Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2015. március 31., kedd

Hogyha egyáltalán nem befolyásolom őt a tanulásában, az a jó? (Az 'unschooling korlátai' sorozat 1. része)



Néhány poszttal 'korábban' az unschooling témáját jártam körül. Mostanában sok otthonoktató gondolkozik erről - legtöbbször lelkesen rácsodálkozva, hogy a teljesen szabad tanulás mennyire természetes és kézenfekvő koncepció, és hogy tulajdonképpen ez az az út, amire ő maga is rá szeretné tenni a lábát. Bevallom, ezek miatt a hangok miatt sokat morgolódtam az elmúlt időszakban. Egy Magyarországon nem kivitelezhető oktatási alternatíván felbuzdulnak és másokat is erre buzdítanak - mindennek mi értelme van?

Válasz nem jön erre a kérdésre, az unschooling népszerűsítése pedig egyre nyíltabb formában zajlik, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez bizony nem megvalósítható idehaza (a törvényi háttér miatt). A helyzet már egy ideje nemigen hagy nyugodni, így hát muszáj volt mélyebbre ásnom és több információt gyűjtenem a témáról, ha már úgysem tudok továbblépni.

Az elmúlt időszakban ezért igen sokat gondolkoztam erről. Olvastam Andre Stern írásait, valamint gyakorló unschoolingoló anyukák blogjait és lázasan kerestem a kérdéseimre a választ. Vajon mennyire működőképes ténylegesen? Fel lehetne erre a modellre építeni egy társadalmat? Hogyha lehetne legálisan ezt az alternatívát választani, akkor akarnám ezt választani?

A gondolkozásom sok gondolatot szült és lassan kiformálódott ez a sorozat. A címválasztás tudatos volt, mivel nem-titkolt szándékom az unschooling népszerűbb oldala helyett egy árnyaltabb képet bemutatni róla. Mielőtt azonban belevágnánk, szükséges egy kis fogalomtisztázás, tapasztalataim szerint ugyanis vannak értelmezési nehézségek ebben a témában.


Kétféle unschooling?

A problémát az okozza, hogy az unschoolingba (amely eredetileg a teljes iskolamentességet és a gyerek érdeklődése által meghatározott tanulási folyamatot jelentette) valahogyan belekeveredett egy másféle nézőpont is, amely, bár kiveszi az állam kezéből a tanulnivalók meghatározásának kiváltságát, azt nem a gyereknek adja át, hanem magának a szülőnek. Most tehát ott vannak azok, akik iskola és kötelező számonkérések nélkül képzelik el az életüket - ők teljes mértékben a gyermekükre bízzák, hogy mikor mit szeretne tanulni. És ott vannak azok, akik saját menetrendet követnek, és úgy tanítják a gyerekeiket, maguk irányítva a tanulmányi haladást.

Azt hiszem, ez az egész magyar sajátosság. Az amerikaiak például csak az előbbit hívják unschoolingnak - utóbbit simán az otthonoktatás (homeschooling) széles kategóriájába sorolják. Ez logikus is, hiszen ott is valamely választott tananyag alapján történő oktatás (tehát schooling) folyik, még ha nem is az állami iskolák tananyaga alapján.

Ezzel szemben viszont mi, magyarok, szigorúan elhatárolódunk az otthonoktatás/otthontanítás kifejezésektől, nagyon ügyelve arra, hogy 'otthontanulók' megkülönböztető névvel illessenek, amennyiben unschooling folyik az otthonunkban. Ez viszont kissé félrevezető - részben azért, mert a nem-unscholingoló otthonoktatott gyerekek is ugyanúgy otthon tanulnak, mint az unschoolingoló otthontanulók; részben azért, mert az unschoolingoló otthontanulók otthonaiban is folyik tanítás. Most úgy tűnik, hogy csak lovagolok itt a szavakon, de nem így van. Megmagyarázom.


Otthontanul, otthontanítják vagy otthonoktatják?

Ha az otthontanuló kifejezés az unschoolingoló családok számára az unschooling életformához kapcsolódik, akkor nem tudom, milyen névvel kellene illetni azokat a gyerekeket, akik mondjuk magántanulók, de nem unschoolingolnak. Ők ugyanis szintén otthontanulók, mivel otthontanulnak.

A másik dolog, ahogyan az előbb említettem, hogy az unschoolingolók otthonaiban is tanítja valaki a gyerekeket, tehát náluk is folyik otthontanítás. Bár ebbe nem nagyon gondolunk bele, de nyilvánvaló, hogy az unschoolingoló gyerekek sem saját magukat tanítják otthon, hanem ők is valamely rajtuk kívül álló forrásból szereznek információkat a világról. És ez így természetes.

Az igaz, hogy sokféle ismeret van, amelyet autodidakta módon is el lehet sajátítani, de azért nem mindent lehet ilyen módon a magunkévá tenni. Van, amit más meg kell, hogy mutasson ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjuk tanulni. Van, amit nem elég megmutatni, hanem együtt kell valakivel végigtanulni ahhoz, hogy valódi elsajátításhoz eljussunk.

Vajon kizárólag az otthonoktatott gyerekek részesülnek tanításban? Az unschooling kizárja azt, hogy a gyerekeket valaki (akár direktben is) tanítsa?

Egyáltalán nem! Minden esetben ugyanis, amikor egy másik személy a tudásából/ismeretéből a gyerekünknek valamit olyan módon átad, hogy azt képes legyen elsajátítani, a tanulás/elsajátítás mellett tanítás is történik. Indokolatlan az elhatárolódás a tanítás, otthontanítás szavaktól, hiszen az unschoolingoló otthonokban is zajlik tanítás, azokat a gyerekeket is valaki tanítja. Nem csak magukban/maguktól szedik föl az ismereteket, készségeket.

Attól még, hogy ez nem szervezetten és nem egy konkrét tanmenet szerint történik, attól még ugyanúgy tanításnak hívják. Akkor is tanításnak hívják, ha nem a szülőkhöz kapcsolódik az adott ismeret átadása. Nem kellene tehát olyan szigorúan elhatárolódni attól, hogy otthontanítóknak nevezzük azokat a családokat, amelyek unschoolingot folytatnak.

Az 'oktatás' fogalom egy kicsit más. Az alatt főképp a szervezett keretek között zajló, előre meghatározott tananyag szerinti tanítást értjük, s ebben nyilván nem részesül egy unschoolingoló gyermek. Így tehát érthető a szülői idegenkedés ettől a szótól - a másiktól (tanítás) azonban nem.


Szabadon tanulni, unschoolingolni vagy szabadabban tanulni?

