Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2013. január 21., hétfő

Miért választják a munkát a gyerekeik helyett?



Olvastam Eszter korábbi posztját és nemcsak egyetértek vele, de tovább is szeretném gondolni. Sajnálatról van benne szó: arról, hogy ki mi veszít azzal, ahogyan él, és a döntéseivel, amelyeket meghoz. Nagyon érzékeny téma ez, és én is úgy vagyok kicsit, hogy élőben nincs fórum erről beszélni, na, de majd itt a blogon kiírom, ami bánt.

Amikor olvastam Eszter gondolatait, mélyről szakadt fel bennem is az a kérdés, hogy miért? Miért választják a munkát a gyerekeik helyett? Főképpen: miért teszik ezt hívő édesanyák?

Tudom, tudom, van ezernyi érv, egy részük az anyagiakkal függ össze... de legyünk őszinték: mi választjuk a munkát és mindent, ami ezzel együtt jár. Mi választjuk és nem sírunk, hogy ez így nem oké. Mi választjuk - nem foglalkozva azzal, hogy a gyerekeinknek ránk van szüksége és nem kortársakra, nevelőkre, mindenki másra. Mi választjuk - miért választjuk??

Hogyan lehet, hogy egy anyának megfelel az elszakadás? Hogyan nem zavarja, hogy mások kezei alatt fejlődik a gyermeke? Hogyan nem érinti meg, hogy mások formálják az ő kicsinye jellemét, mások tanítják meg az élet dolgaira és mások látják felnőni? Hogyan nem sajog a szíve azért, hogy napi sok órára kiadja a kezéből azt, akiért ő a felelős?

Lehet, hogy nem felel meg neki; lehet, hogy zavarja; lehet, hogy megérinti, és az is lehet, hogy sajog a szíve - de mégsem annyira, hogy egy másfajta döntés felé mozduljon. Nem annyira, hogy ne menjen vissza dolgozni, hogy mégis otthon maradjon.

A választáson gondolkozom, mert ez egy választás. Korábban azt gondoltam, hogy sokaknak nincsen valódi választási lehetősége, mert nem tehetnek mást, mint azt, hogy kényszerből dolgozni mennek. Ma kicsit másként látom ezt: úgy, hogy kevés anya áll valódi szükségből munkába.

Nem arról van szó, hogy egy átlag magyar család vígan elboldogulna egy fizetésből is: nyilvánvalóan mindenhol komoly bevételi forrás a családi kasszában a dolgozó asszony jövedelme. Mégsem ez a fő érv a munkába állás mellett: legalábbis kevesek esetében van szó elkerülhetetlen, megoldhatatlan, megváltoztathatatlan (emiatt igencsak kényszeredett) helyzetről.

Az igazság az, hogy ha az életünk múlna rajta, némi kreativitással meg tudnánk oldani az otthonmaradást - de nem gondoljuk, hogy ezen bárkinek az élete múlna (pedig dehogynem...)

Azt tapasztalom (és újra mondom, elsősorban és leginkább újjászületett, hívő asszonyokról beszélek, nem másfajta világnézetet képviselő vagy súlyosan hátrányos helyzetű anyákról), hogy az anyagi szükséglet felmerülése előtt van egy 'anyai szükséglet', ami sürgeti a munkába állást. Az az anyai szükséglet, hogy értékesnek és szeretettnek érezze magát.

Ha értékesnek és szeretettnek érezné magát otthon, akkor tudná, hogy jó helyen van, és nem akarna elmenni: így az anyagi problémákra is mást megoldást keresnének családilag. De értékválságba kerül, és úgy gondolja, hogy a szükségletét nem tudja otthon betölteni. Ezért merül fel benne, hogy visszamenjen dolgozni. A munkába visszaállás tehát elsősorban nem egy külső (családi) szükséglet, hanem egy belső (anyai) szükséglet kielégítésére tett próbálkozás, vagyis egy igény az anya részéről.

Ez az igény arról szól, hogy az otthon eltöltött évek után kezd elégedetlen lenni mindazzal, ami ő, meg azzal is, ahogyan mások őrá tekintenek és a helyzetet orvosolandó, dolgozni vágyik. A munkába visszaállás igénye valójában a beöltöttség, értékesség, szeretettség érzésének szükségét orvosolandó próbálkozás.

Nézzünk bele most egy kicsit mélyebben ebbe az igénybe...

Amíg a gyermeke gyámoltalan csecsemő volt, addig volt valódi értelme, jelentősége az édesanya otthonmaradásának, hiszen nélkülözhetetlen, de legalábbis nehezen nélkülözhető feladatot látott el. De eltelt az a pár év (hogy ha több gyermeket vállaltak, akkor az a pár inkább a tízhez közelít), szóval eltelt az a pár év, amikor majdhogynem pótolhatatlan volt, és már nem elég önmagának: már kissé degradáló rá nézve, hogy 'csupán', mint feleséget és anyát tartják számon.

Nem jó, hogy így érez, de a keserű igazság az, hogy kevés hívő édesanya karriertervei között szerepel a kizárólagos családanyaság.

Nem akarják aktív éveiket otthon ülve elfecsérelni, ráadásul gyermekük pár éves kora után pótolhatónak gondolják magukat. A társadalom is nyomja őket 'előre', az ismerősök is egyre inkább megfogalmazzák azt a várakozásukat, hogy lássák őket kilépni a szennyes pelusok és a konyhai kötény bűvköréből (ugye több gyermeket nem vállaltok?!), hogy végre ismét tevékeny, termelő tagjai legyenek a társadalomnak. Sokuk végül beadja a derekát, mert belül már felmerült az a bizonyos igény: értékemet visszaszerezni, vagy esetleg növelni is.

"Hasznos akarok lenni: kimenni a négy fal, a mesekönyvek és a háztartási teendők közül. Ki a való világba, ahol igazi felnőtt emberek igazi értelmes felnőtt dolgokat csinálnak. Otthon voltam sokat: gyermekeimmel gyermekké lettem kicsit, rácsodálkozva az élet apró csodáira és figyelve egy élet kibontakozását, gyermekemet. De most megrázom magam, és továbbállok, mert minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy életem hátralévő részében háztartásbeliként kelljen definiálni magam. Ez nekem nem imponál - a munkával járó új kihívások viszont igen."

