Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2013. március 13., szerda

Fizika és kémia felsőben? Otthontanulva?



Amíg a gyerekeink alsósok, az ismerősök csendben várják, hogy valahogyan 'jobb belátásra térjünk' és feladjuk 'otthonoktatós hóbortunkat'. Szerintem biztosak benne, hogy az otthontanítással kapcsolatos negatív tapasztalataink idővel felül fogják írni kezdeti lelkesedésünket, és emiatt még alsóban visszatérünk az oktatási rendszerbe. Aztán, ahogy közeledik a felső, és még mindig 'nem akarunk' váltani, előjönnek azok a bizonyos felsős tantárgyi aggályok. Mert, ugye, egy otthonoktató anya nem képesített kémiatanár, valószínűleg nem is reál beállítottságú. És, hát úgy nem lehet leoktatni egy gyereket - pláne többet! -, ha maga a szülő sem érti, miről van szó. A kérdés jogos és egyik olvasóm nagyon találóan fogalmazta meg. Ezt írta:

Tényleg tud egy "átlagos anya" mondjuk nyolcadikos kémiát, fizikát is tanítani? Nekem abba beletörne a bicskám. Nyilván felfogom, ha elolvasom előtte, de hogy lehet három gyerek anyagából úgy felkészülni, hogy többet tudjak, mint ők? Kicsit úgy érezném magam, mint az orosztanárból lett angoltanárok, akik egy lépéssel voltak a gyerekek előtt. Ezt hogy oldjátok meg?

A felsős reál tárgyak, leginkább a kémia és a fizika tanítását sokan felvetik, mint fő aggályt az otthontanítással kapcsolatban. Hallhatok erről rokonoktól és másoktól - ez egy olyan probléma, amely leküzdhetetlennek tetszik azok szemében, akik nemigen hisznek az egész koncepció működőképességében.

A legtöbben úgy képzelik el az otthontanulást, hogy anya az 'otthoni tanórák' idejére iskolai tanár-szerepbe bújik. Ha így közelítünk, akkor logikus a gondolat, hogy neki, mint tanárnak, ugyanúgy fel kell készülnie az egyes leckékből, és ugyanúgy le kell adnia a tananyagot, mint ahogyan az iskolában a tanárok teszik. Ez tantárgyanként akár több óra is lehet. Ha ezt még megszorozzuk a gyerekszámmal (és hozzáadjuk a háztartással kapcsolatos időtöltést), akkor kiderül, hogy a dolog otthon eleve kivitelezhetetlen - és így is van.

Nem nehéz belátni, hogy ha otthon iskolát szeretnénk csinálni, az nem fog működni, nem is működhet. De otthon nem csinálunk iskolát - többek között azért is vagyunk otthon, hogy otthon lehessünk és ne ott...

Figyelembe kell venni, hogy az otthontanítás merőben máshogyan működik és ezért más megoldásokkal is dolgozik, mint az oktatási intézmények. Nekem itthon nem az iskolai tanár szerepét kell a gyerekeim életében betöltenem, hanem anya vagyok, és ilyen minőségemben tanulunk együtt. Ez másfajta szemléletet követel, mint amikor iskolai tanárként valaki kizárólag a saját tantárgyára akar oktatni egy gyereket. Nekem nem saját tantárgyam van, hanem saját gyerekeim. És van jó pár tantárgyuk, amin együtt haladunk végig. Maga az otthontanulás tehát leginkább együtt-tanulás és nem anya otthoni tananyag-leadása.

Tananyag-leadásra tehát otthon nincsen szükség...

Sokan azt hiszik, hogy elképzelhetetlen dolog egy tanár magyarázatai nélkül, önállóan tanulni, pedig, ha jobban utánagondolunk, a legtöbben ezt csináltuk az iskolában is. Hiszen a tankönyvet értelmezve otthon(!) önállóan tanultunk, mert a tanórán hallottak nem voltak elegendőek ahhoz, hogy ott helyben sajátítsuk el az új anyagot (hiába is adta le azt egy szakképzett tanár). Otthon is ez a fajta önálló tanulás kerül előtérbe, de az iskolaitól eltérően itt folyamatos a háttérben jelen lévő szülői kontroll, így mindenféle segítség biztosítva van.

Mivel nem egy tanár által elmondott magyarázatra építjük a tanulást, ezért nincs is szükség arra, hogy én magam előre felkészüljek a féléves (vagy akár az aznapi) tananyagból. Természetesen évkezdéskor belenézek az adott tanév tankönyveibe, hogy legyen egy körülbelüli elképzelésem arról, amiről abban a tanévben szó lesz, de ennél több időt nem teszek bele a felkészülésbe. Ezt talán kicsit nehéz elfogadni, de ha nehéz, annak az az oka, hogy nem értjük, igazából hogyan is tanulnak a gyerekek, meg nehezen is vonatkoztatunk el attól a tanulási környezettől, amiben anno mi tanultunk.