Az is zavart okoz, hogy van szabad tanulás meg teljesen szabad tanulás, és a kettőt ritkán használják konzekvensen. Szabadon tanulni annyit jelent, hogy valakit nem egy külső erő, hanem a saját érdeklődése irányít adott ismeret vagy dolog elsajátítására. A természetes érdeklődés (más szóval lelkesedés) az a dinamikus hajtóerő, amely a minket komolyan foglalkoztató kérdésekre mindenáron választ szeretne találni, és ha a feltételek adottak, ez a hajtóerő elvezeti az embert a válaszokhoz. Ennek a folyamatnak a neve szabad tanulás.

Szabad tanulás végbemehet bárhol és bármikor: otthon egyedül olvasva, a természetben barátokkal sétálva, egy múzeumban ismeretterjesztő előadást hallgatva, a nagypapával a garázsban barkácsolva, de még az iskolában is. A lényeg, hogy az érdeklődés belülről jöjjön és a válaszok forrása (bármi is legyen az) elérhető legyen.

A teljesen szabad tanulás más. A szabad tanulásra épül, de nem áll meg ennyinél. Annyival másabb, hogy kizárólagosan működik, vagyis a belső motivációból történő ismeretszerzést tartja az egyetlen jófajta tanulásnak. Nincsen másféle tanulás, amire berendezkedik, csak a lelkesedésen alapuló szabad tanulás. Ez a megközelítés egy életmódot kíván, ami a középpontba a személyt és az ő egyéni érdeklődését állítja, elutasítva/kizárva minden külső elvárást a tanulással kapcsolatban.

Az unschooling (teljesen szabad tanulás) tehát nem azonos a szabad tanulással.

Szabadon egy suliban járó gyerek is tanulhat, hiszen ehhez elég, ha hagyják őt az őt érdeklő témában elmélyülni. Ezt meg is tudja tenni mondjuk suli után, ha elég szabadidőt biztosítanak neki. Vagy (ha egy pedagógus tehetséges és ügyesen lavírozik a rendszerben, akkor) egy tanórát is el lehet olyan irányba vinni, ahol a szabad tanulás meg tud valósulni. Nem azt mondom, hogy ez jellemzően meg is történik az iskolákban, de a helyszín nem zárja ki a lehetőséget: tehát akár meg is történhet.

Unschooling viszont semmiképp sem valósítható meg oktatási intézmények tanulójaként - még magántanulóként sem. Azért nem, mert az intézmények automatikusan külső elvárásokat támasztanak, így tehát mások 'mondják meg', hogy a gyereknek mit kell tanulnia. A teljesen szabad tanulásban viszont teljesen a tanuló kezébe kerül a tanulmányok irányának a meghatározása.

Előbbiekből látható, hogy nem pontos, ha magyar viszonyok között otthontanuló gyerekek esetén 'unschoolingosabb tanulós időszakról', 'unschoolingos tanulásról' beszélünk. Nyilvánvaló, hogy amikor erre utalunk, akkor a külső követelmények még meghatározóak az életünkben és szülőként továbbra is mi irányítjuk a gyerekünk tanulását, nem az ő lelkesedése.

Ez akkor is igaz, ha adott időszakban sokkal lazábban vesszük a vizsgakövetelményeket és nagyobb beleszólást engedünk abba, hogy milyen sorrendben tanulja a betűket vagy a matekot. Ezt a változtatást inkább szabadabb tanulásnak kellene nevezni: arról ugyanis nincsen szó, hogy minden külső követelményről lemondanánk (unschooling), de arról sem, hogy a gyerek lelkesedése lenne az alapja az aznapi tanulásnak (szabad tanulás).

Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban, amikor unschoolingról írok, kizárólag a lelkesedésből jövő szó szerinti teljes tanulási szabadságot értem alatta. Most, hogy ezt így tisztáztuk, evezzünk komolyabb vizekre, és nézzük meg, hogy ha egyáltalán nem befolyásolom a gyermekemet a tanulásában, az tényleg jó-e.


Az unschooling fogalma másképpen és néhány érdekes kérdés

A teljesen szabad tanulásban szülői oldalról egy elvárásoktól mentes légkör biztosítása a cél, ahol a gyermek csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek hozzá közel állnak (vagyis amelyeket szeret). Az a kívánatos, ha minden időpillanatban kizárólag azokat a dolgokat tanulja, amelyek akkor és ott őt érdeklik. Erre egy hozzászóló nagyon találó megfogalmazást írt az egyik régebbi unschoolingos poszthoz:

"Tegyük fel, hogy művész ember vagyok. Kreatív. Mondjuk festő, vagy zenész, vagy színész, vagy filmrendező... (én például mesterfodrász vagyok)
Szóval...
Nem érdekel a matematika és a számtan. Soha nem érdekelt!
Nem is használom az életben, kivéve a legalapvetőbb műveleteket (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, százalék, terület és térfogat).
Akkor mégis mi értelme volt ezt a tantárgyat 12 (!!!) éven keresztül tanulnom az iskolában???
SEMMI.


Ez az unschooling lényege!

Ami nem Te vagy azt nem "kell" megtanulni.
Nincs olyan, hogy kell! Totál felesleges időpocsékolás!

Gyötrelem és kín, értelmetlenül.

Nem megy a gyeremekednek a matek?
Akkor mégis miért erőlteted?
Fizikus lesz? Nem hiszem...
Akkor?
...
Valami olyat fog csinálni amit SZERET!
...és nagy valószínűséggel ahhoz nem lesz szüksége a számtanra.

Értitek már? EZ az unschooling lényege!
Felesleges azon rugózni, hogy nem jó matekból...
Majd jó lesz másból.
Picasso sem volt jó matekból, meg Elvis Presley sem, meg Steven Spielberg sem.
A maguk területén mégis kiváló emberek.
Amit szeretsz, ami érdekel, abban kiváló leszel. A többivel ne foglalkozz!
EZ AZ UNSCHOOLING.


Nem lehetsz egyszerre olimpiai bajnok, meg festőművész, meg kitűnű autószerelő, és zseniális közgazdász. Ezek totál más készségeket igénylő dolgok.
Viszont ha ez így van (márpedig a való életben így van), akkor mégis mi értelme van az olimpikonnak és a festőművésznek matekot tanítani 12 évig? Mi értelme van az autószerelőnek és a közgazdásznak irodalmat tanulnia 12 évig?
Semmi.
Akkor tanuld, és pontosan azt ami érdekel, és ami foglalkoztat!

Ez az unschooling."

