Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2015. október 18., vasárnap

Miért maradtál otthon a gyerekeddel?



Vannak olyan anyák, akiknek gyermekeik oktatása okoz belső bizsergést. Számukra az otthontanításban a kihívást, az elégedettséget és a fontosság érzését is maga a tanulás adja. Hogy folyik-e tanulás és hogy milyen módon, mennyire kreatívan. Mostanában sok ilyen anya blogol. Ők folyamatosan dokumentálják gyermekeik ismeretszerzését, készségeik épülését. Szívesen megosztják másokkal azt a sokféle tanulási tevékenységet, amelyben részesítik a gyerekeiket és erről fotókkal, írásban is beszámolnak, hogy mások is figyelemmel követhessék, milyen is az otthontanulás.

Nevezzük ezt a csoportot született pedagógusnak. Nem feltétlenül jönnek tanári pályáról, de ez a tulajdonságuk erősödik fel bennük felnőtt éveik alatt. Mert szeretnek tanítani. Bárkinek, bárhol, bármit, amit tudnak. Amikor otthontanulni kezdenek, azt úgy lehetne jellemezni, hogy a született pedagógus egyszeriben egész napos édesanya szerepbe is kényszerül, mivel amellett, hogy otthontanul a gyerekeivel, össze is van velük 'zárva' egész napra.

Aztán vannak olyan anyák, akiknek a gyerekeik maguk okoznak belső bizsergést. Számukra az otthontanításban a kihívást, az elégedettséget és a fontosság érzését is a gyermekük (az ő személyiségének megismerhetősége, a hozzákapcsolódás sokféle lehetősége, valamint jellemének alakítása) adja. Hogy épül-e vele a kapcsolat és hogy ez hogyan hat a gyermek jellemére. Mostanában nagyon kevés ilyen anya blogol. Ők lennének, akik szándékosan nem arról írnak, amit tevékenykednek, nem is arról amit és ahogyan tanulnak. Hanem ismerős érzésekről írnak, belső történésekről. Meggyőződéseikről (hitükről), megélt helyzetekről, családról.

Nevezzük ezt a csoportot született édesanyának. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig is édesanyák szerettek volna lenni, talán nem is érzik magukat annyira szupernek ebben a szerepben, de mégis ez a tulajdonságuk erősödik fel bennük felnőtt éveik alatt. Mert nagyon szeretnek a gyerekeikkel együtt lenni. És mindig maguk mellett szeretik őket tudni. Amikor otthontanulni kezdenek, azt úgy lehetne jellemezni, hogy a született édesanya egyszeriben napi több órára pedagógus szerepbe is kényszerül, mivel amellett, hogy otthon együtt vannak, rendszeresen tanulnia is kell a gyerekeivel.

Nagyon érdekes ez a helyzet. Ugyanakkor, kissé tragikus is. Tragikus, mert mindenki mást vár és mást kap otthon és ezért mindenkinek máshogyan lesz nehéz.

A született pedagógus, aki édesanya szerepbe kerül otthon, az iskola valamennyire kötött követelményrendszerét nem érzi elég szabadnak ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát kreatív, játszva tanulós, saját (vagy más kreatív anyatársak általi) fejlesztésű anyagaival tanítva gyermekét. Mert azért az otthontanulás leginkább nem a szülők által választott szipi-szupi tananyagokon való kacagva végigsuhanásról szól. Abból igen kevés jut - vagy ha sok jut, akkor jön a kiégés. Elég ugyanis pár túlhajtott év és az otthonoktatás máris durván megbicsaklik. És mitől lesz túlhajtott, ha nem éppen a szipi-szupi tananyagoktól meg a többi járulékos programtól, hiszen a gyereknek muszáj megtanulnia ezt is, meg azt is?

A született pedagógus azonban nem a túlhajtásban látja a megbicsaklás okát. Ő egyértelműen a szűk kereteket panaszolja. Szűk kereteket a tanításban (mert mégsem taníthat mindent úgy, ahogyan szeretne). Szűk kereteket az életében (mert már "kicsi néki az a ház", vagyis a gyerekek mellől elvágyakozik). Nem boldog már otthon, nem boldog az otthontanulástól, mert szűk az otthon és szűk a tanulás. Bár még nem tudja merre, de tovább akar lépni...

A született édesanya, aki pedagógus szerepbe kerül otthon, elsőre igencsak visszahőköl a tananyag mennyiségétől és attól, hogy nem lehet önfeledten együtt lenni egész nap, hanem bizony kellenek a tanulós időszakok, amikor kicsit tanárként is kell funkcionáljon. Mert azért az otthontanulás leginkább nem a szülői szeretetben önfeledten lubickoló vidám 'semmittevős' közös életről szól. Abból alkalomadtán kevesebb jut - vagy ha sok jut, akkor jönnek a problémák a suliban. Elég ugyanis pár kudarcosabb év és az otthontanulás máris durván megbicsaklik. És mitől lesz kudarcos, ha nem attól, hogy a tanulás a mumus, hiszen a gyermeknek szárnyalnia kell és mindenáron el kell kerülni, hogy a vizsgakövetelmények megfojtsák az otthonlét örömét?

A született édesanya általában nem a tananyaggal kapcsolatos ellenséges hozzáállásában látja a kudarcok okát.  Ő egyértelműen a túl tág kereteket panaszolja. Tág kereteket vagyis túl nagy ter(h)et, amit az otthonlét járulékaként kapott. Mert otthon lenni a gyerekkel jó, de tanulni meg muszáj - utóbbit viszont nem szeretné ilyen mélységében felvállalni.

Született édesanyának a tanítás túl nagy falatnak látszik (nem akarja, hogy arról szóljon az élete, mint a tanároknak, ő nem okítani akar, hanem együtt lenni). Az élete is nehezebb, mint amit szívesen felvállal (hiszen mégsem arra rendezkedett be, hogy napi szinten asztalhoz parancsolja a gyereket és küszködjön és veszekedjen vele a tanuláson). Nem boldog már otthon, nem boldog az otthontanulástól, mert túl tág tér és nehéz teher a tanulás. Bár még nem tudja merre, de ő is tovább akar lépni...

A helyzet tragédiája, hogy máshogyan is lehetne a dolgokat tenni. Meg lehetne spórolni a szívfájdalmat és a küszködést. Meg lehetne, ha nem értenénk félre, hogy miről is szól az otthonlétünk a gyerekeinkkel. Ha helyes indítékból maradnánk otthon, akkor a nehézségek ellenére tovább tudnánk majd menni és nem akarnánk az otthontanuláson továbblépni.

Ez nem csak a született pedagógusról szól. Ez nem csak a született édesanyáról szól. Ez szól mindazokról is, akik az ő hangjukat hallgatják, amikor az otthonukban történtekről írnak. Az ő történetük az által alakul, hogy azok milyen képet mutatnak arról, hogy mi folyik az otthonaikban.

Ha az utánunk jövők azt látják, hogy az otthontanulás leginkább a kreatív megoldásokról és a játszva tanulásról szól, akkor nagyon mellékomunikálunk. Ennek pedig mások isszák meg a levét. Mások is. Mert mi fogunk nem megfelelő indítékok miatt egy ponton megcsömörleni - mások viszont amiatt fognak belevágni az otthontanulásba, ami miatt nem kellene, nem szabadna.

Úgy gondolom, hogy a célok félredefiniálása a magyarázata annak, hogy ma ennyiféle megoldás alakult ki az otthontanulás hogyanjára. Ennyiféle, de leginkább egyféle: el a gyereket a családból és be valamilyen közösségbe. Otthontanulós családi napközibe, iskolába belátogatós otthontanulásos verzióba, magántanulókból álló otthontanulós tanulócsoportba.

Most mindegy, hogy waldorf vagy életsuli vagy magyaros vagy szabad tanulós. Mindegy, hogy más meggyőződésű vagy semmilyen vagy valamilyen vallási hátterű csoportokról beszélünk. Az otthontanulás már megint nem a családról szól, hanem újra kidelegáljuk a gyerekeinket valamilyen másik közösségbe. Mert nem akarjuk egyedül csinálni.

Mert azt gondoljuk, hogy nem bírnánk - de amúgy nem is szeretnénk magunkban lenni. Hiszen egyedül csinálni nem jó. Nem jó, mert az otthontanulás nem csak a családról szól... - vagy mégis arról kellene, hogy szóljon?

Ha a családról szól akkor miért nem elég a család? Milyen mértékben érdemes másokhoz idomulni az együttanulásért? Egy tágabb, hason szőrű közösségből való profitálás érdekében érdemes-e odaadni az otthontanulás családi szintű integritását? 

Úgy érzem, nagyon fontos lenne, hogy föltegyük magunknak azt a kérdést, hogy miért is csináljuk mi ezt az egészet. Mi az, ami visz tovább évről évre pedagógus vagy édesanya mentalitással? És milyen csapda felé közelít a lábunk, amibe pedig nem kellene beleesnünk: ami ábránd, amiről az otthontanulás nem szól - csak azt hisszük, hogy arról szól?

Sok itt a kérdés, és úgy hiszem, igazán nagyot lépünk előre, ha mélyre nézve meg tudjuk találni rájuk a saját, őszinte válaszainkat.



  

2015. augusztus 10., hétfő

Megszületett



Két és fél héttel ezelőtt egy pénteki reggelen megérkezett várva-várt babócánk: Lados Seli (a nevét pont úgy kell ejteni, ahogyan le van írva). Születéskori paraméterei: 4230g és 56cm. Neve héber eredetű, jelentése: 'kicsoda olyan, mint Isten?'.

Seli baba születéséről később talán írok majd egy bővebb posztot, most csak annyit rólunk, hogy jól vagyunk, éljük a napjainkat és gyönyörködünk a picurunkban. Lehet, hogy még az ilyenkor jellemző hormon-túlpörgés okozza nálam, de a nap egy-egy percében mélyen meg tud hatni, amikor szabályosan rám terhelődik az érzés, hogy mennyire hihetetlen nagy áldásban is élünk, ami maga a családunk - apaanya hat gyermekkel, növekedéssel, életzajlással. Magával a puszta létezésünkkel, mint áldással.

AZ ÉLET MÚLANDÓ, DE JÓ AZ ÚR...
és mi Neki vagyunk hálásak mindenért!


   

2015. július 21., kedd

Otthontanulókra vonatkozó jogszabályok összegyűjtve - érdekel?



Az előző posztban írtam arról, hogy túlestünk a magántanulóság új bürokratikus procedúráján. Ennek a folyamatnak a pozitív mellékterméke egy különleges jogszabálygyűjtemény lett, amelyet a hatályos törvényeket áttanulmányozva és a magántanulókra vonatkozóakat összeszedve alkottunk meg közösen a férjemmel.

A dokumentumunkat eredetileg saját használatra szántam volta, azért hogy kéznél legyen egy instant hivatkozási lehetőség arra az esetre, ha a gyámhivatalnál meg kell védenünk az álláspontunkat - erre azonban nem került sor, mert velünk nagyon együttműködőek voltak. Viszont már a készítés közben elgondolkoztam, hogy talán mások is hasznosnak tartanának egy ilyen 'kiadványt', így megfogalmazódott, hogy jó lenne szélesebb körben is elérhetővé tenni.

Az említett jogszabály-gyűjtemény érdekes lehet mindazoknak, akik az otthontanulás legális lehetőségein gondolkoznak és támpontot szeretnének, hogy mivel is jár ez. Azon szülők is haszonnal olvasgathatják, akiknek már van otthontanuló gyerekük, de eddig nehézséget okozott nekik a hatályos jogszabály rá vonatkozó részeinek kibogarászása aktuális helyzetek kapcsán.

A gyűjtemény nem túl hosszú, 16 oldalas és elérhető pdf formátumban a poszt végén található linken keresztül. Ha szeretnéd az anyagot másoknak is továbbadni, a link megosztásával megteheted, illetve letöltés után a fájlt csatolmányként változtatás nélkül szabadon továbbíthatod.

Az anyag összeállítása nekem nagy örömet okozott (a bennem elveszett kis jogász egy rövid időre előbújt és boldogan aktivizálta magát) és már emiatt is megérte megcsinálni. De, ha hozzászólásban megírod, hogy te magad hasznosnak találtad-e, azt is köszönettel fogadjuk.

Szóval szeretettel ajánlom ezt a gyűjteményt: olvasd, használd. Ha kérdésed van, írj egy kommentet vagy e-mailt.

A dokumentum eléréséhez ide kattints:


A végére még annyi megjegyzést tennék, hogy a sajátos nevelési igényű (sni-s), illetve egyéb módon címkézett (diszlexiás, diszgráfiás, hiperaktív stb.) gyerekekkel kapcsolatban viszonylag kevés kifejezetten rájuk szabott jogszabályt gyűjtöttünk össze ebben a kiadványban, mivel ők egy kicsit külön kategória.

