Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2014. július 26., szombat

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan? (2. rész)



A háromrészes otthontanítós sorozat második részét olvashatod. Ebben két további oo ideológiával, valamint egy otthontanuláshoz kapcsolódó gyakori hozzáállással ismerkedünk meg. Ideológia alatt itt most az otthontanulás formáját és célját meghatározó, személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést értem (szép ziccer volt ez a mondat, remélem meg lehetett azért érteni, mit szerettem volna közölni). Akkor hát, vágjunk is bele.

Ha az első részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, ezen a linken megtalálod.


Hagyományos otthontanítás

A gyermek a család otthonában a szüleivel (és ha vannak, akkor a testvéreivel) együtt él és velük tanul. Ez egyébként a legkézenfekvőbb, legoptimálisabb, leginkább ismert, de talán a legnehezebb módja az otthontanításnak.

A hagyományosan otthontanító család nem azért dönt emellett az életmód mellett, mert ne tudna az otthoninál színesebb programkínálattal rendelkező intézményt, nála tehetségesebb, jobb pedagógust találni a gyermekeknek. Tudna, de nem akar - mivel elsősorban nem a tanulás miatt otthonoktató, hanem az otthon miatt és a család miatt. Úgy hiszi ugyanis, hogy a gyermekeknek leginkább otthonra és családra (nyugodt környezetre, szülőkre és ha vannak, akkor testvérekre) van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan fejlődhessenek, hogy érett és jóravaló felnőttekké válhassanak.

Az ilyen ideológiai hátterű szülők nem szívesen bontják meg a családjuk egységét, hiszen szeretnek együtt lenni és úgy érzik: annak előnyei, hogy gyermekeiket más felnőttek felügyeletére bízzák, nincsenek arányban a hátrányokkal (utóbbiból van több).

Így gondolják, még ha jó szándékú és gyermekszerető 'kompetens' felnőttek felügyeletéről lenne is szó. Abban ugyanis nem hisznek, hogy mások nagyobb kompetenciával rendelkeznek gyermekeik nevelésében és tanításában, mint ők - akárkik legyenek is azok a mások.

Ezt sokan félreértelmezik és gőgnek, arroganciának vélik. Úgy ítélik meg, hogy a hagyományosan otthontanító szülő azért nem hajlandó másoknak (pl. szakértő felnőtteknek) átadni a gyerekeivel való rendszeres foglalkozás lehetőségét, mert lenéz másokat maga körül és önmagáról túl sokat gondol - pedig általában nem erről van szó. Nem gondolnak sokat magukról, sőt élesen látják a gyengeségeiket, önmagukban alkalmatlan voltukat. De emellett látják a kompetenciájukat is, amellyel kapcsolatban meg vannak győződve, hogy nekik van olyan.

Kompetencia alatt nem a gyermekekről megszerzett általános pedagógiai információt vagy különböző tanulási módszerek ismeretét értik, és nem is azt a képességet, hogy valaki 'jól ért a gyerekek nyelvén' - ezek tekintetében lehet valaki náluk tehetségesebb. Hanem azt a tulajdonságot értik kompetencia alatt, hogy az adott gyermekhez valaki képes kapcsolódni, őt képes megismerni és a szükségleteit meg tudja érteni, ki tudja elégíteni. Ezeknek a kompetenciáknak a fejlődését az adott gyermek iránti mély szeretet hívja elő - ezért sem tud másokban kialakulni, csak azokban, akik nagyon sok időt töltenek el vele és szerető odafigyeléssel gondoskodnak róla.

Ezek a szülők úgy gondolják, hogy Az, aki személyesen az ő gondjaikra bízta a gyermekeket, az idő múlásával majd nekik adja meg a gondozásukhoz, nevelésükhöz, tanításukhoz szükséges kompetenciákat is - mindig éppen azt és annyit, amennyire szükség van.

Nem a szakembereké tehát a kompetencia, nem is az övék a felelősség a gyermekekért. Isten őket a szüleinek adta, ezért azok tartoznak értük felelősséggel. Ezt a felelősséget közelből gyakorolni a legkézenfekvőbb, vagyis úgy, hogy a rájuk bízottak velük maradnak szoros kapcsolatban. Szerintük távolból nem lehetséges hatékonyan gyakorolni a felelősséget.

Ők tehát a gyermeket meg a családot érzik nagyon fontosnak és nem hajlandóak tartósan lemondani róluk semmiféle oktatási célzatú tevékenység kedvéért. Ezzel természetesen azt reszkírozzák, hogy az esetleges hozzá nem értésük miatt károkat okoznak a családjukban, azonban ennek a felelősségét teljes mértékben felvállalják. Az az érvük, hogy a családban a kegyelem és szeretet a működő erő, így otthon a szülő is képes együtt formálódni, fejlődni a gyermekkel, ami mindkettőjük számára élmény és közös tapasztalat, amely erősíti a kapcsolatukat. Ezt a tapasztalatot nem cserélnék el.

Komolyabb érv még ennek az ideológiának a kontextusában maga Isten és az Ő Igéje is. A hagyományosan otthontanító családok közül nem mind, de sok pontosan azért él így, mert úgy gondolja, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot tesz. A bibliai útmutatás ugyanis a gyermekek nevelésével kapcsolatban megkívánja, hogy azok a szülővel éljenek mindennapi életközösségben, ne másokkal. Egyedül ilyen módon hathatnak a szülők a kívánatos mértékben gyermekeik jellemére. Személyiségük formálásában így a család lesz a mérvadó, nem bármely más csoport.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás magántanulóként működik. Magyar iskolába íratva félévente osztályozó vizsgákra kell felkészülni. Ez igen egyszerűen hangzik és a kivitelezés sem túl bonyolult, amit egyébként jellemzően az otthonmaradó szülő (vagyis az anya) old meg.

