Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2013. május 3., péntek

Interjú David Potterrel




Férjemmel kitaláltuk, hogy mikrofonvégre kapjuk a közelgő 'Istennel otthon' konferencia előadóit. Elsőként a Potter házaspár férfitagját, Dr. David Pottert (a képen). Róla annyit érdemes tudni, hogy sok éve Magyarországon élő amerikai misszionárius, lelkipásztor, szolgálattevő, 7 otthontanított gyermek édesapja. A fenti fotón a még velük élő legfiatalabb gyermekükkel láthatóak.


- Most, hogy már kirepültek a gyermekeid és utolsó lányodat is lassan útjára bocsátod, hogyan értékeled az elmúlt sok évtizedes szülői tevékenységedet? Mit gondolsz az otthonoktatás melletti döntésetekről?

Visszanézve úgy gondolom, hogy jó döntés volt az otthonoktatást választani. Néhány gyermekünk szépen elboldogult volna egy normál iskolarendszerben is, és a végkifejlet talán nagyon más lett volna nekik. Néhány gyermekünk viszont teljes oktatási kudarc lett volna egy hagyományos iskolában.

Úgy gondolom, hogy a családunk nagyon jól összekovácsolódott: sokat beszélgetünk egymással, barátai lettünk felnőtt gyermekeinknek. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy otthonoktattunk.

- Van, amit másként tennél? És ha igen, mi az?

Igen, talán. Bár ezt a dolgot a feleségem sokkal jobban meg tudja fogalmazni. Azt hiszem – és ez különösképpen a fiainkra vonatkozik - időnként túl korán vártunk el tőlük olyanfajta fejlődést, amit akkor és ott nem kellett volna. Jobb lett volna, ha nem erőltetünk bizonyos dolgokat idejekorán, hanem akkor tesszük rájuk a nagyobb elvárások terhét, amikor jobban megérnek erre, és jobban tudják kezelni. Itt most készségekről beszélek, pl. az olvasáskészség kialakulásáról. Az angol olvasás nagyon nehéz - ebben más, mint a magyar. És ennek elsajátítására egyszerűen nem álltak még készen a korai években. Másodszülött fiam héberül és görögül is jól olvas, de az angol olvasás megtanulása nagyon sok időt vett neki igénybe.

- Misszionáriusként, gyülekezeti szolgálóként, férjként, otthonoktató édesapaként, sokféle szerepben kellett egy időben helyt állnod. Nem okozott nehézséget ennek a megszervezése? Hogyan határoztad meg a fontossági sorrendet?

Ez egy jó kérdés, de nem biztos, hogy tudom rá a választ… Fel kell ismerned, hogy csak adott számú órád van egy napban és vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell csinálni, így hát megteszed őket. Nem vagyok biztos abban, hogy mindig jól csináltam. Sőt, valójában biztos vagyok abban, hogy nem mindig csináltam jól. De meg kell vizsgálni a fontossági sorrendet: Isten legyen mindig az első, a család a második, a munka pedig a harmadik.

- Volt olyan, amikor le kellett mondanod csábító ígéretes lehetőségekről, mert nem lehetett összeegyeztetni a családdal?

Volt egy nagyszerű lehetőségem, amit felajánlottak: taníthattam volna egy teológiai főiskolán, de ez mégsem jött össze. Mi akkoriban otthontanítottunk és azt gondolom, ez volt az oka annak, hogy végül nem kaptam meg a munkát. Ez kábé 18 évvel ezelőtt történt. Ebben az időben a két idősebbünket leszámítva minden gyerekünk otthontanult még.

- Missziós szolgálatod tapasztalatai alapján hogyan jellemeznéd a magyar férjeket? Miben térnek el az amerikai férjektől? Mire lenne a leginkább szükségük (a magyar férjeknek)?

Azt gondolom, hogy bizonyos értelemben a világ minden táján hasonlóak a férjek. A magyar férjekről, akiket megismertem, azt mondhatom, hogy jó családfenntartók - azaz keményen dolgoznak, hazaadják a pénzüket, és ilyen módon gondoskodnak a családjuk fizikai szükségleteiről, de azt gondolják, hogy itt vége van a kötelességüknek. „Ételt teszek az asztalra, biztosítok helyet, ahol lehajthatod a fejedet, veszek neked dolgokat, de ez minden, amit meg kell tennem.” Pedig ennél sokkal több dolog van! Ebben a kérdésben tehát úgy érzem, nem nagyon különböznek az amerikai férjektől.

