Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2013. december 1., vasárnap

Kreatív gyerek

Egyre inkább a spontán dolgok híve kezdek lenni, ami a gyerekekkel való együttlétet illeti. Érzem a közösen megélt pillanatok súlyát, jelentőségét. Nem azért, mert kevés idő van rájuk, hanem, mert nagyon hamar felnőnek. Az elmúlt tíz év nagyon gyorsan eltelt: Doda nemrég volt ötéves, jövő hónapban pedig már 11 lesz. Talán nincs már 10 évünk sem együtt, azután saját lábra áll. Zeki is nemrég született, most meg ötéves. És Helza is gyorsan nő, Rafiról és Nátiról nem is szólva. Úgy megy az idő, mintha repülnénk... Néha elgondolkozom: vajon gyűjtöttünk elegendő szép emléket a felnőtt éveikre...?

Fenti okból a kreatív tevékenykedést sem szívesen irányítom már, mivel látom, mennyivel könnyebb őket, magukat szemlélnem, amikor elmélyülten alkotnak - akkor, amikor nem irányítok és nem adok tanácsot, hogy mi legyen abból. Nyilván nem olyan tipp-topp minden elkészült alkotás, mint lehetne, ha magam tervezném, előgyártanám, irányítanám a munkafolyamatot. Így azonban 100%-ig ők azok, akiket látok és nem az én kreativitásomat vetítem ki a gyerekeimre, mintha az övék lenne, ami pedig tőlem származott.

Hogy mennyivel könnyebb őket magukban látni, (olyannak, amilyenek) amikor nem irányítom, nem korlátozom be a kreativitásukat, egy ideje tapasztalom. És nagyon tetszik ez a tapasztalás. Érzem az erejét annak, ha hagyom őket, hogy szabadon 'kifejezzék' magukat, igényüknek megfelelően. Nagyon különbözően teszik ezt. Néha pedig nagyon hasonlóan: egymástól ellesve, egészen hasonlót alkotnak. De minden alkalommal egyedi, rájuk jellemző, ami kijön a kezük alól, és ezt igyekszem bátorítani.

Mostanában egyre inkább lenyűgöz és teljesen magával ragad, ahogyan megtalálják a módjait a továbblépésnek: ahogyan zéró külső irányítással, nagyon minimális segítséggel képesek egyre összetettebb és szebb dolgokat létrehozni. Nem azért, mert ötletekkel halmoztam el őket. Nem azért, mert elősablonizáltam a munkadarabot. Nem is azért, mert megmondtam, hogy mit fogunk belőle elkészíteni. Egyszerűen azért, mert Isten elrejtette bennük a kreativitást - mindegyikükben elérő mértékben, de kétségtelenül mindegyik kapott belőle egy nagy adaggal!

Minden gyermek rendkívül kreatív, a szülő azonban sokszor türelmetlen. Ő fejleszteni, 'kreatívkodni', foglalkoztatni szeretne, és megmutatni ország-világnak a gyereke elkészült keze munkáit, melyek jelzik csemetéje rendkívüli tehetségét. Más szavakkal szólva, eredményeket akar, látványos fejlődést szeretne tapasztalni, azért, hogy dicsekedhessen. Ezért nem tudja kivárni, míg gyermeke önmagától oda jut, ahova ő elképzeli. Ezért nem elég jó neki, az a szint, ahol a gyermek fejlesztés és elősablonizálás nélkül tart. Nem tudja megünnepelni a gyerek apró lépéseit, hanem a bonyolult piruetteket várja, amelyek már valóban látványosak. Úgy érzi, a gyerek számára fontos, hogy 'rásegítsen' a kreativitására - valójában azonban saját maga hiúságának és foglalkoztatás iránti igényének fontos ez, nem a gyereknek. Vágyait azonosítja gyermeke igényeivel, pedig ez nem a gyerek igénye, hanem az övé.

Az elmúlt időszakban nagyon erőssé lett bennem az a kezdeti sejtésem, mely szerint azt a kreativitást, amit a gyerekeink Istentől kaptak nem kell noszogatni, kibontani, megerősíteni, csak engedi kell szabadon megnyilvánulni. Nem nekünk kell 'gondoskodni' a kreativitásról vagy fejleszteni azt: a kreativitásuk majd kibomlik és gondoskodik magáról a mi tudatos irányításunk és közbeavatkozásunk nélkül is. Ennek a szabad megnyilvánulásnak teret kell engedni, mert, ha nem hagyunk teret, akkor mi magunk nyomjuk el bennük azt, amit Isten beléjük tett.

Több dolog akadályozza ezt a folyamatot, több dolog egészségtelen mederbe tereli, vagyis több mindennel elnyomhatjuk a kreativitást. Ha otthon vagyunk a gyerekeinkkel, akkor ez a 'több dolog' nagyrészt hozzánk, szülőkhöz köthető. Mielőtt megnéznénk, hogy mik ezek, előbb gondolkodjunk el a kreativitásról. De mi is az egyáltalán?

Helyes, ha úgy gondolunk a kreativitásra, mint egy belénk ültetett magra. A magot nem kell dédelgetni, noszogatni, nem kell szurkolni sem neki, hogy kicsírázzon és növekedjen. Ha megfelelőek a körülmények, akkor a növekedés megállíthatatlan. Ha a feltételek adottak a növekedésre, akkor a növény nem tud nem növekedni. Ha azonban a feltételek nem adottak, akkor minden egyéb pozitív hozzáállásunk ellenére a mag nem indul növekedésnek, hanem elsatnyul és utóbb elhal.

Fontos megértenünk, hogy az emberi kreativitás, nem az emberben, hanem az ember Teremtőjében, Istenben gyökerezik.

Isten természetében benne van a legmagasabb fokú kreativitás, amit csak el tudunk képzelni. Hogy kicsit pontosítsak, Isten kreativitását nem tudjuk sem felfogni, sem befogadni, mert az minden ismeretünket felülmúlja. Mégis megtapasztalhatjuk ennek a kreativitásnak a mélységét mindenben, amit a környezetünkben látunk. Az a kreativitás, ami Istent jellemzi, benne van a befolyásolhatatlan természeti erőktől a leghatalmasabb élőlényeken át a legapróbb sejtalkotó elemig, mindenben. Szóval Isten KREATÍV. És Ő bennünket is annak teremtett. A mi kreativitásunk a legteljesebben Őbenne gyökerezik: egyrészt mivel Tőle kaptuk, másrészt, mivel az Övéből kaptunk.

Kreativitásról leginkább a művészeti ábrázolásokban megnyilvánuló sokszínű ötletesség jut az ember eszébe. Amikor a gyerekeink kreativitásáról beszélünk, akkor az jut az eszünkbe, hogy lehet, hogy majd egyszer olyat alkotnak, ami művészi értékű lesz. És itt a művészire tesszük a hangsúlyt, mintha az egy minőségileg magasabb rendű forma lenne. Pedig a művészet nem azonos az igazi kreativitással. A legtöbb időtlen művészi értékű alkotás minimum kétes ihletésű, de általában is nagyon távol áll attól, amivé Isten tervezte. Mert maguk a művészek, bár Istentől kapták a kreativitásukat, ezzel nem gondoltak, és az életüket nem helyezték Isten fennhatósága alá.

Ez kétségkívül megmutatkozik az alkotásaikban is, így azokról legtöbbször nem lehet mást elmondani, mint annyit, hogy a készítőjének volt kreativitása, de a művészete bukott művészet. Vagyis, amit alkotott, az a romlott lelkiállapotának a romlott gyümölcse. Talán a társadalom szemében eretnekség is kimondani, de én mégis így gondolom: csak azért, mert valamit egy híres művész alkotott, az attól még lehet bomlott, beteg, elferdült, és torz. És nem azért, mert nekem nem tetszik, hanem mert tényleg az. Nem hiszem, hogy mindenbe bele kell magyarázni a hatalmas művész hatalmas művészetét. Sok alkotás egyszerűen beteges, és nem csak a legmodernebbekre gondolok. Értem én, hogy ezek a művészek ezzel a lelkiállapottal voltak tele, de ez nem teszi befogadhatóvá azt az alkotást, amelyikben ez a lelkiállapot előjön, még ha művészi igényességgel készítették is.

Gyakori hozzáállás, hogy kívánatosnak látjuk a művészet mindenféle megnyilvánulását, függetlenül attól, hogy miről és hogyan nyilvánul meg. Kreatívnak, művészinek bélyegezzük a furcsát, a romlott erkölcsűt és a csúnyát is, különösen, ha nem értjük vagy nem tudjuk igazán megragadni az alkotás lényegét. Pedig a festés, rajzolás, szobrászat néha csak terápia, és nem valódi művészet: nem olyan, ami másokat inspirálhat és nem is olyan, ami Istennel kapcsolatba hozható. Mert, ami belül van, az tud kijönni. Nem azt mondom, hogy el kellene nyomni, ami belül van. Viszont nem is biztos, hogy ki kellene állítani egy múzeumban.

A gyerekrajzokkal is valahogy így vagyok: nem elnyomni kell, ami belül sérült, romlott, furcsa egy gyermekben, hanem segíteni kell neki, hogy a romlottból újjá szülessen. De ebben tényleg segíteni kell! Szabad beszélgetni a rajzáról, helyreigazítani, vagy megkérni, hogy valamit ne ábrázoljon, vagy ne úgy. Az anyák lelkigondozóként is működhetnek, és tudnak is működni, mivel a rajzok elárulnak bizonyos információt arról, hogy hogyan érzi most magát a gyerekünk vagy mi jár a fejében. De, ha ezt megértjük, akkor azzal valamit tenni kell!