Részben a vizsgakészülésre fordított idő és a beletett energia az, ami miatt ennek az ideológiának a megvalósítása kihívást jelent a mindennapokban. Ha több gyermek van a családban, akkor az együttanulást az egyéni szükségleteket figyelembe véve kell megszervezni.

Mivel az anya az, aki a gyermek(ek)kel együtt tanul, az időt bölcsen kell beosztania, hogy a többi fontos dologra (a férjére, a házimunkára és a saját lelke ápolására) is elegendő ideje és figyelme jusson. Ez a hagyományosan otthontanító ideológiával együttjáró kihívás másik része.


Pár kérdés a hagyományos otthontanulásról:

Minden esetben megoldható, hogy az édesanya a tanulmányaik teljes ideje alatt otthon maradjon a gyerekekkel?

A család képes-e felvállalni az ezzel a döntéssel együttjáró anyagi és lelki terhet? (Mi a helyzet az otthonmaradó szülő bevételkiesésével és azzal az esetleges többletköltséggel, amit a tandíj jelent egy együttműködő iskolában? Képesek-e családként felvállalni a gyerekekkel való folytonos együttlétnek és magának az otthontanításnak a lelki terhét?)

A sokféle pozitívum mellett, amit ez az életforma biztosít, vállalható-e teljes mértékben az a rizikó is, hogy egyetlen ember (ti. az édesanya) érzelmi-lelki jólétén múljon a családban lévő gyermekek lelki jóléte, valamint a tanulmányokkal való optimális haladásuk? Mi van a kiégéssel? Mi van akkor, ha egy édesanya alkalmatlannak érzi magát az otthontanításra?


Korai fejlesztésen alapuló megközelítés

Az utóbbi évek agykutatásainak eredményeire alapozva szeretné a szülő megadni gyermekének a lehetőséget a minél szerteágazóbb tudásanyag megszerzésére. A korai időszak fogékonyságát tudatosan kihasználja és játszva tanít, segít, kóstoltat - a gyermek pedig rendszerint meglepően nyitottan reagál és gyorsan rákap az adagolt kedvcsinálókra. Tulajdonképpen ez nem otthontanulási ideológia, de azért tettem mégis ide, mivel van egy jelenség, amely azzal is kapcsolatos.

A kisgyerekes szülők egy része ugyanis annyira belelkesedik az otthontanuláson, amikor először hall róla, hogy azonnal eldönti: ők is ezt fogják csinálni. Otthonoktatónak kezdi mondani és érezni magát, csatlakozik hasonló érdeklődésű csoportokhoz és többé nem elégíti meg a tényleges tanulásra való évekig tartó várakozás (az iskolai évek elérkezése). Elkezd, hát, rendszeresen foglalkozni páréves gyermekével mindenféle korai fejlesztésbe bonyolódva, mivel türelmetlen és úgy gondolja, hogy az otthontanítás azt jelenti: gyermekeit minél korábban megtanítani olvasni, számolni, idegen nyelveket beszélni.

A probléma azzal van, hogy ezek a lelkes családok az otthontanulásban a tanulást fogják meg, mint fontos dolgot, nem pedig az otthont. A tanulást azért 'gyakorolják' idejekorán, mert úgy érzik, hogy az otthontanítás létjogosultságát az otthontanulás adja. Ha nem történik szervezett tanítás, akkor nem hatékony az otthonlét.

Szerintük egy otthonoktatónak fontos idejekorán aktív szülői foglalkoztatást igénylő rendszeres 'oktatásban' részesítenie a kisgyermekeit. Minél kiterjedtebb az oktatás, amelyet biztosít; minél kreatívabban készül és foglalkozik a minél kisebb gyermekekkel; minél inkább a korosztálya előtt képes olvasni, számolni, idegen nyelvet beszélni vagy egyéb készségeket felmutatni a gyermeke, annál büszkébb - annál inkább úgy érzi, hogy ő az igazán belevaló otthonoktató szülő. Arról pedig, aki 'elhanyagolja' ennek a korosztálynak a foglalkoztatását, azt gondolja, hogy gondatlan szülő, aki nem használja ki az otthonoktatásban rejlő hatalmas pedagógiai lehetőséget - talán nem is igazán érti, hogy az oo miről szól.

Ez a hozzáállás azzal a vággyal van összefüggésben, hogy a szülő szeretné többnek érezni magát, mint egyszerű szülő. Nem akar csupán szerető gondviselőként funkcionálni, ezért egészíti ki nem túl érdekes (talán nem eléggé méltatottnak érzett) szülőszerepét a (maga szemében) jóval imponálóbb pedagógus-szereppel. Hamar el is kapja a gépszíj, mivel megtapasztalja, hogy tényleg képes megtanítani a gyermekét mindenfélére. A sikereken felbuzdulva továbbhalad ebbe az irányba, így lassan egész családi életük aköré szerveződik, hogy aznap hogyan foglalkozik majd a kicsivel és milyen új dolgot tud átadni neki.

Bár mindezt az az őszinte szülői törekvés motiválja, hogy a gyermekét maga tanítsa, mégsem a megfelelő irány ez. Nem, mivel a felszíni nyüzsgés (vagyis a folytonos tevékenykedni akarás) mögött olyan hozzáállás van, amely túlértékeli a gyermek tanítását/tanulását és ezzel szükségszerűen alulértékeli magát a családi közeget. Így viszont éppen az ellentéte áll fenn annak, amiért az ember szabad akaratából az otthontanítást választja, tudniillik a család légkörének, szerepének a nagyra értékelése miatt.

A szülő elsősorban nem azért van otthon, hogy pedagógus legyen a saját gyermekével, hanem azért, mert azt szeretné, hogy a család együtt legyen, és hogy a gyermekek otthon legyenek otthon. Ebben a kontextusban az a kívánatos, ha a szülő szülő marad, a gyermek pedig gyermek lehet.

