Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2015. január 22., csütörtök

Otthontanul a gyermek - de hol és a hogyan? (3. rész)




A tavaly elkezdett háromrészes otthontanítós sorozat harmadik, egyben utolsó részét olvashatod, amelyben az unschoolingról, a tanulócsoportról és a nem-tanuló csoportról fogok írni. Ismét használom majd az ideológia kifejezést, ezért leírom, mit is értek alatta: az otthontanulás formáját és célját meghatározó személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést. Akkor, hát, kezdjünk is neki a végének!:)

Ha az első két részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, alább megtalálod:

1. rész
2. rész

Unschooling

Szabad és ön-vezérelt tanulás. A gyermeket született befogadónak tartja, akinek nem kell felkelteni az érdeklődését, mert úgy született, hogy érdeklődik. És ez így is marad, ha engedik szabadon és kötetlenül a maga érdeklődése után menni.

Az unschooling elköteleződésű szülő bízik gyermeke veleszületett kíváncsiságában, tanulási képességében, ezért nem ragadja magához a tanulás irányítását. Nem is oktatja gyermekét direktben, hanem 'csupán' érzékenyen reagál érdeklődésének a rezdüléseire. Amikor valami felkelti gyermekében a megismerés vágyát, ő ott van és lehetővé teszi, hogy legyen hol és kitől tanulnia. Adott esetben megkínálja őt sokféle ismerettel és tevékenységgel, majd rábízza, hogy a kedvére falatozzon azokból. Ám ezt is nagyon körültekintően teszi, minimális irányítással, elvárások nélkül.

Bár hozzám sokáig nagyon közel állt ez a fajta megközelítés (is), egy ideje rájöttem, hogy az unschooling szemben áll azzal, amit az Igében olvasok. Ott ugyanis sok szó esik arról, hogy a szülőnek nevelnie és tanítania kell a gyermekét. Ha viszont a szülő vezeti a gyermek tanulási tevékenységét, akkor már nem a gyermek kezében van annak az irányítása.

Amikor unschoolingról gondolkozunk, akkor meg kell válaszolnunk pár fontost kérdést. Szerintünk kinek a feladata, felelőssége a gyermek jövőjéhez kapcsolódó dolgokat meghatározni: a gyermeké vagy a szülőé? Feladatom a gyerekem életét formálni, irányítani, vagy inkább csak vele kell mennem az útján, amit magának választ? Fontosnak tartom, hogy befolyásoljam őt a jóra vagy azt tartom jónak, hogy minél kevesebb beavatkozással engedjem őt magától kibontakozni? És egyáltalán: milyen mértékű döntési jogot, mekkora beleszólást szeretnék adni a gyermekemnek a saját élete lényeges részleteit (tanulási folyamatát, továbbtanulását, pályaválasztását) illetően?

És mit gondolunk konkrétan a szabad tanulásról? Az az egyetlen igazi módja a tanulásnak, hiszen természetes, örömteli tanulás csakis szabadon (vagyis a gyermek érdeklődése által vezetetten) történhet? Vagy elképzelhetőnek tartjuk, hogy mások által meghatározott tanulnivalókat is lehet valódi, jófajta tanulással magunkévá tenni, mivel a sikeres elsajátítás és a boldogsághormonok aktiválódása elsősorban nem a tananyag tartalmán, hanem sokkal inkább az anya-gyermek kapcsolaton és a gyermeket figyelembe vevő tanulási légkörön múlik? Hasznosabb-e szerintünk, ha a gyermek szabadon tanulhat, mintha irányítottan tenné? Nagyon érdekes, friss kérdések ezek és a rájuk adott válaszok alapján fogjuk magunkat elkötelezni vagy elhatárolni az unschooling szemlélettől.

De gondolkozzunk még tovább a szabad tanulásról! Ez az ideológia a gyermek egyéni képességeit állítja középpontba és abból indul ki, hogy az életben az embert az érdeklődése elvezeti mindenhova, ahol neki lennie kell - de valóban igaz ez? Az, hogy minden, ami egy gyereket/fiatalt érdekel és amit aztán magától megtanul, csak Isten akarata lehet az életében, és ami kimarad, az egyszerűen nem volt benne az Úr tervében - nos, ezt nem tudom elhinni. Nem bibliai alapú ez a gondolat, hanem más forrásból származik, amely forrás nem egyeztethető össze a hittel. Ha viszont nem gondoljuk, hogy a gyermek minden irányultsága Isten akaratával találkozik, akkor szükségesnek kell tartsuk bölcsességre tanítani és bölcsességgel orientálni őt.