Fontos, hogy ne a bukott művészetet vegyük alapul, amikor a gyerekeinket alkotásra biztatjuk, hanem keressük meg azokat az inspiráló példákat, amelyekből tanulhatunk. Az alkotások mögött mindig van egy művész, akinek volt egy élettörténete, ami gyereknek, felnőttnek is érdekes lehet, tanulságokkal szolgálhat. De nem feltétlenül kell bármit is alapul venni, hiszen a kreativitás már eleve benne van a gyermekben. Nem szükséges kívülről 'inspirálni' vagy irányítani, hogy kijöjjön belőle az, amit Isten belé tett. Engedni kell önmaga lenni és a maga szintjén operálni, ami a kreatív tevékenységeket illeti. És ennyi elegendő is.

Mi, otthonlévő anyák gyakran tekintünk úgy a kreatív tevékenységekre, mint eszközre, amellyel szórakoztatunk (időt kitöltünk) és finommotorikát fejlesztünk. Pedig nem erre való.

A kreativitás örömre való, mivel önmagában örömforrás.

Ha nem az, akkor nem ér semmit, és ha az, akkor nem kell több dolgot mögé magyarázni. Amelyik kisgyerek szeret önmagától tevékenykedni a kezeivel, azt engedni kell ezt szabadon - sablon, tervezés és irányítás nélkül - tenni. Amelyik kisgyerek nem szereti az ilyen tevékenységeket, ott nem érdemes erőltetni, mert abból öröm nem lesz. Talán még érnie kell, talán most még más területen kell fejlődnie, és ha fejlődött, akkor újra örömforrás lesz majd mindaz, amit a kezével végezhet. Hiszen alapvetően örömre van kitalálva.

Kreativitásunk akkor tud a legjobban kiteljesedni, ha rendeltetésszerűen használjuk. Akkor rendeltetésszerű, ha Istent dicsőíti és az Ő bölcsességéről, hatalmáról és szeretetéről beszél. Ha nem rendeltetésszerűen használjuk, akkor torz, nyugtalan, nyomasztó és az embert önmagában értelmező (vagyis kontextuson kívüli, és céltalan) lesz. A kreativitás ötletességben, szokatlan és innovatív problémamegközelítésben is kifejeződhet. Kreativitás nyilvánul meg a művészi alkotások létrehozásában is, de nem csak. A kreativitás röviden új megközelítések alkalmazásának képessége, egyedi megoldások megvalósítása és a sablonos gondolkozás ellentéte. Nem megtanulható, mivel mindenki kapott belőle Istentől (tehát mindenkinek van már). Viszont emberi ténykedéssel elnyomható, de akár újra is éleszthető: a mag megfelelő körülmények közé helyezve képes kihajatni és valami széppé válni bármely életkorban.

Lehet, hogy kételkedsz, de Istenre nézve vitathatatlan, hogy kreativitásból neked is van bőven, nekem is van bőven, és Ő a gyerekeinket is gazdagon megáldotta ezzel a fontos képességgel!

Sajnos az ember gyakran azokra néz, akiknek a kreativitása látványosan megnyilvánul. Azt gondoljuk, hogy belénk alig szorult kreativitás, csak mert úgy látjuk, hogy másokhoz viszonyítva nekünk kevés van. Őszintén szólva nem nehéz magunkat leértékelni, amikor a világ sokféle médiuma szinte sugallja nekünk, hogy mérjük magunkat másokhoz. Ez azonban egy helytelen hozzáállás, amivel sátán meg akar bénítani, hogy ne váljunk azzá, akivé Isten szeretne formálni és hogy ne tehessük azt, amit Ő elvár tőlünk.

Az az igazság, hogy Isten mindenkinek nagy adag kreativitást adott, teljesen személyre szabva. De a miénk egyáltalán nem összemérhető másokéval, ugyanis a kreativitás olyan, hogy egy adott helyzetben nyilvánul meg, és így lehetetlen egy teljesen másik adott helyzettel összehasonlítani. Nem is lényeges, hogy pontosan mennyi van most, hanem az a kérdés, hogy az Ő dicsőségére használjuk-e vagy a magunk céljaira. Hogyan lehet a kreativitást, amit Istentől kaptunk az Ő dicsőségére használni? Ezen mindegyikünknek érdemes az Úr előtt elgondolkozni. Ő nem akarja, hogy a neked adott képességek (a beléd tett kreativitás is ilyen) kihasználatlanok maradjanak. Ő nem akarja, hogy mások megoldásait sablonizálva lemondj arról a kreativitásról, amit Ő neked adott.

Ha nem használod, amit kaptál, vagy lekicsinyled, amit kaptál, akkor annak a dicsőségét kisebbíted meg, Aki azt a képességet neked adta.

Ez ugyanúgy igaz a gyerekekkel kapcsolatos kézműves tevékenységekre, az otthontanítással kapcsolatos megoldásokra és a hitélettel, családdal, neveléssel kapcsolatos helyzetekre. Amit neked adott, azt nem a gyülekezet legkreatívabb tagján kéri majd számon, hanem egyedül és kizárólag rajtad. A te kreativitásodnak a te környezetedben, a te otthonodban és a te családodban van értelme. Isten használni akarja a te kreativitásodat a te közegedben. De a kreativitás mégsem ugyanaz, mint a tanultság vagy az ismeret, nem hasznos őket összekeverni. A kreativitás valahogy úgy működik, mint Isten vezetése: mindkettőt Isten adja, és mindkettő arra az adott emberre van szabva.

Miután ennyi dolgot el lehetett mondani a kreativitásról, nézzük meg azokat a dolgokat, melyek alkalmasak arra, hogy elnyomják a gyerekünkben már benne lévő kreativitást. Folyt. köv. ezzel.


 

2013. november 20., szerda

Denevér

Egy novemberi történetet szeretnék elmesélni, még 2009-ből. A poszt is akkoriban íródott, de eddig még nem lett közzétéve.

Kell-e gyereknek kisállat? És kell-e a szülőnek? Az utóbbi hónapokban nem került elő a kérdés nálunk.

Még Zeki születése körül néztünk nagyon kutyát: német dogot vagy boxert. Aztán egyik sem lett, és most nagyon örülök ennek. Végül is nekem kellene a reggeli és esti sétákat biztosítani, meg kutyakaja, meg állatorvos, meg az agyalás, hogy hova tegyük, amíg nyaralunk, utazunk... De a napokban újra el kellett gondolkoznom ezen a kisállat-kérdésen, és új aspektus jött elém. A szeretet - a nagy 'ajjaj'.

Ha neked is volt elpusztult vagy elajándékozott állatod, akkor tudod, hogy miről beszélek. Az állatok legaljasabb tulajdonsága, hogy megszeretjük őket, akármekkorák, akármilyenek. És amikor megszerettük, akkor elkezdjük félteni őket, aggódunk értük. Ha pedig búcsút kell venni tőlük, az fáj: nagyon tudnak hiányozni. Pedig 'csak' egy állat volt - látszólag pótolható. Vagy mégsem?

Na, ezek azok a kérdések, amikkel nem akartam mostanában foglalkozni. De máshogy alakult. Bár nem éreztem, hogy itt van ennek az ideje, elfogadom, hogy Valaki ezt jobban tudta, mint én... Mindjárt megértitek, hogy miért írtam le az előbbieket.

Pár hete egy péntek délután a víztoronynál lévő játszótér lépcsőjén találtunk egy denevért. Igen: igazi, kicsi, szőrmóktestű bőregeret. Annak előtte sohasem láttam ilyet élőben, testközelből.Nem mozdult, nem mutatta túl élőnek magát. Óvatosan megsimogattam a hátát, és erre kissé összébb húzódott - aha, tehát él - gondoltam. Vajon mit keres egy denevér kora délután a játszótér lépcsőjén? Nem tudtuk meg, de úgy voltam vele, hogy nem hagyhatom ott. Kisgyerekek szoktak fel-le futkosni azokon a lépcsőkön, nem is mindenki állatbarát közülük. Így aztán el is dőlt a fejemben (vagy inkább a szívemben?): valahogy meg kellene menteni. Na, de mit tegyünk?

Volt ott egy apuka, aki kis érdeklődést mutatott a lépcsőn kuporgó állatka iránt. Megkérdeztem, hogy elviszi-e, de ő azt mondta, hogy "á, dehogy". Erre Rafi sapkájában fölemeltem és megpróbáltam rátenni egy közeli fenyőfa törzsére. Nem mászott, sőt, semmi érdeklődést nem mutatott. Nem tudtam, hogy sérült-e, de úgy tippeltem, hogy lehet. Meg, hát nappal van, ez az élőlény meg szürkület után aktív. Így Rafi sapkájában a denevérrel hazafelé vettük az irányt. Az volt a terv, hogy este visszavisszük elengedni.






A denevér az egyetlen,
tényleges repülésre képes emlősállat.

Hazaérve betettem egy másik kötött sapkát egy kis dobozba, bele a denevért. F. javaslatára* a dobozt a radiátorra tettük, ami - mivel nem fűtöttünk még komolyabban - épphogy langyos volt. Ezután a neten vad informálódásba kezdtem. Ezeket tudtam meg.