A koncepció nagyon érdekes és elvileg működik is. Hiszen a gyerekek született 'kíváncsiak' és hihetetlenül fogékonyak mindarra, ami adott pillanatban érdekli őket. Az is igaz ugyanakkor, hogy sokukat csak nagy küzdelem árán lehet arra megtanítani, ami akkor és ott nem érdekli - ha ez egyáltalán lehetséges. Adja tehát magát a megoldás: tanulja csak azt, ami érdekli, amit szeret, amiből jó. Így megszűnnek a makacskodás körüli otthoni konfliktusok és a tanulás valódi sikertörténetté válik az egyéni érdeklődés erőteljes szárnyain...

De, vajon honnan tudható már gyerekkorban, hogy mi az, ami 'te' leszel és mi az, ami nem? Hogyan alakul ki a tantárgyi érdeklődés és fogékonyság, s ezek a dolgok mennyiben formázhatóak, irányíthatóak?

Ha ugyanis fel lehet kelteni az érdeklődést valami iránt, akkor lényegesen csökken az unschooling jelentősége, mivel akár egy iskolai tananyag is lehet érdekes a gyermek számára! Sőt, ha fel lehet kelteni, akkor az "amiben nem vagy jó, az úgysem te vagy" gondolat sem olyan egyértelmű, hiszen elvileg mindenkiben benne lehet a potenciál, hogy akár olimpiai bajnok, akár festőművész, akár kitűnő autószerelő, akár zseniális közgazdász lehessen!...


De hogyan is alalkul ki a tantárgyi érdeklődés?

Úgy gondolom, hogy létezik lelkesedés, van spontán érdeklődés, ez azonban olyan mértékben terelhető, hogy nem tekinthetjük támpontnak. Általában a gyerek azt szereti meg, amiben sikerélménye van. És azoktól a dolgoktól menekül, amelyekben többször kudarcot vallott.

A gyerekek sikerélményre szomjaznak (a felnőttek is egyébként) és a kudarcos helyzeteket megpróbálják elkerülni, bármi áron. Gyerekként mi is ezért mozdultunk azoknak a tantárgyaknak az irányába, amelyek nem okoztak számunkra kudarcot.

És vajon miért nem okoztak kudarcot? Talán, mert eleve tehetségesek voltunk az egyik tárgyból, a másikból meg tehetségtelenek? Nem erről van szó. Az úgymond tehetségünknek, tantárgyi fogékonyságunknak, illetve tehetségtelenségünknek, 'nehéz fejűségünknek' leginkább az oktatóinkhoz, tanulásunk módszeréhez és körülményeihez (a légkörhöz) volt köze!

Simonfalvi László mondta az otthonoktató konferencián, hogy még a humán és reál beállítottság (mint eleve létező korlát az érdeklődésünkben) is csupán mítosz. Bárkiből lehetne szinte bármi, de leginkább amiatt a tanulási környezet miatt nem lesz, amely megfosztja őt az örömérzéstől...

A gyerekek afelé tendálódnak, aminek a tanulása intenzívebb örömérzést kelt bennük. Sajnos nem tanulnak mindent úgy, hogy ez az örömérzés meglegyen - de amit úgy tanulnak, abban sikeresek lehetnek! Ha viszont ez igaz, akkor izgalmas kérdés, hogy vajon mi lehetne abból a gyerekből, aki minden tantárgy tanulása során intenzív örömérzést él át. Mivé válna, milyen pályát választana magának mondjuk a saját gyerekünk, ha tanulási kudarcok egyáltalán nem befolyásolnák őt az orientálódásban?


Tanulási kudarc orvosolása unschoolinggal?

Erre a gondolatmenetre most nagyot bólinthat egy unschoolingos is és mondhatja: "hiszen pont erről van szó, mert lelkesedéssel tanulni bármit - csak annak a tanulásnak van értelme! Aki így tanul, annak majdhogynem határtalanok a lehetőségei." Én azonban nem így látom és nem is erről írok most, hanem éppen a másik oldalról. Arról, hogy mit kezdjünk a múltbeli kudarcokkal, amikor a korábbi negatív tanulásélmények egy tantárgy megismerésétől messze űzik a gyermeket. A poszt elején kékkel kiemelt hozzászólás is megemlíti ezt a helyzetet, de nyilvánvaló, hogy a teljesen szabad tanulás nem foglalkozik vele érdemben. Térjünk most vissza ehhez a gondolathoz.

Az egyes tárgyak szeretete tehát, és az, hogy matekból valaki 'jó'-e, elsősorban nem a veleszületett érdeklődéssel kapcsolatos folyamatok, hanem jobbára tanult dolgok, amik az életünk során minket ért tanulási élmények által erősen befolyásoltak. Így viszont nagyon is kiszámíthatóak, s ami ennél is jobb: visszafordíthatóak.

Azt nem állítom, hogy ne lennének egyéni adottságok és természetes érdeklődés egyes tárgyak, ismeretek iránt. Nyilván léteznek ezek, de nincsen akkora jelentőségük az ember tanulási irányultságának megválasztásakor, mint a korábbi tanulási élményeknek. És, bár létezik természetes érdeklődés, természetes érdektelenség viszont nincs!

De, ha egy gyerek sosem veleszületett módon utálja a matekot, hanem azok miatt a rossz élmények miatt, amiket a korábbi matektanulása során átélt, akkor a megoldás erre szerintem nem az, hogy ha utálja, akkor ne tanulja. Pontosan ez volt ugyanis a saját elkerülő stratégiánk, amit az oktatási rendszerben nevelődve elsajátítottunk. Egy másnapi számonkérés árnyékában 'nehezebb' anyagrész fölött görnyedve gyakorta ábrándoztunk arról, hogy bárcsak többet sose kellene matekot/irodalmat/törit/kémiát/oroszt tanulni!

Ez azonban nem szabadság volt, hanem bekorlátozottság. Így nem azzá váltunk, amivé lehettünk volna (aminek a potenciálja bennünk volt), hanem azzá, amivé a további tanulási kudarcoktól magunkat távol tartva lenni tudtunk. Talán kerülőutak ezek...


Gyermekkori tanulási kudarcaink kihatnak a későbbi életünkre...

Ha ezzel nem tudunk egyetérteni, akkor gondolkodjunk el a pályaválasztásról - akár a magunkéról anno, akár a környezetünkben lévő fiatalokéról. Vajon mindenki ténylegesen oda jelentkezik, azt a pályát célozza meg első körben, amelyet szeret, ami mindig is szeretett volna lenni? Vagy bizonyos szakmák eleve kiesnek a rostán, olyan alapon, hogy az azokhoz szükséges tantárgyakban nem vagyunk jók?

