Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2014. február 9., vasárnap

Levizsgáztunk (marathoni poszt)

Ebben a tanévben nagyon korán ért minket a vizsgaidőpont. Január 7-8-án volt a nagy megmérettetés. Hihetetlen érzelmi állapotokat éltem, éltünk meg a vizsga előtti napoktól mostanáig. Még emésztgetni kell az egész 'élményt'. Az eddigiekhez képest merőben új volt ez a mostani megtapasztalás: kilendített a nyugalmamból rendesen, de utólag hálás vagyok érte, hogy így alakult, köszönöm az Úrnak, hogy ezt a csomagot adta nekünk. Még dolgoznunk kell vele, hogy a helyére pakoljuk a tartalmát, viszont nagyon kézzelfoghatóan tapasztaljuk, ahogyan Isten végigsegít ezen és mások szájából egy-egy elejtett mondaton keresztül gyógyítgat.

A 'mesélést' az elején kezdem. Évkezdéskor kitaláltam, hogy ebben a tanévben megpróbálkozunk az egész éves anyaggal. Ehhez szeptemberben kezdtük a tanulást. A helyzet jó reményekkel kecsegtetett. Találtam egy új tankönyvcsaládot és több hasznos anyagot, így aztán beújítottunk ebből a szempontból is. Nem, nem egyeztettünk a tanárokkal, nem gondoltam, hogy ezt meg kellene tennem, hiszen ők úgyis azt nézik, amit a gyerek tud, az meg nem tankönyvfüggő. (Azt is el akartam kerülni, hogy magyarázkodnom kelljen azzal kapcsolatban, hogy miért preferálok én adott tankönyveket, miért nem jó nekem az, amit ők választottak.)

Elkezdtük szeptemberben... de aztán a szép idő kivitt minket a szabadba. "Majd októberben komolyabban nekiugrunk" - gondoltam. A korábbi évek tapasztalatai alapján számítottam rá, hogy addigra már ideérnek az esős, hidegebb napok. De nem idén. Idén az októberi csodaszép idő novemberre is átcsúszott, a novemberi hűvösebb idő meg decemberre tolódott. Tanultunk, tanulgattunk. Voltak hajtósabb hetek, aztán sokat pihentünk is (a jó idő, ugye).  Késő ősszel több olyan nap is volt, amikor hétköznap délután (tanítási idő alatt) az apukájukkal focizhattak a gyerekeink a helyi füves pályán, miközben mi, lányok (Helza és én) a természetben - és a család pasitagjainak ügyeskedéseiben - gyönyörködhettünk. Szép időszak volt: különleges családi idő, melyre később is jó visszaemlékezni.

A tanulásra visszakanyarodva: beosztottam, megszerveztem a dolgainkat, bár nem volt olyan kézenfekvő, mint eddig. A szervezésnél ugyanis abból a gondolatból indultam ki, hogy minél nagyobb egy otthontanuló gyerek, annál több dolgot lehet neki önálló tanulás céljából adni. Így tehát az aktuális kicsivel való foglalkozás mellett a felsős esetében javarészt már csak a kikérdezés maradt volna. Nos, jelentem, hogy a tervünk idén egyáltalán nem vált be. Nem, mert mindenki rájött, hogy anyával jobb tanulni, mint önállóan.:) És őszintén szólva nekem ez nagyon kedves és örömteli megtapasztalás volt. Olyan szinten bejövős, hogy nem is szeretném elengedni, sem a jövőben lemondani róla.

Hogyan is indult mindez? Természet-, illetve környezetismeretből azt választottuk idén, hogy nem munkafüzetelünk, hanem együtt olvassuk végig a megtanulnivalókat és közben beszélgetünk róla. Ezzel a megoldással feladtuk ennek a tantárgynak az önálló tanulását. Idővel más tantárgyak is 'csatlakoztak' az együttanulósok sorába - főleg ötödikes tárgyak, de nem csak. Mint írtam, nekünk ez a fajta tanulás most nagyon épületes volt, az egyes gyerekeinkkel való kapcsolatomnak jót tett. Hatékonynak is bizonyult, mivel így nemcsak azt tudtam pontosan, hogy melyik gyerek mit tanul éppen (azzal eddig is tisztában voltam), hanem azt is, hogy adott gyerek adott tárgyhoz hogyan áll hozzá, abból mennyit tud és egyáltalán: hogy hogyan gondolkodik, hogyan tanul.