Rőt korai denevérünk volt (latinul Nyctalus noctula). A denevérek hibernálódnak, vagyis valamiféle téli álmot alszanak, de ez nagyon időjárásfüggő. Enyhébb időben újra aktivizálódnak, esznek, aztán visszahúzódnak telelőhelyükre. Barlangokban telelnek, és fajonként eltérő a hideg-kedvelésük, így különböző mélységben különböző fajokat lehet találni. A denevérkutatók barlangonként tanulmányozzák a kolóniákat.

(Tudtad, hogy kis hazánkban is vannak denevérvédők? Sőt, szervezett denevérvédelem is működik.)

A denevérek általában novemberben vonulnak el csapatostól telelőhelyet keresni. Többtíz kilométert is röpülnek az ideális helyre. Ahogy jön a hideg, lelassulnak, és lehűlnek. Mielőtt teljesen kihűlnének, a szervezetük 'átkapcsol' telelő üzemmódra: az anyagcseréjük, szívverésük, légzésük lelassul. Valami ilyesmi állapotban találhattuk meg mi is a denevért, ezért nem védekezett a sapiba pakolás ellen.

Felhívtuk a szekszárdi denevérvédőket (helyileg ők estek a legközelebb hozzánk), akik azt javasolták, hogy hagyjuk a lakásban kicsit felmelegedni, és este vigyük ki, tartsuk föl a magasba, és várjuk meg, amíg magától elrepül. Ezt tettük: este F.-el és a gyerekekkel együtt lementünk. Egy ideig föltartottam az állatkát egy téli kesztyűben, de a denevér nem mutatott túl nagy érdeklődést újonnan elnyert szabadságát illetően. A hangja viszont megjött: amikor megfogtam, hogy kiveszem a dobozból, éles hangot bocsátott ki, amire nagyon nem számítottam. Aki még nem hallott ilyesmit, annak írom, hogy a 'denevércsipogás' közvetlen közelről igen durva támadás az emberi dobhártya ellen!

Kitaláltuk, hogy megpróbáljuk föltenni egy fára. Ahogy fát ért, rögtön elkezdett mászni fölfelé. Amikor már elég magasan volt, akkor megállt... és nem mozdult. Nem repült el, semmit sem csinált. Egy ideig vártunk, hogy mi lesz, közben két macsek is elkezdett cirkálni a környéken, úgyhogy dilemma elé kerültünk. A denevér túl magasan volt, hogy famászás nélkül levegyük. A macsek viszont simán képes lesz lekapni éjszaka a lelassult denevért. A denevérvédő viszont azt mondta, hogy ha nem megfelelő a hely, amit választ a telelésre, akkor föl tudja melegíteni magát, és képes máshova repülni. Úgy döntöttünk hát, hogy megvárjuk a holnapot, és ha az állatka ugyanott marad, akkor leszedjük, és elvisszük a denevérvédőkhöz Szekszárdra.

Este kétszer mentem le megnézni, és reggel én voltam az első, aki újra lent voltam, csak hogy lássam, vajon ott van-e még. Már ekkor a szívünkbe férkőzött: én aggódtam érte egész este, s mint utólag kiderült, F. is. A gyerekek meg nevet adtak neki: Doda szerint Dániel, míg Rafi szerint Deni legyen, így végül két neve lett. F.-el igyekeztünk nem túl lelkesnek mutatkozni a gyerekek előtt, mert nem akartuk, hogy nagyon beleéljék magukat a denevér-tartásba, aztán meg elszomorodjanak, ha másnap nem - vagy holtan - találjuk.

Ehhez képest még reggel is ott volt Deni denevér, ugyanabban a magasságban, ugyanúgy, így a megbeszéltek szerint mi felnőttek lementünk érte. F. denevérmentő famászós malőrje után az állat újra a dobozban volt. Ismét beszéltünk a denevérvédőkkel telefonon: ők azt mondták, hogy nem érdemes elvinnünk a kis állatot hozzájuk, hiszen úgyis elengednék, amit mi is meg tudunk tenni itt. Elmagyarázták, hogy milyen helyet keressünk neki, s így a kora délutánunk 'különleges denevér-otthont találó' családi kirándulássá alakult. Végül egy tó mellé vittük el, és egy hatalmas fára tettük.

A denevérvédők útmutatásainak megfelelően platánfát kerestünk odúval, de hamar rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nincsenek odvas fák a közelünkben- az ember pedig azt gondolná, hogy a legtöbb terebélyes fa ilyen. (Azt hiszem a gyerekkori odvas-fás mesékből maradt meg ez a sztereotíp kép bennünk.) Nagyon nehezen találtunk egy fát, amire aztán fel is mászott a Deni Dániel. Nem ment be az odúba, amit kinéztünk neki, mert az kicsinek bizonyult, helyette továbbmászott, nagyon magasra, végül már nem is láttuk, hogy hol van. Nehéz szívvel hagytuk ott - ha lejjebb lett volna, lehet, hogy hazavittük volna áttelelni. Hisz, végül nem derült ki, hogy egy nagy odút talált-e a fa tetején, vagy ugyanúgy a fa törzsén fagyoskodott, mint előző este, amikor kint hagytuk.

Mielőtt föltettem a fára, búcsúzóul mindnyájan megsimogattuk... Azt hiszem engem viselt meg a legjobban ez a kis kaland. Persze a gyerekek utána még napokig 'Deni denevéreset' játszottak, és sokáig beszédtéma volt itthon, hogy mi lehet vele. Én viszont mélabús lettem és szomorú. Hiányzott az a kis szőrmók-lénység. A fejem tudta, hogy vadállat, aminek a természetben a helye, de a szívemet, amely szerette volna nálunk tudni Denit, hiába győzködtem észérvekkel.

Azt hiszem én agyaltam rajta többet, hogy mi legyen, meg én gondoskodtam róla röpke nálunk tartózkodása alatt, talán ezért nőtt annyira hozzám. Vagy lehet, hogy ez ilyen anyai dolog...? Mindenesetre nagyon rég nem voltam ennyire irracionális. Napokkal később, amikor újra elmentünk arra a jászóra, ahol megtaláltuk őt, bevallom, egész végig nézelődtem, hogy nincs-e véletlenül még egy megmenteni való kis jószág...

Azóta sokat gondolkoztam azon, hogy honnan is jön a szeretet. Hogy mitől bolondultam bele annyira abba a ki aranyosba, pedig még egy egész napot sem töltött közöttünk. Meg, hogy képes lennék-e felelős állattartásra, amikor szívbéli vágyam egy vad denevért házi kedvencként őrizgetni...

Azt hiszem, egyelőre nem nekem való az állattartás. És örülök neki, hogy nem ostromolnak gazdik, hogy mentsek meg egy kiskutyát, mert különben a falhoz csapják - nem hiszem, hogy ellen tudnék állni.

Úgy látszik kerülnöm kell az állatokat. Pedig mindig is állatbarát voltam. Harmadik emeleten élő lakótelepi panelgyerekként a klasszikus, lakásban tartható kisállatok közül sokfélénk volt az évek során, de így is leginkább szépséges lovakról és hűséges kutyusokról álmodoztam. Házasságunk elején a garzonlakásunkat aztán szó szerint "megtöltöttük" állatokkal (ami egy másik történet lesz egyszer talán). Most már viszont jó ideje egy sincsen. Lehet, hogy hiányoznak, azért produkáltam ilyen szélsőséges tüneteket Denivel.

Úgy gondolom, idővel lesz majd egy kutyánk. De garantáltan hosszú életűt szeretnék, hogy legyen időm igazán felkészülni a búcsúzásra. Nem úgy, mint Deni Dánielnél.

Végül némi hasznos infó: a hazánkban élő denevérekről, denevérvédelemről.

***

Eddig a régi poszt. Hozzáfűzés 2013 novemberéből:

Kutyánk azóta sincsen, de továbbra is tervben van. Persze, a gyerekek a környékbeli állatokkal ápolnak bizonyos kapcsolatot, tehát a saját kedvenc hiánya nem jelenti, hogy 'állatilag steril' család vagyunk. És ez így van rendjén. A felelős állattartásról pedig ezután még sokat gondolkoztam. Úgy érzem, bármikor meg tudnék szeretni egy állatot, de tudom, hogy ez a döntés nem alapozható elsősorban az érzelmeimre. Most már (vagy most éppen?) tudok hidegebb fejjel, 'felnőtt szempontokat is mérlegelve' állni a témához, és nem annyira a szívem után menni.

Ezt volt alkalmam a gyakorlatban is kipróbálni, hiszen az elmúlt években többször ajánlottak fel nekünk ingyen kiscicát, kiskutyát azzal a felkiáltással, hogy "biztosan nagyon örülnének neki a gyerekek". Bár egy percig sem kételkedtünk a feltételezésben, és nekünk, felnőtteknek is húzott a szívünk egy irányba, ezekre az állatokra egytől egyig nemet mondtunk. Még, ha olykor nagy is volt rá a kísértés, hogy engedjünk a szívünknek, végül nem tettük, és utólag sem bántuk ezt meg. Nem volt még itt az ideje ennek.

Jelenleg nem látom, hogy milyen állat illene hozzánk családilag, amelynek a tartása nekünk is, meg az állatnak is örömet okozna. Nem szeretnénk elhamarkodni a döntést, és a családunk kisállatok nélkül is teljes, ezért egyelőre várunk az alkalmas időre, amikor kikristályosodik, hogy mi is lenne jó.

