Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2013. szeptember 30., hétfő

Narnia krónikái


Én a Narnia sorozat egyik könyvét olvastam (Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény címűt), meg a filmeket láttuk a férjemmel. A gyerekekkel jó pár hónappal ezelőtt az első részt néztük meg filmen, de a többit nem fogom engedni.

Nem egy jó történet, mert összemossa a dolgokat. Kentaurok, faunok, unikornis és egyéb mítikus lények harcolnak Aslan oldalán. Ezeknek a lényeknek a másik oldalon lenne a helyük, hiszen a mitológikus alakok mögött egy mitológia áll, amely rendszerint nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Nem lehetnének egy oldalon, és a valóságban nincsenek is. Ezen a ponton félrevezető a történet.

Az általam olvasott könyvben és a filmben is túlzottan fel volt nagyítva a gonosz, és emiatt 'sejtelmes sötétség' ül az emberre, amíg olvassa. Inkább komor hangulatú, mint szimplán izgalmas, de számomra a sötét és nyomasztó szavak fejezik ki a legjobban a hangulatát. És nincsen lelki feszültségoldás a végén: a valódi katarzis valahogy elmarad. A könyvet gyerekként olvastam - akkor még nem voltam hívő, és alapvetően tetszett a történet, sőt, erőteljesen magával is ragadott (kerestem a folytatást, de akkor nem lehetett kapni). A filmeket viszont felnőttként, már hívő koromban láttam. Számomra érdekes felismerés volt, hogy mindkét esetben ugyanúgy tapasztaltam ezt a sötétséget.

Azt hiszem, ennek az a háttere, hogy C. S. Lewis úgy ábrázolja a negatív oldalt, mint kézzel foghatót, fizikailag is jelen levőt. A pozitív oldalt, Isten oldalát viszont távolinak mutatja be. Emiatt olvasás (vagy nézés) közben gyakran támad olyan érzése az embernek, hogy a két oldal még csak nem is egyenrangú, mert a jeges oldal az erőteljesebb. Ez is egy torz kép a valóságról, a szellemi világról. Sátán és Isten egyáltalán nem egyenrangú partnerek - de éppen sátán az, aki Istennek a közelébe sem érhet, hiszen teremtett lény, aki ráadásul háborút vesztett az Úr ellen. Ezen háborúban meg lett gyengítve és az ítélete is el van már készítve. Narniából ez nem ábrázolódik ki.

A varázslás még egy nagy negatívum ebben a történetben. Még akkor is, ha csupán az ellenoldal él ezzel a praktikával. Nem hiszem, hogy gyerekeknek ilyesmiket meg kellene jeleníteni (felnőtteknek sem feltétlenül, de ők azért már talán jobban képesek megítélni a dolgokat).

Ezek a dolgok látszólag nűanszok, de azt látom, hogy pontosan ilyen nűanszokon csúszik el a világképünk. Istennek nem nűansz az Igeitől eltérő gondolatok megjelenítése. Márpedig, ha nekünk nem okoz fennakadást az a pár apró csúsztatás, akkor nem úgy látjuk ezeket a dolgokat, ahogyan Isten szemléli (ahogyan szeretné, hogy mi is szemléljünk).

Doda nagy könyvfaló: sok mindent elolvasott, olyan dolgokat is, amiket ma már nem adnék a kezébe. Mert látom, hogy azok a kis nűanszok mennyire befolyásolják a gondolkozását. Azt hiszi, képes megítélni, hogy milyen mértékben befolyásolták az elolvasottak. Valójában olykor a szimpátiája irányítja, amelyet a könyvekben olvasott szereplők és az egész történet kivált benne. Pedig attól nem lesz igaz, hogy tetszik, mint ahogy attól sem lesz hamis, hogy nem tetszik. Ezért egyre jobban kezdem felfogni, hogy mekkora felelősség terhel személyesen engem azért, amit a kezébe adok, vagy amit elolvasásra engedek neki. És most nem világi irodalomról beszélek, mert abban valahogy könnyebb ítéletet tenni. A látszólag hívő alkotásokban viszont sokkal nehezebb tetten érni a csúsztatásokat, torzításokat. És éppen ez az, ami aggasztó lehet. (Engem utólag mindig aggaszt.)

Az előbb elmondottakkal együtt nem állítom, hogy a Narniában nincsen semmi pozitívum. Nekem nagyon tetszik pl. hogy oroszlán formájában jelenítik meg Aslant, meg a filmben Aslan megölése is nagyon jól megragadja Jézus áldozatának lényegét. De mégis az egész valahol alapjaiban sántít. Szép, jó, de... Ez a 'de' viszont pont elég ahhoz, hogy fenntartással kezeljem.