Hogy mi hiányzik? Részt kellene venniük  a gyermekeik és a feleségük életében. Beszélgetni velük, megmutatni, hogy érdekli őket, hogy mi van velük. Természetesen vezetniük és tanácsolniuk is kellene őket, de néhányuk munka után, csak bekapja a kaját, bekapcsolja  a számítógépet, és eltűnik a szobában. Nem beszélgetnek a családtagokkal. Úgy gondolom, az egy szükséglet, hogy beszélgessenek a családdal és töltsenek időt velük.

Ez az egyetlen módja annak, hogy megmutasd nekik, hogy te törődsz velük, mert neked fontosak. És, ha a gyermekeid elhiszik, hogy neked fontosak, akkor szívesen fogadják majd a fenyítést is tőled.

- A nagycsalád szerinted miben állít különleges kihívást egy hívő férj/édesapa számára?

Elegendő időt találni mindegyik gyermek számára, hogy mindegyikük érezze, hogy ő személy szerint is fontos. Ha lehet egy dolgot mondani, amiben úgy érzem, elbuktam, akkor az ez a terület. Ezt nem tettem elégszer. És van olyan gyermekem, amelyik ezt elég jól viselte, de van, amelyik nem. Ezt a nagycsaládos apaság egyik nagy kihívásának mondanám: együtt lenni a családdal a történésekben és az eseményeken, amelyek által összetartás, együvé tartozás érzése formálódik a családtagokban.

- Mely hatásoktól kell egyértelműen megóvnunk gyermekeinket, ha szeretnénk őket Isten szerinti módon nevelni?

Sokféle kulturális hatás van, amit ide sorolnék.

Maga a kultúra egy szükséges dolog, mert az emberek nem boldogulhatnak e nélkül. A kultúra az a csatorna, amelyen keresztül továbbadjuk a múltból kapott bölcsességet. Azt a tudást, hogy hogyan kell egymással kapcsolatba kerülni, hogyan éljünk a társadalomban úgy, hogy közben ne öljük meg egymást. Hogyan adjunk el és vásároljunk, illetve hogyan építsünk kapcsolatokat inkább kedvesen, mint erőszakosan. Van azonban egy eleme a kultúrának, amelyik bűnös, és azt az Ige úgy hívja: ’világ’. A világ a kultúra azon eleme, amely szemben áll Istennel és az Ő Igéjével. Ez az, amitől meg kell óvnunk a gyermekeinket.

Maga a megóvás bizonyos esetekben izolációt jelent. Más esetekben pedig védőoltást. Érted, mire gondolok, amikor ezt mondom: védőoltás? Ez az, amikor egy személy testébe juttatják a betegség gyengített formáját, és a szervezet erre úgy reagál, hogy ellenanyagot fejleszt ki. És később már védett lesz azzal a betegséggel szemben. Korlátozott mértékben kitenni őket bizonyos hatásoknak, ahhoz, hogy a gyermek fölismerhesse, mi az, és megérthesse, hogy az rossz - úgy gondolom, ez nagyon fontos. De nagyon érzékenyeknek kell lennünk rájuk, figyelembe kell venni az életkorukat és az érettségüket, hogy képesek legyenek jól kezelni ezeket a helyzeteket.

A világ megjelenik a szórakozás formáiban. A plakátokon. Nemrég Romániába utazásom alkalmával Budapesten jártam. Egy kisbusszal utaztam, és beszélgetésbe elegyedtem a buszvezetővel, akiről kiderült, hogy hívő ember. És beszélgettünk a világ szennyéről, ami körülvesz minket, és akkor ő odamutatott a plakátokra. Azt mondta: „ott van, pontosan ott!” És igaza volt. De, tudod, nem kötheted be a gyermekeid szemét, amint kiszállnak az autóból. Ott van.

- Hogyan segíthet leginkább egy hívő édesapa a feleségének, aki több kisgyermeküket tanítja otthon?

Biztosítson sokféle forrást a számára. És minél több terhet vegyen le a válláról. Az egyik legjobb döntésem az volt, amikor vettem a feleségemnek egy üzenetrögzítőt. Így nem érezte azt, hogy folyton muszáj felvennie a telefont, amikor az csörög. Szóval csak vegyél le minél több terhet a vállairól. Pl. csináld meg a bevásárlást helyette. Aztán segíts neki úgy rendezgetni a gyerekeket, hogy ők is levehessenek terheket a vállairól. Miért ne tanulhatnák meg összehajtogatni és elpakolni a maguk ruháit, mosogatni, segíteni a főzésben, stb.?