Deni Dániel denevérről viszont azóta is őrizzük a szép emlékeket.



______________

* F.: annyit tesz, mint Férj.:)
  


2013. szeptember 30., hétfő

Narnia krónikái


Én a Narnia sorozat egyik könyvét olvastam (Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény címűt), meg a filmeket láttuk a férjemmel. A gyerekekkel jó pár hónappal ezelőtt az első részt néztük meg filmen, de a többit nem fogom engedni.

Nem egy jó történet, mert összemossa a dolgokat. Kentaurok, faunok, unikornis és egyéb mítikus lények harcolnak Aslan oldalán. Ezeknek a lényeknek a másik oldalon lenne a helyük, hiszen a mitológikus alakok mögött egy mitológia áll, amely rendszerint nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Nem lehetnének egy oldalon, és a valóságban nincsenek is. Ezen a ponton félrevezető a történet.

Az általam olvasott könyvben és a filmben is túlzottan fel volt nagyítva a gonosz, és emiatt 'sejtelmes sötétség' ül az emberre, amíg olvassa. Inkább komor hangulatú, mint szimplán izgalmas, de számomra a sötét és nyomasztó szavak fejezik ki a legjobban a hangulatát. És nincsen lelki feszültségoldás a végén: a valódi katarzis valahogy elmarad. A könyvet gyerekként olvastam - akkor még nem voltam hívő, és alapvetően tetszett a történet, sőt, erőteljesen magával is ragadott (kerestem a folytatást, de akkor nem lehetett kapni). A filmeket viszont felnőttként, már hívő koromban láttam. Számomra érdekes felismerés volt, hogy mindkét esetben ugyanúgy tapasztaltam ezt a sötétséget.

Azt hiszem, ennek az a háttere, hogy C. S. Lewis úgy ábrázolja a negatív oldalt, mint kézzel foghatót, fizikailag is jelen levőt. A pozitív oldalt, Isten oldalát viszont távolinak mutatja be. Emiatt olvasás (vagy nézés) közben gyakran támad olyan érzése az embernek, hogy a két oldal még csak nem is egyenrangú, mert a jeges oldal az erőteljesebb. Ez is egy torz kép a valóságról, a szellemi világról. Sátán és Isten egyáltalán nem egyenrangú partnerek - de éppen sátán az, aki Istennek a közelébe sem érhet, hiszen teremtett lény, aki ráadásul háborút vesztett az Úr ellen. Ezen háborúban meg lett gyengítve és az ítélete is el van már készítve. Narniából ez nem ábrázolódik ki.

A varázslás még egy nagy negatívum ebben a történetben. Még akkor is, ha csupán az ellenoldal él ezzel a praktikával. Nem hiszem, hogy gyerekeknek ilyesmiket meg kellene jeleníteni (felnőtteknek sem feltétlenül, de ők azért már talán jobban képesek megítélni a dolgokat).

Ezek a dolgok látszólag nűanszok, de azt látom, hogy pontosan ilyen nűanszokon csúszik el a világképünk. Istennek nem nűansz az Igeitől eltérő gondolatok megjelenítése. Márpedig, ha nekünk nem okoz fennakadást az a pár apró csúsztatás, akkor nem úgy látjuk ezeket a dolgokat, ahogyan Isten szemléli (ahogyan szeretné, hogy mi is szemléljünk).

Doda nagy könyvfaló: sok mindent elolvasott, olyan dolgokat is, amiket ma már nem adnék a kezébe. Mert látom, hogy azok a kis nűanszok mennyire befolyásolják a gondolkozását. Azt hiszi, képes megítélni, hogy milyen mértékben befolyásolták az elolvasottak. Valójában olykor a szimpátiája irányítja, amelyet a könyvekben olvasott szereplők és az egész történet kivált benne. Pedig attól nem lesz igaz, hogy tetszik, mint ahogy attól sem lesz hamis, hogy nem tetszik. Ezért egyre jobban kezdem felfogni, hogy mekkora felelősség terhel személyesen engem azért, amit a kezébe adok, vagy amit elolvasásra engedek neki. És most nem világi irodalomról beszélek, mert abban valahogy könnyebb ítéletet tenni. A látszólag hívő alkotásokban viszont sokkal nehezebb tetten érni a csúsztatásokat, torzításokat. És éppen ez az, ami aggasztó lehet. (Engem utólag mindig aggaszt.)

Az előbb elmondottakkal együtt nem állítom, hogy a Narniában nincsen semmi pozitívum. Nekem nagyon tetszik pl. hogy oroszlán formájában jelenítik meg Aslant, meg a filmben Aslan megölése is nagyon jól megragadja Jézus áldozatának lényegét. De mégis az egész valahol alapjaiban sántít. Szép, jó, de... Ez a 'de' viszont pont elég ahhoz, hogy fenntartással kezeljem.

Elgondolkodtató, hogy azt tartják, hogy C. S. Lewis és a Gyűrűk ura (meg a Babó, más néven a Hobbit) szerzője, J. R. R. Tolkien jó barátságban voltak. Ha egymás mellé tesszük a műveiket, felismerhető, hogy hatottak egymás stílusára. Természetesen ez nem lenne baj, de úgy érzem, Tolkien hatott jobban Lewis-ra és nem fordítva. A mítikus alakok, meg a nyomasztó légkör miatt gondolom így, ami mindkettőjüknél megfigyelhető.




   

2013. szeptember 9., hétfő

Fejlesszük vagy ne fejlesszük a gyermeket?

Mostanság igencsak felkapott téma a gyermekek fejlesztése. Nem mindig egyszerű eligazodni ebben a kérdésben, mivel a médiában egymásnak ellentmondó információkat lehet olvasni. A szakemberek hol nyugtatnak, hol ködösítenek, hol riogatnak; a szolgáltatók és magánemberek közül pedig sokan bizniszt látva ebben, rárepülnek a tanácstalanságunkra, hogy a termékük szükségességéről meggyőzzék a bizonytalankodókat. Merthogy erre is szüksége van a gyerekednek, meg arra is, és ezt ki ne hagyd, mert enélkül nehezebben fogja tudni elsajátítani mindazt, amit kell neki...

Most mondhatnánk, hogy vegye, aki akarja, nem származik semmi kárunk ebből - ez azonban nem így van. Maga a mentalitás, amely a gyermekek részére gyártott fejlesztő célú anyagok megvásárlását úgy űzi, mint egy új hobbit, nem hasznos. A fejlesztés túlhangsúlyozása nemcsak, hogy terhelő lehet a család számára hosszú távon, de könnyen fel is boríthatja az otthonmaradó szülő és gyermeke együttélését azzal, hogy arra helyezi a hangsúlyt, amire nem kellene.


Akkor most fejlesszünk vagy ne?

Hogy erre a kérdésre megadjuk a választ, fontos a kérdés mögé nézni, ahol pár újabb kérdés feszül. Ezekre muszáj előbb megtalálni a választ, mivel nélkülük nem érünk el sehová. E mögöttes kérdések a következők:

Hány éves gyermekről beszélünk? Egészséges gyermekről beszélünk? Mit akarunk fejleszteni? Miért is akarunk fejleszteni?


Hány éves gyermekről beszélünk?

Egyéves, kettő, három? Úgy gondolom, ötéves korig nem szükséges célzottan okosítani a gyerekeket. Tudom, manapság nem népszerű ez a nézet, és ennek megvan a maga oka. Üzleti szempontból ugyanis hatalmas anyagi potenciál van a kisgyermekes szülőkben, akik szívesen költenek egyre többet gyerekeik azon szükségleteire, melyek létjogosultsága felől meg vannak győződve. Emiatt sokaknak diktálja azt az anyagi érdeke és a kompetenciája, hogy a szülőknek mást sugalljon ezzel kapcsolatban, mint amit kellene.

Pedig Isten az embert önfejlesztő lénynek alkotta meg. Már az anyaméhben sincsen szükségünk nógatásra és ösztönzésre a fejlődéshez. Nem kell kedvet csinálni a növekedéshez, sem orientálni, mivel a testünk pontosan tudja, hogy mi a dolga - így lett megteremtve. Persze, vannak esetek, amikor ez a rendszer nem működik tökéletesen - ilyenkor sokat segíthet a szakszerű beavatkozás. Egyelőre azonban maradjunk annál a verziónál, hogy a rendszer megfelelően működik.

Ha megfelelő, akkor nem szükséges beavatkozni. Már a szülésbe sem kellene beleavatkozni, ha nem muszáj, és aztán az újszülött életébe sem. Elég, ha megfelelő körülményeket biztosítunk anyának és babának, és ha ez megvan, a fejlődés lépésről lépésre, tökéletesen ön-vezérelten, vagyis magától létrejön.

Isten így alkotott meg bennünket - ez pedig nem változik meg páréves korban sem. Agyunk vezérlőegysége úgy van kitalálva, hogy fogantatásunktól fogva önállóan tudja, mi módon szervezze egyre komplexebb tevékenységekre képessé önmagát és az egész testet. Egy gyermek folyamatosan fejlődik, adaptálódik a környezethez és ennek összefüggésében ösztönösen a megfelelő belső utasításokkal korrigálja az esetleges hibákat, nem ideális körülményeket is. Hihetetlenül képes az agy korrigálni!