Persze, sok minden vonatkozik rájuk azok közül a rendeletek közül is, amiket gyűjtöttünk, de jócskán kihagytunk olyan részeket, melyek kizárólag rájuk érvényesek: elsősorban iskolaérettségi vizsgálattal, valamint a vizsgák lebonyolításával kapcsolatos speciális jogszabályokat. Ha tehát 'címkés' a gyermeked, ezt vedd figyelembe a gyűjtemény használatánál. Ez persze nem jelenti, hogy ne tudnád használni, csak egyes kérdésekben mindenképpen szükséged lesz további utánajárásra is.




2015. július 9., csütörtök

Egy kis helyzetjelentés



Elteltek a heteink, hónapjaink tartalmasan, nyugalmasan. Sokszor eszembe jutott, hogy mennyi mindenről kellene írni, de aztán nem tudtam úgy leülni a gép elé, hogy valami komolyabba belefogjak. Pedig tényleg sokféle téma időszerű már bennem és körülöttem, és ezért van, amiről biztosan írok majd valamikor, de most még nem. Viszont egy helyzetjelentést, úgy gondoltam, azért összehozok, hogy legyen valami életjel, mely jelzi: "hahó, még itt vagyok ám!":) Jöjjön akkor pár dolog, rólam, rólunk.


Még egyben - de már nem sokáig

A 38. hét végén járok: ez már bizony izgalmas, várakozós. Nagyon jól érzem magam, viszont fészekrakó ösztönöm még sehol. Pedig lehetne pakolni mindenfélét. Még a babaruhák is a garázsban bezacskózva pihennek, de nem sietem el, várom a nagy ihletet. Lehet, hogy hiába várom és nem is lesz ilyenem: nem emlékszem, hogy engem annyira nagyon el szokott volna kapni a takarítós-rendrakós mizéria. Maximum egy-egy napra, de akkor aztán sírásig elfáradok. Meglátjuk mi lesz.

Érzéseim ez alkalommal is kicsit mások, mint korábban ilyentájt, mondhatni érdekesek. Egyrészt, minden pisilésnél számítok rá, hogy most mindjárt szülünk. Másrészt próbálom magam más irányba terelni, hogy ne legyen olyasmi, hogy apátiába zuhanok, mert elfogy a türelmem és besokallok attól, hogy még nem szülök.

Tény, hogy a mi gyerekeink nem siették el a világra érkezést és mindegyikük, aki kapott arra lehetőséget, kicsit vagy jócskán, de mindenképpen a kiírt időpont után született meg. Előbbiek ismeretében mi a magunk részéről nem fogjuk siettetni ezt a babácskát sem. És mivel a tavalyi költözésünk után most abban a sajátságos helyzetben vagyok, hogy helyben nincsen szülészet, dokit nem választottam, ugyanakkor egy nagyon kedves és együttműködő védőnénivel áldattunk meg, így most senki sem nyomat, hogy menjek már be és idő előtt vágassam föl a pocakom, mert ha nem, akkor jaj lesz. Ez olyan nagyon jó most, olyan békés, stresszmentes és természetes.

Helzával a vége stresszes volt, mert folytonosan alkudozni kellett, hogy még ne kelljen befeküdnöm, és ez nem volt jó benne. Most annyira jó, de persze van benne kihívás is. Mivel nem vizsgálgatnak, kérdezgetnek, macerálnak folyamatosan és nem kapok dokis helyzetjelentést, haladékot vagy ítéletet sem, egyedül a babamozgás, a pocakkeményedések és az egyéb testi érzeteim vannak. Így saját magam kell kidolgoznom magamból a várakozás-okozta feszültséget és a szülésre hangolódást, meg az érzelmi csapongást is.

Mindenféle gondolataim vannak, sokat merítek korábbi hetek vagy évek kedves ismerősökkel lefolytatott beszélgetéseiből - ez most új dolog. Helzával inkább akkoriban olvasott, szüléssel, születéssel kapcsolatos olvasmányaim visszhangoztak bennem. Most nem olvastam könyveket, most más dolgok járnak a fejemben, de készülődök, ahogyan a testem is készülődik - saját magunk ritmusában, senkitől sem siettetve. Jó így: békés burokban, Isten jelenlétében, itthon, a család körében.


Vizsgák

Túl vagyunk ezen a megmérettetésen. Azt mondhatom, hogy ez a félév és vizsgaszezon volt a legszebb, leginspirálóbb emlék eddig az összes többi közül.

Egészen merész, új dolgokat is kipróbáltunk a tanulásban és nagyon bejött a dolog. Matekból a két kisebbel félretettük a tankönyvet és az internetről szedtem nekik olyan feladatsorokat, amelyek lefedték a harmadikos-negyedikes anyagot. Együtt ültünk asztalhoz és naponta közösen csináltuk meg a feladatsorokat, egyet, kettőt vagy hármat. Aztán másik napon ugyanazt csinálták meg újra, egyedül. Majd napokkal később még egyszer újra egyedül, ha szükséges volt.

Én persze végig ott ültem velük, tehát nem voltak annyira egyedül. Kellett is nekik itt-ott segíteni, igényelték is, nekem meg igazán jól esett közvetlenül tetten érni sajátos gondolatmenetüket, attitűdjüket, reakcióikat sikerre, kudarcra. Nagyon érdekes és inspiráló tapasztalat volt ez a 'sokszor ugyanazon végigmegyünk'-módszer is és maga a különböző évfolyamokat párosító közös tanulás is. Pont most, pont így.

Korábban egyébként komolyan tartottam attól, hogy ha összevonom a két fiunk vizsgára készülős tanulását, akkor a vérmérséklet-különbségük miatt majd durva rivalizálás lesz közöttük és ezért nem fog sok jó kisülni a dologból. Náti ugyanis ügyesen haladt eddig a matekkal, Rafinak viszont ez a tárgy a mumus. Rafi ráadásul nehezen viseli a versenyhelyzetet (ő a tesóval való együttanulást így szokta értelmezni), Náti viszont nagyon komótos, túlságosan is - ebből a helyzetből ugyanakkor nem egy türelmetlenül morgós nagytesó fogja kihozni...

Aztán a körülmények érdekes alakulása folytán végül mégis nekiugrottunk a két gyerekkel közös anyagon tanulásnak. Ebből az alaphelyzetből voltak konfliktusok: volt sírás, meg morgás, meg duzzogás a gyerekek részéről, volt kiborulás és sok lelkizés az én részemről. És aztán elcsitultak az indulatok és nagyon jól lehetett velük együttdolgozni. És ennek az élménynek a lecsapódása az, hogy: ó, ilyet szeretnék még máskor is!!

Dodával is megváltoztak a dolgok. Egy ponton a felkészülésben rájöttem, hogy nem lehet csak úgy magára hagyni, és nem lehet az a cél, hogy mindent önállóan csináljon meg. Azért nem, mert a tanulnivaló anyagok ezt a fajta önnállóságot nem támogatják: a kísérleti tankönyvek egy része (amiből tanulnunk kellett az idén) meglehetősen kusza munka. Ráadásul a bennük leckénként található összefoglaló kérdések is mindenre jók, csak a lecke tartalmát összefoglalni nem. Kellek tehát, hogy segítsek kibogarászni, hogy ki van kivel, meg az összefoglalásnál is szükség van arra, hogy együtt vegyük a dolgokat végig.

Még amiatt sem működik nálunk a nagy önállósítás, mert tény, hogy Doda szeret velem tanulni és én is szeretek vele - és ezt a helyzetet már miért akarnánk megváltoztatni? Miért akarnám lepattintani a gyereket, amikor számára a vizsgakészülős tanulás úgy élvezhető, ha nincsen benne magára hagyva? Már tapasztaltuk, hogy ez is milyen jó alkalom a közös emlékek gyűjtésére meg a kapcsolatunk építésére. Ahogy Doda egyre inkább benne van a tizenéves korban, egyre jobban felértékelődnek a vele tölthető idők, amelyekből megismerhetem őt és kicsit együtt szórakozhatunk tanulás címszó alatt...:)

Volt azért több tanulnivaló, amin egyedül ment végig. Szóval önállósul, de máskor többet szeretnék vele együtt tanulni, mert úgy látom, ez még szükséges. A következő tanév szerintem bőven fog erre alkalmat kínálni, a hetedik osztály ugyanis több vadiúj tantárgyat is hoz nekünk, amelyekkel, úgy hiszem, együtt fogunk tudni igazán hatékonyan megbirkózni.


Kulcsosházas csillagtúra

Életünk első nomádulós élményét gyűjtöttük be az idén: 4 napot és 3 éjszakát töltöttünk el egy erdei kulcsosházban családi körben, távol mindentől és mindenkitől. És ezt szó szerint kell érteni: az autót is 40 perces (erdei ösvényen) gyaloglásnyira kellett letennünk, és a kulcsosházunkban nem volt se internet, se áram, se víz. Volt viszont a közelben forrás, ahonnan kannával kellett vizet hozni (nem mindennap). És persze, amikor besötétedett, elemlámpával világítottunk. Hogy ne unatkozzunk, vittünk magunkkal egy többszáz oldalas izgalmas könyvet, amit esténként felolvastunk a gyerekeknek az elemlámpa fényénél. Kicsik és nagyok számára is ez lett a nap 'fénypontja'...

A fílinghez hozzátartozik még a tágas tisztás is az erdő közepén, ahol a kulcsosház állt. Itt a kora reggel szépségével engem örvendeztetett meg*, a nap többi részében pedig a gyerekek bázisaként funkcionált, ahol az esőmentes napokon felfedeztek, kergetőztek, játszottak. Az előbb említett fíling része volt még, hogy tábori emeletes vaságyakon aludtunk, pottyantósba intéztük a dolgainkat (amit persze minden egyes alkalommal reflexből le akartam húzni), és a jancsikályha is, amivel fűtöttünk. Utóbbinak az a története, hogy a négyből két nap zuhogó esőben kellett megjárni az utat a kocsihoz, majd vissza a házhoz is, melynek következtében jócskán eláztunk, s mind a holminknak, mind nekünk jól esett a rittyentős meleg.

A tábori fíling mellett szuper volt a net, facebook és mindenféle szokványos tevékenység nélküli lét is, aminek maradéktalan élvezetéhez azért az is kellett, hogy maga az épület (bár egyszerű berendezésű, de) nagyon szépen karbantartott kis kuckó volt. A gyerekek, a kutya és mi felnőttek is nagyon élveztük az ottlétet. Persze más ilyen helyen élni, mint kiszakadni valamiből, ahova aztán vissza tudsz térni...

A főzésre például nem volt gondunk, mert találtunk egy olcsó vendéglőt, ahol mindennap letudtuk a főétkezést (emiatt kellett naponta 40 percet erdeigyalogolni a kocsihoz, mellyel aztán 10 perc alatt átértünk arra a településre, ahol az előbb említett vendéglő volt). A többi étkezést a kulcsosháznál intéztük. Tény, hogy ha főznöm is kellett volna, akkor azért jóval körülményesebb lett volna megoldani a dolgot, de talán az sem lett volna lehetetlen.

Összességében, ez a pár napunk igen jól sikerült, meg azért kalandos is volt. Volt ugyanis gyerekelveszés is abban a széles nagy erdőben (a mi gyerekünk veszett el), és variálás is programok és egyebek témában. De nem bántam meg, hogy bevállaltuk a családi nyaralásnak ezt a formáját. Bár az elején kicsit aggódtam, hogy talán nem volt annyira jó ötlet pocakbabával meg hároméves Helzával ilyen merényletbe bonyolódni, de egyáltalán nem bizonyult rossz döntésnek, hiszen nagyon szép élményekkel gazdagodtunk, olyanokkal, amikre jó visszagondolni. És, amit akár minden évben ismételnénk...


Beiratkozás és magántanulói kérelmek hosszabbítása

Zeki ősztől első osztályt kezd, a fiúk pedig továbbra is itthon tanulnak. Így duplán szembesültünk a januártól a magántanulókra vonatkozó új procedúrával: nevesen azzal, hogy az igazgató most már nem adhat ki magántanulói státuszt a gyerekjóléti és a gyámhivatal szakvéleménye nélkül.

Nálunk nem vonták össze Zeki magántanulóvá válásának eljárását a már otthontanuló gyerekeink magántanulói státusz-hosszabbításával**, hanem két különálló ügyként kezelték. Ez annyit jelentett, hogy a gyerekjóléti például kétszer járt nálunk. A gyámhivatalhoz viszont csak egyszer kellett bemenni, mert ők szemfülesek voltak, és a nagyobb gyerekeink adatait is elkérték akkor, amikor Zeki ügyében mentünk meghallgatásra. Végig- mentünk tehát ezeken a bürokratikus lépcsőkőn és hálával a szívünkben elmondhatjuk, hogy az egész eljárás túlélhető.