A tapasztalat is azt mutatja, hogy éppen a 'belevaló otthonoktató' hozzáállás az, amivel akarva-akaratlanul is a saját későbbi helyzetét nehezíti meg a szülő. A rendszeres irányított foglalkozásokra szánt idő és az erre való készülés (anyagok keresése, előállítása, vásárlása) ugyanis az évek alatt felőrlik a kezdeti lelkesedést. Az a gondolat, hogy "mi már évek óta otthontanulunk", elveszi a tényleges kezdés erejét és a későbbiekben megtépázza az otthonoktatással kapcsolatos első elköteleződést is.

Az oktatási 'láz' miatt a szülő sajnos könnyen elsiklik a korai évek egyszerű együttléteinek fontossága felett. Pedig ebben az időszakban nem a tanulási célzatú közös foglalkozásokat kellene megragadni, hanem a spontán életet, az együtt megélt közös pillanatokat. Azt, ami egyáltalán nem a tanulásról szól, hanem rólunk. Elsősorban tehát a gyermeket magát, nem az intellektusát kellene élvezni, 'dédelgetni'. Rendszerint viszont a szülőnek annyira fontossá válik gyermekével való aktív foglalkozása, hogy mindenféle együtt töltött időben a készségfejlesztés és az ismeretátadás lehetőségeit keresi, mintha az adna jelentőséget a közös tevékenységeknek, hogy adott pillanatban folyik-e tanulás vagy sem.

Ez a megközelítés évek alatt bosszulja meg magát túlzottan intenzívvé téve a korai időszakot. Így történhet meg, hogy az azelőtt erős meggyőződéssel rendelkező szülő - még mielőtt iskoláskorú gyermekével ténylegesen együttanulhatna - beleun ebbe a helyzetbe. Ha végül egyéb nehézségek is felmerülnek (márpedig azok fel szoktak merülni: támadás a rokonok és ismerősök részéről; a gyerek nyaggatása, hogy oviba/suliba akar menni; lelki vagy anyagi bizonytalanság; az önbizalom hiánya), szóval, ha még nehézségek is adódnak, feladja és végül nem válik otthonoktatóvá. Esetleg azzá válik, de a kezdeti évek döcögése után abbahagyja, mint olyat, amely nem neki való.

Itt fontos megjegyezni, hogy a gyakorlati otthontanulás nagyon más, mint a korai játékos foglalkozás. Nem lehetséges ilyesféle foglalkozásokkal előre gyakorolni, milyen is lesz majd iskolás gyermekkel otthontanulni, mivel egyáltalán nem olyan lesz, mint kisgyermeket foglalkoztatni!

Az a szülő, aki arra tréningezi magát és a gyermekét, hogy majd az általa előregyártott feladatokkal játékosan, vagy 'amerikai módon' szabad tanulással, vagy projekteken keresztül fogja megtanítani az iskolás tananyagot is - csalódni fog. Az iskolás otthontanulás nem hasonlít a korai fejlesztésre. Előbbi a magyar rendszer kötöttségei miatt nagyrészt a tankönyvekhez való igazodásban merül ki. Nem lehet tehát hosszútávon megvalósítani azt a fajta, szülő által elképzelt tanulást, amit tőlünk nyugatabbra meg lehet. Ebből következően tehát nem marad le semmiről az a magyar szülő, aki nem 'gyakorolja' előre az otthontanítást.

A korai fejlesztés nagy hátránya, hogy a kezdeti éveket foglalkozás-központúvá teszi. Pedig ötéves korig csak arra lenne szükség, hogy a szülők szeressék a gyermeket, és megszokják, hogy együtt élik a mindennapjaikat éjjel és nappal. Az kell, hogy megtanuljanak felhőtlenül örülni egymásnak megelégülést találva az együtt eltöltött, 'semmit tudatosan nem fejlesztős' időben. Már önmagában ez is egy kihívás lehet, hiszen örökmozgó kis apróságokkal való egész napos létről van itt szó.

Ha nem folyton fejleszteni szeretnénk; ha nem azért vagyunk a gyermekünkkel, hogy valamit taníthassunk neki; ha csak együtt élünk vele és szeretettel neveljük, miközben nyitottak vagyunk mind jobban megismerni őt - ha ezeket megtesszük, akkor megtettük azt, amit a kezdeti években meg kellett. Nem kell előremenni, nem kell elsietni az otthontanulást, mert vissza nem hozható értékes időket tékozlunk el olyasmire, ami nem mozdítja előre az életünket. Nem biztos, hogy végig megmarad az elköteleződés, ha a kezdeti éveket korai fejlesztésre pazaroljuk el.


Mi a helyzet az ilyen otthontanítással a gyakorlatban?

A korai fejlesztő ideológia lendületes kezdést biztosít a tényleges első otthontanulós év elején, mivel a gyermeknek nem kell belemelegednie a szülővel való közös foglalkozásba, hiszen eddig is ezt csinálták. Nem kell összecsiszolódniuk sem, mert ez valószínűleg már korábban megtörtént. A folytatás azonban gyakran gyors megtorpanás, elbizonytalanodás - pontosan a korábbi 'otthontanulás' miatt. A rendszeresen foglalkoztatott gyermek ugyanis ahhoz van hozzászokva, hogy kedve szerinti játékos tanulásban vegyen részt, amelyben a tevékenysége mindig sikerélményt, örömérzést ad számára. Az iskolai felkészülés azonban nem ilyen.