Persze, néha ez sem elég. És ezen a ponton a szakemberek és a korai fejlesztésben gondolkozó szülők egy emberként állítják, hogy ideális márpedig nincs, mert mindig lehet a meglévőt még jobbá tenni. És miért is ne hoznánk ki a maximumot abból a környezetből és helyzetből, amiben benne vagyunk? Más szavakkal szólva: miért NE fejlesszünk?


Egészséges gyermekről beszélünk?

Ez a kérdés nem is olyan könnyen eldönthető. Hiszen ezalatt más ért egy szakember és mást ért egy átlagember. Sőt, adott esetben szakember és szakember sem ért ebben egyet. A kérdés ugyanis nem az, hogy van-e valami olyan probléma a gyermekkel, amely az életét hátrányosan érinti. Hanem az, hogy mekkora mértékben tér el a 100%-tól, az ideáltól, a tökéletestől.

Ez egy nagyon rossz megközelítés, de sok szakember így látja a másik embert: saját részterületén a 100%-osan működőtől valamely százalékban eltérőként. Ezért akar beavatkozni, fejleszteni, ösztönözni akkor is, amikor erre semmi szükség nem lenne.

Akkor egészségesről beszélünk vagy nem? Egészségesről kellene beszélnünk! Egészséges az, akit a maga állapota a normál életritmusában nem akaszt meg, akit a normál életműködésében nem gátol a maga állapota. Nem az tehát az egészséges, aki elérte a 100%-ot, hanem az, aki szaksegítség nélkül képes élni, fejlődni, érni.

Úgy gondolom, messze több gyermek képes erre, mint amennyit a szakemberek képesnek gondolnak. Jellemző ugyanis ránk a türelmetlenség: nem tudjuk vagy nem akarjuk kivárni, mire a gyermek megérik egy adott ismeret vagy készség elsajátítására. Pedig attól még lehet egészséges, hogy még nem ért el oda, amit elvárunk tőle.

Ugyanis elsősorban mentalitás kérdése, hogy a gyermekünket elfogadjuk-e a normális (egészséges) egyik létező variánsának. Mentalitás kérdése, hogy hibás műszerként, elromlott gépként tekintünk-e rá, akit mindenképpen meg kell javítani, vagy Isten különleges ajándékaként, aki folyton fejlődik és változik és nekünk ezekre a változásokra kell reagálni. Beavatkozás vagy reagálás - el kell döntenünk, hogy melyik mentalitást tesszük magunkévá.

Itt ki kell hangsúlyozni, hogy nem lényeges, hogy mennyire lehetne közelíteni a 100%-hoz azzal, ha beavatkoznánk. Nem vagyunk kutatók és a gyerekeink nem kísérleti nyulak, hogy rajtuk próbálgassuk ki a mi szenvedélyeinket... Legyünk elégedettek mindazzal, amire maguktól képesnek látjuk őket.

Az elégedettségünknek nagy ellensége a szülői hiúságunk. Mert bennünk van a vágy, hogy jobbaknak látsszunk, mint mások és jól esik ismerősök és ismeretlenek elismerő tekintete, amit akkor kapunk, amikor gyermekünk hamarabb vagy jobban csinál valamit a kortársainál.


Mit akarunk fejleszteni?

Isten ránk bízta gyermekeink nevelését, formálását, tanítását. Foglalkoznunk kell tehát velük, de elsősorban a lelkükkel, másodsorban a jellemükkel és csak harmadsorban a fejükkel. Ez a sorrend azt jelenti, hogy a fejlődést lelki és jellembeli területen kell inkább kívánni, ezt kell inkább elvárni és inkább ezért kell munkálkodni. Igen, a fejükbe is bele kell tölteni, ami belevaló, de nem élvez elsőbbséget a fej! Még akkor sem, ha a korai évek nagyon fogékonyak, így könnyű túlhangsúlyozni a tárgyi tudás fontosságát a jellemmel vagy a lelki dolgokkal szemben.


Miért is akarjuk fejleszteni?

Ez, az, ami lerántja az indítékainkról a leplet. Mert a valóban ösztönzésre, fejlesztői segítségre szoruló gyermekek mellett a szakemberek minden kisgyermek fejlesztésére agitálják szüleiket! Teszik ezt azzal az indokkal, hogy a fejlesztés mindenkinek hasznos, meg hát, biztos, ami biztos, sose lehet tudni. Ezzel azt akarják mondani, hogy bármikor elromolhat a gyermek, sőt, lehet, hogy már el is van romolva, csak még nem látod.

A részképesség-zavarok és sajátos nevelési igény (sni) nagy mumusa mögé mindenféle magatartási és tanulási anomália felsorakoztatható. És ezzel lehet riogatni a szülőket, elbonyolítva a helyzetüket, ezzel pedig rávéve őket arra, hogy vásárolják meg ezt és azt, és vég nélkül fejlesszék már a páréves gyermekeket is - mindezt attól való félelmükben, hogy valami elromlik, amit pedig célzott fejlesztéssel megakadályozhattak volna.

Vajon jobb lenne a helyzet, ha számolnánk teremtettségünk tényével? Megváltozna vajon a hozzáállásunk, ha eszünkbe vennénk, hogy nem a véletlen dobált minket egy egésszé, hanem egy végtelenül bölcs, mindenható Isten tudatosan és szeretettel formált meg?

Szívügyünk lenne-e ennyire a fejlesztés, ha megértenénk, amit Leslie az interjúban mondott el: tudniillik, hogy bizonyos értelemben mindenki részképesség-zavaros, hiszen nincsen 100%-os ember, csak van, akin meglátszik a zavara, van, akin meg nem. Fejlesztenénk-e a fejlesztés hiányától való félelmünkben, ha tudnánk, hogy a 'disz'-ek és egyéb cafrangok leginkább izolálásra használható címkék, és ezek megléte vagy hiánya nem befolyásolja a tanulási képességet?

Minden egyes esetre alkalmazható igazság, hogy a gyermekünket kell megtanulnunk és őt egyénileg kell megismernünk és elfogadnunk. Nem kell félnünk a részképesség-zavartól és nem kell egészséges gyermekeket napról napra tervszerűen, fejlesztési céllal foglalkoztatni. Azokat sem, akiket később otthon szeretnének tanítani, meg a többieket sem! Együtt kell viszont lenni velük, tanítani őket a jóra, teletenni a szívüket Isten szépségével, a lelküket pedig az Ő igazságaival kell táplálni. És úgy tölteni meg a fejüket, hogy spontán dolgokat csinálunk együtt, amelyben nem a fejlesztő célú tanulás/tanítás, hanem maga a gyermek és az együttlét öröme áll a középpontban.


Kell-e tehát fejleszteni?

Miért is fejlesztenénk, amikor tudjuk, hogy Isten önfejlesztőnek alkotta meg a gyerekeinket? Miért fejlesszük, amikor magától is el fog érni ugyanarra a tudásszintre - csak ki kell várni, ameddig oda jut? Miért készüljünk előre és vásároljunk kicsi gyerekeknek tervezett oktatási segédanyagokat nyakló nélkül, amikor gyermekünk a velünk való szoros együttélésben adódó spontán tennivalókra ugyanúgy játékként tekint, mint a korosztálya számára szuperül kidolgozott fejlesztőfeladatokra?

Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a fejlesztésnek, holott a részképességek nem fejlesztést igényelnek, hanem lehetőséget: időt és megfelelő körülményeket a spontán érésre. Ahol ezek nem adottak, ott sem a fejlesztés hiányzik, hanem a lehetőség. Lehet, hogy várnunk kellene megtanulni: kivárni, hogy a gyerek beérje az általunk meghatározott mércét vagyis az elvárásainkat. Kivárni, ameddig hozzáadaptálódik a saját képességeihez. Ha az emberi test folyamatairól van szó (márpedig a testi és intellektuális fejlődés ide tartozik), akkor a nem-beavatkozás is művészet.


Egy kis végszó

Gyermekünk Teremtője kétségkívül érdemes arra, hogy megbízzunk Benne! Elhihetjük, hogy Ő úgy alkotta meg utódainkat, hogy drága holmik nélkül is képes lesz eljutni a megfelelő szintre, csak ki kell ezt várni. Tanuljunk meg várni! Figyelni, észrevenni és megünnepelni a fejlődést - és tovább várni és tovább figyelni.

Ne misztifikáljuk el, ne bonyolítsuk túl a gyerekeinkkel való időtöltésünket. A pillanat el fog múlni, a gyermek fel fog nőni és ezek az apró összebújós örömök - a tétova szavak, édes illatok, lágy érzések egyvelegében rejlő pici-kori életérzés - a nagy tudatos feladatozásokban rendre elvész. Pedig nincsen másunk, csak az együtt töltött időnk, amit megőrizhetünk rólunk, rólunk az emlékeinkben. Ezért ne költsünk fölösleges fejlesztőholmikra, ne foglalkoztassunk, mert erre nincsen szükség! Célzott fejlesztés helyett az otthon spontán adódó lehetőség az, amit ki kell használni.

Bár a szakemberek erről nem sokat beszélnek, de mi tudjuk, hogy az Úr minden szülőnek megadja a kellő kreativitást, ami az ő saját gyermekéhez kell! A gyermek pedig ebben az Úrra figyelő miliőben magától is fejlődik, úgy, hogy öröm nézni.  Nézzük, hát, és ne fejleszteni akarjuk!