Volt persze bennem nem kevés félelem meg aggódás és mindenféle érzés az alatt az idő alatt, amikor a procedúrában benne voltunk. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mi lesz akkor, ha egyik vagy akár mindkét szerv negatív szakvéleményt fogalmaz meg. Nem tudtuk, mi a protokollja egy ilyen helyzetnek, nem tudtuk, mi a tétje, ha kimondják, hogy nem javasolják a magántanulóságot. Frusztráló is volt ez az egész, mivel hat otthontanulós évünk alatt sohasem volt dolgunk egyikükkel sem. Nem voltak tapasztalataink velük kapcsolatban, viszont azt tudtuk, hogy bárhogyan is fognak viszonyulni, jövőre újra fel kell vegyék velünk a kapcsolatot, mert minden újabb év új vizsgálatot jelent.

A lelki fentek és lentek mellett végül minden normálisan zajlott. Kedvesek, együttműködőek voltak velünk. Persze voltak keresztkérdéseik, érdeklődtek a miértekről, a hogyanról, a meddig még-ről. És ugye, kifejezték aggályaikat a szocializációval kapcsolatban... ez az örök pojén, hehe. De nem voltak sem ellenségesek, sem lealacsonyítóak: értelmes emberként kezeltek, ami pozitív megtapasztalás volt. A bizonytalanságban telt sok izgalmas hét vége az lett, hogy mind a négy iskolásunk magántanulóként kezdheti majd az őszt. Ezért egyedül Istené a hála, hiszen Ő készítette el a helyzetet a számunkra és Ő végezte a szakember-válogatást is.:)


Huzavona Pocakbaba neve körül

Na, ez még egy szép történet. A pocakban csücsülő kisleányunk nevének kiválasztása körül megint belefutottunk abba a helyzetbe, mint Helzával is. Tény, hogy nekünk nagyon nehéz megfelelő lánynevet választani. Fiút még csak-csak, de a lánynál mindig megakadunk, akármennyit agyalunk is rajta. Talán túl sok a kritérium, nem tudom, de nekem minden egyes tényező fontos. Hogy mi alapján szelektálunk?

1. Istennel kapcsolatos legyen a nevének jelentése (vagyis legyen benne Isten, mint szó és ha lehet, akkor valamely tulajdonságáról szóljon)
2. mindkettőnknek (férjnek és nekem is) tetsszen
3. legyen ritka név
3. legyen héber eredetű
4. legyen két szótagú

Az első kettőhöz ragaszkodom, a másik háromból akár engednék is. De nagyon-nagyon nehéz olyan női nevet találni, amelyre igaz az első feltétel - gyakorlatilag itt akad el az egész névkeresés. Van persze néhány, ami megfelel ennek a kritériumnak, de az vagy ismerős gyerekének a neve; vagy egyikünknek sem tetszik; vagy olyan bibliai szereplőnek a neve, aki nem pozitív példa, hanem valami gonosztevő.

Szóval ez van, így a mostani várandósságnál is viszonylag hamar eljutottunk ahhoz a döntéshez, hogy újra folyamodjunk a névengedélyeztetéshez, mint megoldáshoz. Meg is volt az ideális név: én beleszerettem, férjnek is megtetszett, ráadásul mind a négy feltételt kimerítette, így minden szempontból ideálisnak bizonyult. Beadtuk a kérvényt, elindult a procedúra és csak vártunk, vártunk. Sok hét múlva kiderült, hogy a dolgok nem fognak olyan simán menni, mint az első alkalommal...

Amikor megkaptuk a választ, azt olvastuk benne, hogy zsigerből elvetették az általunk választott nevet. Az anyakönyvvezető ráadásul elmondta, hogy fellebbezésnek helye nincs. Morgo- lódtunk ezen valamennyit, aztán úgy döntöttünk, hogy a dolgot nem hagyjuk annyiban. Már csak azért sem, mivel az érvek, amellyel a név elvetését indokolták, nem voltak helytállóak: egy félreértésen alapultak, ugyanis rosszul értelmezték magának a névnek a kiejtését.

Továbbmentünk hát, ami nem is bizonyult olyan egyszerűnek, mivel hiába érdeklődtünk, meg kerestünk erre-arra, nem kaptunk egyértelmű információt azzal kapcsolatban, hogy hova is lehetne fordulni a kérdéseinkkel. Végül a net segített, megtaláltuk az illetékes e-mailcímét, amelyre megírtuk a levelünket.

Néhány levélfordulás után telefonbeszélgetést is sikerült megeszközölni, amely kellemesre sikeredett és némi fejlemény is lett belőle. Az egyértelműen kiderült, hogy a nevünk engedélyezéséhez nem fognak tudni hozzájárulni, mivel az bizonyos szempontoknak nem felel meg, amelyeknek pedig meg kellene. Viszont a beszélgetésben a nyelvész asszony megígérte, hogy utánajár néhány olyan névnek, amelyek hasonlóak az általunk választotthoz, de amelyek gond nélkül átmennének az engedélyezési eljáráson.

Még aznap meg is írta emailben azt a pár nevet, amit talált - és volt olyan köztük, ami megtetszett! A gond az, hogy a férj vonakodik, mert a név elég furcsi. Neki egy másik név tetszik jobban (korábban azt is én vetettem föl, de az új név ismeretében nekem ma már nem tetszik annyira).

Most megy a dilemma, hogy melyik legyen, aztán meg lehet, hogy egy harmadik lesz.  Mindenesetre elindítottuk a procedúrát az új név engedélyeztetéséről, hogy tudjuk azt választani, ha szeretnénk. Nagyon a végére csúszott ez a dolog, nem így terveztük, de nem baj: egy kis izgalomtól csak még érdekesebb az utolsó hetek várakozása.

Hát, ennyit rólam, rólunk. Terveim szerint még a szülés előtt jelentkezem egy-két írással. Meglátjuk - talán még belefér a heteinkbe ez is, mert Nevenincs Pocakkislány sem indul meg korábban, mint a tesói.

__________________

* Nem vagyunk egy korán kelős család, sőt, de mostanság a pocak miatt hajnalban muszáj kikászálódnom az ágyból pisilés okán. A kulcsosházban sem könyörült a pocak, ami azért volt jó, mert én egyedül lehettem tanúja a festőiesre alkotott hajnali égboltnak a csodás madárfüttyös tisztáson, ami nekem szépséges volt, emlékeimbe égett és azóta is eszembe jut.

**Az intézményvezető hivatalosan csak egy évre adhat magántanulói státuszt. Ez azt jelenti, hogy minden évben újra kell folyamodni hozzá kérelemmel, neki pedig minden évben újra kell engedélyeznie.




2015. április 20., hétfő

Csajos poszt



Nem azért, mert kell egy ilyen írás is, hanem, mert ez nekünk családilag nagy hír most: a hét, de inkább a hónap híre. Még nem is szoktam meg igazán a gondolatot... Most már ugyanis igen bizonyos (már amennyire tudható), hogy leány van a pocakban.:)

Ezzel a 'hírrel' kapcsolatban nagyon érdekes érzések kavarognak bennem: teljesen mások, mint Helzával. Nála a négy fiú után az ismeretlenbe ugrottunk ezzel a lány-dologgal. Most már viszont valamivel pontosabban tudjuk, mit is jelent egy nem-fiú nemű csemete itthon és ennek a tudatában másfajta érzéseket hoz ki belőlem a mostani helyzet.

Tesó-dolog is ez. Emiatt pedig öröm, mert Helzának lesz majd egy lány társa is, egy barátnője. Úgy hiszem, Isten pont ezért (is) adta őt most, annak ellenére, hogy én bizony fiúra készültem, fiút is éreztem odabenn (igen, hát ennyit a pontos anyai megérzéseimről).

Ehhez kapcsolódva fiú-lány gondolatok is kavarognak bennem... ismerőseim ugyanis, akik elég őszinték ahhoz, hogy bevallják, rendre a fiúk javára döntik el a kérdést, amikor felmerül, melyik a nevelhetőbb, melyikkel könnyebb.

És magam is így érzek. Helza nagyon sok érzelmet hozott az életünkbe: az apukájáéba is, a tesókéba is, meg az enyémbe is. Nagyon más ő, mint egy kissrác, és az ő másfajta jelenléte nagyon meggazdagította a családunkat. Anyu mondta is, már akkor, amikor Helza megszületett, hogy szerinte egyensúlyt fog hozni az életünkbe, és igen, pontosan ezt tette (pedig előtte nem éreztük, hogy ne lett volna egyensúly).

Ugyanakkor a kislány egy vad forgószél is, aki mindnyájunk türelmét próbára teszi. Szeretjük őt is nagyon, de amit művel néha... ehh... Persze lehet, hogy valakinél a kisfiú az ugyanilyen forgószél, de nálunk a fiúkkal nem volt ilyen probléma (vagy csak kiszelektálódott a memóriámból?)

Persze, szeretni és nevelni kell mindet és ez engem is erősen gyúr, de Helza nem olyan egyszerű ügy, mint a fiúk - legalábbis most így érzem.

Az ő kis lelke másféle anyagból van szőve, mint a fiainké, és ez kihívások elé állít. Olyan, mintha mélyebben kapcsolódna hozzánk, sokkal személyesebb módon, mint ahogyan a fiúk kapcsolódtak ennyi idősen. Néha olyan ő, mintha nem is két és féléves kisgyerek lenne, hanem teljes értékű nőszemély, barátnő... fura érzés. Ugyanakkor sokkal jobban képes az ember idegein játszani és a nevelési határozottságom is odalett azzal, hogy sokkal érzékenyebb, mint a fiúk. Persze, néha meg vadóc, de még abban is lányos.

És ott van az agyjátszás, meg a nyávogás... ezeket igyekszem is leépíteni nála, mert pontosan ilyesmik miatt örültem mindig nagyon, hogy fiaink vannak és nem lányaink. Most már nagyon örülök a lánynak is, de tény, hogy ezzel kapcsolatban annak is örülök, hogy csak kettő a lány...

Gyakran eszembe jut, mennyire jó nekünk úgy, hogy az első négy gyerekünk fiú lett és így most nincs sok-sok kislány a családunkban. Úgy érzem, nehezen viselném el azt a lányos érzelmi intenzitást, meg hangulatot, amit egy sor kislánnyal való egész napos együttlét hoz. Én tehát úgy tűnik, fejben megmaradtam fias anyuka és mint ilyen, abban örvendek, hogy jóval többen vannak ők a családunkban, mint a lyányok. (A több-lányos anyukák meg most bizonyára azt nem értik, hogyan lehet négy fiút elviselni otthon...)

Most azért eggyel több lesz a lány, és ezzel kapcsolatban van bennem egy nagy adag 'jaaaajmileszittmég'-érzés. De van az is, hogy 'nagyonjóhogylány', és 'jóhogyőlettnekünk', meg, hogy vajon milyen arcú, milyen személyiségű lesz?

Na, hát ezen a ponton már nem szeretnék senkit terhelni, csak magamban szövöm majd a folytatást, így a csajos posztnak ezennel vége is van.



 

2015. április 10., péntek

Létezik teljesen a gyermek lelkesedése által irányított tanulás? (Az 'unschooling korlátai' sorozat 2. része)



A gyermek érdeklődése irányítható, a lelkesedése könnyen felkelthető. Bár szokás úgy beállítani, mintha magától lenne lelkes, ez egyáltalán nem jellemző rá. Valaki mindig biztosítja számára, hogy legyenek előtte olyan dolgok, amikből tud választani, amik közül valami iránt lelkesedni tud. Majdhogynem lételeme a lelkesedés, de ha senki sem biztosít neki erre lehetőséget (totál ingerszegény környezetre gondoljunk), akkor az idővel el fog halni benne. Persze bármikor újra felkelthető, ami jó reménységgel kecsegtet, de most nem erre szeretnék kitérni, hanem arra a nyilvánvaló tényre, hogy a gyerek magától nem tud szabadon tanulni.

Ez így van, de miért is beszélek erről? Hiszen senki sem állította, hogy a szülőknek nincsen szerepe az unschoolingban.

Valóban, ilyet nem állított senki, az viszont tény, hogy nem ők, hanem a gyermek lelkesedése áll az unschooling középpontjában. Úgy látszik, hogy egyedül ez a lelkesedés határozza meg, hogy mikor minek a tanulása történik a teljesen szabad tanuló gyerekek családjaiban. Pedig nem a gyermek lelkesedése a meghatározó: a legtöbb esetben felnőttek befolyásolják a gyermek lelkesedésének irányát. Felnőttek, akik eléteszik a lehetőségek svédasztalát és engedik őt belekóstolni azokba a dolgokba. Viszont mivel felnőttek rendezik el az ételeket azon a bizonyos svédasztalon, elég egyértelmű, hogy ami nem kerül föl arra, abból a gyermek nem fog tudni enni, még ha akarna sem.

És hogy miért olyan fontos ez?

Azért, mert az unschoolingról úgy szokás beszélni, mint a korlátlan tanulási szabadság egyetlen lehetőségéről, ahol a gyerek érdeklődését (lelkesedését) annak megjáró tisztelet övezi. És ez mindig kontrasztba van állítva az iskolai tanulás és a szülővel történő otthontanulás kevés mozgásteret engedő korlátozott formájával, amelyben a gyerek természetes lelkesedését muszájból rendre elnyomják.