A gyermek a kezdeti újdonság-érzés után nagyot csalódik, mivel már nem azt csinálhatja a tanulási időben, ami neki tetszik. Nem is ad mindig instant sikerélményt a munkája, ráadásul a tanulásra fordított idő is jelentősen emelkedik. Ebben a helyzetben a 'tanulási belázadás' időszaka hamar elérkezik. A gyerek egyre nehezebben vehető rá, hogy leüljön és megcsinálja a feladatait. Makacskodásához panaszszavak is társulnak és ez a kombó már hidegzuhanyként éri a szülőt. Azonnal kételyek is kezdik gyötörni azzal kapcsolatban, hogy jól tette-e, hogy az otthontanulást választotta.

Ha sikerül túllendülni a kezdeti nehézségen (amit egyébként maga a korai fejlesztői hozzáállás hozott magával), akkor folytathatják otthontanuló útjukat: a szülő és a gyermek. Ha azonban nem tud a család felülkerekedni a gyermek makacskodásán, akkor más megoldást fognak találni erre a helyzetre, ami adott esetben kompromisszum vállalását vagy akár a közös tanulás végét is jelentheti.


Pár kérdés a korai fejlesztésen alapuló megközelítésről:

A korai fejlesztés inkább a gyermekem szükségleteiről vagy inkább rólam, a szülőéről szól?

Mi a korai fejlesztés mozgatórugója: mély meggyőződés, hogy a gyermeknek erre van szüksége, vagy a vágy, hogy taníthassam őt?

Miért maradok otthon a gyermekemmel: azért, hogy a pedagógiai képességeimet csillogtassam őrajta vagy azért, hogy vele legyek és őt jobban megismerjem?


Skype-tanulás

Otthontanulás - de mégsem teljesen. Ebben a modellben a gyermekkel való tanulás 'terhe' megoszlik az intézmény és a szülő között. Jellemzően sokkal szorosabb a kapcsolatuk és lényegesen több a személyes találkozás az iskola és a család között, mint pl. hagyományosan otthontanítva. A gyermek persze ebben az esetben is javarészt otthon, a család körében van, a tanulás idejére azonban virtuálisan rendszeresen más társaságba kerül.

Az otthontanulásnak ez a formája némileg homályos törvényi alapon áll.

A részlegesen felmentett státusz ugyanis egy a hivatalos magántanulói státusztól különböző, de a törvényben nem említett lehetőség. Magántanulók esetében a törvény úgy rendelkezik, hogy a tanulót az összes tanóra látogatása alól fel kell menteni és tudásáról, előrehaladásáról a tantestület által meghatározott időpontban és módon kell számot adnia (ez rendszerint féléves osztályozó vizsgát jelent). A részleges felmentés ugyanakkor nincs feltüntetve a törvényben, mint választható lehetőség, mégis több intézmény is alkalmazza otthontanuló gyerekek esetében a magántanulói státusz alternatívájaként.

A skype-tanulás mögötti ideológia az, hogy bár a szülőnek törvény szerint megadható a lehetőség, hogy a gyerekeivel együtt legyen, de tanulási szempontból nem alkalmas a teljes felkészítésükre: mégiscsak pedagógus-kezekben vannak megnyugtató helyen az otthontanuló gyermekek is. Ez tulajdonképpen az otthontanítást nem támogató intézményi hozzáállás egyik formája. Ugyanis itt a bizalom hiányáról van szó: az intézmény nem bízik a szülő kompetenciáiban, ami a tanulással kapcsolatos dolgokat illeti.

A jelenség azért érdekes, mert a megvont bizalom eredménye- képpen a szülő maga is a kezdetektől elhiszi, hogy jogos a ki nem mondott aggály: valóban nem boldogulnának szaktanári segítség és a gyerekek haladásának szoros pedagógusi felügyelete nélkül. Tehát, valahol maguk a szülők sem bíznak igazán magukban - vagy nem bíznak Istenben, Aki őket is képessé tudja tenni arra, hogy a gyerekeikkel együtt tanuljanak?

Pedig, ha bátran megadnák önmaguknak és a gyermeküknek a bizalmat, hogy ez működhet, és egy lehetőséget, hogy próbát tegyenek - minden bizonnyal tényleg működne. A jelenlegi hozzáállással viszont megfosztják magukat és gyermekeiket attól a tapasztalattól, hogy ténylegesen ők szervezzék meg, ők ütemezzék be a tanulásukat és együtt készüljenek fel a vizsgákra.

Térjünk most kicsit az előnyök-hátrányok vizsgálatára.

Nagy előny a skype-tanulásban, hogy elsősorban nem a szülőnek kell bajlódnia a gyermek felkészítésével. Így tanulva egyes intézményekben a féléves vizsga is elkerülhető, ami nagy könnyebbséget jelent. Előny még az is, hogy az éppen 'tanórán lévő' gyermek/gyermekek mellett egyéb házon belüli tevékenység is zavartalanul végezhető, ami jó pár szabad órát biztosít a szülőnek.

Hátrány viszont, hogy automatikusan más emberek tekintélye alá kell helyeznie a gyermekeit azzal, hogy nem ő tanítja otthon őket. Ha ráadásul nem követi óráról órára gyermekei tanóráit (ami nem is olyan egyszerű, ha a családból egy időben több iskoláskorú is tanul skype-on), a tanulásuk utánkövetése meglehetősen nehézkessé válik. A szülő így nem tudhatja biztosan, hogy a gyereke végig tudta-e követni mindazt, ami az órán elhangzott, és nincs belelátása abba sem, hogy hogyan magyarázta el az adott anyagrészt a tanár. Pedig ezekre a részletekre azért szükség lenne, mivel a skype-os tanulási forma nem teszi lehetővé az oktatással kapcsolatos teljes felelősség átvételét a szülőtől. Vagyis kell együtt is tanulni, a skype azt nem tudja kiváltani.