2013. május 8., szerda

Interjú Simonfalvi Lászlóval





David Potter és felesége, Jean után végre elkészült az interjú az idei 'Istennel otthon' konferencia vendégelőadójával, Simonfalvi Lászlóval is! Leslie nyelvtanár, egy nyelvoktató központnak és nemzetközi hírű tanárképző intézetnek a tulajdonosa. Emellett a közoktatásból kirekesztett (vagy kimenekült), tanulási zavarral felcímkézett gyerekeknek segít sikeresen tanulni. Őt kérdeztük meg, és nagyon elgondolkodtató dolgokat mondott a kisgyermekek fejlődéséről, a közoktatás állapotáról, tanulási zavarokról, jóféle pedagógiáról és az örömteli tanulásról. Ezt közölöm most le szeretettel.


- Hagyni kell a kisgyermekeket önállóan fejlődni vagy segíteni kell nekik ebben? Mit gondolsz erről?

Mind a kettő szendvicse. Tehát, kell olyan idő, amikor ő maga fejlődhet – ahhoz körülményeket teremtek. És van olyan idő, amikor pedig társaságban jobban megy. Erről leginkább egy Vygotsky nevű orosz-szovjet pszichológus írt. Ez az ő fő területe, hogy mi a különbség az egyedül fejlődés és az értő társsal fejlődés között. Mind a kettő kell, és a társsal fejlődésnek is az a lényege, hogy nem hagyni őt függővé válni, vagy nem függővé tenni, hanem minden porcikámmal arra törekszem, hogy nélkülem is tudja egy idő múlva azonos szinten produkálni.

- A tanulásról kérdeznélek. Mi a titka az örömteli tanulásnak?

Hát, nézd, az értés. Tehát, nem pusztán a teljesítmény öröme, mert a teljesítménytől, ha értetlen, fáradtak leszünk. A fáradság is adhat valamiféle örömet, vagy az is adhat örömet, hogyha kvantumokban mérünk valamit, hogy 27 oldal, hú de – az már döfi! De az igazi örömet az értés adja: az aha-, vagy Heuréka-élmény. Ez a dolognak a nyitja, és e nélkül van a fáradságnak is egy öröme, hogy, de jót dolgoztunk, vagy de jót másztunk hegyet, vagy de jót mit tudom én, mit csináltunk, de az másodlagos, és szerintem alacsonyabb rendű (bár ez gondolom egyéniség kérdése, hogy ki hova sorolja), de számomra alacsonyabb rendű az az öröm, ami pusztán teljesítményből, fáradságból fakad, ahhoz képest, ami aha-, vagy Heuréka-élmény.

- Otthontanulás során a gyermek együtt él és együtt tanul a szülővel és a testvérekkel. Szerinted egy átlagos szülő képes arra, hogy a gyermekének segítsen megtapasztalni és megtartani a tanulás örömét? Vannak ehhez tanácsaid?

Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert kellene ismerni a szülőt, meg kellene ismerni a gyermeket. De általánosságban azt mondom, hogy ez akkor játszódik le a gyermeknél, ha a szülőnél is lejátszódik. Mert ezt az aházást meg heurékázást is tanulja a gyerek. Ez nem genetikusan kódolt, nem fakad abból, hogy emberek vagyunk.

Az értést nem lehet direktben okozni, mert az egy autonóm dolog: az vagy bekövetkezik vagy nem. Amíg nem következett be, várjuk ki, hogyha bekövetkezett, akkor pedig ünnepeljük meg. De direktben úgy kiváltani, hogy én értem, te meg nem, és akkor majd elmondom és akkor majd te is jól megérted, ez így nem megy, mert a másikban (a segítettben) az egy autonóm folyamat, ami vagy jön, vagy nem jön.

- Mit rontunk el, mit NEM kellene tennünk szülőként, tanárként, mentorként, ami egész biztosan nem használ a gyerekünk tanulásának?

Az értetlen magolás, az mindennek a gyilkosa. A motiváció-gyilkos az az értetlen magolás, amikor olyan ’kultúra’ van az iskolában, hogy az értetlenül, szó szerint bemagoltan elmondott teljesítmény magasabb rendűnek ítéltetik, mint a sután-bután saját szavakkal elmakogott saját élmény, saját látomás, saját nézet vagy saját bármi. Hogyha a bemagoltnak magasabb a presztízse, meg azt magasan díjazzák, a másikat pedig büntetik, akkor ezt talán nem kellene csinálni, mert ez a demotiválásnak az alapesete.

De, van még valami. Amikor teljesítmény nélkül dicsérek, vagy teljesítmény mentén nem dicsérek. Mind a kettő ugyanannak az éremnek a két oldala, tehát nagyon észnél kell lenni. Mert a dicséret az jár, de csak megfelelő produkcióért. (Nem nevezem teljesítménynek, mert akkor az előző kérdésnél leragadnánk.) Tehát, megfelelő produkciónál vagy megfelelő állapotnál ott szinte kötelező dicsérni, őszintén. Tehát, nem modorosságból vagy nem számítóan. De hogyha ez elmarad és valódi teljesítmény és valódi élmény és valódi minden más van, és nem dicsérek, az ugyanolyan káros lehet.

- Mit gondolsz arról, hogy számonkérés (osztályozó vizsga, dolgozat, nyelvvizsga): fontos, mert fejlesztő hatású vagy a szükséges (illetve szükségtelen) rossz csupán? Fel lehet, fel kell erre készíteni a gyerekeket szerinted?

Az olyan számonkérés, amihez át kell öltözni, mert, hogy nagyon eltér az élettől, meg nagyon eltér a tanulásunktól, tehát nem a tanulásunknak egy szerves része - én ezt elkerülném, bár nem nagyon lehet. Mivel a külvilág ilyenre hangolódott, hogy azt nevezik oktatásnak, ahol ilyen van, éppen ezért nagyon eltekinteni tőle nem lehet. De az igazi számonkérés az az - vagy nem is számonkérés, mert az valami rossz, az olyan, hogy követelek valamit - hogy értő fülekkel kell figyelnem az ő teljesítményét. És hogyha ez megvan, ez része a tanulási ciklusnak.

Tehát, amihez nem öltözünk át, az olyan teszt, ami mindennap ott van, a tanulás minden percében ott van. Amikor egy régi anyagot nem számonkérés mentén, de előhozok, és jól alkalmazom – ez önmagában egyfajta teljesítmény, nem?

Ez egy teszt. Annak a pozitív tesztje, hogy nem felejtettem el, jó szituációban jól tudom alkalmazni. És nem olyan teszt, ami elválik a tanulástól, hanem a tanulásnak mintegy koronája. De a tanulás minden pillanatában ott van a teszt, mert vagy azt tesztelem, amit éppen tanulunk, vagy azt tesztelem, amit már tanultunk és ahhoz, amit tanulunk, ahhoz az a régebbi is kell. Vagy azt tesztelem, hogy mire asszociálok, vagy azt tesztelem, hogy miből asszociálok valamire. A tanulásnak minden pillanata egyfajta tesztnek fölfogható: éppen ezért nem hiszem, hogy attól rettegni kell.

Persze, az más, hogyha nagyon azt teszteli a rendszer, vagy a tanár, vagy a bizottmány, hogy mit nem tud az illető, és ezért büntet, ahelyett, hogy azt elfogadná, jutalmazná, megünnepelné, amit tud az illető. Na, de ez kultúrafüggő.

Vannak olyan kultúrák, akik arra kíváncsiak, hogy mit tudsz, és azt veled együtt megünneplik, és vannak olyan antikultúrák, akik arra kíváncsiak, hogy mivel szorongathatnának meg, hogy mit nem tudsz és ezért pedig büntetnek. Na, most a kettő között ég és föld a különbség. Ezt az utóbbit el kellene felejteni, ki kellene szedni a rendszerből, mert egy negatív distressz. Az a negatív distressz benne, hogy te tudod, hogy készültél – hányszor mondja egy gyerek, hogy „de tanárnő, én készültem”! Valószínűleg így is van, de rosszul próbálják előszedni, mert olyan stresszhelyzetet alakítottak ki, olyan veszély van, ahol olyat akarnak belőlem kihúzni, ami még lehet, hogy nem is kész arra, hogy kijöjjön.

Ha már itt tartunk: motiváció és tanulás. Nem ellentmondásos dolog ez? Hiszen a tanulás gyakran külső elvárás miatt kell, hogy megtörténjen, nem azért, mert szeretnénk. Az örömöt pedig megöli a muszáj - vagy mégsem? El lehet érni (és ha igen, hogyan), hogy gyermekünk örömmel készüljön, mondjuk a vizsgáira?

Ehhez föl kell térképezni a külvilágot. A külvilág az esetek többségében ilyen, amit te mondasz. Tehát, hogy viszonylag ellenségesen, viszonylag hidegen, viszonylag követelően fordul a vizsgázó felé. Ezt külön meg kell tanulnunk. Ez nem a tanulásnak a része, hanem a tanulásnak a folytatása. Hogy, amikor már itt belül jól tudjuk, és örömek között előadjuk, akkor ezt hogy’ tudhatnánk annyira, hogy még egy ellenségesebb környezetben is csinosan kijöjjön. Tehát, túl kell készülni és magát ezt a stresszhelyzetet is tanulni kell, meg, lehet is.

Úgy lehet mondani, hogy ezt relativizálni kell. Sokszor át kell élni, és akkor már nem öl, meg nem negatív distressz, hanem egyszerűen csak valamiféle ilyen ellenségesebb norma, aminek meg tudok felelni.

