Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2013. május 5., vasárnap

Interjú Jean Potterrel



David Potter után feleségét, Jean nénit is mikrofonvégre kaptuk és ezt most szeretettel közlöm le itt a blogon, épülésre. A képen a Potter házaspár látható gyermekeik és unokáik jelenlétében.



- Miért lett hét gyermeketek?

Mindketten olyan családból származunk, ahol négy gyermek volt, de mi a házasságunkban kezdetben öt gyermeket szerettünk volna. Aztán hatot. És azután elveszítettünk egy gyermeket, mivel elvetéltem. És akkor úgy gondoltuk, hogy hát, akkor lehet, hogy egy hetediknek is van hely a szívünkben. Végül tehát így jutottunk erre a következtetésre.

- Te magad is pedagógus vagy, tehát jobban beleláttál az iskolarendszerbe. Mely tantárgyakat tanítottad és hány évig? Miért választottátok mégis az otthonoktatást?

Két tanévet dolgoztam iskolában. Alsós tanító vagyok, így mindenféle tantárgyat oktattam.

Az otthonoktatás melletti döntéshez egy fontos tapasztalat juttatott el. Az első pár év után ugyanis elköltöztünk és családot alapítottunk. A költözés után felkértek arra, hogy hat hétig helyettesítsek egy tanárt a helyi iskolában, akinek el kellett mennie. És ezekben a hetekben megtapasztaltam, hogy milyen egy osztályban lenni, majd hazatérni, hogy a családommal foglalkozzam. Ezek után, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy kivegyem a gyerekeimet a suliból, azért, hogy otthon tanítsam őket, vagy pedig, hogy ehelyett tanárkodjak, akkor elgondolkoztam: ha már az energiámat valamire fordítani kell, akkor jobb, ha teljesen a saját gyerekeimre fordítom, mint ha mindenki máséra fordítanám és a maradék kevéske jutna csak a családomra.

Addig a pontig úgy vélekedtem, hogy mindenki bolond, aki otthontanít, de az Úr olyan helyzetbe kényszerített, amikor nem maradt más lehetőségem, mint ezt választani. Úgy hiszem, Ő tudta, hogy ezt meg kell tennünk a családunkért.

- Hogyan vélekedik az otthonoktatásról az átlag magyar? És az átlag amerikai?

A magyarok nagyon hasonlóan vélekednek ahhoz, amit Amerikában tapasztaltam, amikor az otthonoktatást kezdtük. Úgy hiszik, hogy vannak szakértők és hogy jobb rájuk hagyni a dolgokat. Nem hiszem, hogy a magyar anyák és apák tisztában vannak azzal, hogy mennyi mindent tudnak megtanítani a gyermekeiknek pusztán azáltal, hogy velük élnek, az életpéldájukból.

A mi családunkban mindkét ágon nagyon sok a pedagógus. Amikor ránk néztek, mind azt mondták, hogy ti sosem lesztek sikeresek a gyermekeitekkel.

- A családotokkal kapcsolatos emberi reakciók közül megosztanál egy humorosabbat?

Amikor új helyre költöztünk, és a szomszédságban elterjedt, hogy hat gyermekünk van, elkezdtek bukósisakot húzni az emberek. Úgy gondolták, hogy hat neveletlen huligán fog garázdálkodni a környéken… Így kialakítottuk azt a szokást, hogy reggelenként körbesétáljuk a nagy háztömböt a gyerekekkel. Ez segített átkapcsolni anyukából tanárba, és abban is, hogy levegőhöz jussak, mielőtt nekiállunk a tanulásnak.

Mi tehát sétáltunk, a szomszédok pedig ránk néztek és ezt mondták: „Hát erre meg hogy vagy képes?” Én meg visszakérdeztem, hogy „a te gyerekeid nem sétálnak el az iskolába?” Azt mondták, „dehogynem”. „De nyáron nem suliztok, ugye?” „Miért, a tieid suliznak nyáron?” Azt hiszem azt gondolták, hogy a gyerekeink egész nap tanulnak, sőt, hogy oda vannak láncolva az íróasztalhoz…

- Úgy gondolod, hogy hatással volt a hited az otthonoktatásodra? Ha igen, hogyan, miben?