Ez az állítás már csak azért is sarkos, mert azzal a ténnyel nemigen számol, hogy a szülő és a család a maga korlátaival mindenképpen korlátozza/befolyásolja az unschoolingoló gyermek lelkesedésének az irányát is. Vagyis a teljesen szabad tanulás sem csak a gyermek lelkesedéséről szól és nem is olyan szabad, mint amilyennek hinni szeretnénk.

Szeretném, ha gondolkoznánk kicsit ezeken a befolyásoló tényezőkön, korlátokon.


Vannak anyagi korlátok...

Kevés magyar család mondhatja el, hogy a gyermekeinek bármely érdeklődési körét képes lenne gond nélkül finanszírozni. Szép gondolat, hogy a gyermek szabadon lelkesedhet, de a valóság az, hogy a nívós digitális oktatóanyagok, egy jó magántanár, egy színvonalas kurzus, de még egy együttműködő mesterember melletti tanulás is mind anyagi terhet jelent a családnak. Ameddig ez a 'vállalható' kategóriába esik, addig nincsen gond, de úgy gondolom, minden család meghúz egy határt, aminél többet nem tud/nem akar rákölteni egyetlen gyermek képzésére.

A gyakorlatban úgy szokott ez működni, hogy a család a saját anyagi lehetőségeihez mérten ajánl fel vagy enged tanulási lehetőségeket a gyereknek - természetesen az ő érdeklődési körét figyelembe véve.

A családi kasszát nem szokás alárendelni a gyermek lelkesedésének. Inkább a szülők más irányba orientálják őt, ha az a terület, amit szeretne, túl sok költséggel jár. Különösképpen igaz ez, ha nem csak egyetlen gyermek van a családban. Az anyagi helyzet és az a limit, amit a szülők magukban meghatároznak a gyerek lelkesedéseinek finanszírozására adja az egyik korlátját a teljesen szabad tanulásnak.


A lakóhely is korlátozhat

Érdekes, hogy az unschoolinggal kapcsolatos szimpátia gyakran kapcsolódik olyan fogalmakhoz, mint önfenntartó gazdálkodás, környzettudatosság, ökofalu, társadalomból való kivonulás, modern élettől való elfordulás. Gyakori, hogy a teljesen szabad tanulást választó szülők nem csak az oktatási rendszerből való kiszabadulásra törekszenek: ők sem az államtól (alkalmazotti lét), sem a szociális ellátórendszertől (segélyek, támogatások), sem a közműszolgáltatóktól (víz, gáz, áram) nem akarnak függni.

Ebben egyébként van ráció, a kettő azonban (vagyis az unschooling és a modern lét elutasítása) hatalmas ellentmondásnak bizonyul akkor, amikor megvizsgáljuk, hogy hol van több lehetőség az unschoolingoló gyermek lelkesedéséhez a svédasztalt megteríteni.

Tény, hogy falun kevesebb a lehetőség. Nehéz magántanárt, szakkört, könyvtárat, érdekes programokat találni. És minél kisebb a falu, minél távolabbra vonulunk el a társadalomtól, annál nehezebb megoldani ezeket.

Mesterembert persze jóval könnyebb találni és vannak más lehetőségek is falun (vagy a falutól is távol), amik a városban nincsenek, vagy nehezebben elérhetőek. A természet például 'közelebb' van a városon kívül élőknek, a helyi áruk  'egészségesebbek', biztonságosabbak, a lakosok egymáshoz közvetlenebbek, a hely is emberléptékűbb és ezért talán barátságosabb.

Vannak tehát pozitívumai a falvaknak, kistelepüléseknek, sőt, a magányos családi életnek is, amiből egy otthontanító család sokat profitálhat. De unschooling szemszögből a várostól távol lévő lakóhely komoly korlátot jelent. Ezeken a helyeken a gyermek lelkesedését erősen befolyásolja, korlátozza a környezet, amely a méretéből adódóan nem képes bizonyos érdeklődési köröket kielégíteni. A gyereket tehát hiába is hozzák lázba a falusi élethez nehezen kapcsolható dolgok: ha a családnak hetente sok kilómétert kellene utazni egy városi helyszínig, nem fogják tudni kiszolgálni azt a vágyát.


A szülők hite, meggyőződése is korlátoz

Legtöbbünk nem hajlandó gyermeke olyan dolgok iránti lelkesedését támogatni, amellyel ideológiai alapon nem tud azonosulni. Egy keresztény szülő nem fogja utódját elengedni olyan csoportba, ahol az ő meglátása szerint káros vagy lelkileg veszélyes dolgokra tanítanák. Olyanba sem, ahol, bár hasznos dolgokat tanulhat, de a közösség lelki háttere komoly aggályokat vet fel benne. Hiába lelkesedik tehát a gyerek olyan dolgok iránt, melyek abszolút szembemennek a szülők lelkiségével: azokról inkább lebeszélik őt, minthogy hagyják a lelkesedésének elmélyülését, továbbvitelét.

Ez nem csak a keresztény szülőkre igaz: egy másfajta meggyőződésű szülő sem fogja gyermeke lelkesedését támogatni, ha az (a szülő) számára vállalhatatlan elemeket tartalmaz. Amivel abszolút nem tud azonosulni, azt nem tudja és nem is akarja 'megkívántatni' a gyermekkel.

Emiatt persze mindig lesznek dolgok (dogmák, nézetek, hozzáállások, hitrendszerek), amelyek 'kimaradnak', mert a szülők nem objektívek, hanem van valamilyen világnézeti elköteleződésük, hiszen hisznek valamiben. Ez pedig azzal jár, hogy valamely gondolatot vagy hozzáállást teljesen a magukénak éreznek, míg más nézetektől szigorúan elhatárolódnak. Ez nyilván evidens is.

Pedig, ha teljes tanulási szabadságról beszélünk, akkor ahhoz a legkülönbözőbb dolgok szabad tanulmányozása is hozzátartozna - ez azonban a fentiek miatt egyik családban sem tud maradéktalanul megvalósulni. A teljesen szabadon tanuló gyermek sem fogja úgy megismerni a világot, hogy azt valamilyen mértékben ne befolyásolja a szülei világnézete. És minél szorosabb a kapcsolat a szüleivel, annál inkább befolyásolja. (Ha az unschholingoló gyerek több időt tölt az oktatóival, mint a szüleivel, akkor azok világnézete fogja őt valamilyen irányban befolyásolni, de mindenképpen hatással lesz rá azoknak a felnőtteknek a világnézete, akik között sok időt tölt el).

Ebben az esetben a befolyásolás egyben korlátozást is jelent, hiszen a szülő (vagy más felnőtt) a saját világnézetétől merőben eltérő verziót nem is fogja a svédasztalra feltenni. És még ha más forrásból fel is kerül oda, a gyerek ilyen irányú érdeklődése a család (vagy a hozzá érzelmileg közel álló felnőtt) által hamar el lesz nyomva.

(Nem állítom amúgy, hogy ez a fajta korlátozás önmagában rossz lenne, csak azt szeretném kihangsúlyozni, hogy létezik ilyen korlátozás.)


A család is korlátoz

Egyetlen gyermek lelkesedését még meg lehet szervezni időben, de kevés családban van egyetlen gyermek. Három, négy vagy ennél több lurkó esetében nem igazán működik a családi rend teljes alárendelése minden gyermek lelkesedésének. Ha a család nem akar egész nap egyik képzésről a másikra rohanni, akkor korlátokat fog szabni a gyermekek lelkesedésének és nem fog nekik teljes szabadságot biztosítani az őket érdeklő programok kiválasztásában. Már csak azért sem, mert sokan éppen amiatt választjuk az otthontanulást, mert szeretünk együtt lenni, mint család, és nem akarjuk, hogy külső tényezők szeleteljék darabokra az időnket.

Természetesen úgy is meg lehet szervezni a különféle programokra járást, hogy nem az egész család rohangál mindenhova, hanem mindenki önállóan oldja meg az eljutást az őt érdeklő képzésekre. Ez azonban elkerülhetetlenül vezet a családtagok bizonyos mértékű eltávolodásához, eléggé hasonló módon, ahogyan iskolába járás esetén ez történik. Azzal a lényeges különbséggel persze, hogy itt mindenki kizárólag olyasmivel foglalkozik, amit nagyon szeret - csak éppen ezt nem családként együtt, hanem individumként (egymástól elkülönülve) teszik.

Valahogy úgy van ez az unschoolinggal, hogy vagy a gyerekek lelkesedésének az oltárán áldozzuk fel a gazdagabb és szorosabb családi életet, vagy a családi élet oltárán áldozzuk fel azt a törekvésünket, hogy a gyerekek minden lelkesedését korlátlanul kiszolgáljuk.

Andre Stern szülei egyetlen gyermekük szabad tanulásának szentelték az életük néhány évtizedét. Az ő érdeklődésének a kiszolgálása bizonyára meghatározta a család tagjainak a mindennapjait. Nekik ez jó volt így, de nem gondolom, hogy minden unschoolingoló maradéktalanul ennek a célnak (a gyermekek lelkesedése kiszolgálásának) szeretné alárendelni teljes családi életét. Ha viszont tekintettel vannak a családi életükre is, akkor a gyereküket kénytelenek lesznek lebeszélni bizonyos programokról. Ezzel viszont már korlátot szabtak a lelkesedésnek/érdeklődésnek.


Az iskolai végzettséggel és a szakmaszerzéssel kapcsolatos családi elvárások is korlátoznak

Ha a gyermekem olyan szakmát szeretne választani, amelynek kitanulásához másik városba kell költöznie, de valamilyen ok miatt nem szeretném őt távolra engedni, akkor le fogom erről beszélni. Ha jogász vagy orvos akar lenni, de nem tudjuk finanszírozni az egyetemét, akkor más irányba fogjuk őt orientálni.

Ha szülőkként nem látjuk értelmét bármiféle 'hivatalos' szakmának, akkor az intézményes szakképzést nem úgy fogjuk bemutatni neki, mint egy értelmes lehetőséget, amit érdemes választani. Ebben az esetben nem fogjuk az életünket sem úgy szervezni, hogy a gyerekünk számára valós lehetőség lehessen az intézményes továbbtanulás (már csak azért sem, mivel részünkről az a teljesen szabad tanulás feladását jelentené).

Tehát, ha a család azt gondolja, hogy a gyermeknek nem kell papír, akkor nem fogja bátorítani őt arra, hogy hivatalos szakmát szerezzen és ennek a lehetőségét sem fogja otthon megteremteni (ez már egy korlát). Ha viszont a papír fontos nekik, akkor nem fogják hagyni, hogy a gyerekük felnőjön anélkül, hogy valamilyen képesítést szerezzen (pedig lehet, hogy ő meg pont azt szeretné). A konkrét szakterület-választás sem maradéktalanul a gyerek lelkesedésén alapul, itt is belépnek a képbe anyagi, ideológiai, praktikus szempontok - elsősorban a család és a nem a gyermek lelkesedése által meghatározott szempontok.

Így vagy úgy, a szülők mindenképpen befolyásolni fogják a gyereküket a pályaválasztási döntésében és ez valahol mégis csak olyan korlát, ami a gyermektől elveszi a teljesen szabad választás lehetőségét.


Vége-gondolatok

Akkor most ki is irányítja az unschoolingoló gyermek tanulását? Egyedül a saját lelkesedése? Előbbiekből úgy tűnik, hogy ő sem szárnyalhat olyan szabadon, mint ahogyan azt hinni szeretnénk. De baj ez? Nem baj. Csak jó, ha tudjuk. Ilyen módon a gyermek lelkesedése által fűtött unschooling is valahol realisztikusabb alapokra kerül és nyilvánvalóvá válik, hogy az olyan nagyon hangsúlyossá tett lelkesedés sem lehet kizárólagos hajtóerő, és nem veheti át a család életének irányítását. Illetve átveheti, de szerintem ezt a legtöbb unschoolingoló család sem akarja. Mert nem a gyerek irányít, hanem a felnőtt. És ez már nem csak tanulási kérdés, hanem családszervezési és nevelési is.

Az 'unschooling korlátai' sorozat második részét olvastad. Az elsőt itt találod. Folytatás következik.





2015. március 31., kedd

Hogyha egyáltalán nem befolyásolom őt a tanulásában, az a jó? (Az 'unschooling korlátai' sorozat 1. része)



Néhány poszttal 'korábban' az unschooling témáját jártam körül. Mostanában sok otthonoktató gondolkozik erről - legtöbbször lelkesen rácsodálkozva, hogy a teljesen szabad tanulás mennyire természetes és kézenfekvő koncepció, és hogy tulajdonképpen ez az az út, amire ő maga is rá szeretné tenni a lábát. Bevallom, ezek miatt a hangok miatt sokat morgolódtam az elmúlt időszakban. Egy Magyarországon nem kivitelezhető oktatási alternatíván felbuzdulnak és másokat is erre buzdítanak - mindennek mi értelme van?