Nagyon érdekes, hogy évek óta itthon vagyunk és mégsem egyértelmű, hogy az ember megismeri a gyerekeit. Mert eddig a több gyerekekkel tanulás a részemről valamiféle lavírozás volt: kimerítő ingázás gyerekek és tanulnivalók között az idő szorításában. Persze, azért így is élveztük, és messze nem töltöttünk annyit "a tankönyv fölött görnyedve", mint amennyit az iskolások a suliban eltöltenek. De ebben a felállásban az volt a kívánatos, hogy idővel minél több dolgot lehessen kidelegálni a gyerekeknek önálló tanulásra. Hogy hatékonyak legyünk és hamar letudhassuk a tanulást: hogy dolgunk végeztével lehessen normálisan élni, kapcsolatot építeni, együtt lenni, olvasni, beszélgetni, játszani.

Idén arra jöttem rá, hogy az anya-gyerek együttanulás is jófajta módon része lehet az egymás megismerésének. Lehet egy élmény - ami minden nap, minden gyerekkel, minden tantárgy esetén más. Néha nehezebb, néha könnyebb, néha egymás idegeire megyünk, néha szétkacagjuk magunkat - de egy olyan élmény, amire a félévet lezárva is szívesen vissza lehet emlékezni. Vagyis azt fedeztem fel, hogy a tanulás is lehet az emlékek építésének az időszaka és nem muszáj arra játszani, hogy mielőbb letudjuk. Viszont két alsós és egy felsős gyerekkel tenni mindezt az eddigieknél több időt, energiát és nagyobb szervezésbeli körültekintést igényelt. Ezt biztosan lehetett volna jobban csinálni, de nekünk ennyire tellett. És ezt nem bánom. Egyelőre sok volt a tanulás szempontjából kihasználatlan 'holt idő' (amikor csak az egyikükkel tanultam) - ezt persze a gyerekek mindig hasznosan kitöltötték játékkal, olvasással. Most egy ilyen félévünk volt.:)

A másik érdekes tapasztalat maga a felső volt. Gondolkoztam ezen a 'mi lesz, ha a gyerek felsős lesz' -dolgon korábban is, és arra jutottam magamban, hogy nem kell túlparálni a témát: szépen fogjuk hozni, amit kell, nem lesz gond. Gond nem is lett, de azért azt látjuk már, hogy az alsó sokban más, mint a felső. Alsóban még jobbára elég adott tárgyból elolvasni a tankönyvet vagy kitölteni a munkafüzetet, és ezzel fel is készült az ember gyereke a vizsgára. A felső nem ilyen. Itt több a tantárgy, meg az írásbeli beadandó, összetettebbek a feladatok. Ezekre persze ügyesen fel lehet készülni és jó logisztikával a megváltozott helyzetet nagyobb bonyodalmak nélkül meg lehet oldani. A tanulási stratégia kérdése azonban nem egyszerű szervezési kérdés, amit egy délután alatt ki lehet ötletelni.

Felsőben jelentősen megnövekszik az elsajátítandó oldalak száma, amivel valamit azért kezdeni kell. A gyereknek egy-egy témáról nem elég általános ismeretekkel rendelkeznie, hanem konkrét meghatározások és adatok vannak, amiket meg kell tanulni. Emellett tudni kell pontosan fogalmazni és vissza kell tudni adni az ismereteket a tantárgyhoz kapcsolódó nyelvezettel. Idővel világosság vált, hogy együttanulva nem tudjuk lefedni a teljes ötödikes anyagot úgy, hogy közben a harmadikos és a másodikos ne lenne magára hagyva a tanulásában. Mivel a tananyag csak egyre bővebb lesz, hosszú távon mindenképpen hasznos dolog az önálló tanulásra szoktatás, ez azonban időt és odafigyelést igényel, hiszen az ilyenfajta tanulást is tanulni kell.