Én azt látom, hogy tanár nélkül is megvalósulhat tanulás. A tankönyvek alkalmasak erre, szövegük adja magát. Ritkán igényel külön tanári magyarázatot a felkészülés, mivel a témakörök teljesen jól tanulhatóak az ott leírt utasítások alapján. De persze nekem alsósaim vannak. Felsőben, gondolom, nőni fog a tárgyi ismeretek mennyisége, és ez nyilván némileg másféle megközelítést kíván majd. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy az idő előrehaladtával a gyerekek is nőnek: műveltebbek, érettebbek, talpraesettebbek, felelősségteljesebbek lesznek.

Ezért is gondolom úgy, hogy mire odakerülünk, hogy ez a probléma a fizikával-kémiával esetleg aktuálissá válna, addigra a gyerekek birtokában lesznek a megfelelő készségeknek, szövegértési képességnek, amellyel fogják tudni értelmezni a szövegeket, melyeket meg kell tanulniuk. Ha pedig valamilyen probléma adódik egy-egy leckével, úgy gondolom, fogok tudni segíteni, hiszen az is csak egy szöveg, amit értelmezni kell tudni.

Hogyha mégsem lesz érthető a tankönyv, akkor majd keresünk olyan könyvet/tankönyvet, ami érthetően magyarázza el a megtanulandó anyagrészeket. Az internet és különböző ingyenes oktató videóanyagok, vagy megvásárolható dvd-k is segítséget nyújthatnak végső esetben. Az sem kizárt, hogy a gyerek éppen erre a tárgyra fog rákattanni és neki semmi nehézséget nem fog okozni...

Az előbbieket úgy írtam, hogy én nem vagyok ezeknek a tárgyaknak a szakértője. Itthon viszont nem is szükséges azzá válnom. Nekem nem kell okosabbnak látszanom, mint a gyerek: az ember felnőttként eleve okosabb, tapasztaltabb sok területen. Ami viszont a gyerekemnek az erőssége, abban hamar le fog pipálni, ez viszont törvényszerű, nem kell rajta fönnakadni. Itthon nem fogom presztízs-féltésből lenyomni a gyereket, ha többet tud, mint én, mert nem az az alapállás, hogy nem tudhat többet, hanem az, hogy nem kizárólag az intellektus létezik.

A gyerekem ne az okosságom miatt tiszteljen, hanem, mert én vagyok a szülő. Persze, ettől még nem árt tájékozottnak lenni, de ez úgyis adja magát, hiszen nekem is, a férjemnek is megvannak a magunk érdeklődési területei, és ezzel a gyerekek is tisztában vannak. Ugyanakkor, itthon engedjük őket, hogy ők is a saját érdeklődésük után menjenek és ezt teszik is. A tízévesem pl. már most többet tud történelemből, mint én vagy az apja, mert őt ez érdekli. Engem meg korábban ez nem annyira érdekelt, gyerekként sem, így én feleannyira sem látom át az összefüggéseket, mint most ő. (Érdekes, amióta otthonoktatunk, azóta magam is kezdem megszeretni a törit, mert a fiam szenvedélye folytán közelebbi kapcsolatba kerültem vele.)

Azt hiszem, a reál tárgyak azért annyira félelmetesek sokunknak, mert nem voltak jó tanáraink, akik miatt elhittük volna, hogy a számok, egyenletek, képteletek világa nem nehéz, hanem egyszerű és nagyon érdekes. Azért félünk, amikor kémiára meg fizikára gondolunk, mert emlékszünk a saját számonkéréseink katonás szigorára, és arra a küszködésre, amit az okozott, hogy otthon a füzetből reprodukáljuk a tanár által az órán levezetett törvényszerűségeket (gyakran sikertelenül).

Pedig nem kellene, hogy így viszonyuljunk ezekhez a tárgyakhoz, és nem kellene azt gondolnunk, hogy máshogyan nem is lehet azokat tanulni, csak vergődve.

Úgy gondolom, hogy két fontos dolgot kell megérteni a 'nehéz tárgyakkal' kapcsolatban (mindkettőre itthon jöttem rá ezek alatt az évek alatt). Az egyik, hogy a reál tárgyak nem életidegen dolgok, amikre csak fura laboratóriumokban élő antiszociális tudósoknak van szüksége - én régen azt gondoltam, hogy ezek a tárgyak csak az eredendően 'fanatikus tudós' alkatú emberek számára érdekesek. Hanem nekünk, mindennapi embereknek is sok közünk van hozzájuk, észrevétlenül jelen vannak a mindennapi életünkben - lehetnek tehát érdekesek nekünk is.