Válasz nem jön erre a kérdésre, az unschooling népszerűsítése pedig egyre nyíltabb formában zajlik, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez bizony nem megvalósítható idehaza (a törvényi háttér miatt). A helyzet már egy ideje nemigen hagy nyugodni, így hát muszáj volt mélyebbre ásnom és több információt gyűjtenem a témáról, ha már úgysem tudok továbblépni.

Az elmúlt időszakban ezért igen sokat gondolkoztam erről. Olvastam Andre Stern írásait, valamint gyakorló unschoolingoló anyukák blogjait és lázasan kerestem a kérdéseimre a választ. Vajon mennyire működőképes ténylegesen? Fel lehetne erre a modellre építeni egy társadalmat? Hogyha lehetne legálisan ezt az alternatívát választani, akkor akarnám ezt választani?

A gondolkozásom sok gondolatot szült és lassan kiformálódott ez a sorozat. A címválasztás tudatos volt, mivel nem-titkolt szándékom az unschooling népszerűbb oldala helyett egy árnyaltabb képet bemutatni róla. Mielőtt azonban belevágnánk, szükséges egy kis fogalomtisztázás, tapasztalataim szerint ugyanis vannak értelmezési nehézségek ebben a témában.


Kétféle unschooling?

A problémát az okozza, hogy az unschoolingba (amely eredetileg a teljes iskolamentességet és a gyerek érdeklődése által meghatározott tanulási folyamatot jelentette) valahogyan belekeveredett egy másféle nézőpont is, amely, bár kiveszi az állam kezéből a tanulnivalók meghatározásának kiváltságát, azt nem a gyereknek adja át, hanem magának a szülőnek. Most tehát ott vannak azok, akik iskola és kötelező számonkérések nélkül képzelik el az életüket - ők teljes mértékben a gyermekükre bízzák, hogy mikor mit szeretne tanulni. És ott vannak azok, akik saját menetrendet követnek, és úgy tanítják a gyerekeiket, maguk irányítva a tanulmányi haladást.

Azt hiszem, ez az egész magyar sajátosság. Az amerikaiak például csak az előbbit hívják unschoolingnak - utóbbit simán az otthonoktatás (homeschooling) széles kategóriájába sorolják. Ez logikus is, hiszen ott is valamely választott tananyag alapján történő oktatás (tehát schooling) folyik, még ha nem is az állami iskolák tananyaga alapján.

Ezzel szemben viszont mi, magyarok, szigorúan elhatárolódunk az otthonoktatás/otthontanítás kifejezésektől, nagyon ügyelve arra, hogy 'otthontanulók' megkülönböztető névvel illessenek, amennyiben unschooling folyik az otthonunkban. Ez viszont kissé félrevezető - részben azért, mert a nem-unscholingoló otthonoktatott gyerekek is ugyanúgy otthon tanulnak, mint az unschoolingoló otthontanulók; részben azért, mert az unschoolingoló otthontanulók otthonaiban is folyik tanítás. Most úgy tűnik, hogy csak lovagolok itt a szavakon, de nem így van. Megmagyarázom.


Otthontanul, otthontanítják vagy otthonoktatják?

Ha az otthontanuló kifejezés az unschoolingoló családok számára az unschooling életformához kapcsolódik, akkor nem tudom, milyen névvel kellene illetni azokat a gyerekeket, akik mondjuk magántanulók, de nem unschoolingolnak. Ők ugyanis szintén otthontanulók, mivel otthontanulnak.

A másik dolog, ahogyan az előbb említettem, hogy az unschoolingolók otthonaiban is tanítja valaki a gyerekeket, tehát náluk is folyik otthontanítás. Bár ebbe nem nagyon gondolunk bele, de nyilvánvaló, hogy az unschoolingoló gyerekek sem saját magukat tanítják otthon, hanem ők is valamely rajtuk kívül álló forrásból szereznek információkat a világról. És ez így természetes.

Az igaz, hogy sokféle ismeret van, amelyet autodidakta módon is el lehet sajátítani, de azért nem mindent lehet ilyen módon a magunkévá tenni. Van, amit más meg kell, hogy mutasson ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjuk tanulni. Van, amit nem elég megmutatni, hanem együtt kell valakivel végigtanulni ahhoz, hogy valódi elsajátításhoz eljussunk.

Vajon kizárólag az otthonoktatott gyerekek részesülnek tanításban? Az unschooling kizárja azt, hogy a gyerekeket valaki (akár direktben is) tanítsa?

Egyáltalán nem! Minden esetben ugyanis, amikor egy másik személy a tudásából/ismeretéből a gyerekünknek valamit olyan módon átad, hogy azt képes legyen elsajátítani, a tanulás/elsajátítás mellett tanítás is történik. Indokolatlan az elhatárolódás a tanítás, otthontanítás szavaktól, hiszen az unschoolingoló otthonokban is zajlik tanítás, azokat a gyerekeket is valaki tanítja. Nem csak magukban/maguktól szedik föl az ismereteket, készségeket.

Attól még, hogy ez nem szervezetten és nem egy konkrét tanmenet szerint történik, attól még ugyanúgy tanításnak hívják. Akkor is tanításnak hívják, ha nem a szülőkhöz kapcsolódik az adott ismeret átadása. Nem kellene tehát olyan szigorúan elhatárolódni attól, hogy otthontanítóknak nevezzük azokat a családokat, amelyek unschoolingot folytatnak.

Az 'oktatás' fogalom egy kicsit más. Az alatt főképp a szervezett keretek között zajló, előre meghatározott tananyag szerinti tanítást értjük, s ebben nyilván nem részesül egy unschoolingoló gyermek. Így tehát érthető a szülői idegenkedés ettől a szótól - a másiktól (tanítás) azonban nem.


Szabadon tanulni, unschoolingolni vagy szabadabban tanulni?

Az is zavart okoz, hogy van szabad tanulás meg teljesen szabad tanulás, és a kettőt ritkán használják konzekvensen. Szabadon tanulni annyit jelent, hogy valakit nem egy külső erő, hanem a saját érdeklődése irányít adott ismeret vagy dolog elsajátítására. A természetes érdeklődés (más szóval lelkesedés) az a dinamikus hajtóerő, amely a minket komolyan foglalkoztató kérdésekre mindenáron választ szeretne találni, és ha a feltételek adottak, ez a hajtóerő elvezeti az embert a válaszokhoz. Ennek a folyamatnak a neve szabad tanulás.

Szabad tanulás végbemehet bárhol és bármikor: otthon egyedül olvasva, a természetben barátokkal sétálva, egy múzeumban ismeretterjesztő előadást hallgatva, a nagypapával a garázsban barkácsolva, de még az iskolában is. A lényeg, hogy az érdeklődés belülről jöjjön és a válaszok forrása (bármi is legyen az) elérhető legyen.

A teljesen szabad tanulás más. A szabad tanulásra épül, de nem áll meg ennyinél. Annyival másabb, hogy kizárólagosan működik, vagyis a belső motivációból történő ismeretszerzést tartja az egyetlen jófajta tanulásnak. Nincsen másféle tanulás, amire berendezkedik, csak a lelkesedésen alapuló szabad tanulás. Ez a megközelítés egy életmódot kíván, ami a középpontba a személyt és az ő egyéni érdeklődését állítja, elutasítva/kizárva minden külső elvárást a tanulással kapcsolatban.

Az unschooling (teljesen szabad tanulás) tehát nem azonos a szabad tanulással.

Szabadon egy suliban járó gyerek is tanulhat, hiszen ehhez elég, ha hagyják őt az őt érdeklő témában elmélyülni. Ezt meg is tudja tenni mondjuk suli után, ha elég szabadidőt biztosítanak neki. Vagy (ha egy pedagógus tehetséges és ügyesen lavírozik a rendszerben, akkor) egy tanórát is el lehet olyan irányba vinni, ahol a szabad tanulás meg tud valósulni. Nem azt mondom, hogy ez jellemzően meg is történik az iskolákban, de a helyszín nem zárja ki a lehetőséget: tehát akár meg is történhet.

Unschooling viszont semmiképp sem valósítható meg oktatási intézmények tanulójaként - még magántanulóként sem. Azért nem, mert az intézmények automatikusan külső elvárásokat támasztanak, így tehát mások 'mondják meg', hogy a gyereknek mit kell tanulnia. A teljesen szabad tanulásban viszont teljesen a tanuló kezébe kerül a tanulmányok irányának a meghatározása.

Előbbiekből látható, hogy nem pontos, ha magyar viszonyok között otthontanuló gyerekek esetén 'unschoolingosabb tanulós időszakról', 'unschoolingos tanulásról' beszélünk. Nyilvánvaló, hogy amikor erre utalunk, akkor a külső követelmények még meghatározóak az életünkben és szülőként továbbra is mi irányítjuk a gyerekünk tanulását, nem az ő lelkesedése.

Ez akkor is igaz, ha adott időszakban sokkal lazábban vesszük a vizsgakövetelményeket és nagyobb beleszólást engedünk abba, hogy milyen sorrendben tanulja a betűket vagy a matekot. Ezt a változtatást inkább szabadabb tanulásnak kellene nevezni: arról ugyanis nincsen szó, hogy minden külső követelményről lemondanánk (unschooling), de arról sem, hogy a gyerek lelkesedése lenne az alapja az aznapi tanulásnak (szabad tanulás).

Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban, amikor unschoolingról írok, kizárólag a lelkesedésből jövő szó szerinti teljes tanulási szabadságot értem alatta. Most, hogy ezt így tisztáztuk, evezzünk komolyabb vizekre, és nézzük meg, hogy ha egyáltalán nem befolyásolom a gyermekemet a tanulásában, az tényleg jó-e.


Az unschooling fogalma másképpen és néhány érdekes kérdés

A teljesen szabad tanulásban szülői oldalról egy elvárásoktól mentes légkör biztosítása a cél, ahol a gyermek csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek hozzá közel állnak (vagyis amelyeket szeret). Az a kívánatos, ha minden időpillanatban kizárólag azokat a dolgokat tanulja, amelyek akkor és ott őt érdeklik. Erre egy hozzászóló nagyon találó megfogalmazást írt az egyik régebbi unschoolingos poszthoz:

"Tegyük fel, hogy művész ember vagyok. Kreatív. Mondjuk festő, vagy zenész, vagy színész, vagy filmrendező... (én például mesterfodrász vagyok)
Szóval...
Nem érdekel a matematika és a számtan. Soha nem érdekelt!
Nem is használom az életben, kivéve a legalapvetőbb műveleteket (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, százalék, terület és térfogat).
Akkor mégis mi értelme volt ezt a tantárgyat 12 (!!!) éven keresztül tanulnom az iskolában???
SEMMI.


Ez az unschooling lényege!

Ami nem Te vagy azt nem "kell" megtanulni.
Nincs olyan, hogy kell! Totál felesleges időpocsékolás!

Gyötrelem és kín, értelmetlenül.

Nem megy a gyeremekednek a matek?
Akkor mégis miért erőlteted?
Fizikus lesz? Nem hiszem...
Akkor?
...
Valami olyat fog csinálni amit SZERET!
...és nagy valószínűséggel ahhoz nem lesz szüksége a számtanra.

Értitek már? EZ az unschooling lényege!
Felesleges azon rugózni, hogy nem jó matekból...
Majd jó lesz másból.
Picasso sem volt jó matekból, meg Elvis Presley sem, meg Steven Spielberg sem.
A maguk területén mégis kiváló emberek.
Amit szeretsz, ami érdekel, abban kiváló leszel. A többivel ne foglalkozz!
EZ AZ UNSCHOOLING.


Nem lehetsz egyszerre olimpiai bajnok, meg festőművész, meg kitűnű autószerelő, és zseniális közgazdász. Ezek totál más készségeket igénylő dolgok.
Viszont ha ez így van (márpedig a való életben így van), akkor mégis mi értelme van az olimpikonnak és a festőművésznek matekot tanítani 12 évig? Mi értelme van az autószerelőnek és a közgazdásznak irodalmat tanulnia 12 évig?
Semmi.
Akkor tanuld, és pontosan azt ami érdekel, és ami foglalkoztat!

Ez az unschooling."

A koncepció nagyon érdekes és elvileg működik is. Hiszen a gyerekek született 'kíváncsiak' és hihetetlenül fogékonyak mindarra, ami adott pillanatban érdekli őket. Az is igaz ugyanakkor, hogy sokukat csak nagy küzdelem árán lehet arra megtanítani, ami akkor és ott nem érdekli - ha ez egyáltalán lehetséges. Adja tehát magát a megoldás: tanulja csak azt, ami érdekli, amit szeret, amiből jó. Így megszűnnek a makacskodás körüli otthoni konfliktusok és a tanulás valódi sikertörténetté válik az egyéni érdeklődés erőteljes szárnyain...