Elgondolkodtató, hogy azt tartják, hogy C. S. Lewis és a Gyűrűk ura (meg a Babó, más néven a Hobbit) szerzője, J. R. R. Tolkien jó barátságban voltak. Ha egymás mellé tesszük a műveiket, felismerhető, hogy hatottak egymás stílusára. Természetesen ez nem lenne baj, de úgy érzem, Tolkien hatott jobban Lewis-ra és nem fordítva. A mítikus alakok, meg a nyomasztó légkör miatt gondolom így, ami mindkettőjüknél megfigyelhető.




   

2013. szeptember 9., hétfő

Fejlesszük vagy ne fejlesszük a gyermeket?

Mostanság igencsak felkapott téma a gyermekek fejlesztése. Nem mindig egyszerű eligazodni ebben a kérdésben, mivel a médiában egymásnak ellentmondó információkat lehet olvasni. A szakemberek hol nyugtatnak, hol ködösítenek, hol riogatnak; a szolgáltatók és magánemberek közül pedig sokan bizniszt látva ebben, rárepülnek a tanácstalanságunkra, hogy a termékük szükségességéről meggyőzzék a bizonytalankodókat. Merthogy erre is szüksége van a gyerekednek, meg arra is, és ezt ki ne hagyd, mert enélkül nehezebben fogja tudni elsajátítani mindazt, amit kell neki...

Most mondhatnánk, hogy vegye, aki akarja, nem származik semmi kárunk ebből - ez azonban nem így van. Maga a mentalitás, amely a gyermekek részére gyártott fejlesztő célú anyagok megvásárlását úgy űzi, mint egy új hobbit, nem hasznos. A fejlesztés túlhangsúlyozása nemcsak, hogy terhelő lehet a család számára hosszú távon, de könnyen fel is boríthatja az otthonmaradó szülő és gyermeke együttélését azzal, hogy arra helyezi a hangsúlyt, amire nem kellene.


Akkor most fejlesszünk vagy ne?

Hogy erre a kérdésre megadjuk a választ, fontos a kérdés mögé nézni, ahol pár újabb kérdés feszül. Ezekre muszáj előbb megtalálni a választ, mivel nélkülük nem érünk el sehová. E mögöttes kérdések a következők:

Hány éves gyermekről beszélünk? Egészséges gyermekről beszélünk? Mit akarunk fejleszteni? Miért is akarunk fejleszteni?


Hány éves gyermekről beszélünk?

Egyéves, kettő, három? Úgy gondolom, ötéves korig nem szükséges célzottan okosítani a gyerekeket. Tudom, manapság nem népszerű ez a nézet, és ennek megvan a maga oka. Üzleti szempontból ugyanis hatalmas anyagi potenciál van a kisgyermekes szülőkben, akik szívesen költenek egyre többet gyerekeik azon szükségleteire, melyek létjogosultsága felől meg vannak győződve. Emiatt sokaknak diktálja azt az anyagi érdeke és a kompetenciája, hogy a szülőknek mást sugalljon ezzel kapcsolatban, mint amit kellene.

Pedig Isten az embert önfejlesztő lénynek alkotta meg. Már az anyaméhben sincsen szükségünk nógatásra és ösztönzésre a fejlődéshez. Nem kell kedvet csinálni a növekedéshez, sem orientálni, mivel a testünk pontosan tudja, hogy mi a dolga - így lett megteremtve. Persze, vannak esetek, amikor ez a rendszer nem működik tökéletesen - ilyenkor sokat segíthet a szakszerű beavatkozás. Egyelőre azonban maradjunk annál a verziónál, hogy a rendszer megfelelően működik.

Ha megfelelő, akkor nem szükséges beavatkozni. Már a szülésbe sem kellene beleavatkozni, ha nem muszáj, és aztán az újszülött életébe sem. Elég, ha megfelelő körülményeket biztosítunk anyának és babának, és ha ez megvan, a fejlődés lépésről lépésre, tökéletesen ön-vezérelten, vagyis magától létrejön.

Isten így alkotott meg bennünket - ez pedig nem változik meg páréves korban sem. Agyunk vezérlőegysége úgy van kitalálva, hogy fogantatásunktól fogva önállóan tudja, mi módon szervezze egyre komplexebb tevékenységekre képessé önmagát és az egész testet. Egy gyermek folyamatosan fejlődik, adaptálódik a környezethez és ennek összefüggésében ösztönösen a megfelelő belső utasításokkal korrigálja az esetleges hibákat, nem ideális körülményeket is. Hihetetlenül képes az agy korrigálni!