Ennek akkor lesz jelentősége, amikor felismerjük, hogy az oktatás és a nevelés nem választható szigorúan külön. Ha így van, akkor nagy kérdés, hogy szülőként hogyan lehetne hasznos nem-interferálni gyermekünk tanulási folyamatával, amikor maga az oktatás egyben nevelési (jellem-, és világnézet-formálási) lehetőség is. Hogyan mondhatjuk, hogy nem adunk neki a tanulásában útmutatást, amikor Isten meg azt parancsolja a szülőknek, hogy épp az ellenkezőjét tegyék?

Úgy gondolom, hogy a gyermek képes mindenféle ismeretet önmagától elsajátítani. Viszont nem képes saját magából kiindulva meghatározni, hogy mi is az a minden, amit neki hasznos lenne tudnia.

A szabad tanulás - irányított tanulás dilemma legfontosabb kérdése pont az, hogy ki döntsön arról, hogy mi az, amit a gyereknek tanulnia kell.

Aki a szabad tanulást pártolja, az úgy teszi fel a kérdést, hogy megéri-e a gyermek kiteljesedésének az útjába állni csak azért, hogy biztonságban tudhassuk magunkat az állam követelményének teljesítésével a rendszert kiszolgálva. A szabad tanulással egyet nem értők viszont úgy teszik fel a kérdést, hogy megéri-e a gyermek jövőjét, boldogulását kockáztatni csak azért, hogy biztosíthassuk neki azt, hogy ne kelljen olyat tanulnia, amit nem szeretne.

Ezek komoly és izzó gondolatok, és a gyerekünkkel kapcsolatos motivációnkat, a jövőjével kapcsolatos terveinket is le kell tisztázni ahhoz, hogy válaszolhassunk rájuk. Azért ennyire komoly a kérdés, mert pl. a szakmaszerzés is eleve ki van csukva, ha ebben a szemléletben gondolkozik az ember. Ahhoz ugyanis, hogy odáig eljusson, előbb végig kellene tanulnia legalább az általánost meg a középiskolát. Intézményes tanulás viszont nem valósítható meg szabadon tanulva, hiszen a mások által meghatározott ismeretanyag, amit egy gyereknek/fiatalnak előírtan teljesíteni kell ahhoz, hogy iskoláit lezárhassa, ritkán, de inkább sosem egyezik meg a gyermek saját érdeklődésével. Ez a külföldi intézményekre is igaz: ott is csak bizonyos keretek között engednek beleszólást a tanulmányok alakításába.

De még, ha sikerülne is valamilyen módon elvégeznie az alapiskoláit unschoolingolva, a folytatás akkor is kétséges lesz. Nemigen van olyan szakma ugyanis, amely elvégezhető szabadon tanulva: szakképzés esetében megint csak nem maga a személy, hanem az oktató határozza meg, hogy mikor mit kell megtanulni. A szakmai tanulmányokban is bizonyosan lesznek olyan részek, amelyekre gyerekünknek szabadon tanulva nem lesz érkezése akkor és ott (vagy mondjuk soha nem lesz rá érkezése) megtanulni. Így viszont nem kaphat papírt.

Persze, a papír nem minden: anélkül is lehet egy szakmát professzionális szinten űzni. A profizmus azonban nem elegendő a pénzkereséshez: szükséges a szaktudást igazoló oklevél is. Igaz ez annak ellenére, hogy a papír nem tudja megmutatni, hogy a tulajdonosa a valóságban mennyire jó szakember. Ha azonban a szaktudását nem tudja hivatalos papírral igazolni, akkor bármennyire nagy is a tudása, sem vállalkozóként, sem alkalmazottként nem fog munkát kapni, mivel az mind a kettő esetén követelmény (nem csak Mo.-on van így, hanem más európai országokban is).

Van azért arra is példa, hogy papír nélkül remekül boldogul valaki, de ez nem tömegjelenség, és csak kivételes esetekben megvalósítható. Pl. akkor, ha szellemi szabadfoglalkozású lesz valaki. Mindenkiből viszont nem lehet az. Szellemi szabadfoglalkozással nem is biztos, hogy el lehet tartani egy családot - bár ez ma több más 'hivatalosan papíros' szakmára is igaz sajnos.