Még meg kell említeni negatívumként, hogy a skype-os és személyes találkozások által biztosított folyamatos tanári monitorizálás miatt gyakorlatilag lehetetlen más tempóban haladni, mint amit az adott osztály haladási üteme diktál. (Ez hasonló ahhoz a helyzethez, amikor a magántanulót a nagyobb számonkérések idejére berendelik a helyben lévő választott iskolába, hogy az 'osztályával' egy időben írja meg a dolgozatokat ezzel is megkönnyítve a tanár szervezési teendőit.) Így viszont nem lehetséges otthon tantárgyakat tömbösíteni, sem igény szerint gyorsítani vagy lassítani a tanulásban, anélkül, hogy mindez a skype-órán azonnal ki ne derülne, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel az otthontanuló gyermeket ("ti ezt a témát még nem vettétek otthon?" vagy: "nem szabad előretanulni!"). Vagyis a tanulás rugalmasságát muszáj beáldoznia annak, aki ilyen módon szeretné megoldani a felkészülést.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Az egész a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az iskola kötelező vagy választható módon a mindennap bejáró osztályok tanóráiba mintegy bekapcsolja az otthon lévő tanulót az interneten keresztül működő ingyenes skype-szolgáltatás segítségével. A kamera és hangkapcsolat miatt virtuálisan jelenlévő diákokat ugyanúgy felszólítják (akár feleltethetik is), mint a többieket. Vagyis jegyeket kapnak, szemben a magántanulókkal, akiknek nincsenek év közbeni jegyeik, hanem csak vizsgajegyük. Viszont a részlegesen felmentett tanulóknak a skype-kapcsolat mellett még vizsgázniuk is kell a tananyagból.

Egyes helyeken a skype-tanulást kiegészítik azzal az elvárással, hogy az otthontanuló gyermek havonta néhány napot személyesen is vegyen részt a tanórákon, hogy a pedagógusok így még inkább figyelemmel követhessék a haladását. Ez azért is kedvező számukra (mármint a pedagógusok számára), mert amellett, hogy jobban megismerhetik, a dolgozatokat is megírathatják az otthontanuló gyermekkel, ami újabb jegyeket jelent. Így a mindennapos skype-tanulással együtt a tanárok osztályozó vizsga nélkül is le tudják őket zárni.


Pár kérdés a skype-tanulásról:

Mennyire megvalósítható ez a modell egy nagycsaládban, hogyha minden egyes gyerek esetében külön helyiséget és külön számítógépet igényel a skype-tanórán való részvétel, mivel azok azonos időpontban vannak?

Nem lehetne hatékonyabban felhasználni azokat az órákat, amikor a gyerek a skype előtt ül és egy osztálynyi gyerekkel együtt hallgatja a tanári magyarázatokat?

Megélhető-e igazán az otthontanulás sokféle előnye - különösen kiemelve az egyéni adottságokhoz igazított tanulási tempót -, ha a gyermek haladási üteme osztálynyi gyermekéhez van szabva, és ha ő maga hosszú órákra a monitorhoz vannak kötve?


Ennyi fért bele most, de az érdekességek még folytatódnak. A végére hagytam ugyanis az otthontanító családokat is erősen megosztó nem-suliztató ideológiát, az unschooling-ot, ezenkívül szó lesz még többféle tanulócsoportról is. A harmadik rész elkészültéig szívesen veszem a hozzászólásaitokat.

A harmadik rész itt elolvasható.




   

2014. július 18., péntek

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan?



Érdekes dolog figyelni a változásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor az otthontanítást elkezdtük, még egyetlen, hasonló úton járó magyar családnak sem volt személyes blogja. Nem volt külön facebook csoport, hozzáférhető levelezőlista, sem infó-dömping, amikor az ember győzi kiválogatni a kevés hasznost a sok, kevésbé hasznostól.

Mivel akkoriban minden információt (jogi háttérről, egyéni lehetőségekről) magunknak kellett megszerezni, mindaz, amit a témában találtunk, igen értékes volt a szemünkben. A helyzetből adódóan pedig fel sem merült a komolyabb szerveződés gondolata: nem volt kivel és talán nem is akartuk igazán. Hiszen már az is rettentő lázba hozott bennünket, ha egyetlen másik otthontanító családra bukkantunk az ország másik szegletében, akivel e-mailben le tudtuk konzultálni, hogy mikor és hogyan tudunk személyes találkozásra időt szakítani. Ha megtaláltuk azt az egyet, már boldogok voltunk.

'Abban az időben' az internet magyar felületén szó sem volt otthon is bevethető oktatási módszerekről, tanulást könnyítő elérhető segédanyagokról, más oo anyáknak bevált tippekről, ötletekről, rendszeres csoporttalálkozókról. Csak tettük, amit tenni kellett: egyszerűen, gyakorlatiasan, Isten segítségével, saját kútfőből, pedagógiai terheltség nélkül, napról napra formálódva (hol kínlódva, hol szárnyalva) otthontanultunk a gyerekeinkkel. Virtuális vagy lokális háttérbázis nélkül, egyedül a családi erőforrásainkra építve.

Kicsit nosztalgikusnak tűnik ez a merengés és valóban úgy gondolom, hogy volt egyfajta szépsége annak az időszaknak, ami ma már ilyen formában nem jellemző. Ma viszont más dolgok a jellemzőek, és úgy gondolom, akik érintve vagyunk, azok közül legtöbbünkre igaz, hogy ez a változás nem hagy minket hidegen. (Rám mindenképp.)

Érthető módon évekkel ezelőtt semmilyen módon nem volt tetten érhető az a fajta sokszínűség az otthontanításban, ami ma megfigyelhető. És - bár a kezdetekre igen jó érzéssel emlékezem -, a mostani változások is érdekesek, ezért gondoltam, hogy erről fogok ma bővebben írni.