Persze, néha ez sem elég. És ezen a ponton a szakemberek és a korai fejlesztésben gondolkozó szülők egy emberként állítják, hogy ideális márpedig nincs, mert mindig lehet a meglévőt még jobbá tenni. És miért is ne hoznánk ki a maximumot abból a környezetből és helyzetből, amiben benne vagyunk? Más szavakkal szólva: miért NE fejlesszünk?


Egészséges gyermekről beszélünk?

Ez a kérdés nem is olyan könnyen eldönthető. Hiszen ezalatt más ért egy szakember és mást ért egy átlagember. Sőt, adott esetben szakember és szakember sem ért ebben egyet. A kérdés ugyanis nem az, hogy van-e valami olyan probléma a gyermekkel, amely az életét hátrányosan érinti. Hanem az, hogy mekkora mértékben tér el a 100%-tól, az ideáltól, a tökéletestől.

Ez egy nagyon rossz megközelítés, de sok szakember így látja a másik embert: saját részterületén a 100%-osan működőtől valamely százalékban eltérőként. Ezért akar beavatkozni, fejleszteni, ösztönözni akkor is, amikor erre semmi szükség nem lenne.

Akkor egészségesről beszélünk vagy nem? Egészségesről kellene beszélnünk! Egészséges az, akit a maga állapota a normál életritmusában nem akaszt meg, akit a normál életműködésében nem gátol a maga állapota. Nem az tehát az egészséges, aki elérte a 100%-ot, hanem az, aki szaksegítség nélkül képes élni, fejlődni, érni.

Úgy gondolom, messze több gyermek képes erre, mint amennyit a szakemberek képesnek gondolnak. Jellemző ugyanis ránk a türelmetlenség: nem tudjuk vagy nem akarjuk kivárni, mire a gyermek megérik egy adott ismeret vagy készség elsajátítására. Pedig attól még lehet egészséges, hogy még nem ért el oda, amit elvárunk tőle.

Ugyanis elsősorban mentalitás kérdése, hogy a gyermekünket elfogadjuk-e a normális (egészséges) egyik létező variánsának. Mentalitás kérdése, hogy hibás műszerként, elromlott gépként tekintünk-e rá, akit mindenképpen meg kell javítani, vagy Isten különleges ajándékaként, aki folyton fejlődik és változik és nekünk ezekre a változásokra kell reagálni. Beavatkozás vagy reagálás - el kell döntenünk, hogy melyik mentalitást tesszük magunkévá.

Itt ki kell hangsúlyozni, hogy nem lényeges, hogy mennyire lehetne közelíteni a 100%-hoz azzal, ha beavatkoznánk. Nem vagyunk kutatók és a gyerekeink nem kísérleti nyulak, hogy rajtuk próbálgassuk ki a mi szenvedélyeinket... Legyünk elégedettek mindazzal, amire maguktól képesnek látjuk őket.

Az elégedettségünknek nagy ellensége a szülői hiúságunk. Mert bennünk van a vágy, hogy jobbaknak látsszunk, mint mások és jól esik ismerősök és ismeretlenek elismerő tekintete, amit akkor kapunk, amikor gyermekünk hamarabb vagy jobban csinál valamit a kortársainál.


Mit akarunk fejleszteni?

Isten ránk bízta gyermekeink nevelését, formálását, tanítását. Foglalkoznunk kell tehát velük, de elsősorban a lelkükkel, másodsorban a jellemükkel és csak harmadsorban a fejükkel. Ez a sorrend azt jelenti, hogy a fejlődést lelki és jellembeli területen kell inkább kívánni, ezt kell inkább elvárni és inkább ezért kell munkálkodni. Igen, a fejükbe is bele kell tölteni, ami belevaló, de nem élvez elsőbbséget a fej! Még akkor sem, ha a korai évek nagyon fogékonyak, így könnyű túlhangsúlyozni a tárgyi tudás fontosságát a jellemmel vagy a lelki dolgokkal szemben.


Miért is akarjuk fejleszteni?

Ez, az, ami lerántja az indítékainkról a leplet. Mert a valóban ösztönzésre, fejlesztői segítségre szoruló gyermekek mellett a szakemberek minden kisgyermek fejlesztésére agitálják szüleiket! Teszik ezt azzal az indokkal, hogy a fejlesztés mindenkinek hasznos, meg hát, biztos, ami biztos, sose lehet tudni. Ezzel azt akarják mondani, hogy bármikor elromolhat a gyermek, sőt, lehet, hogy már el is van romolva, csak még nem látod.

A részképesség-zavarok és sajátos nevelési igény (sni) nagy mumusa mögé mindenféle magatartási és tanulási anomália felsorakoztatható. És ezzel lehet riogatni a szülőket, elbonyolítva a helyzetüket, ezzel pedig rávéve őket arra, hogy vásárolják meg ezt és azt, és vég nélkül fejlesszék már a páréves gyermekeket is - mindezt attól való félelmükben, hogy valami elromlik, amit pedig célzott fejlesztéssel megakadályozhattak volna.