Itthon élve, tanulva ez nagyon evidens, hiszen a gyerekek kíváncsiak és ez a kíváncsiság nem szorítkozik a reál tárgyakon kívüli dolgokra. Amikor pl. meggyújtok egy gyufát és észreveszik, hogy lobban egyet, akkor kérdeznek. Amikor az étel gőzölög, megkérdezik, mi az. Ahogyan éljük a mindennapjainkat, olvasunk és tanulunk, úgy hallják a felnőtteket beszélni, hallják egymást tanulni és naponta sokszor felmerül a kérdés: anya, mi az? anya, miért van ez így?

Mi a sejt? Mi a politika? Mi az a gravitáció? Miért fúj a szél? Honnan van a felhő? És a gomba? Mi az a baktérium? Mi az az évgyűrű? És a tüdőrák? Melyik a legkeményebb anyag a világon? Én kire hasonlítok? Honnan jön az olaj? Mi van a földben? ... ezernyi kérdés, és, hát többnyire ezzel foglalkozunk otthon: válaszadással. Mert valaki mindig kérdez (még éjjel, meg evésnél is - vagy főleg akkor). Persze néha (ritkán) én is generálok beszélgetést: "Tudtátok, hogy...?" vagy: "Szerinted hogyan...?" És akkor már csak hozzá kell tenni a végén, hogy "na, ezzel foglalkozik a fizika/kémia/biológia". A nagyobbak már találgatnak is, amikor idáig jutunk.

Velük itthon élve én is megtanultam, amit az iskola nem tudott nekem megtanítani: vagyis azt, hogy a fizika, a kémia, a biológia mind körülvesz bennünket, és ha nem tartjuk őket erőszakosan tantárgyi steril környezetben, akkor el fog kapni a gépszíj és nem fognak a sztereotípiáink akadályozni abban, hogy többet akarjunk megtudni mindezekről. Mert az életben a tantárgyak annyira összefüggenek, hogy hihetetlen. És annyira egyszerűek ezek a dolgok, hogy már többször azon kaptam magam, hogy fizikai, kémiai, biológiai törvényeket magyarázok az alsósaimnak meg az 'iskolaelőttinek'. És élvezik, meg én is! Persze, nem kell nagy dolgokra gondolni, de úgy hiszem, mindenféle tanulási hajlandóság itt indul: a természetes érdeklődésnél.

Ha érdekel egy tantárgy, akkor nem fogok elborzadni attól, hogy az mennyire nehéz. Az ugyanis, hogy mit gondolunk a reál tárgyakról a prekoncepcióinkon is múlik. Negatív előítéleteink sajnos képesek csírájában elfojtani a motivációnkat azzal, hogy elhitetik velünk, hogy ezek a tárgyak unalmasak, nagyon bonyolultak és semmi közük személyesen hozzánk.

Talán azért is tartunk ennyire ezektől a tantárgyaktól, mert sosem alakult ki a természetes érdeklődésünk velük kapcsolatban. Viszont, ha egy gyerekben megvan a természetes érdeklődés (és melyik gyerekben nincs!), akkor nem lesz nehéz értelmet és motivációt találni arra, hogy leüljön és közelebbről szemügyre vegye ezeket a bonyolultnak titulált mumus-tárgyakat. Természetes érdeklődéssel és motivációval képes lesz beletenni az energiát, ami ahhoz kell, hogy kódfejtse magának azt az adott tárgyat. Kizárólag azért, mert érdekli.

A másik, amire itthon rájöttem, az az, hogy az egyik ember szenvedélye ad inspirációt a másiknak egy adott tantárgyat kedvvel tanulni. Minden olyan ember életében, aki fiatal felnőttként olyan szakmát választott magának, ami nem annyira kézenfekvő, volt egy kezdeti impulzus. Egy számára meghatározó ember - tanár, szülő, ismerős -, aki maga szenvedéllyel rajongott azért a tárgyért. Ezt a természetes rajongást azzal fejelte meg, hogy szeretettel telve megmutatta annak az érdeklődő fiatalnak, hogy milyen egyszerű, csodálatos és érdekes is mindaz, amiért ő úgy rajong! Az ilyen rajongás pedig mindig ragadós.

Sok esetben mély és szeretettel teli ez a fajta kapcsolat. És emiatt oly erőteljes lesz a tapasztalat, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy orientálja a fiatalt. Más szavakkal: ha valamiről (legyen az bármi) erőteljes jó benyomást szerzünk egy az iránt rajongó embertől, akkor jó eséllyel magunk is érdeklődőkké válunk azzal a dologgal kapcsolatban. Mert a szenvedély ragadós.