A bizonytalansági faktor persze jelentősen csökkenthető, ha az ember önfenntartóvá válik (egy önfenntartó kisgazdaság ráadásul tengernyi stimulációt jelent az unschoolingolt gyerekek kíváncsisága számára). A papír nélküliség, a szellemi szabadfoglalkozás és az önfenntartás gondolataival viszont eljutunk oda, hogy a szabad tanulás működőképessége tulajdonképpen a társadalomtól való elszakadás mértékétől függ.

Az igaz, hogy, ha a család kivonul a társadalomból, akkor annak kötött normáihoz többé nem kell igazodnia, szabadon szárnyalhat - de ez a valódi szabadság?

Azt hiszem az zavar leginkább az unschooling ideológiában, hogy az egyik kérdés észrevétlenül vezet a következőhöz, s egy ponton mintha már arról beszélnénk, hogy az egyedüli járható út az, ha a rendszerből kilépve önmagunk útján járunk. Pedig ezt nem akarjuk magunknak, mert keresztényként nem látok arra felhatalmazást az Igében, hogy ezt kellene tennünk.


Mi a helyzet az unschoolinggal a gyakorlatban?

Vannak magyar otthonoktatók, akik nagyon szimpatizálnak a szabad tanulással, még ha ezt nem is lehet egy-az-egyben megvalósítani a magyar oktatási viszonyok között. Ezek a családok úgy oldják meg, hogy igyekeznek minimális időt fordítani az irányított tanulásra és érzelmileg próbálják magukat teljesen függetleníteni a vizsgaértékeléstől. Ez azonban az eredetinek egy pótléka csak, hiszen onnantól, hogy bármiféle irányítás szükségessé válik a tanulásban (a vizsgákra ugyanis valahogy mégiscsak fel kell készülni), az unschooling elveszíti unschooling jellegét és csak 'valami' marad helyette, ami hasonlít rá, de mégsem az.

Ez a pótlék-dolog adott esetben olyan nehezítő tényezővé is válhat, amely nem csak a 'pótlékos' családokat érinti, hanem azokat is, akik azért a maguk lehetőségeihez mérten tényleg szeretnének megfelelni az állam-támasztotta oktatási követelményeknek otthonoktatóként.

Ott kapcsolódnak össze a dolgok, amikor az unschoolinggal szimpatizáló családok nem a szabad tanulást elfogadó intézménybe íratják gyermeküket. Ilyen esetben az ideológiájukat ritkán vállalják fel nyíltan az iskolai beiratkozáskor, ezért az igazgató is, a vizsgáztató pedagógusok is jellemzően a vizsgákon szembesülnek azzal, hogy bár a gyerek rengeteg tananyagon kívüli ismerettel rendelkezik, de az államilag előírt követelményből ezt sem tudja, azt sem tudja, s a szülő mindezt elintézi egy vállrándítással, hogy még nem tanulták.

Ez a hozzáállás kellemetlen helyzetbe hozza a tanítót/tanárt, akinek muszáj egy külső mércéhez mérve értékelni a gyermek haladását, a dolgát viszont jelentősen megnehezíti, ha a szülő minimális szintű együttműködést mutat csak az iránymutatások betartását illetően. Ennek az lehet a következménye, hogy az iskola személyzete kezdi átformálni a fejében korábban kialakított képet az otthontanuló családokról - úgy általában.

Itt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy határozottan külön kell választani a szándékot és a megvalósulást. A szándék arra vonatkozik, hogy van-e hajlandóság az otthontanító szülőben a vizsgakövetelményeket figyelembe véve (a legjobb tudása szerint) biztosítani a gyermeke felkészülését. A megvalósulás ugyanakkor arra vonatkozik, hogy a vizsga során a gyereknek mit sikerül visszaadni a követelményekből. A kettő adott esetben eltérhet, és ez önmagában nem gond. Unschooling szemléletmód esetén viszont a szándék is hiányzik (vagy nem elég erős ahhoz), hogy a felkészítésben a vizsgakövetelményeket ténylegesen alapul véve történjen a gyerekkel való foglalkozás.