- Elmagyaráznád, hogy mit értesz diszes és disztelen tanuló alatt? Miért tartod fontosnak ennek a két megjelölésnek a használatát?

Nézd, azért tartom fontosnak, mert nagyon sok gyereket az iskola - mivel jobbat nem tud - megbélyegez, illetve egyfajta ilyen billogot süt rá. És, sok gyerek emiatt kisebbségi komplexussal végzi az iskoláját, mások meg felmentést kapnak teljesítmények alól ezen keresztül. Mindkettő rettentően rossz, mert mindkettő valahova félreviszi a gyereket.

Azt értem diszes alatt, akire ilyen bélyeget tettek. Nem azt, akinek van valamiféle hiányossága vagy hibahelye, abból a száz(!) különböző tényezőből, amely kábé létezik. Ugyanis az az esetek többségében nagy jól túlkompenzálható. És mondjam így, hogy mindenkinek van. Abból a százból mindenkinek, minden emberi lénynek van. Olyan nincs, aki abból a százból ne szórna bele. Hanem, ennek a száz különböző tényezőnek vannak olyan kompozíciói, amelyek nagyon a figyelem előterébe kerültek, mostanában.

Mondjuk 1962-ben írták le Nagy-Britanniában először ezt, hogy diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia. A diszgáfiát először, majd évekkel később a többit. És elméleti volt a dolog, mert nem találtak ilyen diákot, legalábbis nem jellemzően találtak ilyen diákot. Nos, mára ez 15-30 százalék.

Mi történt? Mert valami történt. Nyilván elromlott az iskola, elromlott a gyerek. Abban az értelemben romlott el a gyerek, hogy kiment alóla a nagycsalád. Tehát, a többgenerációs család kiment alóla. És vagy túl sokat van egyedül a gyerek, vagy nincs egyedül a gyerek egyáltalán. Tehát, nincs meg neki az a harmóniája, ami egy többgenerációs nagycsaládban jobbára megadódott.

Még valami: az, hogy a pedagógusok képzése teljes mértékben máshogy történik. Itt elsősorban nem a képzés mechanizmusáról beszélek, hanem a kiválasztódásról. Kontraszelektált lett a pedagógusszakma ma, abban az értelemben, hogy a pedagógia szakok vagy tanár szakok nagyrészt menekülőhelyek, azoknak, akiket máshova már nem vesznek fel. Nem pedig úgy van, hogy a pedagógus egy legmagasabb presztízsű, nagyon-nagyon nehezen megközelíthető szakág, egy igen nehezen becserkészhető elit lenne - a szónak a legnemesebb értelmében elit. Tehát, ez a szakmának a teteje.

Azonban megfordult a pedagógus szakmák iránya. A legmagasabb presztízsű az egyetemi oktató és a mit tudom én, milyen tanár, PhD-k tömkelege. És a legalacsonyabb presztízse az óvodapedagógusnak van. Pedig egy normális rendszerben a legmagasabb szintű teljesítmény és legmagasabb szintű képzettséget igénylő szakma az az óvodapedagógus – ott dől el majdnem minden.

Egyetemi parancsuralmi rendszerben, vagy félig-meddig feudalista viszonyok között kikövetelni egy tudást… „Tudd és kész! - hogy hogyan, nem érdekel. Tudd! Ha tudod, jó, továbbjöhetsz, ha nem tudod, akkor elszállsz – pont, vége.” Egy ilyen helyzetben egyetemi oktatónak lenni vagy főiskolai tanárnak lenni, ez mérsékelt teljesítmény. (De nem a kutatásról beszélek.)

Na, most, ezért szerintem barokkos túlzás felsőoktatásnak nevezni, mert ott oktatás alig van. Az felsőtanulás. Ha ott valami tanulás előfordul, az 95 százalékban a tanuláson múlik. A pedagógus szakmát pedig nem lehet így tanítani. Mert megfordultak ezek a viszonyok, emiatt a pedagógus társadalom – nagyon nagy tisztelet a kivételnek! – nincs a topon. Ezért nem tud mit kezdeni azzal a sokszínű osztállyal, amit még az én időmben is egy pedagógus simán kezelt.

Nem történelmi távlatokra megyek vissza! Az én gyerekkoromban nem tudtunk olyanról, hogy tanulási zavaros. Olyanról tudtunk, hogy lusta. Nem tudtunk olyanról, ezt ki nem ejtette senki a száján, hogy tanulási zavaros – olyan volt, hogy lusta és kész. És azon lehetett segíteni vagy nem lehetett segíteni. Ha vállalta azt, hogy lusta, megbukott. De nem azért, mert valami szerves tanulási zavara van, amin pszichológusok tömkelegének kellene csámcsogni.

Ezeknek, amiket mondok a legjobb bizonyítéka, hogy a diszlexiásokat kirekesztik a nyelvoktatásból, holott az örömszerző nyelvtanulás nekik gyógyír lenne nagyon sok mindenre. Azt mondják, hogy nem tudja ahhoz az anyanyelvét, hogy idegen nyelvet tanuljon. Baj az, hogy idegen a nyelv. A másik viszont, hogy a nyelvtanulás önmagában már az anyanyelven is segít. Tehát, teljesen ilyen téveszmék tömkelege között élünk és fordított viszonyok vannak.

Nos, amíg ez nem fordul vissza, valamilyen módon… Finnországban már szépen visszafordult. Legalább egy szempontból: hogy a tanári szakra elképesztő teljesítményekkel lehet bekerülni. Mint hogyha az itteni orvosinak a kétszerese kellene hozzá, teljesen pompás és makulátlan teljesítményű emberek. Elhivatottak. Ráadásul szakmai vonzódásra is megmérik őket. Mert nem a pontszám a lényeg, hanem nagyrészt az, hogy odavaló-e arra a szakmára. Tehát segítő szakmát akar-e művelni vagy csak egyszerűen hatalmat akar a mit tudom én kik fölött – ha más nincs, akkor gyerekek fölött.

- Tapasztalataid szerint milyen kilátásai vannak ma Mo.-on a címkékkel megbélyegzett gyermekeknek és családjuknak? Hogyan viszonyul hozzájuk a közoktatás és a szakemberek?

A címkékkel nem rendelkező tanulóknak a lehetőségei határa a csillagos ég. Hogyha eltüntetjük a címkét – mert először ezt kell megtenni –, akkor ennek a tanulónak is a csillagos ég a lehetőségei határa. Én nem látom kilátástalannak a helyzetet: a diszes is ugyanarra képes, mint a disztelen. Csak el kell tüntetni a címkét, ezt nagyrészt a szülővel együttműködve. A szülő nélkül nem megy. Ezt a címkét kell eltüntetni, azt a beleégetett billogot eltüntetni, azt a lelkiállapotot túlkompenzálva valami mássá átalakítani. Egyáltalán azt, hogy felmentést lásson a gyerek ebben a billogban – ezt megváltoztatni vagy eltüntetni. Ez egy hosszú idő, és én ilyen gyerekekkel foglalkozom egyrészt integrálva, és a munkámnak, odafigyelésemnek a nagy része erre megy: hogy eltüntetni ezt a szégyenfoltot vagy ezt a beleégetett billogot.

- Szerinted, hogyan lehet sikeresen megoldani a diszes tanulók problémáját?

Ha ő diszlexiás akkor vajon miért az írás-olvasást erőlteti frontálisan kezdettől az iskola vagy a tanár? Mert neki szóbeliségben pont ugyanolyan esélye van! Ráadásul mindenkinek a szóbeliségben nagyobb esélye van, mert a nyelv az beszéd. Érted? Az beszéd: ezért hívják nyelvnek.

Mindenkinek nagyobb esélye volna abban, és ráadásul neki pedig esélye volna abban. A kettő ráadásul nem is áldozat a nem diszesek részéről, mert nekik is jobban jönne, hogyha szóbeliséggel táplálnák őket. Angolnál ez kiváltképpen így van, de meggyőződésem, hogy minden nyelvben így van. Azt tudjuk jól mondani, amit sokat hallottunk – ez alól nincs fölmentés, meg nincs kivétel. Hogyha beszélni akarok, akkor nekem egy másik beszélőt kell ismételnem vagy utánoznom – azt papírról nem tudom.

Egy papírról fölszedett beszéd - ha nem hallottam előtte eleget -, az torz. És azért lenézés, kinevetés, büntetés, mit tudom én, mi szokott járni. (Én nem tudom pontosan, hogy mi jár, mert én ilyeneket nem produkálok, legalábbis akarattal biztos, hogy nem.) De azért ilyen szokott járni. A társak részéről biztos és a tanár részéről pedig - nagyon elítélendően - időnként. Na most, hogyha arra koncentrálnánk, ami a nyelvnek is a sajátja, és mindenki másnak jót tesz, és a diszesnek is egy sikerlehetőség, akkor miért ne ezzel foglalkozzunk??

Ha normálisan tanítja valaki a nyelvet, akkor a diszes meg a disztelen egy pontig nem szétválasztható. És egy ponton túl kell őrá máshogy odafigyelni. De addig ő ugyanolyan sikeres lehet, mint bárki más. Nos, egy ilyen sikerrel a tarsolyában egész máshogy lát neki a valóban létező, esetleg problémás területeknek.

- Megvalósítható-e szerinted a közoktatásban az örömteli tanulás? Adottak-e ennek a feltételei hazánkban?