Itthon az egyik célom (és mostanában sokat gondolkozom ezen) eljuttatni a gyerekeimet olyan személyek közelébe, akik rajonganak azért, amit csinálnak. Tulajdonképpen mindegy is, mi az - mármint egészséges, felnőtt szakmákra és hivatásokra gondolok - a lényeg, hogy őszintén szeresse azt, amit csinál.

Persze, nem arról szól az itthonlétünk, hogy kidelegálom a családtagokat a haszon miatt - úgy hiszem, elsősorban a család a haszon az otthontanításban. Nem elitképzés miatt vagyunk itthon, hanem azért, hogy együtt legyünk. Hisszük, hogy az együttlétben formálódnak leginkább a kapcsolatok - és legelsősorban kapcsolatokat építünk, nem tehetséggondozunk. Éppen ezért a szenvedélyes embereket elsősorban a családon, meg az ismerősi körön belül keresem - na, nem is keresem, inkább csak nyitott szemmel járok és megragadom a kínálkozó alkalmakat ilyenféle tapasztalatok szerzésére. És vannak, rendszerint nem is kell messze menni értük...

Most elsősorban nem azért foglalkozom ilyesmikkel, mert a gyermekeimet így akarom orientálni egy adott szakma felé, hanem mert a szenvedély inspirál. Ez segít nekik megtanulni megszeretni mindazt, amit muszájból kell elvégezni. Hiszen meglátják, hogy vannak olyan emberek, akik érdekesnek találják ezeket a tárgyakat.

Emellett sokadik nagy előnye az otthonoktatásnak a kollektív prekoncepció-mentesség is. Mert itthon nem kell megküzdeni az iskolában tanuló gyerekek körében közszájon forgó általános bölcsességekkel (a matek uncsi, a kémia nehéz, a magyar értelmetlen, nyelvet tanulni nyögvenyelős). Itthon nem ciki akarni még többet tudni - még, ha kémiáról van is szó. És így azért nem olyan rémes ez az egész felsős reál tárgy-problematika.

Még egy gondolat, ami ide kapcsolódik: az iskolában a tantárgyi nehézségek hátterében gyakran nem a tanuló, hanem a tanár személye áll. Úgy értem ezt, hogy sok tanár rajong a tantárgyáért, de utálja a gyerekeket. Egy ilyen tanár nem lesz képes a tantárgyát megszerettetni a tanítványaival, és ez csak még egy okkal több lesz, amiért nem szívleli majd őket...

Ha valaki a tantárgyát szereti, de a tanítványait nem igazán, akkor nem fog sok energiát tenni abba, hogy lehetőséget biztosítson a tanítványainak átvenni tantárgya iránti rajongását. Egy ilyen tanár nem akarja, hogy egyszerűnek és érdekesnek találjuk a tananyagot, ellenkezőleg: bonyolultnak és nehéznek mutatja majd be, azt sugallva, hogy csak bizonyos kiválasztottak érthetik azt meg (ez egy szűk réteg, akiket valami oknál fogva a kegyeibe fogad). Mivel nem hiszi el, hogy a többség is képes lenne megszeretni és megérteni a tárgyát, az alapokra, magyarázatokra nem fektet kellő figyelmet és ez a bonyolultabb anyagrészeknél megbosszulja magát.

Az előbbi folyamatot az is előremozdítja, hogy az oktatási intézményekben az idő egy komoly faktor. Az iskolák arra vannak berendezkedve, hogy a tanárok tananyaghajcsárok legyenek. Megkövetelik adott mennyiségű tananyag adott idő alatti átjuttatását a tanulóhoz - függetlenül attól, hogy adott időpontban a tanuló mennyire áll készen az említett ismeretanyag befogadására. Így viszont az oda járó gyerekek esetében is úgy működik ez, hogy a tényleges tanulási folyamat (időhiány miatt) kiszorul az intézményből. Ezért aztán az ő tanulásuk is jobbára otthon, 'szakértői' kontroll nélkül, az édesanyjuk jelenlétében zajlik. Nem kell tehát ettől annyira tartani.

Ha a tanáraimra gondolok, azt kell mondjam, hogy nagyon kevés volt közöttük, aki a tantárgyáért és a tanulóiért is szenvedélyesen rajongott. Talán ennek is tudható be, hogy gyerekként csak pár tantárgyat szerettem nagyon, a többit meg elviseltem, és akadt pár olyan, amit nem annyira szerettem. Talán lehetett volna fordítva (úgy, hogy szinte minden tárgyat szeretek), hiszen ez az érdeklődéstől függ, de akkor még ezt nem is gondoltam. Felnőttként kellett rájönnöm, hogy mindegyik tantárgy érdekes a maga nemében. És, hát, ezért is vagyunk otthon: úgy hiszem, könnyebb így megtartani a természetes érdeklődést, mint egy másik közegben.



   

Szívesen olvastátok