Lehet persze bölcsebben is csinálni ezt: a tanítókkal/tanárokkal előre lebeszélve 'másfajta' tanulási megközelítésünket, maximálisan kihasználva azt a fajta rugalmasságot, amely az együttműködő pedagógusok hozzáállásából fakadóan benne lehet a rendszerben. Ez azonban a szülő szemszögéből még mindig túl nagy kompromisszum lehet a valódi unschoolinghoz képest.

Ha valaki elkötelezett emellett az ideológia mellett, akkor a szemléletmódja gyakorlatilag automatikusan külföldi intézmény felé viszi őt. A magyar oktatási rendszerben maradva ugyanis a szabad tanulást nem lehet a maga valóságában megélni. Így viszont az unschooling gyakorlatilag nem választható alternatíva a Magyarországon élő családok számára, mivel a hazai jogértelmezés nem ad lehetőséget a szülőknek külföldi intézmény választására.


Pár kérdés az unschoolingról:

Lehet-e Mo.-on olyan intézményt találni, amely teljes mértékben figyelembe veszi azt, hogy a tanuló a saját érdeklődése mentén tanul? Hogyan tud a gyermek ezzel a megközelítéssel évfolya- monként feljebb jutni?

Ha a gyermek csak azt tanulja meg, amire a saját érdeklődése elvezeti, akkor hogyan fogja elsajátítani azokat a dolgokat, amelyek nem érdekelik őt? Vagy elfogadjuk, hogy ami nem érdekeli, azt nem fontos tudnia?


Tanulócsoportos tanulás
(SzeWa, Boldogkuckó, vallásos alapú csoportok)

Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. Több otthonoktató család összefogásáról van szó, amelynek értelmében egy semleges helyszínen rendszeresen (hetente többször, de inkább naponta) találkoznak közös tanulás (vagy szabad befogadás) céljából. A mögöttes ideológia az, hogy az otthontanításban a hatékony tanulás megvalósítása a lényeges kérdés és a tanítási terhek megosztásával mindenki jól járhat. Bizonyos szempontból ez valóban igaz, hiszen a tanulás hogyanja az otthonoktatás egyik komoly fejtörést okozó kérdése.

Ebben a modellben pont az a nagyon csábító, hogy a tanulás felelősségét kidelegálja a családból. Önmagában ez egy nagyon felszabadító gondolat lehet olyanoknak, akik már küzdöttek órákon át gyermekeikkel együttanulva.

A tanulócsoportnak több vitathatatlan előnye van az iskolával szemben. Ezek a következők:
- hasonló érdeklődésű családokat fog össze
- barátságosan kisebb méretű az a gyermekcsoport, amelyben a gyermek sok időt tölt, mint az iskolai és az összetétele sokkal inkább befolyásolható
- az iskolás korú testvérek együtt maradhatnak a tanulás idejére is (nincs évfolyamok szerinti elválasztás vagy rugalmasan kezelhető)
- többféle életkorú gyermek alkotja a csoportot, ami közelebb van a társadalom természetes struktúrájához
- a családnak nagyobb lehetősége van beleszólni a tanerő kiválasztásába
- belefér az iskolaitól jelentős mértékben eltérő időbeosztás kialakítása
- szabadon megválasztható a tantárgyak sorrendisége, mint ahogyan az is, hogy mely tárggyal való foglalkozásra mennyi időt szánnak
- szabadság a tanulás módszereinek alkalmazásában
- a szülő vállairól lejön gyermeke vizsgákra való teljes felkészítésének nem csekély terhe.

A valódi otthontanulással szemben azonban nagy hátránya az ilyen csoportoknak, hogy a gyermek nem otthon, a családja körében tölt el sok időt. Ilyen módon a még nem iskolás korú kisebb testvérekhez és a család saját életritmusához is nehezebb igazodni, pedig éppen az az otthontanulás egyik nagy pozitívuma, hogy a család együtt marad, együtt fejlődik. Az pedig, hogy a gyermek tanítását az édesanyja helyett más személyek végzik, plusz költséget ró a családra, adott esetben nem is keveset.

Negatívum még, hogy mivel nem otthon otthontanul a gyermek, a család helyett mások (jelen esetben a tanulócsoport gyermek és felnőtt tagjai) lesznek rá nagyobb hatással, azok fogják formálni őt, nem a szülei és a testvérei. Ha ez a csoport hasonló világnézetű, hasonló nevelési elveket valló személyekből kerül ki, akkor talán nem is akkora baj ez - már ami a tanulást és a világnézeti nevelést illeti.