Azt hiszem, lassan már közhellyé válik, de mégis igaz, hogy minden otthontanító család másmilyen. Más a családi berendezkedés, az életvitel, a gyerekszám, a szokások; más a szülők képzettsége, a vérmérséklet, a napirend. Mindez a 'másság' egészen egyedi megoldásokat hozhat, amikor a gyakorlati otthontanulásra kerül a sor. Viszont nemcsak amiatt más az otthontanítás, mert a családok különbözőek. Amiatt is, hogy más okból kifolyólag lettek otthonoktatók és más célból maradnak azok. Utóbbit úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy más az egyes családok ideológiai háttere.

Ideológiai háttér alatt a világnézet és a személyes oktatási megközelítés keverékét értem, ami - bár dinamikusan változik és egyenként jellemző minden családra - mégis mutat némi hasonlóságot más otthonoktatókkal.

Az előbb említett ideológiai háttérről még az is elmondható, hogy rendszerint nem nevezhető meg az otthontanítás első napján, de később azért már igen. Ha nem hagyják félbe az oo-t, idővel mindegyik családnál körvonalazódik, sőt, általában konkrétan megfogalmazásra is kerül egy érettebb, az idő próbáját kiállt nézet arról, hogy mit hisznek az életről, hogyan viszonyulnak a világhoz, mit gondolnak a(z) (otthon)tanulásról, hogyan szeretnének kiegyensúlyozott és boldog gyerek(ek)et nevelni otthon.

Évekkel ezelőtt tehát ez a jelenség nem létezett, ma azonban ténylegesen beszélhetünk ideológiai sokszínűségről: vagyis egymástól a szemléletükben eltérő, és emiatt jól elkülöníthető otthonoktató ideológiákról. Sőt, az ideológiák szerinti polarizálódás is kialakulóban van a magyar otthonoktató közösségen belül, ami abból adódik, hogy ezek az ideológiák nemhogy nem közelednek egymáshoz, hanem inkább távolodnak.

Mindenesetre az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az egyes csoportok (ideológiák) egyre jobban elkülönülnek és önszerveződve formálják meg a maguk jellemző közösségét, amely a választott ideológiát tükrözi. Úgy gondolom, előbb-utóbb minden érintett megtalálja a maga helyét ebben a viszonylag új helyzetben.

Kétségtelen, hogy az otthontanítás mögötti ideológiák merőben eltérnek egymástól. Bár a legtöbbel nem tudok azonosulni, mégis fontosnak érzem bemutatni mindet, mert léteznek és mert ilyen vagy olyan módon hatással vannak az otthonoktató társadalom egészére, hisz annak a részét képezik. Nézzük meg tehát, merre tart a magyar otthonoktatás és milyen ideológiai sajátosságok figyelhetők ma meg az oo-közösségen belül!


Természet életiskola

A mottó az, hogy vissza a természetbe - de szó szerint. A cél pedig: rátalálni önmagunkra azáltal, hogy a gyökereinkhez visszanyúlunk.

Azok az otthontanító családok, amelyek ezt az ideológiát képviselik gyakran már az öltözködésükben is elkülönülnek a többiektől. Ők ugyanis az ősmagyarságot mélyen tisztelik és saját életük berendezéséhez elsősorban abból merítenek. Ennek a tényleges megvalósításához szükség van arra, hogy elszakadjanak a mai civilizációs életstílustól. És ezt meg is teszik, mivel úgy gondolják, hogy az életükben lévő diszharmónia oka éppen maga a rohanó, zajos, kényelmes városi életforma.

Hátat fordítva a társadalomnak 'visszatérnek' hát a természetbe. De nem egyszerűen csak falura költöznek, hanem annál radikálisabb az elgondolásuk: gyerekeikkel együtt alacsony komfortfokozatú vályogházba, mindenkitől távol eső tanyára, saját maguk által összeállított jurtába mennek lakni. A falusi-városi kényelemtől és nyüzsgéstől tudatos döntés alapján eltávolodva egyszerűbb életet élnek, lépésről lépésre tanulva az önfenntartó gazdálkodást. Ezáltal úgy érzik, hogy maguk is a természet részévé válhatnak. Amikor igazán megtalálják a helyünket benne, akkor hitük szerint harmóniába kerülnek önmagunkkal is és így igazán pozitív nyomot hagyhatnak a világban.

Bevallom, nekem elsőre nagyon szimpatikus volt a világtól ilyen módon való elvonulás gondolata. Teljesen lenyűgözött, ahogyan ezek a családok élnek, hiszen akkoriban mi is pont erre vágytunk: teljes természetközeliségre és egyszerűbb életre. Azonban, minél többet olvastam és gondolkoztam a témáról, annál inkább elriasztott a teljes kép. Egyre több kérdésbe (kételybe) ütköztem ugyanis, amelyek a hosszú távon megvalósíthatósággal és a mögöttes világnézettel voltak kapcsolatosak.

Úgy gondolom, hogy az elvonulás nem jó, nem is igei megoldás, hiszen Isten nem véletlenül helyezett minket ebbe a korba, ilyen társadalmi viszonyok közé.

A társadalom a mi terepünk, ez a kirendelt életterünk, nem a magányos vadon: mivel itt vannak az emberek, akikhez küld minket Isten, hogy megosszuk velük az evangéliumot. Persze, nem rossz az, ha az ember a természethez közel él, de ha ezzel mindentől elszakad, ami a társadalomhoz köti, az nem az az út, amit Isten az embernek rendelt.

Alapvető problémánk (bajaink okozója) nem maga a városias, 'civilizált' életforma, hanem a bűn: a sajátunk és a másoké. Erre viszont sem a társadalomból való kivonulás, sem a természetközeliség nem ad megfelelő választ, mivel egyik sem tudja megszabadítani az embert a belső romlottságától.