Elég erős motiváló tényező a döntésben egy pálya iránt érzett mély vágy, hivatástudat, vagy erősebb az attól való félelem, hogy kudarcot vallunk azokban a tantárgyakban, amikben már korábban is sikertelenek voltunk? Az a fő szempont vajon, hogy szeressük azt a szakterületet, ahol majd dolgozni fogunk vagy ez másodlagos és megelégszünk azzal, hogy az ahhoz szükséges tantárgyakban eddig is megfelelően tudtunk teljesíteni? Hányan mondanak le egy adott pályán való továbbtanulásról kifejezetten a nem-szeretem tárgyak miatt, amelyekben úgy hiszik, hogy ők 'nem jók'? Vajon előbbiek nem a korlátok életünkre gyakorolt befolyásoló hatását bizonyítják?

De beszélhetünk a nagy tehetségekről is. Gondolkodjunk el azon, hogy (a korábbi, kékkel kiemelt hozzászólás példái alapján) Elvis Presley, Spielberg vagy Picasso mi miatt nem volt jó matekos. Vajon mindhárom eleve matek-antitálentumnak született? Nem inkább annak köszönhető mindez, hogy a tanulási körülményeik és a matekoktatóik hozzáállása nem volt a legideálisabb? Megfelelő tanulási környezetben egy jó oktató meg tudja szerettetni a tantárgyát a tanulójával. Valahol ez az elsődleges célja is. Megszeretni pedig úgy lehet, ha sikert/örömérzést okoz neki a tanulás.


Minden felnőtt tehetséges?

A tanulási kudarcok igenis korlátozzák egy ember lehetőségeit és korlátok között tartják a gyerekeinket is. Lehet, hogy a korlátaink tágasnak tűnnek, lehet, hogy szűknek, de azok mindenképpen korlátok, amelyek megnehezítik, hogy eljussunk oda, ahová a tanulási potenciálunkból adódóan eljuthatnánk.

Ide kapcsolódó érdekes paradoxon, hogy bár Magyarország a Nobel-díjasok hazája, ez a tény kevéssé hat inspirálóan a saját életünkre: legtöbbünk egyáltalán nem érzi magát tehetségesnek bármiben is. Mint társadalomra, jellemző ránk az a fajta szűklátókörűség, amely kimondatja velünk, hogy mi nem értünk semmihez, vagy nem tudunk nagy dolgokat véghezvinni, sem új dolgokat megtanulni, mert mi átlagemberek vagyunk, akik csak egy dologhoz értenek - s talán ahhoz sem eléggé.

Ezzel szemben némelyikünkről felnőttként azért mégiscsak kiderül, hogy egész sok mindenhez ért, és tulajdonképpen van tehetsége ahhoz a dologhoz is, amit az iskolai kudarcok miatt korábban utált. Sőt, vagyunk páran olyanok, akik felnőttként jövünk rá, hogy szinte bárminek a megtanulására képesek lettünk volna (és ma is képesek vagyunk), csak sajnos ezt akkoriban (gyermekéveink alatt, pályaválasztás előtt) nem mondta nekünk senki.

Úgy tűnik tehát, hogy képességeinkre, tehetségünkre irányuló ön-degradáló érzéseink és az új dolgok megtanulásával kapcsolatos negatív hozzáállásunk jellemzően nem a valóságban gyökerezik. Tulajdonképpen az oktatási tapasztalatunk 'vágja le a szárnyainkat' és ezért esik nehezünkre hinni abban, hogy képesek vagyunk még új dolgokat megtanulni és sikereket elérni valamiben, amit előtte nem próbáltunk. Pedig mindegyikünk tehetséges!

Máshogyan kell a gyerekeink tanulásához hozzáállnunk (máshogyan, mint ahogyan a miénkhez álltak), ha nem kívánjuk nekik is ugyanazt a szárnyszegést, amiben nekünk fiatal éveink alatt részünk volt. De ez a 'máshogyan' nem feltétlenül jelenti a teljesen szabad tanulást, az ugyanis nem orvosolja megfelelően a tanulási kudarcok problémáját, mivel engedékenyen a problémás tantárgy elkerülésére bíztatja a tanulót. A korlátok viszont így változatlanul megmaradnak.


Hogyan bonthatók akkor el a korlátok?

A szabadság megoldása éppen nem az elkerülés, hanem a szembenézés. Ez a szembenézés pedig nem megy egyedül, csak a szülő segítségével.

A matekot utáló gyereknek ne azt mondjuk, hogy "gyere, tanuljunk teljesen szabadon és akkor, ha nem akarsz, nem kell többet a matekkal foglalkoznod!" Ehelyett rehabilitáljuk őt a korábbi élményei-okozta bénító érzésből (ami minden alkalommal elfogja, amikor egy matekpélda az orra elé kerül).

Adjunk neki lehetőséget megtapasztalni, hogy a matektanulás sikerélményt ad és örömet okoz! Ha ez sokszor megtörténik és nem vagyunk türelmetlenek, akkor a gyerekben lassan erőteljesebb lesz a matektanulás örömérzése, mint a korábbi kudarcok rossz érzései. És ezen a ponton megfordulhat az, amit a matekról gondol, s ez lehet, hogy a pályáját is befolyásolni fogja...

Hatalmas tehát a szülő felelőssége, hogy jóféle érzéseket generáló, a tantárgyi nemszeretést átformáló tanulási élményhez juttassa a gyermekét - ami azonban, ahogy korábban említettem, teljesen szabad tanulással nem valósítható meg. A szülő unschoolingolva mindenképpen magára kell, hogy hagyja a gyermekét tanulási döntésében, hiszen nem ő irányítja a folyamatot, hanem a gyerek lelkesedése - aki viszont egy ilyen helyzetben a korábbi kudarcok miatt automatikusan az elkerülést fogja választani.

A szembenézésre nincsen stratégiája a gyerekeknek. Ha nem segítünk, megmarad az adott tantárggyal kapcsolatos negatív hozzáállás, és a gyerek végleg elhiszi, hogy "ezt én nem tudom; nem értem; erre nem vagyok képes".


Miért jó, ha befolyásolom a gyermekemet a tanulásában?

Kétségtelenül kényelmesebb engedni, hogy elkerülje a küzdelmet igénylő tantárgyakat és kizárólag azok felé forduljon, amelyekben már átélte a tanulás intenzív örömét, mintha a szeretem-tárgyak valamiféle eleve-elrendelt életútra irányítanák őt. Hosszú távon azonban többet teszünk érte, ha úgy segítünk neki kitörni a kudarcok korlátai közül, hogy jó élményekkel írja felül a rosszakat. Már csak azért is, mivel szülőként sohasem mondhatom ki bizonyosan, hogy a matek vagy az irodalom tanulása csak fölösleges teher a gyerekem számára, és (mivel úgysem érdekli) biztosan nem is lesz rá soha szüksége. Ilyet csak utólag, az életére visszanézve mondatnánk ki.