Az otthontanítás viszont nem csak a tanulásról és a világnézeti nevelésről szól, hanem az otthon eltöltött időről, a család közös életéről, együtt megélt emlékek gyűjtéséről, s a szülők gyermekük életében betöltött (jelentős személyiségformáló) szerepéről is. Utóbbiak nem a kívánatos mértékben érvényesülnek a tanulócsoportos modell esetében.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás úgy néz ki, hogy az egyes tantárgyakat a tanulócsoportba járó gyerekek szülei önkéntes alapon vállalják tanítani. Ha adott településen viszonylag sok otthontanító család van, vagy más okból (pl. odaköltözés miatt) adódik lehetőség, akkor a gyerekek mellé képzett pedagógust vagy pedagógusokat fizetnek, aki tantárgyanként vagy évfolyamonként foglalkozik a csoportba járó gyerekekkel.

Ez nagyon megdobhatja a költségeket és a csoportok ilyenfajta közös tanulása nagyobb fokú szervezést igényel, de a családok számára könnyebbé teszi a helyzetet (hiszen nem nekik kell a gyermekeikkel rendszeresen együttanulni). Meghatározott nagyságot elérve hivatalos formába is szerveződhetnek (pl. családi napközi), így a költségeik fedezésére lehetőségük adódik állami pénzekre is pályázni.

A tanulócsoport problematikája a hasonlóan gondolkozó, de helyileg egymáshoz közel lakó családok megtalálásában és a közös tanulás mindenki szájíze szerinti megszervezésében van. Magyarországon igen nehéz olyan települést találni, ahol hemzsegnek az otthonoktatók, különösen akkor, ha az is szempont, hogy azok hozzánk hasonló szemléletűek legyenek. Mégis működnek ilyen csoportok, ami azt mutatja, hogy a megszervezés nem lehetetlen.


Pár kérdés a tanulócsoportos tanulásról:

Hogyan tudnak megvalósulni az otthontanulás előnyei, ha a gyermek nem otthon, a szüleivel szoros napi életközösségben éli a mindennapjait?

Megéri-e a tanulási könnyebbség (a szülő mentesülése az együttanulás nehézségei alól) azt az árat, hogy a család helyett a csoport kerül fókuszba és így egy másik közösség gyakorol jelentős hatást a gyermekre a családja helyett?


Tanulócsoportos nem-tanulás
(Bigfish, azaz Bigfic)

Nagyon érdekes új kezdeményezés ez, bár itt sem otthon megvalósuló tanulásról van szó. Gyakorlatilag egy unschooling alapelveket valló nem-tanuló csoport ők: szülők, segítők, tanárok bevonásával élnek együtt a gyerekekkel és ebben a boldog-szabad együttlétben, minden erőlködés nélkül valósul meg az irányítás nélküli spontán tanulás.

Mindez ígéretes felállás és ha jól csinálják, messze inspirálóbb tanulási élményt biztosíthat a tanulóknak, mint egy hagyományos oktatási intézmény, de mégsem az igazi. Keretei miatt ugyanis nem tud túllépni az intézményességen: mégiscsak másik helyszínen, a családtagoktól elkülönülve, a tanulási élményt a családból kidelegálva ölt testet ez az ideológia. A gyerek itt sem otthon és nem is a családja körében él és tanul.

Amit még érdemes megemlíteni az az, hogy sajnos a Bigfic mögött egy bibliai világnézettel össze nem egyeztethető (New Age-es) életfelfogás van. A gyerekünk nyilvánvalóan nem fog tudni úgy bigfickedni, hogy az a lelkület, amit az iskola vezetői, tanárai, segítői és mentorai kimondva-kimondatlanul is képviselnek, ne legyen rá hatással.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Nem tudom, ezt mennyire lehet beleszuszakolni a magyar rendszerbe - gyanítom, semennyire. Ha van egy támogató iskola, akkor a gyerekek oda vannak beíratva magántanulóként. Ha ilyet nem találnak a szülők, akkor nemigen megvalósítható ez az alternatíva.

Kérdések a tanulócsoportos nem-tanulásról:

Milyen közös értékrend mögé tudnak a bigfic-tagok úgy fölsorakozni, hogy nem vész el az, amit a család fontosnak tartana átadni?