De, vajon honnan tudható már gyerekkorban, hogy mi az, ami 'te' leszel és mi az, ami nem? Hogyan alakul ki a tantárgyi érdeklődés és fogékonyság, s ezek a dolgok mennyiben formázhatóak, irányíthatóak?

Ha ugyanis fel lehet kelteni az érdeklődést valami iránt, akkor lényegesen csökken az unschooling jelentősége, mivel akár egy iskolai tananyag is lehet érdekes a gyermek számára! Sőt, ha fel lehet kelteni, akkor az "amiben nem vagy jó, az úgysem te vagy" gondolat sem olyan egyértelmű, hiszen elvileg mindenkiben benne lehet a potenciál, hogy akár olimpiai bajnok, akár festőművész, akár kitűnő autószerelő, akár zseniális közgazdász lehessen!...


De hogyan is alalkul ki a tantárgyi érdeklődés?

Úgy gondolom, hogy létezik lelkesedés, van spontán érdeklődés, ez azonban olyan mértékben terelhető, hogy nem tekinthetjük támpontnak. Általában a gyerek azt szereti meg, amiben sikerélménye van. És azoktól a dolgoktól menekül, amelyekben többször kudarcot vallott.

A gyerekek sikerélményre szomjaznak (a felnőttek is egyébként) és a kudarcos helyzeteket megpróbálják elkerülni, bármi áron. Gyerekként mi is ezért mozdultunk azoknak a tantárgyaknak az irányába, amelyek nem okoztak számunkra kudarcot.

És vajon miért nem okoztak kudarcot? Talán, mert eleve tehetségesek voltunk az egyik tárgyból, a másikból meg tehetségtelenek? Nem erről van szó. Az úgymond tehetségünknek, tantárgyi fogékonyságunknak, illetve tehetségtelenségünknek, 'nehéz fejűségünknek' leginkább az oktatóinkhoz, tanulásunk módszeréhez és körülményeihez (a légkörhöz) volt köze!

Simonfalvi László mondta az otthonoktató konferencián, hogy még a humán és reál beállítottság (mint eleve létező korlát az érdeklődésünkben) is csupán mítosz. Bárkiből lehetne szinte bármi, de leginkább amiatt a tanulási környezet miatt nem lesz, amely megfosztja őt az örömérzéstől...

A gyerekek afelé tendálódnak, aminek a tanulása intenzívebb örömérzést kelt bennük. Sajnos nem tanulnak mindent úgy, hogy ez az örömérzés meglegyen - de amit úgy tanulnak, abban sikeresek lehetnek! Ha viszont ez igaz, akkor izgalmas kérdés, hogy vajon mi lehetne abból a gyerekből, aki minden tantárgy tanulása során intenzív örömérzést él át. Mivé válna, milyen pályát választana magának mondjuk a saját gyerekünk, ha tanulási kudarcok egyáltalán nem befolyásolnák őt az orientálódásban?


Tanulási kudarc orvosolása unschoolinggal?

Erre a gondolatmenetre most nagyot bólinthat egy unschoolingos is és mondhatja: "hiszen pont erről van szó, mert lelkesedéssel tanulni bármit - csak annak a tanulásnak van értelme! Aki így tanul, annak majdhogynem határtalanok a lehetőségei." Én azonban nem így látom és nem is erről írok most, hanem éppen a másik oldalról. Arról, hogy mit kezdjünk a múltbeli kudarcokkal, amikor a korábbi negatív tanulásélmények egy tantárgy megismerésétől messze űzik a gyermeket. A poszt elején kékkel kiemelt hozzászólás is megemlíti ezt a helyzetet, de nyilvánvaló, hogy a teljesen szabad tanulás nem foglalkozik vele érdemben. Térjünk most vissza ehhez a gondolathoz.

Az egyes tárgyak szeretete tehát, és az, hogy matekból valaki 'jó'-e, elsősorban nem a veleszületett érdeklődéssel kapcsolatos folyamatok, hanem jobbára tanult dolgok, amik az életünk során minket ért tanulási élmények által erősen befolyásoltak. Így viszont nagyon is kiszámíthatóak, s ami ennél is jobb: visszafordíthatóak.

Azt nem állítom, hogy ne lennének egyéni adottságok és természetes érdeklődés egyes tárgyak, ismeretek iránt. Nyilván léteznek ezek, de nincsen akkora jelentőségük az ember tanulási irányultságának megválasztásakor, mint a korábbi tanulási élményeknek. És, bár létezik természetes érdeklődés, természetes érdektelenség viszont nincs!

De, ha egy gyerek sosem veleszületett módon utálja a matekot, hanem azok miatt a rossz élmények miatt, amiket a korábbi matektanulása során átélt, akkor a megoldás erre szerintem nem az, hogy ha utálja, akkor ne tanulja. Pontosan ez volt ugyanis a saját elkerülő stratégiánk, amit az oktatási rendszerben nevelődve elsajátítottunk. Egy másnapi számonkérés árnyékában 'nehezebb' anyagrész fölött görnyedve gyakorta ábrándoztunk arról, hogy bárcsak többet sose kellene matekot/irodalmat/törit/kémiát/oroszt tanulni!

Ez azonban nem szabadság volt, hanem bekorlátozottság. Így nem azzá váltunk, amivé lehettünk volna (aminek a potenciálja bennünk volt), hanem azzá, amivé a további tanulási kudarcoktól magunkat távol tartva lenni tudtunk. Talán kerülőutak ezek...


Gyermekkori tanulási kudarcaink kihatnak a későbbi életünkre...

Ha ezzel nem tudunk egyetérteni, akkor gondolkodjunk el a pályaválasztásról - akár a magunkéról anno, akár a környezetünkben lévő fiatalokéról. Vajon mindenki ténylegesen oda jelentkezik, azt a pályát célozza meg első körben, amelyet szeret, ami mindig is szeretett volna lenni? Vagy bizonyos szakmák eleve kiesnek a rostán, olyan alapon, hogy az azokhoz szükséges tantárgyakban nem vagyunk jók?

Elég erős motiváló tényező a döntésben egy pálya iránt érzett mély vágy, hivatástudat, vagy erősebb az attól való félelem, hogy kudarcot vallunk azokban a tantárgyakban, amikben már korábban is sikertelenek voltunk? Az a fő szempont vajon, hogy szeressük azt a szakterületet, ahol majd dolgozni fogunk vagy ez másodlagos és megelégszünk azzal, hogy az ahhoz szükséges tantárgyakban eddig is megfelelően tudtunk teljesíteni? Hányan mondanak le egy adott pályán való továbbtanulásról kifejezetten a nem-szeretem tárgyak miatt, amelyekben úgy hiszik, hogy ők 'nem jók'? Vajon előbbiek nem a korlátok életünkre gyakorolt befolyásoló hatását bizonyítják?

De beszélhetünk a nagy tehetségekről is. Gondolkodjunk el azon, hogy (a korábbi, kékkel kiemelt hozzászólás példái alapján) Elvis Presley, Spielberg vagy Picasso mi miatt nem volt jó matekos. Vajon mindhárom eleve matek-antitálentumnak született? Nem inkább annak köszönhető mindez, hogy a tanulási körülményeik és a matekoktatóik hozzáállása nem volt a legideálisabb? Megfelelő tanulási környezetben egy jó oktató meg tudja szerettetni a tantárgyát a tanulójával. Valahol ez az elsődleges célja is. Megszeretni pedig úgy lehet, ha sikert/örömérzést okoz neki a tanulás.


Minden felnőtt tehetséges?

A tanulási kudarcok igenis korlátozzák egy ember lehetőségeit és korlátok között tartják a gyerekeinket is. Lehet, hogy a korlátaink tágasnak tűnnek, lehet, hogy szűknek, de azok mindenképpen korlátok, amelyek megnehezítik, hogy eljussunk oda, ahová a tanulási potenciálunkból adódóan eljuthatnánk.

Ide kapcsolódó érdekes paradoxon, hogy bár Magyarország a Nobel-díjasok hazája, ez a tény kevéssé hat inspirálóan a saját életünkre: legtöbbünk egyáltalán nem érzi magát tehetségesnek bármiben is. Mint társadalomra, jellemző ránk az a fajta szűklátókörűség, amely kimondatja velünk, hogy mi nem értünk semmihez, vagy nem tudunk nagy dolgokat véghezvinni, sem új dolgokat megtanulni, mert mi átlagemberek vagyunk, akik csak egy dologhoz értenek - s talán ahhoz sem eléggé.

Ezzel szemben némelyikünkről felnőttként azért mégiscsak kiderül, hogy egész sok mindenhez ért, és tulajdonképpen van tehetsége ahhoz a dologhoz is, amit az iskolai kudarcok miatt korábban utált. Sőt, vagyunk páran olyanok, akik felnőttként jövünk rá, hogy szinte bárminek a megtanulására képesek lettünk volna (és ma is képesek vagyunk), csak sajnos ezt akkoriban (gyermekéveink alatt, pályaválasztás előtt) nem mondta nekünk senki.

Úgy tűnik tehát, hogy képességeinkre, tehetségünkre irányuló ön-degradáló érzéseink és az új dolgok megtanulásával kapcsolatos negatív hozzáállásunk jellemzően nem a valóságban gyökerezik. Tulajdonképpen az oktatási tapasztalatunk 'vágja le a szárnyainkat' és ezért esik nehezünkre hinni abban, hogy képesek vagyunk még új dolgokat megtanulni és sikereket elérni valamiben, amit előtte nem próbáltunk. Pedig mindegyikünk tehetséges!

Máshogyan kell a gyerekeink tanulásához hozzáállnunk (máshogyan, mint ahogyan a miénkhez álltak), ha nem kívánjuk nekik is ugyanazt a szárnyszegést, amiben nekünk fiatal éveink alatt részünk volt. De ez a 'máshogyan' nem feltétlenül jelenti a teljesen szabad tanulást, az ugyanis nem orvosolja megfelelően a tanulási kudarcok problémáját, mivel engedékenyen a problémás tantárgy elkerülésére bíztatja a tanulót. A korlátok viszont így változatlanul megmaradnak.


Hogyan bonthatók akkor el a korlátok?

A szabadság megoldása éppen nem az elkerülés, hanem a szembenézés. Ez a szembenézés pedig nem megy egyedül, csak a szülő segítségével.

A matekot utáló gyereknek ne azt mondjuk, hogy "gyere, tanuljunk teljesen szabadon és akkor, ha nem akarsz, nem kell többet a matekkal foglalkoznod!" Ehelyett rehabilitáljuk őt a korábbi élményei-okozta bénító érzésből (ami minden alkalommal elfogja, amikor egy matekpélda az orra elé kerül).

Adjunk neki lehetőséget megtapasztalni, hogy a matektanulás sikerélményt ad és örömet okoz! Ha ez sokszor megtörténik és nem vagyunk türelmetlenek, akkor a gyerekben lassan erőteljesebb lesz a matektanulás örömérzése, mint a korábbi kudarcok rossz érzései. És ezen a ponton megfordulhat az, amit a matekról gondol, s ez lehet, hogy a pályáját is befolyásolni fogja...

Hatalmas tehát a szülő felelőssége, hogy jóféle érzéseket generáló, a tantárgyi nemszeretést átformáló tanulási élményhez juttassa a gyermekét - ami azonban, ahogy korábban említettem, teljesen szabad tanulással nem valósítható meg. A szülő unschoolingolva mindenképpen magára kell, hogy hagyja a gyermekét tanulási döntésében, hiszen nem ő irányítja a folyamatot, hanem a gyerek lelkesedése - aki viszont egy ilyen helyzetben a korábbi kudarcok miatt automatikusan az elkerülést fogja választani.

A szembenézésre nincsen stratégiája a gyerekeknek. Ha nem segítünk, megmarad az adott tantárggyal kapcsolatos negatív hozzáállás, és a gyerek végleg elhiszi, hogy "ezt én nem tudom; nem értem; erre nem vagyok képes".


Miért jó, ha befolyásolom a gyermekemet a tanulásában?

Kétségtelenül kényelmesebb engedni, hogy elkerülje a küzdelmet igénylő tantárgyakat és kizárólag azok felé forduljon, amelyekben már átélte a tanulás intenzív örömét, mintha a szeretem-tárgyak valamiféle eleve-elrendelt életútra irányítanák őt. Hosszú távon azonban többet teszünk érte, ha úgy segítünk neki kitörni a kudarcok korlátai közül, hogy jó élményekkel írja felül a rosszakat. Már csak azért is, mivel szülőként sohasem mondhatom ki bizonyosan, hogy a matek vagy az irodalom tanulása csak fölösleges teher a gyerekem számára, és (mivel úgysem érdekli) biztosan nem is lesz rá soha szüksége. Ilyet csak utólag, az életére visszanézve mondatnánk ki.