Az az igazság, hogy sem én, sem a gyerekem nem tudja előre meghatározni, hogy mely tantárgyakat nem lesz érdemes neki tanulnia, hiszen nem tudjuk, hogy mi lesz majd belőle, ha felnő. Meg nem is mindent tanulunk azzal a szándékkal, hogy később majd azzal is foglalkozzunk: egyszerűen csak jó dolog sokféle ismerethez hozzájutni - mert csak.

Nem gondolom, hogy a tanulásunkat szigorúan azokra a dolgokra kellene leszűkítenünk, amelyekkel később hivatásszerűen foglalkozni fogunk. Nem csak azért, mert a korai években még nemigen tudhatjuk, hogy mik is lesznek azok - azért is, mivel úgy hiszem, kívánatos dolog széles látószögűvé nevelni a gyerekeinket. Ez pedig csak úgy megy, ha sokféle dologról szereznek ismeretet.

Hogyan engedhetném, hogy a tanulási kudarcai  vagy az érdeklődésének a hiánya lekorlátozzák a pályaválasztási lehetőségeit, amikor segíthetnék is neki felülemelkedni azokon, amik visszatartják, hogy majd választhassa azt a területet is, ha akarja (vagy ha arra lesz szüksége)?


Unschooling és papír

Persze, tudom, hogy ezek a pályaválasztással kapcsolatos gondolatok egyáltalán nem relevánsak az unschooling mellett elköteleződött szülők egyik része számára. A teljesen szabad tanulás ugyanis gyakran jár együtt a teljesen szabad pályaválasztással is, amelyben a gyerek semmilyen módon nincsen befolyásolva továbbtanulási szándékaiban és a szülők számára az is rendben van, ha semmilyen hivatalos papírral bíró szakmát nem szeretne szerezni.

Ilyen mentalitású háttérben felnőve nyilvánvalóan minden gyerek boldog tanulási küzdelem, meg pályaválasztással kapcsolatos komolyabb fejtörés nélkül, de mi lesz így a felnőttkori boldogulással? Tényleg beáldoznánk a szakmát (papírt) a felhőtlen gyermekkorért? Megéri a teljesen szabad tanulás ezt az áldozatot?

Vannak, akik valóban elmennek odáig, hogy a papírok létjogosultságát megkérdőjelezzék. Azt állítják, hogy erre nincsen szükség ahhoz, hogy egy ember boldoguljon és szépen megéljen. És ebben a gondolatban van igazságtartalom, hiszen néhányaknak tényleg sikerül ellavírozniuk az életben hivatalosan megszerzett papíros szakma nélkül is. De ők nem a többség.

Kevéssé vagy egyáltalán nincsen kihangsúlyozva az a tény, hogy az unschooling irányzat emblematikus figurái, akiket általában felvonultatnak a 'nem fontos a papír, mert a sikeres felnőtt boldoguláshoz éppen elég, ha gyerekként csak azt tanulod, amit szeretsz' gondolatot alátámasztandó, kivétel nélkül művészek, meg olyan 'híres' emberek, akik nem mindennapi foglalkozást űznek: írók, festők, filmrendezők, zenészek.

A társadalom azonban nem ilyen szellemi szabadfoglalkozású egyénekből épül fel, hanem ők a kisebbség (a 'celebek'), akiket a többség irigyel bár, de a sikereikkel ritkán próbál versenyre kelni. Szakácsokat, kőműveseket, bolti dolgozókat, mérnököket, tanárokat, orvosokat kellene példaként állítani a teljesen szabad tanulás működőképességére - az hitelesebb lenne. Így azonban félrevezetőek a sikersztorik. A többség számára ma nélkülözhetetlen a papír.

Persze, arról lehetne vitatkozni, hogy a jelenlegi társadalomban miért tulajdonítanak akkora jelentőséget a szakmai képzésnek meg a papírnak, és hogy van-e ennek egyáltalán bármiféle értelme. Hiszen régen a mesteremberek nem kaptak okj-s bizonyítványt arról, hogy elvégezték az 'előírt' képzést, mégis sok közülük szakmailag jóval képzettebb volt és több dologhoz értett, mint a legtöbb papírral rendelkező mai szakember...

Régen nem volt így volt, régen nem erre volt szükség. És moroghatunk azon, hogy ma miért úgy van, ahogy, de a morgás semmit sem változtat a dolgokon. Mi ma élünk - azokhoz az 'elvárásokhoz' célszerű alkalmazkodnunk, melyeket a mai társadalom meghatároz az élethez, boldoguláshoz.

De azért nem mindenki gondolja úgy, hogy fölösleges lenne a papír. Vannak, akik úgy érzik, hogy már azzal sokat tesznek a gyerekük jóllétéért, ha az első jó pár évben megadják neki a teljesen szabad tanulás lehetőségét. Itt azonban a folytatás, ami kérdéseket vethet fel. Vajon az a teljesen szabadon tanuló fiatal, akit a középiskolás évek végén átmenet nélkül szuszakolnak vissza a magyar rendszerbe, nem fogja megalkuvásnak érezni ezt, amikor kicsi korától tapasztalta, hogy neki nem kell a rendszerrel együttmozdulnia, mert azon kívül élhető igazán az élet?

Hagyom ezt a kérdést a levegőben lógva. A folytatás hamarosan következik...



2015. március 27., péntek

Egy kérés...




Az óvodai neveléssel kapcsolatos a kérésem, amely egy törvényváltoztatás miatt néhány hónap múlva kötelezővé válik. A közvélekedés szerint persze eddig is az volt, ám a törvények szerint nem.

Hogy volt eddig?

3-5 éves korig szabadon otthon lehetett tartani a kisgyermeket. Szabadon, vagyis anélkül, hogy bárkinek ezt előre hivatalosan bejelentettük volna. 5 éves kortól napi 4 órában 'kötelező' volt az óvodába járatás - vagyis mégsem volt ténylegesen kötelező. Bürokratikus úton ugyanis el lehetett intézni, hogy a kisgyerek ne járjon óvodába, ha a szülők ezt nem akarták.

A bürokratikus út azt jelentette, hogy felmentést kellett kérni az oviba járás alól az intézmény vezetőjétől. Ezt a legtöbb esetben (általában némi huzavona után) meg is adták, mivel a törvény lehetővé tette ezt nekik. A gyakorlatban tehát legálisan elkerülhető volt a 'kötelező' óvoda. Szeptember 1-jétől ez megváltozik.

Mi változik meg?