- Neked sikerült megőrizni a gyermekeiddel való jó kapcsolatot a kritikus kamaszévekben és azon túl is? Mi a titkod, hogyan csináltad?

Azt nem tudom, hogy van-e valamiféle titok ezzel kapcsolatban, de ha igen, az olyasmi, amiről inkább őket kellene megkérdezned, nem engem. De a legtöbb gyermekemnél a kamaszévek nem voltak igazán nehezek, sőt, valójában örömteliek voltak. És ez akkor történik meg, hogyha neveled és fegyelmezed őket, amikor még kicsik. Beszélünk a tinédzserkorukról, de valójában mindenféle kamaszkori kapcsolatépítés, fegyelmezés, meggyőzés akkor indul, amikor még csak háromévesek. Tudod, ha egy család ma kezd ennek neki, akkor talán még nem késő, de minél tovább vársz ezzel, annál nehezebb lesz.

- Szerinted el lehet kerülni, hogy egy kamasz minden családi érték ellen fellázadjon? Mit tehet a hívő szülő, amikor azt látja, hogy a lázadó gyermekei rossz döntéseket hoznak? Hogyan kerülheti el, hogy összetörjön a szíve?

Nagyon fontos, hogy mindig legyen lehetőség a szabad kommunikációra. És meg kell tanulnod nemet mondani a gyermekeidnek és ehhez ragaszkodni. Hogy ne legyen ez folytonos viták tárgya a részükről, vagyis valahogy megtanulják elfogadni a dolgot. Meg kell tanulnod megtartani az elveidet, de úgy, hogy közben ne utasítsd el a személyt sem. És adj mindig teret a szabad kommunikációnak.

- Hogyan segíthetünk gyermekeinknek megtalálni Krisztust? (Úgy értem, mit kell tennünk, hogy a Krisztusnak való elköteleződésüket elősegítsük?

Beszéltem az előbb arról, hogy mondjunk nemet a gyerekeinknek és ragaszkodjunk ehhez. Vannak nagyon leuralós szülők. Többek között ezért is tervezem, hogy az előadásomban érinteni fogom ezt a témát. De ha te állandóan szigorú kontrollt gyakorolsz az életük fölött, akkor vagy be fognak lázadni (mivel képtelenek lesznek azt elviselni) vagy úgy fognak felnőni, hogy nem tudják, hogyan hozhatnak meg döntéseket önállóan. Erre a hozzáállásunkra tehát oda kell figyelnünk, ezt kerülni kell.

Gyermekeink Krisztushoz vezetéséről: mi megpróbáltuk szembesíteni őket az evangéliummal és gyülekezetben tartani őket, hogy állandóan hallják az evangéliumot. Ezek után azonban nem nyomattuk őket, hogy döntsenek Krisztus mellett.

Amikor egyikük-másikuk azzal állt elénk, hogy „szeretnék megtérni!”, akkor azt mondtuk neki, hogy „rendben, nagyszerű. Akkor most várjál!” És ezen elgondolkozva akkor azt mondták, hogy „rendben, tudok még várni”. Aztán eljött az a pont, amikor azt mondták erre, hogy „nem várhatok, azonnal meg akarok térni!" Azért tettük mindezt, mert biztosak akartunk lenni abban, hogy ez az ő ötletük, az ő döntésük és nem azért akarják, mert bele lettek ebbe kényszerítve.

Aztán persze volt nálunk családi áhítat, és biztattuk őket, hogy tartsanak egyéni csendességet, valamint, hogy vegyenek részt a gyülekezeti szolgálatokban, stb. És aztán az Úrra bíztuk, hogy vonja Magához őket.

Köszönjük az interjút!

Jean Potter is beszélt nekünk gyermekekről otthonoktatásról, nevelésről, életről. A leiratát itt elolvashatod




 

4 megjegyzés:

  1. Még van lehetőség jelentkezni a konferenciára. Amennyiben szeretnél részt venni, írj egy üzenetet az otthonoktato.konfi (kukac) gmail (pont) com címre.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Eszti!
    Köszönjük a sok-sok energiát, amit a konferencia szervezésébe fektetsz/fektettek!
    Már alig várom! :)
    Az interjúnak is megörültem...jó közelebb kerülni azokhoz az emberekhez/családokhoz, akik hasonló útat már végigjártak, mint amelyen mi botorkálunk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Virág, mi is megyünk!! Akkor most találkozunk végre élőben is:-)

      Törlés

Szívesen olvastátok