Mondhatni, íme, itt a magyarázat a miértre: így történik az ötölés a munkába álló édesanyák fejében. De én még mindig reménytelenül fennakadok ezen az egészen és nem tudok továbblépni. Nem tudom elfogadni, hogy az anyák azt mondják: rendben van ez így.

Mert azt mondják, hogy:

... nem baj az, ha nem kizárólag velem tölt a gyermekem időt;
... nekem jó újra dolgozni, a csemete pedig jól érzi magát az oviban/suliban, ott vannak a kis barátai;
... tudom, hogy jó helyen van a gyermekem, és kibírjuk, hogy hét közben alig találkozunk;
... nem kell túlzottan magunkhoz kötni őket;
... nem tarthatjuk őket otthon, burokban;
... inkább töltök vele napi kevesebb minőségi időt, mint hogy állandóan rámásszak a jelenlétemmel;
... rendkívül meggazdagítja az, hogy mások hatnak rá jobban;
... a jövőmre is gondolnom kell, és most adott egy tuti lehetőség, ami, ha elúszik, ki tudja, mikor lesz hasonló!

Logikus, persze, de ezzel a racionálisnak tűnő érveléssel csak eltereljük a figyelmet a lényegről, ami az, hogy nekünk, anyáknak rendben van, ha a gyerekünk távol van tőlünk, és örömmel (felszabadultan!) bízzuk más személyek gondjaira őket. Mert.Nekünk.Ez.Felel.Meg. A háttérben leginkább a saját idő, a felnőtt tevékenységek iránti igény áll: az, hogy bizony jólesik napi több órát nem a gyerekeinkkel tölteni.

A bölcsőde, a családi napközi és az óvoda alapvetően gyermekmegőrző funkciójú intézmények, az iskola pedig olyan, amely az előbb említett 'előny' mellett leveszi a tanítás és a nevelés fáradságát is a dolgozó szülők amúgy is terhelt vállairól.

Tény, hogy ha intézményesítjük a gyermekeinket, akkor a magunk céljaira és vágyaira jobban jut idő, így az intézményes oktatás-nevelés segítségével munkánkat is, gyermekeinket is látszólag jól bele tudjuk illeszteni az életünkbe. Látszólag. Közelebbről megnézve viszont teljesen nyilvánvaló, hogy az a fajta tökéletes időzsonglőrködés, amelyet egy dolgozó anyától megkívánnak, nem megvalósítható, csak valaminek a rovására. Tehát, amikor az anyák dolgozni mennek, végül mégis a munkát választják a gyerekeik helyett.

 Miért nem mondunk és gondolunk mást - jobbat - felőlük? Például azt, hogy:

... nem baj, ha kizárólag velem tölt a gyermekem sok időt;
... nekem jó itthon és a csemete is jól érzi magát így, itt van a szerető családja;
... tudom, hogy otthon jó helyen van a gyermekem, és nem akarjuk kibírni, hogy hét közben alig találkozunk;
... az nem baj, ha egy gyermek a szüleihez ragaszkodik, nem a haverjaihoz;
... nem engedhetjük őket kétes közegbe, az iskola való élettől izoláló burkába;
... inkább töltök vele sok időt, mint hogy lemaradjak az életéről és a formálás lehetőségéről;
... rendkívül meggazdagítja őt, ha a család bensőséges kapcsolatai hatnak rá jobban;
... a gyermekem jövőjére is gondolnom kell, és most adott egy tuti korszak az ő életében, amíg felnő, amihez - ha elúszik - nem lesz soha hasonló!

Ne higgyük el, hogy jó a gyermeknek az otthontól távol! Hajnalban kelni; késő délutánig egy intézményben lenni; a szeretteitől izolálódni; a szüleitől függetlenedni; kortársak jellemén csiszolódni dacos gyermekké, lázadó kamasszá, tapasztalatlan felnőtté!

A munkába és intézménybe rohanós családi hétköznapokat a gyermekek hamarabb megszokják, mint az anyák, de ettől még egyikük számára sem ideális ez a helyzet. Pedig lehetne az.

Át lehet rendezni az életünket és Krisztusban meg lehet találni a valódi asszonyi indentitást. Ehhez nem kell elmenni otthonról. Ha megértjük, hogy az értékünk állandó és független attól, hogy mely helyszínen vagyunk (Isten előtt nagyon értékes és nagyon szeretett személyek vagyunk), akkor maradéktalanul meg tudunk elégedni a saját szerepünkkel, és így nem lesz szükségünk az otthontól távol, gyermekeinket intézményesítve keresni új kihívásokat.

Nekik szükségük van ránk. Most, amíg kicsik... és három éves koruk után... és ötéves koruk után... és tizennégy éves koruk után... és tizennyolc éves koruk után...

Szeretetünket, útmutatásunkat, jellemünket, hitünket a mindennapokban vágyják tapasztalni: a gyermekek a szívük mélyén erre vágynak. Ne fosszuk meg őket önmagunktól hamis felnőtt igényeink vonzásában! Találjuk meg valódi identitásunkat magában a Forrásban: Jézus Krisztusban! És ha egyszer már megtaláltuk ezt az identitást, akkor hagyjuk, hogy kihasson a mindennapjainkra! Engedjük hozzánk jönni a gyermekeket, hogy rajtunk keresztül Hozzá mehessenek! Válasszuk a családot, az otthont a távol végzett munka helyett, hogy aktív éveink ne hiábavalósággal eltöltött évek, hanem olyanok legyenek, melyeket bölcsen használtunk gyermekeink javára.

Jó és hasznos dolog egy asszonynak az otthonában szolgálni az Urat. Igaz, hogy nem túl látványos ez: a fáradsága gyakran marad észrevétlen a külső szemlélődő számára, és nem kecsegtet a világi munkák előléptetéséhez hasonló elismeréssel sem. Mégis felettébb áldott tevékenység és meglesz a jutalma alkalmas időben Attól, Akinek a szeme mindent észrevesz.