Az óvodába járás idén ősztől 3 éves kortól 'kötelezővé' válik, de az előbbiekhez hasonlóan ez sem jelenti, hogy ténylegesen kötelező lenne. Ugyanis (más feltételekkel bár, de) továbbra is lehet alóla felmentést kérni. Az új köznevelési törvény szerint azonban 5 éves kor után nem adhat felmentést az óvodavezető. Ettől az életkortól sajnos tényleg kötelező óvodába járás van...

A helyzet személyesen a mi családunkat is érinti, de nem csak minket. Rajtunk kívül több száz (más források alapján több ezer) olyan család van, aki élni szeretne azon jogával, hogy szabadon megválasztva gyermeke nevelésének színterét, őt az iskolai élet kihívásaira saját otthonában készítse fel.

Nem vagyunk tehát nagyon sokan - a többség továbbra is az óvodát preferálja, és ezt a döntést igyekszünk tiszteletben tartani. Ugyanakkor szeretnénk, ha a továbbiakban is biztosítva lenne törvényes lehetőség, hogy szülőként szabadon eldönthessük: gyerekeink számára az óvodai nevelést tartjuk-e megfelelőnek, vagy otthon magunk szeretnénk velük foglalkozni.

Hogy a változásért tegyünk valamit, egyik ismerősömmel úgy döntöttünk, petíciót fogalmazunk, melyben országunk Vezetőit a fenti törvény módosítására szeretnénk kérni. A petíció úgy lehet hatásos eszköz, ha minél többen aláírják: szeretnélek hát megkérni Téged, kedves Olvasó, hogy szánj pár percet az általunk megfogalmazott kérvény elolvasására. Ezt alább a linkre kattintva tudod megtenni.


Ha úgy látod, hogy tudod támogatni ezt az ügyet, akkor tisztelettel kérlek, hogy írd alá. A megosztásnak, továbbításnak is örülünk.

Köszönjük a segítségedet!




2015. március 12., csütörtök

Vizsgaposzt - így utólag



Már itt volt az ideje, hogy írjak erről. Viszont az előző babahír poszt nélkül nem lett volna ennek értelme. Azzal viszont úgy éreztem, várnom kell még, ezért volt a késlekedés.

Hogyan is alakult tehát a féléves vizsgánk? Az előbbiek ismeretében sejthető, hogy elég érdekesen...

A történet ott kezdődik, hogy a tavalyi költözés körüli bizonytalankodás, maga a költözés és végül a berendezkedés ebben a félévben elég későre tolta a tényleges tanulós időszakunk kezdetét. Aztán, ehhez képest elég hamar kiderült, hogy babát várunk és én rövidesen ágynak is estem. Na, ez az a tipikus helyzet, amikor a tanulás nem igazán kivitelezhető...

Persze próbáltam, de alig haladtunk, és elég keserves is volt a számomra, mivel fizikálisan nagyon nem voltam toppon. Abbahagytuk hát és együtt mozdultunk ennek az életszakasznak a hullámaival: a gyerekek olvastak, rajzoltak, játszottak, apa olvasott nekik esténként, minden gyerkőc be volt vonva a teendők ellátásába apa irányítása alatt, én meg csendesen szenvedtem a háttérben.

Valahogy túléltük ezeket a heteket, a tanulással viszont alig haladtunk. Deecember elején világossá vált számomra, hogy ez így nem fog működni, már ami a felkészülést illeti, ezért felvettem a kapcsolatot a sulinkkal és kértem, hogy engedélyezzék a féléves vizsgák elhalasztását és azt, hogy a gyerekek év végén adjanak számot az egész éves tudásukról.

Úgy gondolkoztam, hogy a rosszullét és a gyengélkedés minden várandósságomnál végetért legkésőbb a huszonvalahányadik héten, így lenne elég időnk felkészülni akár az egész éves tananyagból is. Ha meg valami miatt mégis kicsúszunk az időből, még mindig kérhetjük, hogy adjanak további haladékot nyár végéig, hogy a pótvizsga-időszakban vizsgázhassunk. Családi okokra hivatkoztam, de elmondtam azért a történetet, hogy hogy van ez velem meg az új babával. Kérvényt nem írtam, mert nehezen ültem gép elé, ezért előbb telefonon szerettem volna leinformálni őket a lehetőségeinkről, hogy megspóroljam a plusz köröket.

Ez bizonyos értelemben be is jött, ugyanis két nap múlva üzentek, hogy a dolog sehogyan sem működik, nem fogják engedélyezni a vizsgahalasztást, szóval nem is érdemes ezt tovább hajtanom. Hiába hivatkoztam az Emmi rendeletre, amely szerint a suli maga szabja meg a vizsgák gyakoriságát, azt a választ kaptam, hogy nekik viszont a házirendjükben benne van az évente kétszeri vizsga és ettől még külföldi tartózkodás esetén sem tudnak eltekinteni. Kétkedtem abban, hogy ez valóban így van, de a rendeletekkel kapcsolatos pontos utánajáráshoz, Okt. Biztos felhívásához és kérvény fogalmazásához túl gyenge voltam, ezért elfogadtam, hogy ez most nem fog működni. (Ma már úgy látom, simán lehet, hogy működött volna, ha tovább hajtom a dolgot, de akkor ehhez nem volt erőm.)

Latolgattam a lehetőségeinket, és már ott tartottam, hogy egyszerűen csak nem megyünk el vizsgázni - írják be érte az egyest, a féléves jegy úgysem számít sehova és majd év végére összehozunk egy jobb jegyet. Aztán annyiba maradt az ötölés: valahol belül még reméltem, hogy egyszer csak hirtelen jobban leszek és neki tudunk állni a felkészülésnek úgy rendesen. De, ahogy az idő haladt előre, én már egyre inkább csak a túlélésemért küzdöttem...

Aztán eljött a január és az állapotom annyira leromlott, hogy muszáj volt bemenni a kórházba. Épp előtte napokban fogalmaztam meg egy levelet a tanárainknak, hogy az állapotomra való tekintettel hadd ne kelljen most felutazni a vizsgákra, hanem lehessen valahogyan helyből megoldani ezt a dolgot (net, skype, email vagy akárhogy). Együttműködően beleegyeztek ebbe.

A terv az volt, hogy az utolsó héten a vizsga előtt majd gyorsan átnézzük és megcsináljuk ezt is, azt is, és hogy amivel nem készülünk el, azon nem frusztrálódunk, de megtesszük, amit lehet. Az utolsó hétre kitalált tervekből azonban nem lett semmi, mivel bekerültem a kórházba. 5 napot voltam benn, ami után lényegesen jobb állapotba tértem haza, bár azért még gyengélkedtem és hánytam is. A hét viszont könyörtelenül eltelt.