Úgy érzem, mi a mély vízbe lettünk dobva azzal, hogy előzetes felkészítés nélkül mindössze néhány hónapot kaptunk megtanulni a féléves anyagot minden tárgyból és megtanulni hogyan kell tanulni. Vagyis úgy kellett megtanulni teljes anyagrészeket, hogy még csak most tanuljuk hogyan kell tanulni. Ebből a szempontból a naponta suliba járók jóval könnyebb helyzetben voltak, hiszen nekik meglehetősen szűkre szabott anyagrészekből volt egy-egy dolgozat. A nagy témazáró után pedig gyakorlatilag évekre elfelejthették az adott témát. Nekünk viszont úgy kellett tanulnunk, hogy amit megtanultunk, az hónapokig megmaradjon a fejben, rövid ismétlés után azonnal előhívható formában. Nem sajnáltatom magunkat, jól megvagyunk itthon (az iskolába járó gyerekeknek más szempontból van nehezebb dolguk, mint nekünk). Azért említettem meg ezt, mert meg kellett látnom, hogy a nagyobb tananyagmennyiség olyanfajta visszaadásához, amit tőlünk elvárnak, szükség van valamiféle hatékony tanulási stratégiára.

Előbbi új helyzet kapcsán a félévünk az én szempontomból egyfajta nagy tanulós őrlődésben telt. Nem voltam ugyanis hajlandó belenyugodni, hogy a sikeres vizsgához a gyerekemet el kell, hogy temesse a tananyag mennyisége. Nem akartam elfogadni ezt! Úgy gondoltam, kell lennie egy egyszerűbb módnak, ahogyan ezeket az ismereteket a magáévá tudja tenni. Egyszerűbbnek és kézenfekvőbbnek annál, mint, hogy ülünk és hónapokon át napjaink javát tanulásra fordítjuk! De nem találtam meg a kiutat, így maradt az a kompromisszum, hogy hol keményen hajtottunk, hol meg nem.

Ebben a darálóban külön tartottam a töritől, ami Doda kedvenc tantárgya. Látva azt, hogy az ötödikes töri jobbára száraz tényekről, adatokról, évszámokról szól és nem arról, amiért ő lelkesedik (miért tették azt, amit tettek), dilemma elé kerültem. Ha megmaradunk a száraz tények fejbe bevésésénél, meg fogja utálni, amit eddig szeretett. Ha megmaradunk annál, amit szeret, akkor nem követelhetem meg tőle, hogy szó szerint bemagolja azokat a száraz tényeket. Ezek a tanulási dilemmák az egész félévet meghatározták, és csak most, a vizsga után érzem azt, hogy rájöttem egy olyan megoldásra, ami a továbbiakban határozottabb irányvonalra állít bennünket ezzel az egész tanulósdival kapcsolatban.

A tanulásunk kapcsán idővel az is világossá vált, hogy az egész éves anyagnak nem tudunk most nekiugrani. Bár voltak tantárgyak, amiket teljesen le tudtunk zárni, több olyan is akadt, amivel a féléves anyaggal is megküzdöttünk. Jövőre még komolyabb szervezés kell, ha hasonló terveket kovácsolunk. Aztán meg, lehet, hogy jó úgy is, hogy nem kovácsolunk hasonló terveket. Majd meglátjuk, hogyan legyen, nem kell most még döntenem. Mindenesetre, az előbb leírt előzményekkel indultunk neki a keddi és a szerdai vizsgának.

Az időpontok összeszervezésekor a sulink az előbbi évek vizsgarutinjától eltérően idén nem az évfolyamokat, hanem inkább a családokat vette figyelembe. Ez azt jelentette, hogy az azonos családból érkező, különböző évfolyamon tanuló magántanulók vizsgái azonos napra voltak beosztva. Ennek a hátránya az volt, hogy a gyerekek az összes osztálytársukkal egyáltalán nem tudtak találkozni és időt tölteni, hiszen majd' mindenki különböző napokra volt szétosztva. Nagy előnye volt viszont ennek a megközelítésnek, hogy anélkül, hogy időpontokat módosítottunk volna, két nap alatt le tudott vizsgázni a három gyerekünk. És így is tudtunk azért beszélgetni pár ismerőssel, ami építő volt.

Rafi és Náti kedden vizsgázott minden tantárgyból. Nekik még egy nap alatt letudható a számonkérés, hiszen egyazon tanórába belefér az írásbelijük, meg a szóbelijük is. Doda esetében már két napra volt szükség, hogy mindennel végezzen, mivel a tárgyak legtöbbjéből külön tanóra a szóbeli, külön az írásbeli. Neki kedden javarészt írásbelik voltak, majdnem minden tantárgyból, valamint pár szóbeli (szerdán pedig inkább szóbelik voltak). Volt persze rövidítés, mivel gyorsabban vizsgáztattak szóban, mint amennyi idő ki volt írva rá, de a kedd így is egy hosszú és nagyon fárasztó nap volt.