 

42 megjegyzés:

  1. Szia Eszti!
    Sok mondanivalóm támadt bejegyzésed olvasása közben. Írhatok inkább ímélben?
    Erzsi

    VálaszTörlés
  2. Hát persze, Erzsi. fiukahajoban (kukac) gmail (pont) com

    VálaszTörlés
  3. Nekem azt nagyon nehéz volt megérteni, hogy a kortárskapcsolat óvodás kortól nem a gyerek személyes igénye. A munkába állás pedig azért volt vonzó, mert a 3gyerek közben úgy éreztem, magamat teljesen elvesztettem. Már azt sem tudtam, mi tetszik, mit csinálnék szívesen, annyira alárendelődtem a mindennapi eseményekben a többieknek. A munka az a dolog volt, ami még én voltam a gyerekek előtt... és erre nagyon vágytam. Valamire, ami én vagyok.
    Az anyagiak megítélése azért nagyon kettős: a fizetésem kidobtuk az ablakon: elköltöttük gyógyszerekre, orvosokra, semmivel nem jövünk ki rosszabbul munka nélkül.
    A baj az, hogy a gyerekekkel való otthonlét gyönyörűségét nehéz leírni, átadni, előre elképzelni. Eszter írásához kapcsolódva: én is őszintén sajnálom azokat a szülőket, akik megerőszakolják a szívüket, lelkiismeretüket.
    Nem tudják, mit veszítenek.
    Számomra egyébként az is döbbenet, hogy még a például kisebb gyerekkel otthon lévő anyukák is mennyire szívesen küldik el maguktól oviba a gyereküket, és hogy semmiféle rugalmasságra nem képesek... pl: hogy csak heti 1-2X járjon. A szabály, az szabály, a rendet, rendszerességet meg kell tanulnia, meg ilyen hülyeségek....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eszter, én is ugyanezt látom: hogy az anyák boldogan intézményesítik a gyerekeiket, még akkor is, ha otthon vannak a kisebbjükkel. Azért, mert - mint mondják - jobb ott a gyereknek, meg mert erre van igénye. Pedig nem a gyereknek, hanem a szülőnek van erre igénye...

      A magam elvesztése nagyon is valóságos probléma: olyan, ami kell, hogy arra sarkalljon minden otthon maradó édesanyát, hogy élhető családi életet alakítson ki. Nagyon sokan erejükön fölül nyújtanak a gyermekük az első éveiben: annyira felemésztik magukat a róluk való gondoskodásban, hogy azt gondolják, ezt még további évekre meghosszabbítva nem lesznek képesek ép elmével, idegösszeomlás vagy identitászavar nélkül végigküzdeni. És igazuk van, mert túlhajszoltan nem lehet hosszú távon bírni. egyesek ezért menekülnek vissza dolgozni

      Úgy gondolom, hogy nagyon bölcsnek kell lennünk, és Istenben megtalálni a forrásunkat. És úgy alakítani az életünket, hogy abból valami megmaradjon, hogy legyenek tevékenységeink, amiben fel tudunk töltődni.

      Köszönöm a hozzászólást, Eszter: a gondolataid hozzátettek a poszthoz!:)

      Törlés
  4. Sokat akartam írni, de mégiscsak ennyit fogok: Köszönöm ezt a posztot az Úrnak és neked is. Telitalálat MOST, NEKEM. Fejbe kólintott, helyrerázott.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Bea, hogy írtál. Örülök, hogy épített mindaz, amit olvastál: Istené a dicsőség érte. Ő méltó a dicséretre!

      Törlés
    2. Nincs mit hozzátennem, örülök, hogy megint írtál erről.
      Amikor megszületett a harmadik gyerekünk, anyósom megkérdezte, mikor tervezem, hogy visszamegyek dolgozni...annyira váratlanul ért a kérdés, és annyira meglepett...mert eszembe sem jutott, hogy ez is egy alternatíva. Aztán kétszer is megpróbáltam munkahelyen dolgozni, de mind a két alkalommal be kellett látnom, hogy ez a család rovására megy. Érdekes megtapasztalnom, hogy a nagyobbaknak legalább annyira szükségük van rám, mint a kisebbeknek. Persze máshogyan...
      Sok pszichológus beszél a kóros kötődésekről....szerintem pont azokban a szülő-gyerek kapcsolatokban alakulnak ki kóros kötődések, ahol idő előtt szét lettek szakítva a "kötések". Ha minden a maga idejében történik, a gyerek megérik az elszakadásra, az önálló életre.

      Törlés
    3. Köszönöm, Virág, hogy ezt megírtad.

      Törlés
  5. Mert visszajelzést 20-25 év múlva kap! Biztatás helyet, bántást naponta kapja! Minden tiszteletem azoké akik ,ma még sajnos kevesen vannak nem csak a testi fejlődésre figyelnek, ha nem a lelki fejlődésre is szentelnek időt! Ők otthon vannak és erőt merítenek naponta a gyerek mosolyából!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon igazad van. Visszajelzés majd sok év múlva, amikor felnőnek a gyerekek, akkor várható. És addig sokszor van, hogy döcög a szekér otthon - és ilyenkor válaszúthoz kerül az ember. De ha ott cél a szemünk előtt, és tudjuk biztosan, hogy a gyerekünk javát azzal munkáljuk legjobban, ha otthonmaradunk, akkor át lehet lendülni a válaszúton. Akkor a kísértés nem fog erőt venni rajtunk.

      A holtpontok idején nagyon fontos, hogy ott legyen egy vagy két megértő személy az ember mellett, aki fölfelé irányítja az ember figyelmét. Mert a gyermekek mosolya nem mindig elegendő ehhez - de sokszor igen!

      Köszönöm, amit írtál, Micska Ma.

      Törlés
  6. Szia Eszti!

    Ez nagyon ütősre sikerült. Épp itt tartok. Elveszek a gyerekek közt, és közben szétszakít a bűntudat, hogy másra bízom őket. : (((
    Hogyan? Hogyan tarthatjuk meg közben magunkat?? Eszti, Te hogy csinálod?

    il

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. il, azt hiszem, posztot írok ebből. Jó téma és fontos téma, mély téma, amit fölvetettél és nem tudok pár mondatban válaszolni. Kis türelmet kérek még ehhez. Addig tarts ki, il!

      Törlés
  7. Kedves Eszti!

    Olvasgatom időnként a blogodat, most azonban nem bírtam megállni csak az olvasásnál. Azt írod, szerinted nagyon kevesen vannak, akik kényszerből mennek dolgozni. Hát éppen ma beszélgettem erről az anyukámmal,azt mondtam neki, úgy érzem, egészen más irányba futok, mint szeretnék, de muszáj. A férjem most rendkívül keveset keres, ez az ára, hogy hűséges maradt a munkahelyéhez. Igyekszem ebben a hűségben azzal támogatni, hogy én is keresek pénzt, mivel 5 gyereket havi 160000 Ft (igaz, plusz csp.)-ból Bp-en szerintem nem lehet eltartani. Ez szerintem kényszer. Nagyon szívesen maradnék itthon (bár az otthonoktatással nem értek egyet, de ez nem is érdekes..), annyira szeretem az otthonunkat, de nem megy. És kicsit fáj, amit írsz, hogy ez önmegvalósítás.. Hát nem, nem az...