Egy pénteki napon engedtek haza, és hétfőtől már kezdődtek a vizsgák. Némi félreértés miatt a mi gyerekeink csak kedden kezdték meg a dolgozatok megírását, akkor viszont el kellett kezdeni és mind a két napon egészen estig körmölték a feladatokat itthon. Nagyon kimerítő, feszült és fárasztó volt az a pár nap, viszont így a többiekkel együtt csütörtökön délre be tudtuk fejezni a vizsgázást (csütörtökön a gyerekink már nem írtak semmit, csak volt még technika, rajz, meg ének leadandó mulasztásunk, azt pótoltuk ekkor).

Az alsósok esetében mindenképpen csak írásbeli vizsgák lettek volna, Doda esetében pedig (bár lettek volna szóbelik is az írásbelik mellé) eltekintettek a szóbeliktől. A tanárok nagyon rugalmasan és segítőkészen álltak hozzánk és úgy adódott, hogy minden tárgyból tudtunk a vizsga előtt kicsit ismételni vagy gyorsan új anyagrészeket átvenni (már jobban voltam, valamennyire lehetett engem is terhelni).

Így történt, hogy idén félévkor ágyból navigáltam és felügyeltem végig a gyerekeink vizsgáit. Nem volt egyszerű két nap, de túlvagyunk rajta és a jegyek sem lettek rosszak. Persze senki sem lett színötös, de ez nálunk sosem volt cél, maximum melléktermék néha. Az adott helyzetben annyi volt a cél, hogy legyen meg minden vizsga és ezt elértük.

Tanulmányi szempontból most még mindig pihenünk, de ezalatt az idő alatt levontam magamnak ennek a félévnek a tanulságait, amelyek a következők.

1. A gyerekeink ügyesebbek, kreatívabbak és terhelhetőbbek, mint amennyire gondoltam. Lehet sokkal többet bízni Dodára is, és nem kell szívbajoskodnom, ha nem tud minden ismeretet pöccre visszaadni a vizsgán.

2. Szabad nekem szülőként elfogadnom a nem tökéletes teljesítményt is. (A suliba bejárós osztályokban vajon hány kitűnő tanuló van és hány közepes? Miért kellene minden áron arra törekednem, hogy a gyerekem az iskolai 'felső tízezerhez' tartozzon? Számít ez a boldogulás szempontjából? Fontos ez nekünk, a gyerek szüleinek?)

3. Vannak gagyi és értelmetlen vizsgafeladatok; vannak alapvetően jó szándékú, viszont a tantárgyukat és a tevékenységüket is jelentősen túlértékelő tanárok; vannak túlértékelt és vannak alulértékelt vizsgajegyek - de ezek egyikével sem kell foglalkozni.

4. Nem kell, hogy befolyásoljon a külső elvárás jobban, mint amennyire szeretném, vagyis eldönthetem, hogy a vizsgán nyújtott teljesítményt mennyire értékelem magamban föl. Ha számomra nem a vizsgateljesítmény határozza meg, hogy mit gondoljak a gyerekemről vagy az ő teljesítményéről, akkor ehhez a témához nyugodtan viszonyulhatok egyfajta jó értelemben vett higgadt lazasággal.

5. Nem a vizsga mutatja meg, hogy mi van a gyerekemben, itthon ennél jóval pontosabb iránytűink vannak. Támaszkodhatok arra a tényre, hogy én vagyok az, aki ismerem őt: pontosan tudom, hogy melyik tantárgyhoz hogyan áll hozzá és azt is, hogy mennyi időt és energiát tesz bele egy-egy dolog megtanulásába, hiszen mindez a szemem előtt történik.

A tanulását kísérve látom az erőfeszítéseit, a szorgalmát, a lustiságát, vagyis a gyengeségeit és az erősségeit is. Ha tehát egyszerűen egy apró pici kis visszajelzésmorzsának veszem a vizsgán nyújtott teljesítményt, amely nem jelent többet annál, mint amit egy apró pici kis visszajelzésmorzsának jelentenie kell, akkor az számomra annyi lesz és nem több. Más szavakkal: nem kell elszállnom a gyerekem ötösétől és nem kell padlót fognom a kettestől. Ha nem tükrözi a jegy a gyerek teljesítményét, akkor azért nem - hiszen pontosan tudom, hogy a gyerek nem olyan. Ha meg tükrözi, akkor azért - hiszen eddig is tudtam, hogy a gyerek olyan.

6. Szabad megengednem neki, hogy kevés erőfeszítést tegyen bele abba, ami fölösleges és értelmetlen, és ezért a megtanulása nehéz vagy nem is lehetséges. Nem jelenti ez, hogy mindenféle erőfeszítést kedve szerint megúszhat, mert amit fontosnak gondolunk, annak a megtanulására nagy hangsúlyt fogunk tenni akkor is, ha a gyerek nyafogva húzódozik tőle. Viszont az értelem nélküli tanulást nem kell itthon támogatnunk, még akkor sem, ha egyes esetekben ez iskolai elvárás.

7. A gyereket nem foglalkoztatja különösebben sem a saját, sem mások vizsgajegye, ha mi, a szülei nem tulajdonítunk ennek nagyobb jelentőséget, mint amekkorát kell. Ők nem hasonlítgatják magukat kényszeresen másokhoz, csak akkor, ha a környezetükben lévő felnőttek is ezt teszik. Az én hozzáállásom tehát meghatározó ebben a kérdésben, már ami a gyerekeim viszonyulását illeti. (Ezen korábban még nem gondolkoztam el.)

Méltathatom a teljesítményüket, de ne a jó vizsgajegyért örüljek együtt velük, mert az nem szükségszerűen tükrözi a befektetett munka mértékét. Jó dolog megmutatni nekik a kettő közötti különbséget, hogy korán beültetődjön a fejükbe/szívükbe: a jegy tényleg nem jelent sokat.

Az erőfeszítés, amit beletesz abba a tantárgyba értékesebb, fontosabb és többet kommunikál a számunkra, mint maga a jegy.

Szeretném elkerülni, hogy a gyerekeink önmagukat (és másokat) a jegyeikkel azonosítsák, mivel ez téves énképhez vezethet. Szeretném elkerülni, hogy az ötös tanuló lenézze a hármast, mert emberileg nem tartja olyan ügyesnek, mint magát, hiszen a másik csak hármas, vagyis 'közepes' ember. Azt is szeretném elkerülni, hogy egy hármasból a gyerekünk azért csináljon tragédiát, mert az azt jelenti számára, hogy ő nem ütötte meg az elvárt mércét, tehát nem 'elég jó' ember.