Hogy kicsit részletezzem, a humán tárgyas vizsgákkal megszenvedtünk (ugyanaz a pedagógus). Belefutottunk többféle problémába is, ezek részben a felsős vizsgarutinunk hiányára, részben egy nem megfelelő vizsgáztatói hozzáállásra vezethetők vissza. Utóbbiról nem szívesen írnék konkrétumokat, előbbivel kapcsolatban viszont olyasmikről volt szó, mint hogy hogyan fogalmazzunk egy ötödikes dolgozatban; milyen külalakot várnak el írásbeli beadandók esetében; mit tegyünk, ha nem egyértelmű a feladat szövegezése; hogyan nem szabad rizsázni, ha valami nem jut az eszünkbe; illetve, hogyan kell reagálni, ha nem örülnek túlzottan a másfajta tankönyvünknek vagy annak, ha a gyerek nem minden részletre emlékszik pontosan abból, amit megtanult. Ez az egész helyzet nem annyira a jegyekről szólt, hanem a követelményekről és a hozzánkállásról.

Nagy dráma volt, mondhatni durva, elemi erejű megtapasztalás, de az Úr nem hagyott magunkra bennünket szorult helyzetünkben: kaptunk Tőle bölcsességet jól lereagálni a kialakult helyzetet. Ehhez képest a szerda már laza volt. Rafi, Náti és Zeki otthon maradt a nagypapájukkal. Doda egészen felszabadult ezen a napon: talán, mert eleve rövidebb nap volt, kevesebb írásbelivel, ráadásul több 'örömteli' vizsga maradt erre a napra. Így lényegesen jobb érzésekkel jöttünk haza, mint előző nap. Még barátkozásra is futotta.

Vajon kudarcot vallottunk? Nagyon sokat gondolkozom ezen, amióta itthon sokadszorra futtatom magamban újra az eseményeket. Volt olyan pillanat kedden, nem is egy, amikor úgy éreztem, hogy minden darabokra hullik körülöttünk - tökéletes kudarc volt minden, amit itthon csináltunk. Aztán, ahogy belekukkanthattunk az írásbeli dolgozatokba és meghallgattunk a (le)értékelést, egyre tisztább lett, hogy az érzéseim nem a valóságban gyökereznek, hanem a a valóságtól (az itthoni munkánktól és a gyerekem tényleges teljesítményétől) függetlenül, azért érzek úgy, mert azt akarták, hogy úgy érezzek - én pedig gondolkodás nélkül megadtam magam ennek az érzésnek.

Pedig nem kellett volna. A kialakult dráma ugyanis nem egy segítő szakember konstruktív javaslatokkal megerősített objektív értékelése volt. De ezen fölösleges háborognom, mert az is egy tény, hogy a megmérettetésen sikeresen túlvagyunk, ráadásul az Úr ebből a citromból is limonádét csinált nekünk, amiért utólag tényleg hálával tudok visszaemlékezni arra a keddi napra is. A tapasztalatra, amelyet előbb át kellett élni, azután meg kellett és még kell is emészteni. Hát, nem túl röviden ennyi.

Aztán jött a lelki munka. Előbbi élményeink és az ezt követő utánajárásunk fényében ugyanis szükséges volt újraértékelni mindazt, amit hittem, gondoltam a felsős tanulásról, valamint az otthonoktatáshoz való pedagógusi és intézményi hozzáállásról. Eddig teljesen elfogadónak gondoltam az intézményünket, sokaknak jó szívvel ajánlottam azt, de meg kellett látnom, hogy a dolog nem ilyen egyértelmű. Eddig is tudtam - és levelezések során többek figyelmét is felhívtam -, hogy egy igazgató támogató hozzáállása még nem garancia arra, hogy minden pedagógus osztja azt a támogató nézetet. Eddig azonban naiv voltam azt gondolni, hogy ránk ez valami módon nem érvényes. Hogy, ha egyszer már éveket lehúztunk egy együttműködő intézményben, akkor ott nagy meglepetés már nem érhet.

Ebben az amúgy nagyon segítőkész és a magántanulókkal szemben támogató hozzáállású suliban mégis azt tapasztaltuk, hogy a felsőben vizsgáztató pedagógusok nem olyan egységesek az elfogadó hozzáállás tekintetében, mint az alsós tanítók. Kiderült az is, hogy a fentebb említett tárgyakkal kapcsolatos negatív tapasztalatunk sajnos nem egyedi, és hogy ez a helyzet a vizsgák feszültségével évek óta fennáll.  Ez volt a mi citromunk, ami pár napig rendesen leterhelte a szívünket, mivel nem tudtuk, mihez kezdjünk ezzel a helyzettel. Vajon Isten hogyan csinált ebből limonádét?