    Egy ötgyerekes

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ötgyerekes!

      Egyáltalán nem gondolom, hogy mindenki önmegvalósítani jár munkába. A poszt arról szólt, hogy sajnos az anyák, különböző okok miatt dolgozni járnak, pedig a gyermekeik mellett lenne a helyük. Ahogy írtam is, úgy gondolom, sokaknál valóban önmegvalósítás a motiváció a munkába állás mögött - máskülönben minden követ megmozgatnának, hogy olyan megoldást találjanak, amikor otthon tudnak maradni (de nem akarnak otthon maradni). Bizonyára vannak olyanok is, akik nem kifejezetten az önmegvalósítás végett mennek vissza dolgozni, de ezekben az esetekben is igaz, hogy a helyzetükre nem találnak olyan megoldást, amelyben az otthonmaradásuk biztosított.

      Nem akartam lelki gyötrelmet okozni neked, de továbbra is úgy érzem, hogy ha édesanyaként látnánk, mekkora jelentőségű az otthonmaradásunk, vagyis ha éreznénk, hogy valaki élete tényleg múlik azon, hogy otthonmaradunk-e, akkor akárhogyan is, de találnánk megoldást a problémánkra.

      Természetesen az édesanya otthonmaradása az egyik oldal. A másik az, hogy a gyerek is maradjon otthon. Hiszen, ha a szülő otthon van, de a gyermeke továbbra is egy intézményben, akkor az anya megint csak nem tud gyermeke életében úgy részt venni, ahogyan az kívánatos lenne.

      Nem akarok a te helyzetedben okos lenni, mert az nem az én dolgom. De hiszem, hogy sok mindent át lehet szervezni, ha az ember valamit kiemelkedően fontosnak tart. Úgy gondolom, ez a prioritások kérdése. Lehet (elképzelhető), hogy adott esetben nem a lakóhelyhez, a munkához vagy bármi máshoz kell ragaszkodni, hanem ahhoz, hogy anya és gyermeke otthonmaradhasson. Én ezt így látom, de tudom, érzem, hogy ez nagyon érzékeny téma és senkit nem áll szándékomban ledegradálni az ő döntésében.

      Törlés
  8. Ez nem olyan egyszerű,és semmi sem fekete vagy fehér! Én nem szórakozásból,kikapcsolódásból megyek dolgozni,hanem kenyérkeresésből és 5 évig otthon voltam a lányommal,húztam ameddig lehetett és szakad meg a szivem,hogy kevesebbet vagyunk együtt ,itthon. De ha lenne más megoldás,én is szivesebben lennék újra itthon vele...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Renáta baba, én szeretném hinni, hogy mindig van más megoldás...

      Törlés
  9. Nekünk 3 gyerekünk van, mindegyik a törvény szerinti - eddigi - legkésőbbi időpontban, 5 évesen ment (megy)oviba, és csak délig voltak ott. A suliban sajnos kötelező a du-i napközi (nem iskolaotthon), bár amikor csak lehet elhozom őket. Így is megkaptam a tanító nénitől, hogy "elrontottam" a gyerekeinket azzal, hogy nem 3 évesen és egész napra mentek oviba, mert így "túlságosan" kötődnek hozzánk. Pedig meg kéne tanulniuk, hogy egész nap intézményben vannak, mert ott jobb nekik.

    Nekem nagyon tetszik az OO, de nincs erőm szembe menni az iskolánkkal és a tágabb családdal...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy ezt leírtad. Nagyon sajnálatos, hogy egy iskolában probléma, hogy a gyerekek "túlságosan" kötődnek a szüleikhez. Mégis kihez kellene kötődniük?? Ez a fajta gondolkodás leleplezi azt a szándékot, hogy az iskola a gyermek és a szülő közé akar állni, és a gyermekeket el akarja szakítani a szüleiktől. Jó dolog, hogy ki tudtátok használni a törvény-adta 5 évet otthon.

      Az otthonoktatásról úgy gondolom olyan döntés, amely nagyon személyes. Nem az iskolának és nem is a tágabb családnak döntünk: a mi gyerekeinkről van szó, és ezért minden mi döntésünkért 100%-ban minket terhel a felelősség, nem hivatkozhatunk másokra. Az, hogy mit gondolnak mások nem fontos - nem lehet mindenkinek megfelelni és nem is ez a lényeges. Természetesen az OO olyan döntés, ami, ha megérlelődik az emberben, idővel képviselni kell majd mind az iskola és a tágabb család felé. Ezért kell bizonyosságot szerezni arról, hogy jó döntést hoztunk.

      Törlés
  10. Szia Eszti! Azzal kezdeném, hogy én nem vagyok hívő, sem otthonoktató anyuka, ráadásul csak egy gyermekem van (nem saját választásból:-((( Mégis mélyen egyetértek veled és minden nap hálát adok, olyan férjem van, aki megteremti a lehetőséget, hogy otthon legyek a gyerekkel és annyit foglalkozzak vele, amennyi jólesik mindkettőnknek. Ráadásul ő is olyan rendben dolgozik, ami lehetővé teszi, sokkal több időt töltsön a fiával, mint az átlag apuka. Persze ez bizonyos területen lemondással jár. Például az önmegvalósítás félretevésével vagy legalábbis elnapolásával, az anyagi boldogulás magasabb szintjéről való lemondásról. De mi ezzel csak Nyertünk! Van egy intelligens, kedves, hihetetlenül kiegyensúlyozott kisfiúnk, aki úgy érzi, olyan bástya az otthona, amely mindig, minden körülmények között biztonságot, boldogságot, szeretetet jelent neki. El sem tudtam volna képzelni soha, hogy az én gyermekemet más tanítsa meg az élet dolgaira, hogy az értékrendjét más ember alapozza meg, vagy csak az élet szépségeit más mutassa meg a számára. Az én gyerekkorom minden viszontagság ellenére gyönyörűen telt, mert volt egy tündéri dédnagymamám, aki egész nap velem volt és lépésről lépésre bevezetett az élet rejtelmeibe. Amikor a gyerekemről ábrándoztam mindig ilyennek képzeltem el a gyerekkorát. És ma bizony sokszor könnybe lábad a szemem, amikor feláll mellém a gyúródeszkához tésztát szaggatni vagy nagy komolyan odakucorodik az ablak alá, a konyhában a kis sámlira beszélgetni, mert mindig az a valamikori barna kislány jut eszembe róla, aki hajdan voltam. Pontosan tudom, hogy az élet nagy dolgai nem a külföldi nyaralásban, a márkás ruhában, vagy a legújabb videó játékban rejteznek, hanem ezekben a konyhában odaülős, mesélős pillanatokban. Ez jön vissza majd sok év múlva, meg a párnacsata, az esti altatódalok a meghitt összebújásokkal, a hóangyal a dombon, ugrálás a szalmabáláról és még sorolhatnám a milliónyi apróságot. Ettől lesz édes, meleg, biztonságos és kicsit mesés a gyerekkor. Sajnálom, aki anyagi okok miatt vagy önhibáján kívül nem tud csak minimális időt tölteni gyermekével, de azt is tudom rengetegen vannak, akik nem is akarnak, mert a gyerek számukra csak nyűg, teher, szerepjátékuk kelléke. Sajnos.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad van, egyet kell veled értsek. De hála Istennek, van más lehetőség is, és te nagyon szépen leírtad, hogy milyen csodaidő az, amit otthon töltünk! Köszönöm a soraidat igazán megérintett, jól esett a lelkemnek.