Milyen hatással van a család egységére az, ha a gyerekek naponta máshol tanulnak, nem otthon?


Egyelőre ennyiféle variánst látok - és mindez nagyon sokszínű ahhoz képest, ami akkor volt, amikor mi belekezdtünk az otthontanításba. Nyilvánvaló, hogy ennek a sokszínűségnek elsősorban ahhoz van köze, hogy az oktatási rendszer egyre komolyabb válságba sodorja magát, így aki teheti, kimenekül belőle - ki így teszi ezt meg, ki úgy. Hogy fog-e még színesedni a paletta, lesznek-e újabb megoldások, vagy inkább összeolvadás, esetleg megszűnés várható, azt nem lehet még tudni. Mindenesetre érdemes távolról figyelemmel követni a változatokat.

És habár meggyőződésem, hogy egyik alternatíva sem közelíti meg a hagyományos otthontanulást (oktatási hatékonyságában talán, de családi kapcsolatok minősége és a nevelés szempontjából semmiképpen), azért azt is gondolom, hogy örvendetes, hogy egyre többen vannak az útkeresők, akiknek nem jó, ami van, akik akárhogyan is, de kiverekszik a maguk ideáljaihoz közelítő oktatási-nevelési formát, ezzel radikálisan megváltoztatva az oktatási környezetüket, jófajta tendenciákat indítva el. Olyat, melyet az előző generáció idő és lehetőségek hiányában nem tudott megtenni.

Vannak tehát érdekes kezdeményezések, amelyek inspirálhatnak minket egyik vagy másik területen. Szabad megvizsgálni és gondolkozni az ideológiákon, stílusokon, előnyökön-hátrányokon. Magam is szívesen veszem a kiegészítést és az együtt gondolkozást pro és kontra.




4 megjegyzés:

  1. Kedves Eszti!
    Azt gondolom, hogy a gyermek növekedésével párhuzamosan - és most a lelki növekedésre gondolok - egyre nagyobb teret engedhetünk az egyéni érdeklődés kibontakozásának. És ez sajnos együtt jár azzal, hogy az iskola által előírt tananyag szűknek bizonyulhat, illetve lesz olyan része, amire egyszerűen nem marad idő, ha kellően tág teret kap a gyermek az érdeklődését felpiszkáló rész számára.
    Én egy fokozatos átmenetet tartok jónak...felső tagozatban már fokozatosan lehet nyitni az unschooling felé. Persze a szülő felelőssége, hogy mikor kezdi el a korlátok lebontogatását.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Virág!

      Két dolgot fűznék hozzá.

      Az egyik, hogy én úgy tapasztalom, az egyéni érdeklődés kibonatkozása fokozatosan történik, már a kezdetektől. Ez spontán megy végbe, a szülő tér-engedésére nincsen hozzá szükség. A gyerek a szabadidejében olvas vagy más módon elégíti ki a kiváncsiságát, és aztán ebből lesznek olyan dolgok, amik iránt tartósan megmarad az érdeklődés. Amikor ez komolyabbá válik, akkor lehet a pályaválasztás kérdésén elgondolkozni, konkrétan olyan formán, hogy ebbe az érdeklődésbe milyen szakmák férnek bele és azokhoz milyen tanulmányok elvégzésére van szükség. Az iskolai tananyagnak ehhez szerintem kevés köze van, annak nem az a célja, hogy a gyerek érdeklődését kielégítse. Ha elég szabadidő áll rendelkezésre, akkor nem szükséges a tananyag elsajátításának a rovására foglalkozni a saját érdeklődés kielégítésével.

      A másik dolog, hogy szerintem nem lehetséges 'fokozatosan' nyitni az unschooling felé. Amiatt gondolom ezt, hogy az unschooling nem azonos a gyerek érdeklődése szerint IS zajló tanulással. Az unschooling teljesen szabad tanulást jelent: amikor a gyerek csak azt tanulja, ami őt érdekli és semmit nem kell tanulnia, ami nem érdekli. Ha akar, akkor hónapokig nem tanul semmit sem (úgy értem semmi olyat, ami az iskolai tananyaggal kapcsolatos), csak mondjuk farag vagy videójátékozik. Ha nem érdekli a matek, akkor nem tanul matekot. Ez nem azonos azzal, amikor egy gyerek állami iskolába van íratva és a saját érdeklődési területe mellett azért úgy-ahogy az előírt követelményeknek is próbál megfelelni.