Még jóformán el sem dőlt bennünk a váltás gondolata, szinte tálcán kínált nekünk egy lehetőséget egy másik iskola formájában. Alig mertük elhinni, hogy ilyen gyorsan megoldódni látszanak a dolgaink! Először azt gondoltam, valami csapda ez, és gyanakodva informálódtam, abban a tudatban, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, hol van a kutya elásva. Ahogyan azonban maga a lehetőség kibontakozott, a tapasztalt segítőkészség és a gyors ügyintézés után ott találtuk magunkat, hogy ámuldozva bár, de lassan elhisszük, hogy lehetséges felsőben is segítőkész tanári gárdára találni, akik hisznek az otthontanító családban és a vizsgán nem arra kíváncsiak, amit a gyerekünk nem tud, hanem arra, amit tud.

Hivatalosan is iskolát váltottunk tehát, elköszöntünk az eddigi sulinktól. Fájó szívvel tettük és nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, de lépnünk kellett, mert úgy éreztük, hogy a féléves nyugodt felkészülésünk kerül veszélybe egy nem támogató közegben vizsgázva. Nem akartuk, hogy a 'vizsgapara', amit korábban nem ismertünk, megmérgezze a családi életünket, mindennapjainkat. Dilemmáztunk azon, hogy hagyjuk-e ott a két alsós gyerekünket a régi suliban - hiszen az alsós tanítók nagyon együttműködő és szakmailag is felkészült csapat volt - de végül úgy láttuk jónak, hogy ha egyik gyerekünk megy, menjen mindenki, hiszen kétfelé vizsgázni mégis csak kényelmetlenebb. Nem is baj, ha már az alsósaink is megismerik az új iskolát és ismerősök lesznek, amikor felsőbe kerülnek.

Tudom, szükség volt arra, hogy kapjak egy ilyenféle 'kijózanítást'. Isten így látta jónak és nem nehéz ezt elfogadnom, mert látom mögötte az értelmet. Ez a negatív tapasztalat volt a löket, ami segített, hogy újraértékelhessek bebetonozottnak hitt gondolatokat, és hogy a helyére kerüljenek bennem és körülöttünk a dolgok. Megint egy kicsit érettebb lettem, egy kicsit többet láttam a világból. A megdöbbentő az egészben, hogy az áldás, amit ez a helyzet hozott, eddig is karnyújtásnyira volt tőlünk, de nem vettük volna a fáradságot kinyújtani a kezünket, mert nem hittük, hogy szükségünk van rá.

Ha most számot kell vetnem, a végső tanulság számomra az, hogy ebben az egész félévben Isten kezében voltunk és most is ott vagyunk! Ő személy szerint mérte ránk mindazt, amit tökéletes bölcsességében jónak ítélt. És, még ha egy ideig úgy is tűnt, hogy amit ránk mért, az egy citrom, amit nem fogunk tudni örömmel lenyomni a torkunkon, végül bebizonyosodott, hogy valójában limonádé, ami felfrissít és új energiákat szabadít fel bennünk.

Lassan már közhely minálunk, de igaz, hogy minden tanévünk más. Ennek a tanévnek az első felében Isten úgy látta jónak, hogy megint tanítson nekünk valami újat Önmagáról. Neki hála, jobbat kaptunk, mint hittük vagy terveztük. Mi pedig levontuk a magunk tanulságait, megléptük, amit meg kellett és úgy tűnik, lassan-lassan túlleszünk a dolgon. Úgy látom, hogy a kérdéseimre, amelyek a helyzetből adódóan fölmerültek, a maguk idejében szépen megérkeznek a válaszok, így most új izgalommal nézek a második félév teljesítendő feladatai elé. A tanulásunkkal kapcsolatban még egy keveset ötletelnem kell, de nem most - most pihenünk egy nagy szusszanásnyit és engedjük, hogy a múlt valóban elmúljon.:)

Amúgy mindenkinek szép új évet,
hiszen itt a blogon ez a nyitóposzt 2014-ben.
Szeretettel köszöntelek:
Isten áldjon meg,
és vezessen a helyes úton,
kedves olvasó!


Szívesen olvastátok