      Törlés
  11. Felháborító, hogy a ma uralkodó vélemény az, hogy minél hamarabb szakítsuk ki a gyermeket a családból, és kisebb-nagyobb intézményekben neveljék őket idegen személyek! Sőt, az a tendencia, hogy a szülő még hamarabb adja ki a családból a gyereket, és még több időt töltsön el az intézményben. És ez már törvénybe is lesz (vagy már van is?) iktatva!
    Erzsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Erzsi, jól látod. Tendencia az, hogy minél előbb kivegyék a szülők fennhatósága alól a gyermekeket, hogy az állam azt nevelhesse beléjük, amit akar. Ez nyugaton már működik, de felénk is érezhető ennek a trendnek a szele, sajnos. A háttérben nyilván az a régi igazság áll, hogy aki sok időt tölt a gyermekkel, az formálja őt. Minél korábbi életkorban kerülnek napi minél hosszabb időkre 'mások' fennhatósága alá, annál hatékonyabb módon lesznek képesek azok a 'mások' saját gondolataik (ideológiájuk) szerinti emberré formálni őket. ld. spártai katonanevelés, jezsuiták.

      Úgy tűnik, az intézmények jobban tudatában vannak gyermekeink fölötti befolyásuknak, mint sok szülő, aki nem érzékeli, hogy az utódokkal töltött idő mekkora formáló erővel bír...

      Törlés
  12. Hát, Eszter ez valami kozmikus telepátia. Mostanában, amikor egyre többen kérdezik, hogy ment az első félév otthon, egyfolytában ehhez a gondolatkörhöz kanyarodok vissza. Én mindig, még kamasz koromban is tudtam, hogy sokat akarok a gyerekeimmel lenni, de engem is meglepett a harmóniának és az érzéseknek az intenzitása, ami az első otthonoktató félévünkben ért. Én tényleg azért kezdtem otthon oktatni, mert nem akartam az iskolát, a többi részébe bele se gondoltam. És most azt gondolom, az iskolamentesség ebben mégiscsak a legkevesebb rész. Sokkal fontosabb ennél a család egysége, a közös lüktetés, ami a gyerekeknek ebben a korában már nem jellemző a családokra.

    Nem népszerű vélemény, de nagyon egyetértek veled abban, hogy ezt sokkal többen megengedhetnék maguknak, mint ahányan teszik. Beszélgettünk róla, hogy sokat halljuk mindketten, hogy könnyű nektek és ti megtehetitek. Nem, egyáltalán nem könnyű és nem tehetjük meg. Hanem így döntöttünk. Ehhez kell egy pár, aki a hagyományos szereposztáshoz híven tolja a szekeret és elfogadja, hogy szerényebb körülmények között élünk, mint amilyet mondjuk két rendes keresetből lehetne teremteni.

    A másik, amiről nem írsz, mert nálatok nem így van, hogy azért ez már nem a 80-as évek, Ha valaki nagyon akar, utánajár, tud otthonról végezhető munkát találni. Én ezek közé tartozom. Vannak intenzívebb és kevésbé intenzív időszakok a munkámban, még olyan is van, hogy el kell mennem egy megbeszélésre - nem túl gyakran, olyankor fogom a gyerek kezét és elviszem, vagy otthon marad az apjával, vagy elmegy a nagymamához. Meg lehet oldani. Ez nem a legideálisabb helyzet, mert jár kompromisszumokkal. Például nyilván nem lehet így akármit dolgozni és nem is fizetik túl az embert, olyan is van, hogy elmarad egy nap a tanulás, mert sok a dolgom, de azt gondolom, hogy vállalható kompromisszum. Mert itthon vagyunk, együtt eszünk és amíg ők játszanak, meg rajzolnak, addig én dolgozom.

    Én azt gondolom, ez némiképp összefüggésben van azzal, hogy emancipált világban nőttünk fel. Amíg senkinek nem jutott eszébe megkérdezni a nagymamámat, hogy hol dolgozik, mert mindenki tudta, hogy ellát egy háztartást és pont, addig ma már ez cikinek számít. Mert az emberek azt gondolják, családanyának lenni annyit jelent, hogy bepakolod a mosógépet és elmosogatsz. Nem erre neveltek, nem ilyen ambíciókat kaptunk. Ezért érezzük lemondásnak, ha nincs karrierünk.