A hitem józanságban tartott, mivel Isten nélkül nem tudsz világosan gondolkozni: érzelmileg túlságosan érintett vagy. Néha, amikor frusztráltan viselkednék az egyik gyermekkel… ezt egy gyermektörténetben hallottam, egy állatmesében: az egyik állat azt mondta a másiknak, „most mindjárt lecsaplak!” Ez egy mesében volt, de néha, amikor frusztrált leszel, akkor te is le akarod csapni a gyereket, és Isten segített ilyenkor.

Adott ötleteket, hogy tudjam, hogyan kell viszonyulni az egyes tárgyakhoz, az egyes gyermekekhez, és a saját érzéseimhez. Vajon a hitem mindennap működött otthon vagy csak vasárnaponként más emberek között…?

Szóval igen, a hitem nagy hatással volt rám. Rálátást adott a világra, olyan módon, hogy amikor figyeltem az embereket, azt, hogy hogyan viselkednek, miket mondanak, adott nekem ítélőképességet, hogy megítéljem, mit kell ezzel kapcsolatban tennem, vagy hogyan fogok erről gondolkozni.

- Ha lehetne pár tanácsod kimerült otthontanító, több kicsi gyermekkel otthonlévő hívő édesanyáknak, mit mondanál?

Egy pár tanács. Első tanácsom: ismerd fel, hogy ez Isten akarata a számodra. Hogy Isten akarta, hogy otthontaníts. Második tanácsom: határozd meg a célját a tevékenységeknek. „Miért teszem ezt?” És ezután tudnod kell, hogy az ördög támad; mindenféle dolgot fog a fejedhez vágni, így jobb, ha józanul gondolkozol és felkészülsz erre.

- Hogyan lehet megszelídíteni az otthonoktatásból, mint életformából fakadó alapvető káoszt? (egész nap otthon van a család, tesókonfliktusok, rendetlenkedés, rendetlenség)

Fel fogod ismerni, hogy mekkora önfegyelmed van. Én felismertem, hogy az én önfegyelmem nem a legnagyobb. Szükséges, hogy legyenek családi szabályaitok és otthontanulós szabályaitok. Én úgy oldottam meg a rendetlenkedést, hogy megpróbáltam a minimálisra csökkenteni, mivel az hosszabbá tette a tanulós részt, nekem viszont olyan gyermekeim voltak, akik minél előbb meg akarták csinálni a feladataikat, hogy aztán lehessen az élet egyéb dolgaival foglalkozni.

A konfliktus rendszerint matekozás közben ütötte fel a fejét. Ekkor azzal kellett foglalkoznunk, hogy pontosan mi is volt a konfliktus oka és el kellett gondolkozzunk, hogy vajon hány ember is kell egy veszekedéshez. Miután felismertük, hogy két gyermek kell egy veszekedéshez (bár a két érintett motivációja nem azonos), meg kellett oldani a helyzetet mindkét részen és ki kellett őket békíteni. Nem mindig egyszerű tisztán látni, helyesen ítélni, de ez az a pont, amikor elkezdesz imádkozni és kéred, hogy: „édes Istenem, tegyél engem még annál is bölcsebbé, amilyennek valaha hittem magamat!”

- A gyerekeid segítettek neked a házimunkában? Hány éves kortól kezdted erre megtanítani őket? Mit mondasz arra, ha valaki úgy vélekedik, hogy szegény gyermekeket 'kímélni' kell?

Igen, segítettek a gyerekek, már a kezdetektől. Minden gyermekünknek feladata volt felöltözni, fésülködni, fogat mosni és rendbe tenni az ágyát. Aztán ott volt a mosás és a konyhai munkákban való segítés.