A jegyekhez (de általában a tudáshoz) is szeretnék úgy viszonyulni, mint egyéb dolgokhoz, amelyek nem alkalmas eszközök sem a gyerekeink értékének, sem teljesítményüknek a megmutatására.

Bár egyes gyerekcsoportokban tipikusnak számít a "van-e már saját facebookprofilod/iphone-od/okosmobilod/tableted" körkérdés, és a rá adott válasz az adott közösségben gyakran többet mond egy ember fontosságáról, értékéről, mint az, hogy valójában mennyire értelmes, jellemes a megkérdezett, felnőttként bizonyosan tudhatjuk, hogy az épp most futó kütyüknek a megléte vagy hiánya semmit nem változtat az ember értékén. Mert, amit birtokol az ember, az nem ő maga. A gyerekek nem mindig tudják ezt és a vizsgaértékelés is egy olyan csapda, amely - ha a szülő nem segít átlendíteni a hangsúlyokat - könnyen alááshatja a gyerek helyes önértékelését.




2015. március 3., kedd

Kicsi gyermekünk




Már 5 hónapja velünk él, a család mégis keveset tud Róla. De tudjuk, hogy létezik és szeretjük, várjuk őt. Nem láttuk még, nem tudjuk, hogy milyen lesz. A nemét is csak én sejtem. (És persze simán lehet, hogy a megérzéseim becsapnak és éppen más, mint amit 'érzek'.)

Aki évek óta olvasgat itt nálam, az tudja, hogy Helzát magzatkorában Bónak hívtam itt a blogon. Ennek a kisembernek viszont egyelőre nincsen ilyen neve. Pedig gondolkoztam rajta, mi lehetne, de hozzá nem illik semmi hasonló név. Ő más mint Helza, ebből a szempontból is.

Viszont a testvéreihez hasonlóan az ő jelenléte is fenekestől felforgatta a családunk életét. Én megint igen hamar kiestem mindenből, ami a dolgom volt (háztartás, gyerekekkel foglalkozás). A kisember okozott nálam napi többszöri hányást, egy idő után gyakorlatilag enni-inni sem engedett, és emiatt januárban a kórházi létet is egy hétig 'kettesben' élvezhettük, mert annyira leromlott az állapotom. Ott a már egy ideje sejtett diagnózis lett megerősítve: hyperemesis gravidarum, vagyis terhességi vészes hányás. A picur persze virult odabenn: pedig azt hittem, ilyen 'zord körülményeket' nem él túl, de bizony túlélte.

Amint írtam, ez nem az első eset, amikor így alakul a helyzet. Az előző öt babánk is nagyon megnyomorgatott a várandósság elején-közepén (hasonló tünetek, csak hivatalos diagnózis nemigen volt, mivel kórházba csak a harmadikkal kerültem). De velük is csak én voltam rosszul - ők köszönték, jól elvoltak, élvezték a PocakSzálló kényelmét.

Számomra ez alkalommal is nagyon húzós volt a kezdés. Mondhatná bárki, hogy biztos megszoktam már, hogy mindig így van, és megvan a stratégiám a nehéz részeket túlélni, hiszen minden várandósságomban voltak nagyon nehéz hónapok: de én ezt nemigen tudom megszokni.

Mindig reménykedem, hogy talán most nem leszek rosszul, de eddig nem sikerült megúsznom. És a hosszú hetek vergődései között mindig elérkezik a mélypont, a totális kétségbeesés és az azt követő apátia, amikor a fizikai nehézségeket nem tudom már jó lelkülettel szemlélni/végigélni, elfogy a reménységem és a türelmem. Már nem tudok Istenbe kapaszkodni és a helyzetet hálával túlélni, és nem segít az a gondolat sem, hogy egyszer majd ennek az állapotnak is vége lesz.

Ekkor üt be a kiborulás: a sírás, az elégvoltebből, a nemakaromeztazegészet, valakiszabadítsonkiatestemből, meg ilyenek. Aztán túlleszek a rosszabb, lelkileg viseltesebb napokon és újra meglátom, hogy a nehézségek közepette is mennyi kegyelemben volt/van részem! Minden nap kegyelem, mindennap ott van velem az Úr az Ő csendes jelenlétével és érzem, tudom, hogy nem enged többet, mint amit Vele elviselnék.

Még akkor is ott van Ő, amikor feladom a reményt és nem nézek Rá, mert olyan szinten feszegeti a határaimat a nehézség. Ő nem csak ott van, hanem gyakorlatilag Ő hordoz. Továbbvisz minden órán és napon, hogy ne veszítsem el a hitemet akkor, amikor úgy érzem, annak utolsó szikrája is kiveszett belőlem; amikor már akarás sincs bennem semmire, csak túl akarok lenni ezen az egész mizérián - vagy belehalni. Ez alkalommal ezt különösen megtapasztaltam.

És bár megviselt testileg, lelkileg és érzelmileg is a babavárás eleje-közepe, de nagyon hálás vagyok Istennek azokért, akik ebben a helyzetben jelen voltak az életünkben a szeretetükkel. Akár egy aggódó ránkcsörgéssel, akár segítség szívből jövő felajánlásával, akár egy családunknyi mennyiségű finom étellel, egy bátorító szóval, vagy csak a tudattal, hogy hordoznak imában és így 'velem ülnek a porban' a bajomban.

Jó érzés, hogy nem feledkeznek el rólam. A családom pedig egyenesen szuper volt: nem csak, hogy elviselt és támogatott, hanem át is vállalta azt, amit én nem tudtam megtenni (gyakorlatilag mindent, plusz engem is). Nekik sem volt könnyű, egyáltalán nem.

Mindezek előtt, fölött és leginkább viszont Istennek vagyok nagyon hálás, mert átvitt engem - átvitt minket, mint család - ezeken a hónapokon. Most már jó reménység szerint magam mögött tudhatom a nehezét.

A kisember érezhető mocorgásaival pár hete új korszakba léptünk: az 'ő ficánkázik, én meg örülök' korszakba. Most nem vagyok terhes, mert nem teher az, hogy ő van - illetve terhes vagyok, de csak abban a régi, szép értelemben*, amit ez a szó eredetileg jelent. Van tehát egy hatodik csodabogarunk, a családunk ismét gyarapszik. Ezt viszont a nehézségek ellenére sem bánjuk. Nagyon boldog vagyok.:)


* A terhes szó eredetéről: "Kazinczy nyelvújítása a tereh ősi magyar szónak, melynek jelentése: térben-időben kiterjedő gyönyörűség pl: “még nézni is tereh..”. Így a terhes nő jelentése: térben-időben kiteljesedő gyönyörűségben lévő." Innen.





Szívesen olvastátok