    ÉN elhiszem, hogy van olyan anyagi helyzet, ahol szükség van két keresetre, ahhoz, hogy egyről a kettőre jusson egy család. De azt nem hiszem el, hogy kötelezővé lehet tenni egy napközit, vagy egy egész napos iskolát. Erre az ember azt mondja, hogy nem. És abban is teljesen egyetértek veled, hogy mindig van más megoldás, de csak akkor, ha ezt egy házaspár együtt tudja eldönteni, hogy mik a prioritások.
    Én mindenesetre örülök, hogy állhatatosak voltunk és megkötöttük a magunk kompromisszumait.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon egyet tudok érteni a cikkel is, és ezzel a véleménnyel is, hiszen én is ebben vagyok, ezt élem: 3 fiunk van, 14, 12 , 2 évesek.A legnagyobb, kamasz fiunk az idéntől, 8. osztályos korában lett magántanuló, mert ezt kértük, így döntöttünk - és megérte!.Annál nagyobb beteljesült életérzés nincs egy anyának, hogy otthont biztosít a gyerekeinek. Nem kevés ez, hanem áldás. Kár, hogy azok akik elnyomják magukban az anyai érzéseiket ezt nem tudják. Azt gondolom, nem mi kötjük a kompromisszumot, akik otthon ANYÁK vagyunk, hanem azok, akik a munkát és a külvilág általi elismerést választják. Bevallom, nekem nem lemondással jár ez, hanem a szabadság és a boldog anyaság érzésével.
      Enikő

      Törlés
  13. Az otthonmaradást meg lehet családilag harcolni és áldás származik belőle felnőttnek és gyereknek is. Köszönöm ezeket a vallomásokat, igazán nagyon értékesek számomra! Jó belelátni mások életpéldáiba és meríteni belőlük.

    VálaszTörlés
  14. Egy dolog még kikívánkozik belőlem. Sokan írják, hogy nem tudnának otthon maradni az anyagiak miatt. Szerintem megfelelő átszervezéssel és bizony egy-két, esetleg több dologról való lemondással csökkenteni lehet a kiadásainkat. Lehet, hogy ezért is nehéz ez az út, mert sokan ezt nem szívesen teszik meg. Egyszerűbb ételek, ruhák, olcsóbb lakhatás stb... Akinek tényleg fontos ez a dolog, szerintem az hajlandó (ha nem is könnyen) lemondani a nélkülözhető dolgokról. Senkinek nem szeretnék a pénztárcájában turkálni, de ha Jézus életét nézzük, akkor rá kell jönnünk, hogy az Ő egyszerű életmódja nagyonis eltér a miénktől... Az Ő tanácsát kikérve biztosan megtalálhatjuk azt az utat, ami a mi családunk számára a legmegfelelőbb, de a Biblia sehol nem ígér nekünk könnyű, nélkülözésektől mentes életet, mert valószínűleg nem válna javunkra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bea, köszönöm, hogy ezt leírtad! Az érem másik oldala valóban ez, amit te is írtál. Amikor egy anya otthon marad a gyermekeivel, akkor a család egyre távolabbra kerül a fogyasztói életmódtól; egyrészt, mivel nem engedhetik meg maguknak a fölösleges költekezést, másrészt, mert otthon könnyebb megtanulni megelégedni azzal, ami van, és így az ilyen családok nem érzik annak a szükségét, hogy külső nyomásnak engedve folyamatosan újabbnál újabb dolgokat vásároljanak.

      Törlés
  15. Én oviztattam, iskoláztattam a gyerekemet, de egyetértek veletek. Nálam az intézménybe járatás kényszer volt. Nem az kényszerített rá, hogy egyről a kettőre jussunk, hanem az, hogy egyáltalán életben maradjunk, ne haljunk éhen, ne fagyjunk meg. Egyedül neveltem fel a gyerekemet, rajtam kívül álló okból. De! Voltak dolgok, amiket azért még így is megtehetett az ember. Mivel tanár vagyok, ezért nem 8 órát kellett soha a munkahelyemen eltöltenem. Csak annyi időre vittem oviba a kislányt, ahány órám volt, volt, hogy napi 2-3 órára. Az ovi ezt támogatta. 5 éves kora után 9-től 12-ig volt, utána, ha még dolgoztam, családtag vigyázott rá. Nagyon sok időt töltöttem vele mindig, rengeteget foglalkoztam vele, a nevelését nem engedtem át soha az intézményeknek, csak az oktatásának egy részét. Amivel keresztény ember nem érthet egyet, azt otthon átbeszéltük, de nem bántam, hogy megismerte a másik tábor véleményét is. Sokan néztek bolondnak engem is, hogy minek rohanok úgy a gyerekért...Az élet engem igazolt. Szomorúan látom a sok egykori "kis közösségi embert" kallódni, drogozni, zülleni...Igen,minél többet kell együtt lenni a gyerekeinkkel, de higgyétek el, igenis van olyan kényszere az intézménybe járatásnak, ami leküzdhetetlen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megosztottad a te történetedet. Biztosan nehéz lehetett, de te a helyzeted ellenére jelentős időt és energiát fordítottál gyermekedre - ez nagyon szép dolog.

      Elfogadom, hogy minden család más helyzetben van, ezért minden család más kihívásokkal szembesül, amikor felmerül az anya otthonmaradásának szükségessége. Nem akarok okos lenni sem a te helyzetedben, sem máséban. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ha valóban és kétségkívül a gyermekünk élete múlna a dolgokon, akkor megtalálnánk a módját, hogy otthon maradhassunk. Egy egyedülálló szülő gyermekének még inkább szüksége van a 'megmaradt' szülőjére és a együtt megélt hétköznapok során kialakult mély kapcsolatra.

      Törlés
  16. Az, h nem vagyunk egyformak es lehet olyan, aki szereti a munkajat es EZERT megy dolgozni, fel sem merul?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zsuzsi, természetes, hogy nem vagyunk egyformák. De gyerekeinknek a különbözőségünk ellenére ugyanúgy szükségük van a szüleikre! Mindegyikünk egy kicsit máshogyan viszonyul a munkájához, de még ha szeretjük is azt, az sem jogosít fel arra, hogy miatta a gyerekeinket háttérbe szorítsuk. Mert az már önmegvalósítás lenne - pontosan erről a hozzáállásról írtam a posztban.

      Bár némi kreativitást igényel, de hiszem, hogy meg lehet találni a módját annak, hogy a gyerekeink mellől alkossunk vagy, hogy valami egyéb módon kiaknázzuk a bennünk rejlő lehetőségeket otthon, amennyiben erre van igényünk. De a munka szeretete nem állhat a gyerekeink érdekei elé. Ha a prioritásainkban a munka megelőzi a gyerekeket, akkor az nem azért van, mert nem vagyunk egyformák, hanem azért, mert Isten szándékaitól elidegenedett prioritásokkal rendelkezünk...

      Törlés
  17. Véletlenül találtam ide, úgy érzem, reagálnom kell.
    "A munkába visszaállás igénye valójában a beöltöttség, értékesség, szeretettség érzésének szükségét orvosolandó próbálkozás."