Megvan az ideje a munkának és megvan az ideje a játéknak. Ha szépen és gyorsan megcsinálod a munkádat, akkor több időd marad játszani. Nem ellenzem azt, hogy a gyerekek játszanak, de szükséges, hogy felelősséget is tanítsunk nekik, mert az élet nem csak a játékról szól.

A régebbi időkben a történelem során a gyerekek egész nap dolgoztak. Erre a túlélésükhöz volt szükség. És ezek a gyerekek is éltek és jó emberekké váltak.

- Tv, videójáték, mozi, buli - mi a véleményed ezekről? Mennyire vontál meg (vagy szabályoztál be) tudatosan olyan dolgokat a gyermekeid életében, amelyeket a társadalom nélkülözhetetlennek gondol?

Rájöttünk, hogy minél kevesebb médiumot engedünk nekik, annál kreatívabbak lesznek. Ezek a képernyős tevékenységek mind fizikailag, mind a kreativitásuk szempontjából erősen beszűkítik őket. Emiatt elég komolyan beszabályoztuk ezt.

Először is, nem volt a házunkban tévé és sok könyvet elolvastunk. És azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek sokat rajzoltak és színeztek, kreatív játékokat játszottak, és együtt csináltak mindenfélét.

A világ nagyon elektromossá válik. Nemrég valaki azt mondta nekem: „amikor pár órára nem engedem gép elé a gyerekemet, akkor nagyon önző, goromba és élhetetlen lesz.” Emiatt kellene azt mondanunk, hogy nézd meg, mit tesz vele, valóban azt szeretném, hogy ez történjen? De azért tudniuk kell, hogyan bánjanak a médiával, hogyan használják a számítógépet – sok dolgot muszáj tudniuk. Tudjuk úgy használni, hogy használjunk vele?

Sok mindennel kapcsolatban, ami ma van, nekem nem kellett harcolnom, olyan dolgokra gondolok, mint pl. mobiltelefon.

- Ha visszanézel az elmúlt évtizedekre, hogyan látod: megérte a gyermekeidbe 'önteni' az életedet? Nem sajnálod a munkakarrieredet, amit elszalasztottál azzal, hogy otthontanítottad őket?

Lehettem volna igazán önző, szánhattam volna sok időt és pénzt magamra, de aztán megöregedtem volna és csak magam maradok.

Rendszerint nem könnyű megtenni azt, amit pedig megéri megtenni. Gyermekekbe ’befektetni’ rendszerint nem könnyű. És bár reméled, hogy jó jutalmát veszed majd a munkádnak, a szívüket mégsem irányíthatod teljes mértékben.

De visszacsinálnám, ha tehetném? NEM! És amikor befejeztem az otthontanítást, amikor végeztem ezzel, akkor Isten megadta azt is, amit e helyett választottam volna… Így végül mindkét területen betöltötte az életemet és megáldott engem. Úgy hiszem, azért, mert megtettem, amit Ő akart, hogy tegyek.

- Mesélnél egy kicsit arról, hogy hétgyermekes otthonoktató édesanyaként hogyan tapasztaltad meg Isten kegyelmét és szeretetét a nehézségek és a szépségek közepette?

Amikor nyakig benne vagy az otthontanításban, akkor nem olyan szép minden napod, de vannak pillanatok, amikor minden annyira egyben van - olyankor látod a jó reménységét annak, ami majd meglesz...

Most, hogy a gyerekek már nagyobbak és saját családjuk, saját életirányuk van, a nagycsaládunk a legfőbb támogató csoportjuk. Mi lehet csodálatosabb annál, mint hogy felhívhatod a testvéredet, vagy az édesanyádat, és megoszthatod a terhedet velük, tudva, hogy ők imádkoznak érted és a javadat akarják? Ez egy hatalmas vigasztalás egy olyan világban, ami annyiféle irányba tart... Ez tehát a jó része. És, bár amit teszel, az nem fog megtérülni egy hét vagy egy év alatt, de meg fog térülni végül.

Köszönjük ezt a tartalmas interjút, Jean néni! 



 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szívesen olvastátok