Az az igazság, hogy sem én, sem a gyerekem nem tudja előre meghatározni, hogy mely tantárgyakat nem lesz érdemes neki tanulnia, hiszen nem tudjuk, hogy mi lesz majd belőle, ha felnő. Meg nem is mindent tanulunk azzal a szándékkal, hogy később majd azzal is foglalkozzunk: egyszerűen csak jó dolog sokféle ismerethez hozzájutni - mert csak.

Nem gondolom, hogy a tanulásunkat szigorúan azokra a dolgokra kellene leszűkítenünk, amelyekkel később hivatásszerűen foglalkozni fogunk. Nem csak azért, mert a korai években még nemigen tudhatjuk, hogy mik is lesznek azok - azért is, mivel úgy hiszem, kívánatos dolog széles látószögűvé nevelni a gyerekeinket. Ez pedig csak úgy megy, ha sokféle dologról szereznek ismeretet.

Hogyan engedhetném, hogy a tanulási kudarcai  vagy az érdeklődésének a hiánya lekorlátozzák a pályaválasztási lehetőségeit, amikor segíthetnék is neki felülemelkedni azokon, amik visszatartják, hogy majd választhassa azt a területet is, ha akarja (vagy ha arra lesz szüksége)?


Unschooling és papír

Persze, tudom, hogy ezek a pályaválasztással kapcsolatos gondolatok egyáltalán nem relevánsak az unschooling mellett elköteleződött szülők egyik része számára. A teljesen szabad tanulás ugyanis gyakran jár együtt a teljesen szabad pályaválasztással is, amelyben a gyerek semmilyen módon nincsen befolyásolva továbbtanulási szándékaiban és a szülők számára az is rendben van, ha semmilyen hivatalos papírral bíró szakmát nem szeretne szerezni.

Ilyen mentalitású háttérben felnőve nyilvánvalóan minden gyerek boldog tanulási küzdelem, meg pályaválasztással kapcsolatos komolyabb fejtörés nélkül, de mi lesz így a felnőttkori boldogulással? Tényleg beáldoznánk a szakmát (papírt) a felhőtlen gyermekkorért? Megéri a teljesen szabad tanulás ezt az áldozatot?

Vannak, akik valóban elmennek odáig, hogy a papírok létjogosultságát megkérdőjelezzék. Azt állítják, hogy erre nincsen szükség ahhoz, hogy egy ember boldoguljon és szépen megéljen. És ebben a gondolatban van igazságtartalom, hiszen néhányaknak tényleg sikerül ellavírozniuk az életben hivatalosan megszerzett papíros szakma nélkül is. De ők nem a többség.

Kevéssé vagy egyáltalán nincsen kihangsúlyozva az a tény, hogy az unschooling irányzat emblematikus figurái, akiket általában felvonultatnak a 'nem fontos a papír, mert a sikeres felnőtt boldoguláshoz éppen elég, ha gyerekként csak azt tanulod, amit szeretsz' gondolatot alátámasztandó, kivétel nélkül művészek, meg olyan 'híres' emberek, akik nem mindennapi foglalkozást űznek: írók, festők, filmrendezők, zenészek.

A társadalom azonban nem ilyen szellemi szabadfoglalkozású egyénekből épül fel, hanem ők a kisebbség (a 'celebek'), akiket a többség irigyel bár, de a sikereikkel ritkán próbál versenyre kelni. Szakácsokat, kőműveseket, bolti dolgozókat, mérnököket, tanárokat, orvosokat kellene példaként állítani a teljesen szabad tanulás működőképességére - az hitelesebb lenne. Így azonban félrevezetőek a sikersztorik. A többség számára ma nélkülözhetetlen a papír.

Persze, arról lehetne vitatkozni, hogy a jelenlegi társadalomban miért tulajdonítanak akkora jelentőséget a szakmai képzésnek meg a papírnak, és hogy van-e ennek egyáltalán bármiféle értelme. Hiszen régen a mesteremberek nem kaptak okj-s bizonyítványt arról, hogy elvégezték az 'előírt' képzést, mégis sok közülük szakmailag jóval képzettebb volt és több dologhoz értett, mint a legtöbb papírral rendelkező mai szakember...

Régen nem volt így volt, régen nem erre volt szükség. És moroghatunk azon, hogy ma miért úgy van, ahogy, de a morgás semmit sem változtat a dolgokon. Mi ma élünk - azokhoz az 'elvárásokhoz' célszerű alkalmazkodnunk, melyeket a mai társadalom meghatároz az élethez, boldoguláshoz.

De azért nem mindenki gondolja úgy, hogy fölösleges lenne a papír. Vannak, akik úgy érzik, hogy már azzal sokat tesznek a gyerekük jóllétéért, ha az első jó pár évben megadják neki a teljesen szabad tanulás lehetőségét. Itt azonban a folytatás, ami kérdéseket vethet fel. Vajon az a teljesen szabadon tanuló fiatal, akit a középiskolás évek végén átmenet nélkül szuszakolnak vissza a magyar rendszerbe, nem fogja megalkuvásnak érezni ezt, amikor kicsi korától tapasztalta, hogy neki nem kell a rendszerrel együttmozdulnia, mert azon kívül élhető igazán az élet?

Hagyom ezt a kérdést a levegőben lógva. A folytatás hamarosan következik...



2015. március 27., péntek

Egy kérés...




Az óvodai neveléssel kapcsolatos a kérésem, amely egy törvényváltoztatás miatt néhány hónap múlva kötelezővé válik. A közvélekedés szerint persze eddig is az volt, ám a törvények szerint nem.

Hogy volt eddig?

3-5 éves korig szabadon otthon lehetett tartani a kisgyermeket. Szabadon, vagyis anélkül, hogy bárkinek ezt előre hivatalosan bejelentettük volna. 5 éves kortól napi 4 órában 'kötelező' volt az óvodába járatás - vagyis mégsem volt ténylegesen kötelező. Bürokratikus úton ugyanis el lehetett intézni, hogy a kisgyerek ne járjon óvodába, ha a szülők ezt nem akarták.

A bürokratikus út azt jelentette, hogy felmentést kellett kérni az oviba járás alól az intézmény vezetőjétől. Ezt a legtöbb esetben (általában némi huzavona után) meg is adták, mivel a törvény lehetővé tette ezt nekik. A gyakorlatban tehát legálisan elkerülhető volt a 'kötelező' óvoda. Szeptember 1-jétől ez megváltozik.

Mi változik meg?

Az óvodába járás idén ősztől 3 éves kortól 'kötelezővé' válik, de az előbbiekhez hasonlóan ez sem jelenti, hogy ténylegesen kötelező lenne. Ugyanis (más feltételekkel bár, de) továbbra is lehet alóla felmentést kérni. Az új köznevelési törvény szerint azonban 5 éves kor után nem adhat felmentést az óvodavezető. Ettől az életkortól sajnos tényleg kötelező óvodába járás van...

A helyzet személyesen a mi családunkat is érinti, de nem csak minket. Rajtunk kívül több száz (más források alapján több ezer) olyan család van, aki élni szeretne azon jogával, hogy szabadon megválasztva gyermeke nevelésének színterét, őt az iskolai élet kihívásaira saját otthonában készítse fel.

Nem vagyunk tehát nagyon sokan - a többség továbbra is az óvodát preferálja, és ezt a döntést igyekszünk tiszteletben tartani. Ugyanakkor szeretnénk, ha a továbbiakban is biztosítva lenne törvényes lehetőség, hogy szülőként szabadon eldönthessük: gyerekeink számára az óvodai nevelést tartjuk-e megfelelőnek, vagy otthon magunk szeretnénk velük foglalkozni.

Hogy a változásért tegyünk valamit, egyik ismerősömmel úgy döntöttünk, petíciót fogalmazunk, melyben országunk Vezetőit a fenti törvény módosítására szeretnénk kérni. A petíció úgy lehet hatásos eszköz, ha minél többen aláírják: szeretnélek hát megkérni Téged, kedves Olvasó, hogy szánj pár percet az általunk megfogalmazott kérvény elolvasására. Ezt alább a linkre kattintva tudod megtenni.


Ha úgy látod, hogy tudod támogatni ezt az ügyet, akkor tisztelettel kérlek, hogy írd alá. A megosztásnak, továbbításnak is örülünk.

Köszönjük a segítségedet!




2015. március 12., csütörtök

Vizsgaposzt - így utólag



Már itt volt az ideje, hogy írjak erről. Viszont az előző babahír poszt nélkül nem lett volna ennek értelme. Azzal viszont úgy éreztem, várnom kell még, ezért volt a késlekedés.

Hogyan is alakult tehát a féléves vizsgánk? Az előbbiek ismeretében sejthető, hogy elég érdekesen...

A történet ott kezdődik, hogy a tavalyi költözés körüli bizonytalankodás, maga a költözés és végül a berendezkedés ebben a félévben elég későre tolta a tényleges tanulós időszakunk kezdetét. Aztán, ehhez képest elég hamar kiderült, hogy babát várunk és én rövidesen ágynak is estem. Na, ez az a tipikus helyzet, amikor a tanulás nem igazán kivitelezhető...

Persze próbáltam, de alig haladtunk, és elég keserves is volt a számomra, mivel fizikálisan nagyon nem voltam toppon. Abbahagytuk hát és együtt mozdultunk ennek az életszakasznak a hullámaival: a gyerekek olvastak, rajzoltak, játszottak, apa olvasott nekik esténként, minden gyerkőc be volt vonva a teendők ellátásába apa irányítása alatt, én meg csendesen szenvedtem a háttérben.

Valahogy túléltük ezeket a heteket, a tanulással viszont alig haladtunk. Deecember elején világossá vált számomra, hogy ez így nem fog működni, már ami a felkészülést illeti, ezért felvettem a kapcsolatot a sulinkkal és kértem, hogy engedélyezzék a féléves vizsgák elhalasztását és azt, hogy a gyerekek év végén adjanak számot az egész éves tudásukról.

Úgy gondolkoztam, hogy a rosszullét és a gyengélkedés minden várandósságomnál végetért legkésőbb a huszonvalahányadik héten, így lenne elég időnk felkészülni akár az egész éves tananyagból is. Ha meg valami miatt mégis kicsúszunk az időből, még mindig kérhetjük, hogy adjanak további haladékot nyár végéig, hogy a pótvizsga-időszakban vizsgázhassunk. Családi okokra hivatkoztam, de elmondtam azért a történetet, hogy hogy van ez velem meg az új babával. Kérvényt nem írtam, mert nehezen ültem gép elé, ezért előbb telefonon szerettem volna leinformálni őket a lehetőségeinkről, hogy megspóroljam a plusz köröket.

Ez bizonyos értelemben be is jött, ugyanis két nap múlva üzentek, hogy a dolog sehogyan sem működik, nem fogják engedélyezni a vizsgahalasztást, szóval nem is érdemes ezt tovább hajtanom. Hiába hivatkoztam az Emmi rendeletre, amely szerint a suli maga szabja meg a vizsgák gyakoriságát, azt a választ kaptam, hogy nekik viszont a házirendjükben benne van az évente kétszeri vizsga és ettől még külföldi tartózkodás esetén sem tudnak eltekinteni. Kétkedtem abban, hogy ez valóban így van, de a rendeletekkel kapcsolatos pontos utánajáráshoz, Okt. Biztos felhívásához és kérvény fogalmazásához túl gyenge voltam, ezért elfogadtam, hogy ez most nem fog működni. (Ma már úgy látom, simán lehet, hogy működött volna, ha tovább hajtom a dolgot, de akkor ehhez nem volt erőm.)

Latolgattam a lehetőségeinket, és már ott tartottam, hogy egyszerűen csak nem megyünk el vizsgázni - írják be érte az egyest, a féléves jegy úgysem számít sehova és majd év végére összehozunk egy jobb jegyet. Aztán annyiba maradt az ötölés: valahol belül még reméltem, hogy egyszer csak hirtelen jobban leszek és neki tudunk állni a felkészülésnek úgy rendesen. De, ahogy az idő haladt előre, én már egyre inkább csak a túlélésemért küzdöttem...

Aztán eljött a január és az állapotom annyira leromlott, hogy muszáj volt bemenni a kórházba. Épp előtte napokban fogalmaztam meg egy levelet a tanárainknak, hogy az állapotomra való tekintettel hadd ne kelljen most felutazni a vizsgákra, hanem lehessen valahogyan helyből megoldani ezt a dolgot (net, skype, email vagy akárhogy). Együttműködően beleegyeztek ebbe.

A terv az volt, hogy az utolsó héten a vizsga előtt majd gyorsan átnézzük és megcsináljuk ezt is, azt is, és hogy amivel nem készülünk el, azon nem frusztrálódunk, de megtesszük, amit lehet. Az utolsó hétre kitalált tervekből azonban nem lett semmi, mivel bekerültem a kórházba. 5 napot voltam benn, ami után lényegesen jobb állapotba tértem haza, bár azért még gyengélkedtem és hánytam is. A hét viszont könyörtelenül eltelt.