    A poszt nem veszi figyelembe a szellemi kihívás iránti igényt. Vagy pedig férfiprivilégiumnak tartja. Ez megfogalmazódik a sorok között ott, ahol kijelentődik, hogy ha ilyen igény fogalmazódik meg az anyában, az Isten szándékától elrugaszkodott önzés.
    Ha tehát az anyát frusztrálja, hogy az életének egy szeletéről - arról, amit (ideális esetben) azért tanult, mert érdekli, arról, amit azért választott szakmájául, mert érdekli - le kell mondania, akkor őbenne van a hiba.
    Hiszen nem képes Krisztusban megtalálni a valódi asszonyi indentitást. Q.E.D.

    Nem értem, miért kellene _minden_ igényünket alárendelnünk a gyerekeinknek. Továbbá hogy az apáról miért nem esik szó. Az apa jelenléte, részvétele ennyivel kevésbé fontos?

    "Bár némi kreativitást igényel, de hiszem, hogy meg lehet találni a módját annak, hogy a gyerekeink mellől alkossunk vagy, hogy valami egyéb módon kiaknázzuk a bennünk rejlő lehetőségeket otthon, amennyiben erre van igényünk."

    Vagy nem. Ami engem igazán érdekel és leköt, azt nem lehet, vagy csupán erősen korlátozottan otthon ki- és megélni. Arról nem is szólva, hogy fontos az elismerés (nem elsősorban anyagilag). Természetesen van még (számomra) szűz területe a kreativitás megélésének, de ezek nem pótolják az elsődlegest.

    Vajon mi kára származik a gyerek(ek)nek abból, ha az anyának - az anyaságon kívül - van egy másik hivatása, de legalábbis munkája?
    Az én anyámnál kedvesebb, szelídebb, empatikusabb embert aligha találhatni (sajnos már csak múltidőben), ő volt az az ember, aki a gyerekéért (egyke vagyok, nagy valószínűséggel egészségügyi okból) élt, pedig "csak" három évet volt gyesen, s leszázalékolásáig (betegségéig) folyamatosan dolgozott. Őt pedig egy olyan anya nevelte értékes emberré, aki fél évet töltött otthon (ez a gyes bevezetése előtt történt).

    Nem célom, hogy bárkire is rákényszerítsem az én választásomat, és tisztában vagyok vele, hogy mindkét fél (a posztíró is és a vele egyet nem értők is) meggyőződésüknek adnak hangot, konszenzusra jutni tehát semmi esély; de bántónak és előítéletesnek találom azon, a poszt által sugalmazott véleményt, mely szerint dolgozó anya és gyermeke között nem alakulhat ki igazán mély, biztonságos és szeretetteljes kapcsolat, mert az anya "önző".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves zöldszem!

      Nem akartalak megbántani és nem állt szándékomban előítéletesnek hangozni. Nem gondolom azt, hogy egy anyának fel kell áldoznia a személyiségét az anyaság oltárán! Ha megtenné, abból csak keserűség és egyéb negatív indulatok származnának, ami megrontaná az otthon légkörét. Isten nem olyannak alkotott meg bennünket, hogy az otthonmaradáshoz erre a fajta megnyomorodásra szükség legyen. Arra viszont szükségünk van, hogy önmagunkat, a szerepünket és az aktuális feladatainkat a maguk helyén lássuk.

      Isten tervében az anya személyiségének is van helye, de ehhez meg kell értenünk, hogy van egy fontossági sorrend, amelyet Isten akar az életünkben látni. Ha megértettük ezt, akkor képesek leszünk helyes prioritásokat kialakítani, és az Úrtól kapott bölcsességgel kreatívan megélni a személyiségünket otthon - anélkül, hogy veszteségnek tekintenénk ezt a helyzetet.

      A poszt figyelembe veszi az anyák igényeit, de nem tartja elfogadhatónak, hogy azokat az igényeket szükségeknek nevezzük, mintha azok megvalósítása lenne a beteljesedésünk kulcsa.

      Jézus Krisztus a beteljesedésünk kulcsa! Ha nem Benne találjuk meg az életünk értelmét, akkor hiábavalóságok után fogunk futkosni, délibábot fogunk kergetni és nem leszünk boldogok. A problémáink mindig ebből származnak: mert ha nem Isten tölti be a szükségleteinket, akkor nem leszünk elégedettek.

      Önmagában egyetlen munka sem lehet beteljesítő, és a poszt arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy ha a keresztények azt gondolják, hogy dolgozó anyaként végre beteljesedhetnek, akkor rá fognak jönni, hogy ez nem fog megtörténni. Mert a beteljesedés csakis Krisztusban van - és aki hívőként máshol keresi ezt, az csalódni fog!

      Mindennek ára van: ha Isten szándékai ellenében döntünk, akkor ennek a vetésnek adott időben meglesz a maga aratása. A munkába álló édesanya önként lemond gyermeke szerető-bölcs befolyásának a lehetőségéről és ez nem marad következmények nélkül.

      Zöldszem, én nem ismerlek téged, de ez a cikk keresztényekről és keresztényeknek szól.

      Aki nem hívő, annak bolondság az anyaságot főhivatássá tenni, mint ahogyan az is bolondság, hogy Isten tervét és az Ő prioritásait magáévá tegye.

      Ha te keresztény vagy, akkor neked is az a legfontosabb az életben, hogy Isten tökéletes tervébe belesimulj: hogy az Ő akarata teljes mértékben megvalósuljon benned, körülötted, mindenütt. Ha keresztény vagy, akkor te is ezt munkálod, erre vágysz. És akkor képes vagy megvizsgálni, hogy az, amit írtam, tetszik-e Istennek vagy sem. Ha nem tetszik, akkor el kell vetni, de ha ez az Úr akarata a hívő édesanyák számára, akkor ebben kell előrelépni. Mindenki maga ítélje, hogy mit is akar az Úr.

      Nem állítottam, hogy a dolgozó édesanyák nem képesek jó kapcsolatot kialakítani a gyermekükkel, mert természetesen képesek erre. De most nem a jó kapcsolatról van szó, hanem arról, hogy jó-e a gyermeknek a szülőtől távol vagy sem.

      Azt gondolom, hogy egy gyermeknek nem tesz jót, ha az anya dolgozni megy, és azt is gondolom, hogy egy dolgozó édesanya kétségkívül nem lesz képes olyan hatást gyakorolni a gyermekére, amilyenre neki szüksége lenne.