Bár a közvélekedés a szerény egyszerűségben töltött életet és az önkéntesen választott magányt mindig a megtisztulással, belső elmélyüléssel, Istennel való találkozással és a szellemi kiteljesedéssel azonosítja, a valóságban ez nem mindig van így. Az egyszerűség, az életvitelszerű elvonulás nem hoz szükségszerűen szellemi előrelépést, magasabb szintet, mint a városi életforma - abban ugyanis (mármint az előrelépésben) egyedül az Istennel való kapcsolat a mérvadó. Valahol ezen a ponton tévednek az apácák és a szerzetesek is.

Nem egyszerűségre, magányra és a természetközel(ebb)iségre van nagy szükségünk, hanem egy természetfeletti személyes találkozásra. Nem kell helyet változtatni ahhoz, hogy ennek a találkozásnak a részesei legyünk, ugyanis bárhol - még a legnagyobb városi kavalkádban is - találkozhatunk megmentő szeretetével! Ha megértjük valódi szellemi helyzetünket (hogy elveszett bűnös emberek vagyunk, akik méltók a kárhozatra) és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus áldozatáért Isten személyesen a mi bűneinket megbocsátja, akkor kerülünk valódi, élő kapcsolatba az élő Istennel. Ebben a kapcsolatban a szívünk békéje nem függ többé külső dolgoktól. Sem emberektől, sem helyektől, sem zajszinttől.

Nem úgy van tehát, hogy aki kivonul a társadalomból, az automatikusan Istennel találkozik. Ha a kivonulás mellett keleti vallásos módszerekkel, meditálva, jógázva, mantrázva vagy ősmagyar hagyományokat tisztelve, az azokhoz kötődő pogány rítusok gyakorlásával keresi valaki a természetfeletti találkozás lehetőségét, akkor amit talál majd, az biztosan nem Ő lesz. Nagyon vékony jégen jár az, aki ennek ellenére mégis megpróbálja összeegyeztetni az össze nem egyeztethetőt: vagyis szeretne úgy élni a magyarság teljes örökségével (hagyományait, szertartásait komolyan megtartva), hogy ezáltal az Istennel való kapcsolatot is meglelje.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A természet életiskola otthontanítás szempontjából nagyon sajátos pengeélen táncolás. Elsőre úgy tűnik, hogy amit ők csinálnak, az az abszolút unschooling (ld. később), pedig nem így van. Ezeknél a családoknál ugyanis az unschooling-os hozzáállástól eltérően folyik irányított tanulás - bár amit tanítanak, az lényegesen különbözik attól az ismerettől, amit más ideológiájú családok átadnak.

Különbözik, mivel az életiskolázó családok számára a természet körforgása, az élet körforgása, a hagyományos magyar rítusok, szertartások és úgy általában a régi magyarok által élt élet a követendő minta, amely szerint élni szeretnének. Meg is teremtik maguknak egy ilyen élet feltételeit, és a kétkezi munka becsülete mellett ezt adják át értékként a gyermekeiknek is. Ezzel együtt azonban a társadalomhoz köthető, a természettel összefüggésbe nem hozható műveltség megszerzése fölösleges információ megtanulását jelenti gyermekeik számára, amelyet nem támogatnak.

Az iskolai követelményeknek való megfelelés tehát nagyon kevéssé izgatja őket - a gyerekeiket nem is készítik célzottan az osztályozó vizsgákra. Számukra egyáltalán nem fontos, hogy tudják-e mindazt, amit az intézmény tőlük elvár: ugyanis a követelmények elsajátítását nem tartják egy gyermek későbbi boldogulása szempontjából mérvadónak.

Bizonyos tekintetben igazuk van, hiszen a suliban megtanulandó tények és adatok egy része tényleg csak arra jó, hogy aztán szépen elfelejtse őket az ember. Ráadásul tudjuk, hogy magas fokú szakképzettség nélkül is lehet teljes életet élni, ezeknek a családoknak a gyerekei pedig láthatóan jól elboldogulnak abban a közegben, amelyben felnőnek. Sőt, a gyerekek a kétkezi munkához tartozó készségeik és a természethez kapcsolódó ismereteik terén százszor ügyesebbek, 'tanultabbak' lehetnek így élve, mint falusi-városi társaik.

Mivel azonban a szülőknek nincsen igénye változatos műveltséggel megismertetni a gyerekeket - hiszen leginkább arra szorítkoznak, ami az egyszerű életükhöz szükséges (ami önmagában nem kevés ismeret, de nagyon másféle, mint amit a társadalom többi tagja szerez) - emiatt könnyen válhat ez a megközelítés egy béklyóvá, amely erősen behatárolja, determinálja az ilyen ideológiai hátterű családban élő gyerekek jövőjét.


Pár kérdés a természeti megközelítésről:

Meg lehet-e ma valósítani ezt az életstílust legálisan? Lehet-e 'törvényesen' elvonulni a társadalomtól gyerekekkel? (Mi a helyzet a vezetékes vízzel, az anyagiakkal, a lakhatási engedéllyel, a gyermekjóléti szolgálattal?)

Hogyan valósul meg a gyakorlatban az, hogy nem készülünk a vizsgákra, mert azok nem fontosak? (Mi a helyzet a felsőbb osztályokkal, a háttérintézmény együttműködésével, a vizsgák sikerességével, a továbbtanulással?)

Ha a társadalomból kivonulva nő fel a gyermek, akkor hogyan fog szakmát szerezni, hogyan lesz családja? Elegendő lesz-e a sokféle, természethez kapcsolódó ismeret a felnőtt életéhez, ha ő például nem szeretne majd a világtól elvonultan élni?


Demokratikus tanulóközösség
(Summerhill suli, Egri Kavalkád)

Ez valójában nem otthonoktatás, hiszen nem otthon és nem a család által történik. De azért ide veszem, mivel rendszerint magántanulóként regisztrált gyerekek veszik igénybe a lehetőséget.