Egy pénteki napon engedtek haza, és hétfőtől már kezdődtek a vizsgák. Némi félreértés miatt a mi gyerekeink csak kedden kezdték meg a dolgozatok megírását, akkor viszont el kellett kezdeni és mind a két napon egészen estig körmölték a feladatokat itthon. Nagyon kimerítő, feszült és fárasztó volt az a pár nap, viszont így a többiekkel együtt csütörtökön délre be tudtuk fejezni a vizsgázást (csütörtökön a gyerekink már nem írtak semmit, csak volt még technika, rajz, meg ének leadandó mulasztásunk, azt pótoltuk ekkor).

Az alsósok esetében mindenképpen csak írásbeli vizsgák lettek volna, Doda esetében pedig (bár lettek volna szóbelik is az írásbelik mellé) eltekintettek a szóbeliktől. A tanárok nagyon rugalmasan és segítőkészen álltak hozzánk és úgy adódott, hogy minden tárgyból tudtunk a vizsga előtt kicsit ismételni vagy gyorsan új anyagrészeket átvenni (már jobban voltam, valamennyire lehetett engem is terhelni).

Így történt, hogy idén félévkor ágyból navigáltam és felügyeltem végig a gyerekeink vizsgáit. Nem volt egyszerű két nap, de túlvagyunk rajta és a jegyek sem lettek rosszak. Persze senki sem lett színötös, de ez nálunk sosem volt cél, maximum melléktermék néha. Az adott helyzetben annyi volt a cél, hogy legyen meg minden vizsga és ezt elértük.

Tanulmányi szempontból most még mindig pihenünk, de ezalatt az idő alatt levontam magamnak ennek a félévnek a tanulságait, amelyek a következők.

1. A gyerekeink ügyesebbek, kreatívabbak és terhelhetőbbek, mint amennyire gondoltam. Lehet sokkal többet bízni Dodára is, és nem kell szívbajoskodnom, ha nem tud minden ismeretet pöccre visszaadni a vizsgán.

2. Szabad nekem szülőként elfogadnom a nem tökéletes teljesítményt is. (A suliba bejárós osztályokban vajon hány kitűnő tanuló van és hány közepes? Miért kellene minden áron arra törekednem, hogy a gyerekem az iskolai 'felső tízezerhez' tartozzon? Számít ez a boldogulás szempontjából? Fontos ez nekünk, a gyerek szüleinek?)

3. Vannak gagyi és értelmetlen vizsgafeladatok; vannak alapvetően jó szándékú, viszont a tantárgyukat és a tevékenységüket is jelentősen túlértékelő tanárok; vannak túlértékelt és vannak alulértékelt vizsgajegyek - de ezek egyikével sem kell foglalkozni.

4. Nem kell, hogy befolyásoljon a külső elvárás jobban, mint amennyire szeretném, vagyis eldönthetem, hogy a vizsgán nyújtott teljesítményt mennyire értékelem magamban föl. Ha számomra nem a vizsgateljesítmény határozza meg, hogy mit gondoljak a gyerekemről vagy az ő teljesítményéről, akkor ehhez a témához nyugodtan viszonyulhatok egyfajta jó értelemben vett higgadt lazasággal.

5. Nem a vizsga mutatja meg, hogy mi van a gyerekemben, itthon ennél jóval pontosabb iránytűink vannak. Támaszkodhatok arra a tényre, hogy én vagyok az, aki ismerem őt: pontosan tudom, hogy melyik tantárgyhoz hogyan áll hozzá és azt is, hogy mennyi időt és energiát tesz bele egy-egy dolog megtanulásába, hiszen mindez a szemem előtt történik.

A tanulását kísérve látom az erőfeszítéseit, a szorgalmát, a lustiságát, vagyis a gyengeségeit és az erősségeit is. Ha tehát egyszerűen egy apró pici kis visszajelzésmorzsának veszem a vizsgán nyújtott teljesítményt, amely nem jelent többet annál, mint amit egy apró pici kis visszajelzésmorzsának jelentenie kell, akkor az számomra annyi lesz és nem több. Más szavakkal: nem kell elszállnom a gyerekem ötösétől és nem kell padlót fognom a kettestől. Ha nem tükrözi a jegy a gyerek teljesítményét, akkor azért nem - hiszen pontosan tudom, hogy a gyerek nem olyan. Ha meg tükrözi, akkor azért - hiszen eddig is tudtam, hogy a gyerek olyan.

6. Szabad megengednem neki, hogy kevés erőfeszítést tegyen bele abba, ami fölösleges és értelmetlen, és ezért a megtanulása nehéz vagy nem is lehetséges. Nem jelenti ez, hogy mindenféle erőfeszítést kedve szerint megúszhat, mert amit fontosnak gondolunk, annak a megtanulására nagy hangsúlyt fogunk tenni akkor is, ha a gyerek nyafogva húzódozik tőle. Viszont az értelem nélküli tanulást nem kell itthon támogatnunk, még akkor sem, ha egyes esetekben ez iskolai elvárás.

7. A gyereket nem foglalkoztatja különösebben sem a saját, sem mások vizsgajegye, ha mi, a szülei nem tulajdonítunk ennek nagyobb jelentőséget, mint amekkorát kell. Ők nem hasonlítgatják magukat kényszeresen másokhoz, csak akkor, ha a környezetükben lévő felnőttek is ezt teszik. Az én hozzáállásom tehát meghatározó ebben a kérdésben, már ami a gyerekeim viszonyulását illeti. (Ezen korábban még nem gondolkoztam el.)

Méltathatom a teljesítményüket, de ne a jó vizsgajegyért örüljek együtt velük, mert az nem szükségszerűen tükrözi a befektetett munka mértékét. Jó dolog megmutatni nekik a kettő közötti különbséget, hogy korán beültetődjön a fejükbe/szívükbe: a jegy tényleg nem jelent sokat.

Az erőfeszítés, amit beletesz abba a tantárgyba értékesebb, fontosabb és többet kommunikál a számunkra, mint maga a jegy.

Szeretném elkerülni, hogy a gyerekeink önmagukat (és másokat) a jegyeikkel azonosítsák, mivel ez téves énképhez vezethet. Szeretném elkerülni, hogy az ötös tanuló lenézze a hármast, mert emberileg nem tartja olyan ügyesnek, mint magát, hiszen a másik csak hármas, vagyis 'közepes' ember. Azt is szeretném elkerülni, hogy egy hármasból a gyerekünk azért csináljon tragédiát, mert az azt jelenti számára, hogy ő nem ütötte meg az elvárt mércét, tehát nem 'elég jó' ember.

A jegyekhez (de általában a tudáshoz) is szeretnék úgy viszonyulni, mint egyéb dolgokhoz, amelyek nem alkalmas eszközök sem a gyerekeink értékének, sem teljesítményüknek a megmutatására.

Bár egyes gyerekcsoportokban tipikusnak számít a "van-e már saját facebookprofilod/iphone-od/okosmobilod/tableted" körkérdés, és a rá adott válasz az adott közösségben gyakran többet mond egy ember fontosságáról, értékéről, mint az, hogy valójában mennyire értelmes, jellemes a megkérdezett, felnőttként bizonyosan tudhatjuk, hogy az épp most futó kütyüknek a megléte vagy hiánya semmit nem változtat az ember értékén. Mert, amit birtokol az ember, az nem ő maga. A gyerekek nem mindig tudják ezt és a vizsgaértékelés is egy olyan csapda, amely - ha a szülő nem segít átlendíteni a hangsúlyokat - könnyen alááshatja a gyerek helyes önértékelését.




2015. március 3., kedd

Kicsi gyermekünk




Már 5 hónapja velünk él, a család mégis keveset tud Róla. De tudjuk, hogy létezik és szeretjük, várjuk őt. Nem láttuk még, nem tudjuk, hogy milyen lesz. A nemét is csak én sejtem. (És persze simán lehet, hogy a megérzéseim becsapnak és éppen más, mint amit 'érzek'.)

Aki évek óta olvasgat itt nálam, az tudja, hogy Helzát magzatkorában Bónak hívtam itt a blogon. Ennek a kisembernek viszont egyelőre nincsen ilyen neve. Pedig gondolkoztam rajta, mi lehetne, de hozzá nem illik semmi hasonló név. Ő más mint Helza, ebből a szempontból is.

Viszont a testvéreihez hasonlóan az ő jelenléte is fenekestől felforgatta a családunk életét. Én megint igen hamar kiestem mindenből, ami a dolgom volt (háztartás, gyerekekkel foglalkozás). A kisember okozott nálam napi többszöri hányást, egy idő után gyakorlatilag enni-inni sem engedett, és emiatt januárban a kórházi létet is egy hétig 'kettesben' élvezhettük, mert annyira leromlott az állapotom. Ott a már egy ideje sejtett diagnózis lett megerősítve: hyperemesis gravidarum, vagyis terhességi vészes hányás. A picur persze virult odabenn: pedig azt hittem, ilyen 'zord körülményeket' nem él túl, de bizony túlélte.

Amint írtam, ez nem az első eset, amikor így alakul a helyzet. Az előző öt babánk is nagyon megnyomorgatott a várandósság elején-közepén (hasonló tünetek, csak hivatalos diagnózis nemigen volt, mivel kórházba csak a harmadikkal kerültem). De velük is csak én voltam rosszul - ők köszönték, jól elvoltak, élvezték a PocakSzálló kényelmét.

Számomra ez alkalommal is nagyon húzós volt a kezdés. Mondhatná bárki, hogy biztos megszoktam már, hogy mindig így van, és megvan a stratégiám a nehéz részeket túlélni, hiszen minden várandósságomban voltak nagyon nehéz hónapok: de én ezt nemigen tudom megszokni.

Mindig reménykedem, hogy talán most nem leszek rosszul, de eddig nem sikerült megúsznom. És a hosszú hetek vergődései között mindig elérkezik a mélypont, a totális kétségbeesés és az azt követő apátia, amikor a fizikai nehézségeket nem tudom már jó lelkülettel szemlélni/végigélni, elfogy a reménységem és a türelmem. Már nem tudok Istenbe kapaszkodni és a helyzetet hálával túlélni, és nem segít az a gondolat sem, hogy egyszer majd ennek az állapotnak is vége lesz.

Ekkor üt be a kiborulás: a sírás, az elégvoltebből, a nemakaromeztazegészet, valakiszabadítsonkiatestemből, meg ilyenek. Aztán túlleszek a rosszabb, lelkileg viseltesebb napokon és újra meglátom, hogy a nehézségek közepette is mennyi kegyelemben volt/van részem! Minden nap kegyelem, mindennap ott van velem az Úr az Ő csendes jelenlétével és érzem, tudom, hogy nem enged többet, mint amit Vele elviselnék.

Még akkor is ott van Ő, amikor feladom a reményt és nem nézek Rá, mert olyan szinten feszegeti a határaimat a nehézség. Ő nem csak ott van, hanem gyakorlatilag Ő hordoz. Továbbvisz minden órán és napon, hogy ne veszítsem el a hitemet akkor, amikor úgy érzem, annak utolsó szikrája is kiveszett belőlem; amikor már akarás sincs bennem semmire, csak túl akarok lenni ezen az egész mizérián - vagy belehalni. Ez alkalommal ezt különösen megtapasztaltam.

És bár megviselt testileg, lelkileg és érzelmileg is a babavárás eleje-közepe, de nagyon hálás vagyok Istennek azokért, akik ebben a helyzetben jelen voltak az életünkben a szeretetükkel. Akár egy aggódó ránkcsörgéssel, akár segítség szívből jövő felajánlásával, akár egy családunknyi mennyiségű finom étellel, egy bátorító szóval, vagy csak a tudattal, hogy hordoznak imában és így 'velem ülnek a porban' a bajomban.

Jó érzés, hogy nem feledkeznek el rólam. A családom pedig egyenesen szuper volt: nem csak, hogy elviselt és támogatott, hanem át is vállalta azt, amit én nem tudtam megtenni (gyakorlatilag mindent, plusz engem is). Nekik sem volt könnyű, egyáltalán nem.

Mindezek előtt, fölött és leginkább viszont Istennek vagyok nagyon hálás, mert átvitt engem - átvitt minket, mint család - ezeken a hónapokon. Most már jó reménység szerint magam mögött tudhatom a nehezét.

A kisember érezhető mocorgásaival pár hete új korszakba léptünk: az 'ő ficánkázik, én meg örülök' korszakba. Most nem vagyok terhes, mert nem teher az, hogy ő van - illetve terhes vagyok, de csak abban a régi, szép értelemben*, amit ez a szó eredetileg jelent. Van tehát egy hatodik csodabogarunk, a családunk ismét gyarapszik. Ezt viszont a nehézségek ellenére sem bánjuk. Nagyon boldog vagyok.:)


* A terhes szó eredetéről: "Kazinczy nyelvújítása a tereh ősi magyar szónak, melynek jelentése: térben-időben kiterjedő gyönyörűség pl: “még nézni is tereh..”. Így a terhes nő jelentése: térben-időben kiteljesedő gyönyörűségben lévő." Innen.





Szívesen olvastátok