      Az unschoolingban egyáltalán nincsen külső elvárás, csak a gyerek érdeklődése. Ahol a tanulásban bármilyen szinten jelen van a szülői kontroll vagy az állami követelményeknek való megfelelés, ott már nem beszélhetünk unschoolingról. Éppen emiatt sem iskolába járva, sem magántanulói státuszban nem lehet unschoolingolni, mert mindkét esetben meg kell felelni külső követelményeknek és nem kizárólag a gyerek érdeklődése határozza meg a tanulási folyamatot.

      Ez a friss poszt az A mi utunk blogon egészen jól érzékelteti a homeschooling-unschooling közötti különbséget:

      http://erregyerenearra.blogspot.hu/2015/01/fogalmak.html

      Törlés
    2. Eszti, persze, igazad van. Én konkrétan arra gondolok, hogy nekem simán belefér az unshcoolingba, hogy az ovis gyereket megtanítom olvasni. Mert ha olyan közegben él, ahol naponta előkerülnek a könyvek, akkor egészen biztos, szinte törvényszerű, hogy öt évesen elkezd kérdezni a betűkről. És akkor meg fog tanulni olvasni. Ugyanígy meg fog tanulni számolni.ÉS így tovább...tehát ami alsó tagozat (6-10 évig), pont azokat az alapkészségeket tanulja majd meg, amit a suli is elvár. Csak lehet, hogy nem 7 évesen ír folyóírással, hanem majd 8 évesen. De mivel egy adott kultúrában élünk, az szinte törvényszerű, hogy írni, olvasni, számolni megtanul egy us gyerek is, ha ennek lehetőségét nyitva tartják előtte. Persze, ha a család ehelyett minden nap kirándul, és az erdőn, mezőn tölti a napjait, akkor ezt nyilván nem fogja megtanulni, ehelyett egészen más dolgokat sajátít el magas szinten. A szülői kontroll mindkét esetben ott van, hiszen az egész folyamatot a szülő mozgatja az elején.

      Törlés
    3. Igen, a szülő szükségszerűen ott van, de nem ő mozgatja a folyamatot. Unschoolingban teljes mértékben a gyerek érdeklődése irányítja a haladást, csak az és más semmi. A szülő nincs kontrollban, ő csak együttmozdul a gyerek érdeklődésének a rezdüléseivel.

      Ha ovis korában érdeklődik a betűk vagy a számok iránt, akkor meg lehet neki tanítani, de ha a felénél nem érdekli tovább, akkor nem lehet továbbmenni - már, ha unschooling van. Sőt, ha a külső impulzusok (olvasó szülők, tesók) mellett sem szeretne még 9 évesen sem megtanulni olvasni, akkor az unschooling anya nem fog nyomást tenni a gyerekre.

      Az érdekes része tehát nem az az unschoolingnak, amikor a gyerek mindent akkor tanul, amikor még simán belefér egy általános iskolai alsós tanmenet kereteibe. Az az érdekes rész, amikor az 'előírtakhoz' képest túl korán vagy mondjuk túl későn tanulja meg. Unschoolingban a szülő nem siettet és ha a gyerek soha nem akar megtanulni valamit, az is belefér nála.

      A korábbi hozzászólással azt szeretettem volna kihangsúlyozni, hogy unschooling az, amikor egyáltalán nem történik interferálás a gyerek tanulásába. Amit és amikor meg akar tanulni, abban a szülő partner, de ha már nem akarja a gyerek, akkor a szülő nem mondja, hogy "már csak hét betű van hátra, ezt még bírd ki, és akkor megtanultuk az összeset". A teljesen szabad tanulásban csak a gyerek határozza meg a témát, a mikort és a meddiget is. Ilyen értelemben tehát a szülő inkább csak jelen van, mint, hogy ő irányítaná a tanulási folyamatot.

      Az unschooling egy radikálisabb szemléletmódváltást kíván a hagyományos otthontanító szülő-szerephez képest. Ha még mindig a szülő irányításának a fontosságáról beszélünk, akkor nem az unschoolingról beszélünk.

      Törlés

Szívesen olvastátok