A mottójuk talán az lehetne, hogy adjuk meg a tanulás szabadságát. (Ez is úgy hangzik elsőre, mint az unschooling, de ez sem az.) A demokratikus közösség olyan sajátos tanulócsoport, ahol a tanuló szabad kezet kap a tanulása megszervezésében. Más szavakkal szólva: itt szabad nem-tanulni és szabad csak azt tanulni, ami érdekli a gyereket, mivel ő maga határozza meg a tanulnivalóit. A jelenlévő felnőttek (szülők és oktatók) azért vannak, hogy őt segítsék az általa kitűzött célok elérésében.

Nem csak a tanulásuk megszervezésében, hanem a csoportot érintő legtöbb kérdésben is 'felnőttnek' (=döntésképesnek és felelősséggel felruházhatónak) tekintik a gyerekeket és úgy is állnak hozzájuk, hogy ők valóban egyenrangúak a felnőttekkel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek ugyanúgy tehetnek konstruktív javaslatot, mint az idősebbek, felemelhetik a hangjukat valami mellett vagy ellen és közösen szavaznak a javaslatok elfogadásáról - innen a neve, hogy demokratikus.

Erőssége ennek a közösségi és oktatási formának, hogy a gyerekeket/fiatalokat megajándékozza azzal a felnőtt bizalommal (egyenrangúsággal, partnerséggel), amelyre úgy vágynak. A demokratikus tanulóközösségben a gyerekeket tényleg fontos személynek tekintik: itt ők a szó legkomolyabb értelmében véve 'valakik'. Nem személytelen nevek egy osztálynaplóban, nem az oktatás tehetetlen tárgyai, akiken a szakemberek 'elvégzik' a szükséges oktatási munkát, amelybe nekik semmi beleszólásuk nincs.

Ebben a közösségben nem infantilizálják őket, hanem elhiszik róluk, hogy képesek: képesek dönteni, képesek tanulni, képesek jók lenni valamiben, képesek felelősséget vállalni, képesek jó ötleteket kitalálni, képesek a céljaikat elérni, képesek másoknak segíteni és képesek egy közösséget jobbá tenni.

Ez a légkör a közösségen belül együttjár azzal a tanulási és életszervezési szabadsággal, amelyben ideálisak a feltételek a valódi intellektuális felnövekedésre. Amikor a magunk boldogulásáért, boldogságáért teljes felelősséget vállalunk és elhisszük, hogy mindez rajtunk múlik, amikor ráadásul meg is tudjuk tenni, amit meg kell - olyan lecke ez, amit még sok felnőtt sem tanult meg.

A demokratikus tanulóközösség nagyon szimpatikus mindazért, amit képvisel, hiszen a tanulók méltósága és döntési szabadsága fontos dolgok. Egy ilyen közösségben tényleg jó dolgokat tanul meg a gyermek. Nem is azzal van a baj, ami jó dolgokat megtanul, hanem azzal, amit egy ilyen közösség nem tud megadni. Az otthon ugyanis nem iskola, de nem is demokratikus tanulóközösség.

Az otthon az otthon: ahol a család van együtt, ahol az egész életünket osztjuk meg egymással, ahol a szeretteinkkel való szoros kapcsolatokon keresztül formálunk és formálódunk, ahol a közösen sírós-nevetős emlékek gyűjtése folyik. Ahol megtanulhatjuk, miként válhatunk azzá az emberré, akivé Isten a fogantatásunk előtt minket tervezett. Ezeket a dolgokat otthon éljük át, otthon tanuljuk meg.

A tanulóközösség a maga nagyszerű és méltányolható kezdeményezései ellenére is hasonlít az iskolához abban, hogy kiveszi az otthonból a gyerekeket.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Legálisan kétféle módon oldják meg a csoportba való tartozást. Az egyik, egy külföldi fizetős iskola (a Clonlara), amelyik elég vaskos összegért cserébe ernyőszervezetévé válik bármilyen hasonló otthonoktató kezdeményezésnek.

Olyan ez, mintha külföldi iskolába lenne beíratva a magyar gyermek, aki így az állam számára láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné válik oktatási szempontból. Ennek előnye, hogy a magyar rendszerhez képest nagyon rugalmasak a számonkérések, a tanulónak igen nagy szabadsága van meghatározni az irányt, amelyet a felkészülésben föl szeretne venni. Hátrány az ár mellett az, hogy az így kapott bizonyítványt egy-az-egyben nem fogadják el Magyarországon, csak honosíttatás után.

A másik mód, hogy magántanulóvá válik a gyermek egy magyar iskolába iratkozva. Ebben az esetben viszont a hazai rendszerben marad, így az osztályozó vizsgákra félévente fel kell készülnie (amiben persze segíti őt a tanulóközösség). A magántanulóvá válás ugyanakkor jelentősen behatárolja a mozgásteret a tanulmányok szabad kiválasztásában - de még így is tágabbak a keretek, mintha hagyományos módon, iskolába járva tanulna a gyermek.


Pár kérdés a demokratikus tanulóközösségről:

A magyar törvényi viszonyok között mennyire lehet szabad a szabad tanulás? (Mit szól ehhez a háttérintézmény? Hogyan értékelik a gyerekek tanulmányait?)

Milyen módon biztosítható, hogy a család legyen a legnagyobb hatással a gyermek életére, jellemének formálására, ha a jelentékeny tanulási időt nem otthon tölti?

Nem kerül a gyermek cseberből vederbe azzal, ha egy oktatási intézmény gyermekközösségéből egy újabb, túlnyomó részt gyerekekből álló csoportba kerül?


Itt most befejezem, de még korántsem értünk a végére. Nemsokára jövök a 2. résszel, abban további három otthontanítási ideológiát mutatok be. Lesznek itt még érdekességek. Addig is szívesen veszem a véleményedet, ha van.

A második részt itt olvashatod.




 

Szívesen olvastátok