Vajon jobb lenne a helyzet, ha számolnánk teremtettségünk tényével? Megváltozna vajon a hozzáállásunk, ha eszünkbe vennénk, hogy nem a véletlen dobált minket egy egésszé, hanem egy végtelenül bölcs, mindenható Isten tudatosan és szeretettel formált meg?

Szívügyünk lenne-e ennyire a fejlesztés, ha megértenénk, amit Leslie az interjúban mondott el: tudniillik, hogy bizonyos értelemben mindenki részképesség-zavaros, hiszen nincsen 100%-os ember, csak van, akin meglátszik a zavara, van, akin meg nem. Fejlesztenénk-e a fejlesztés hiányától való félelmünkben, ha tudnánk, hogy a 'disz'-ek és egyéb cafrangok leginkább izolálásra használható címkék, és ezek megléte vagy hiánya nem befolyásolja a tanulási képességet?

Minden egyes esetre alkalmazható igazság, hogy a gyermekünket kell megtanulnunk és őt egyénileg kell megismernünk és elfogadnunk. Nem kell félnünk a részképesség-zavartól és nem kell egészséges gyermekeket napról napra tervszerűen, fejlesztési céllal foglalkoztatni. Azokat sem, akiket később otthon szeretnének tanítani, meg a többieket sem! Együtt kell viszont lenni velük, tanítani őket a jóra, teletenni a szívüket Isten szépségével, a lelküket pedig az Ő igazságaival kell táplálni. És úgy tölteni meg a fejüket, hogy spontán dolgokat csinálunk együtt, amelyben nem a fejlesztő célú tanulás/tanítás, hanem maga a gyermek és az együttlét öröme áll a középpontban.


Kell-e tehát fejleszteni?

Miért is fejlesztenénk, amikor tudjuk, hogy Isten önfejlesztőnek alkotta meg a gyerekeinket? Miért fejlesszük, amikor magától is el fog érni ugyanarra a tudásszintre - csak ki kell várni, ameddig oda jut? Miért készüljünk előre és vásároljunk kicsi gyerekeknek tervezett oktatási segédanyagokat nyakló nélkül, amikor gyermekünk a velünk való szoros együttélésben adódó spontán tennivalókra ugyanúgy játékként tekint, mint a korosztálya számára szuperül kidolgozott fejlesztőfeladatokra?

Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a fejlesztésnek, holott a részképességek nem fejlesztést igényelnek, hanem lehetőséget: időt és megfelelő körülményeket a spontán érésre. Ahol ezek nem adottak, ott sem a fejlesztés hiányzik, hanem a lehetőség. Lehet, hogy várnunk kellene megtanulni: kivárni, hogy a gyerek beérje az általunk meghatározott mércét vagyis az elvárásainkat. Kivárni, ameddig hozzáadaptálódik a saját képességeihez. Ha az emberi test folyamatairól van szó (márpedig a testi és intellektuális fejlődés ide tartozik), akkor a nem-beavatkozás is művészet.


Egy kis végszó

Gyermekünk Teremtője kétségkívül érdemes arra, hogy megbízzunk Benne! Elhihetjük, hogy Ő úgy alkotta meg utódainkat, hogy drága holmik nélkül is képes lesz eljutni a megfelelő szintre, csak ki kell ezt várni. Tanuljunk meg várni! Figyelni, észrevenni és megünnepelni a fejlődést - és tovább várni és tovább figyelni.

Ne misztifikáljuk el, ne bonyolítsuk túl a gyerekeinkkel való időtöltésünket. A pillanat el fog múlni, a gyermek fel fog nőni és ezek az apró összebújós örömök - a tétova szavak, édes illatok, lágy érzések egyvelegében rejlő pici-kori életérzés - a nagy tudatos feladatozásokban rendre elvész. Pedig nincsen másunk, csak az együtt töltött időnk, amit megőrizhetünk rólunk, rólunk az emlékeinkben. Ezért ne költsünk fölösleges fejlesztőholmikra, ne foglalkoztassunk, mert erre nincsen szükség! Célzott fejlesztés helyett az otthon spontán adódó lehetőség az, amit ki kell használni.

Bár a szakemberek erről nem sokat beszélnek, de mi tudjuk, hogy az Úr minden szülőnek megadja a kellő kreativitást, ami az ő saját gyermekéhez kell! A gyermek pedig ebben az Úrra figyelő miliőben magától is fejlődik, úgy, hogy öröm nézni.  Nézzük, hát, és ne fejleszteni akarjuk!



Szívesen olvastátok