogon, de nem hagytam. Helyette írtam egy másikat, ami még kint van a blogon. Erről érdemesebb nyilatkozni, merthogy ez az, ami még aktuálisan megtalálható, olvasható.

      Még azt is szeretném hozzátenni, hogy a leszedett poszt közzétételéhez az adta az alapot, hogy az unschooling és maga a külföldi iskolába iratkozás, mint Mo.-n is legális lehetőség, hónapok óta elég komoly nyilvánosságot kap mind a sajtón, mind a személyes blogkon megosztott információk, utalások és konkrétumok révén. Nem én voltam tehát, aki egy rejtőzködő csoportot leleplezett, hanem maguk a rejtőzködők nyíltak meg nyilvános felületeken, népszerűsítve és legális lehetőségnek beállítva valamit, ami amúgy itthon törvényesen nem járható.

      Törlés
  5. Közben rájöttem, úgy tűnhet, hogy én is népszerűsíteni próbálok valamit, ami Magyarországon nem megvalósítható, holott épp ez kéztetett téged írásra. Nem ez volt a szándékom. Azért írtam mégis, mert szerintem nagyon félreértenek valamit azok a szülők, akik úgy gondolják, semmi befolyásuk nem szabad legyen a gyermekük tanulásában. Ha belegondolok, mennyivel szegényebb lenne a kapcsolatunk a gyerekeinkkel, ha nem osztanánk meg velünk azokat a témákat és tevékenységeket, amiket mi szeretünk, ha nem tanulnánk együtt és egymástól.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen egyetértek azzal, ami írtál. Számomra nem tűnt úgy, hogy népszerűsíteni szeretnél valamit, ami nem legális. Én örültem a gondolataidnak, amiket megosztottál, mert olyat írtál, amiről el lehet gondolkoznom.

      Törlés

Szívesen olvastátok