      (Persze elképzelhető, hogy a gyermek életében mások fogják betölteni azokat a szükségleteket, amiket az anyának kellene, ezért a fentiek nem feltétlenül jelentik, hogy a gyermek boldogtalan lesz. Talán boldogtalan nem, de az édesanyjával töltött, Istentől rendelt, értékes időtől megfosztott lesz.)

      Törlés
  18. Egy 10 gyerekes anya vagyok, hívő, nem otthonoktató, bár vágyakozva nézlek titeket, nem gondolom úgy, hogy képes vagyok rá.
    Úgy érzem, hogy egy folyamaton megyünk keresztül. Nehéz úgy élni egy társadalomban, hogy folyton azt sugározza, hogy a gyerek nem érték, te, (aki egyébként iszonyatos mennyiségű munkát végzel) csak ingyenélő vagy a társadalom nyakán. A nők, akik azt hiszik, hogy ők emancipált okos nők, valójában sokkal ostobábbak, mint ti vagytok. Bár azt hiszik, ti vagytok az elmaradottak és tekintélytisztelők, valójában ők azok, mert elnyomják saját valódi igényüket és egy eléjük készen kapott életfilozófiát tesznek magukévá. Mi ezt pontosan tudjuk.

    De abban már nem vagyok biztos, hogy helyes-e ezt így megírni. Ti nem valamiféle csodabogarak vagytok, hanem öntudatos nők, akik tudják, hogy mit akarnak. Ez mindennél jobban bántja a szemét a mások által önmegvalósítónak mondott álliberális modern nőknek.

    Üdv: Haratimi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Timi!

      Igen jól esett olvasni a soraidat, köszönöm, hogy mindezt megírtad. Feleekkora családdal ismeretlenül is felnézek rád: nagyszerű dolog lehet 10 gyermek mamájának lenni!

      Hordozzon, vezessen és áldjon meg téged az Úr!

      Törlés
    2. Kedves Timi és zöldszem!
      Egy nőnek alapminősége szerint a befogadás és az odaadás a minősége. Ebben tud beteljesedni, mint nő, mint Anya. Hiába veszünk alapul olyan tulajdonságokat, amelyek a férfiak "asztalához" tartoznak, abban nő soha nem lesz TELJES. Nem kedvtelés kérdése az, hogy egy anya otthon akar-e maradni, hanem választás kérdése. És nem kedvtelés szerint választ egy otthon maradó tudatos anya, mert ez azt jelentené, hogy egyik élvezet vagy a másik élvezet között dönt, nos itt nem arról van szó. A nőnek, mint anyának az életben betöltött és ennek révén hozzárendelődött, felvállalt feladat-betöltéséről van szó. Ez meg abban áll, hogy vállalom-e az anyai feladataimat vagy áthárítom-e másra. Másrészt meg arról szól, hogy nem az élvezetek között választok, hanem önfeláldozásomat a család és a gyerekek nevelésébe állítom, hiszen mint anya CSAK ez a dolgom, más az égvilágon semmi. Még akkor is, ha ovónő vagyok, vagy más gyerekekkel foglalkozó személy, az én Istenadta női és Anyai feladataimat csak a saját gyerekeimmel töltött időben tudom gyakorolni. Ha ezt betöltöm, csak akkor vagyok értékes, és ezt nem a világ és a főnök és a pénz kell megmondja nekem, hanem magamtól tudom. Azért tudom magamból, mert én valósítom meg, a helyes önértékelés pedig belső és nem külső. Többek között ezért kell a család és az anyával töltött idő is a gyerekeknek, hiszen innen indulunk.
      A "rendszert" jól kitalálták, hogy pénz kelljen a megélhetésért, a család minden tagját külön helyezzék el különböző intézményekbe...Ti pedig ezt véditek. Csak szét kell nézni mennyi "boldog" ember mászkál az utcán a sikeres "projekt" tagjaként. Minden 2. házasság válással végződik, alig születnek gyerekek, ...csak olyan emberek kellenek hozzá, akik fenntartják.
      Enikő

      Törlés
    3. Köszönöm a gondolataidat, Enikő. Tetszik, ahogyan fogalmaztál, jól látod a dolgot.

      Törlés
  19. De ha egyszer nem megy, nem megy, nem megy... otthont akarok teremteni, boldog, biztonságos otthont, ahol az Isten a családfő, aki adott három egészséges, gyönyörű gyermeket nekem - és nem megy, nem megy, nem megy, nem vagyok jó anya, nem vagyok türelmes, hullámokban tör rám a rosszullét, az elvágyódás, a mindjárt széttöröm a négy falat és elrepülök, és elönt a verejték és szakad a cérna és erőm sincs rendet tartani, és nem sikerül átengednem Isten békéjét. Néha azt gondolom, bárhol jobb a gyerekeimnek, mint velem. Pedig életem egyetlen értelme az Isten. Nem én akarok küzdeni, hanem engedni akarom, hogy ő lakjék a szívemben... és valami mégis...mi ez? A kísértő? Mindennel egyetértek, amit írtok, és mégsem sikerül nekem. Fáradt vagyok. Nem akarok karrirt építeni és a gyermekeimnek szeretnék egy kemence-meleg édesanyát... de nem vagyok az...tűz vagyok, kemence nélkül, lángolok, melegítek de égetek is, és egy kis esőtől hamvadok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon megérintett, amit írtál. Írtam egy posztot azokról a gondolatokról, amik benned is, de nem csak benned fogalmazódnak meg. Nem vagy rossz anya, csak nem vagy tökéletes anya. Nézz az Úrra és nyerj bátorítást és kegyelmet Tőle. Ő nagyon szeret Téged. Hamarosan jelentkezem (belinkelem ide is az új posztot, pár napon belül).

      Isten áldjon meg és erősítsen meg az Ő szeretetében, kegyelmében! Imádkozom érted.

      Törlés
  20. Köszönöm az imát! Az Isten áldása és békéje legyen Családotokon (és minden emberen)!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen. És viszont.

      Törlés
    2. Kedves Névtelen!

      Elkészült a poszt, amit ígértem. Szeretettel ajánlom elolvasásra.

      http://matrozkepzo.blogspot.hu/2013/04/hogyan-tarthatnam-magam-mellett.html

      Törlés

Szívesen olvastátok