Nem. Ezt ennyivel elintézném: mert semmi nem adott hozzá. A tanulás szabadságát, mint olyat, vette el a politika. A sikeres tanulásnak és tanításnak, és örömszerző tanításnak és tanulásnak is van egy abszolút előfeltétele: ez pedig a tanulás szabadsága. Ezt mindenestül elvette a politika! Amíg ez nem áll valamilyen módon vissza, addig itt erre a válaszom, egyértelműen, nem. Klein Sándor, nagynevű pszichológus szavait idézve, „az iskola, az egy gyermekmegőrző, amelyet az iskola hellyel-közzel valahogy ellát”. Tehát, azt is hellyel-közzel...

- Minek kéne megváltoznia szerinted ahhoz, hogy ez működjön?

A tanulás szabadságának kellene visszajönnie. Vissza kellene adnia a politikának, mégpedig úgy, hogy kivonul az oktatásból. Tehát, kivonul belőle – mert nincs keresnivalója benne. Se hozzáértése nincs, beleviszi a hatalmat, mint fő tényezőt, és ezzel kiirtja onnan az örömöt. Rossz a szó, demokrácia kellene a tanulásban. (Most nem politikai értelemben vett demokrácia, hanem a belső emberi viszonyokra kihegyezve ezt az egészet.) Azért mondom, hogy rossz a szó, mert a demokrácia egy nagyon könnyen félreérthető szó. Nincs egy definíciója: a tied más, mint az enyém. De így, hogy örömszerző, ezzel talán egy egyértelműbb definíciót adtam.

- Szerinted, ha ez az állami oldalon nem megvalósítható, akkor magánoldalon megvalósítható?

Ez magánoldalon megvalósítható, olyan mértékben, hogy én például meg is valósítom. Az, hogy én meg tudom valósítani közepes tehetséggel, az mindenkinek biztatás lehet, hogy ugyanakkora, vagy sokkal nagyobb tehetséggel simán meg tudja valósítani, oda kell rá figyelni.

- Hogyan inspirálhat a tanulásban és az életben az otthontanító szülő?

Hát, nézd, nem szabad neki pedagógusszerepet fölvenni, hanem tanulószerepet kell fölvenni. Tehát, a gyerek mellett (sokkal előrébb, mint ahol a gyerek tart) neki tanulóvá kell válnia, vagy tanulónak kell maradnia. Ha már az - akkor annak kell maradni. Ha nem - akkor azzá kell válni, mielőtt vállalkozna erre. Tehát, ő nem információforrás – akkor tulajdonképpen egy rossz tanárnak a szerepét veszi föl. Nem egy jó tanárnak, vagy hatékony tanárnak a szerepét veszi föl, mert a jó tanár vagy hatékony tanár az önmaga tanuló.

Leslie, nagyon köszönjük a magvas gondolatokat!




 

2013. május 5., vasárnap

Interjú Jean Potterrel



David Potter után feleségét, Jean nénit is mikrofonvégre kaptuk és ezt most szeretettel közlöm le itt a blogon, épülésre. A képen a Potter házaspár látható gyermekeik és unokáik jelenlétében.



- Miért lett hét gyermeketek?

Mindketten olyan családból származunk, ahol négy gyermek volt, de mi a házasságunkban kezdetben öt gyermeket szerettünk volna. Aztán hatot. És azután elveszítettünk egy gyermeket, mivel elvetéltem. És akkor úgy gondoltuk, hogy hát, akkor lehet, hogy egy hetediknek is van hely a szívünkben. Végül tehát így jutottunk erre a következtetésre.

- Te magad is pedagógus vagy, tehát jobban beleláttál az iskolarendszerbe. Mely tantárgyakat tanítottad és hány évig? Miért választottátok mégis az otthonoktatást?

Két tanévet dolgoztam iskolában. Alsós tanító vagyok, így mindenféle tantárgyat oktattam.

Az otthonoktatás melletti döntéshez egy fontos tapasztalat juttatott el. Az első pár év után ugyanis elköltöztünk és családot alapítottunk. A költözés után felkértek arra, hogy hat hétig helyettesítsek egy tanárt a helyi iskolában, akinek el kellett mennie. És ezekben a hetekben megtapasztaltam, hogy milyen egy osztályban lenni, majd hazatérni, hogy a családommal foglalkozzam. Ezek után, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy kivegyem a gyerekeimet a suliból, azért, hogy otthon tanítsam őket, vagy pedig, hogy ehelyett tanárkodjak, akkor elgondolkoztam: ha már az energiámat valamire fordítani kell, akkor jobb, ha teljesen a saját gyerekeimre fordítom, mint ha mindenki máséra fordítanám és a maradék kevéske jutna csak a családomra.

Addig a pontig úgy vélekedtem, hogy mindenki bolond, aki otthontanít, de az Úr olyan helyzetbe kényszerített, amikor nem maradt más lehetőségem, mint ezt választani. Úgy hiszem, Ő tudta, hogy ezt meg kell tennünk a családunkért.

- Hogyan vélekedik az otthonoktatásról az átlag magyar? És az átlag amerikai?

A magyarok nagyon hasonlóan vélekednek ahhoz, amit Amerikában tapasztaltam, amikor az otthonoktatást kezdtük. Úgy hiszik, hogy vannak szakértők és hogy jobb rájuk hagyni a dolgokat. Nem hiszem, hogy a magyar anyák és apák tisztában vannak azzal, hogy mennyi mindent tudnak megtanítani a gyermekeiknek pusztán azáltal, hogy velük élnek, az életpéldájukból.

A mi családunkban mindkét ágon nagyon sok a pedagógus. Amikor ránk néztek, mind azt mondták, hogy ti sosem lesztek sikeresek a gyermekeitekkel.

- A családotokkal kapcsolatos emberi reakciók közül megosztanál egy humorosabbat?

Amikor új helyre költöztünk, és a szomszédságban elterjedt, hogy hat gyermekünk van, elkezdtek bukósisakot húzni az emberek. Úgy gondolták, hogy hat neveletlen huligán fog garázdálkodni a környéken… Így kialakítottuk azt a szokást, hogy reggelenként körbesétáljuk a nagy háztömböt a gyerekekkel. Ez segített átkapcsolni anyukából tanárba, és abban is, hogy levegőhöz jussak, mielőtt nekiállunk a tanulásnak.

Mi tehát sétáltunk, a szomszédok pedig ránk néztek és ezt mondták: „Hát erre meg hogy vagy képes?” Én meg visszakérdeztem, hogy „a te gyerekeid nem sétálnak el az iskolába?” Azt mondták, „dehogynem”. „De nyáron nem suliztok, ugye?” „Miért, a tieid suliznak nyáron?” Azt hiszem azt gondolták, hogy a gyerekeink egész nap tanulnak, sőt, hogy oda vannak láncolva az íróasztalhoz…

- Úgy gondolod, hogy hatással volt a hited az otthonoktatásodra? Ha igen, hogyan, miben?

A hitem józanságban tartott, mivel Isten nélkül nem tudsz világosan gondolkozni: érzelmileg túlságosan érintett vagy. Néha, amikor frusztráltan viselkednék az egyik gyermekkel… ezt egy gyermektörténetben hallottam, egy állatmesében: az egyik állat azt mondta a másiknak, „most mindjárt lecsaplak!” Ez egy mesében volt, de néha, amikor frusztrált leszel, akkor te is le akarod csapni a gyereket, és Isten segített ilyenkor.

Adott ötleteket, hogy tudjam, hogyan kell viszonyulni az egyes tárgyakhoz, az egyes gyermekekhez, és a saját érzéseimhez. Vajon a hitem mindennap működött otthon vagy csak vasárnaponként más emberek között…?

Szóval igen, a hitem nagy hatással volt rám. Rálátást adott a világra, olyan módon, hogy amikor figyeltem az embereket, azt, hogy hogyan viselkednek, miket mondanak, adott nekem ítélőképességet, hogy megítéljem, mit kell ezzel kapcsolatban tennem, vagy hogyan fogok erről gondolkozni.

- Ha lehetne pár tanácsod kimerült otthontanító, több kicsi gyermekkel otthonlévő hívő édesanyáknak, mit mondanál?

Egy pár tanács. Első tanácsom: ismerd fel, hogy ez Isten akarata a számodra. Hogy Isten akarta, hogy otthontaníts. Második tanácsom: határozd meg a célját a tevékenységeknek. „Miért teszem ezt?” És ezután tudnod kell, hogy az ördög támad; mindenféle dolgot fog a fejedhez vágni, így jobb, ha józanul gondolkozol és felkészülsz erre.

- Hogyan lehet megszelídíteni az otthonoktatásból, mint életformából fakadó alapvető káoszt? (egész nap otthon van a család, tesókonfliktusok, rendetlenkedés, rendetlenség)

Fel fogod ismerni, hogy mekkora önfegyelmed van. Én felismertem, hogy az én önfegyelmem nem a legnagyobb. Szükséges, hogy legyenek családi szabályaitok és otthontanulós szabályaitok. Én úgy oldottam meg a rendetlenkedést, hogy megpróbáltam a minimálisra csökkenteni, mivel az hosszabbá tette a tanulós részt, nekem viszont olyan gyermekeim voltak, akik minél előbb meg akarták csinálni a feladataikat, hogy aztán lehessen az élet egyéb dolgaival foglalkozni.

A konfliktus rendszerint matekozás közben ütötte fel a fejét. Ekkor azzal kellett foglalkoznunk, hogy pontosan mi is volt a konfliktus oka és el kellett gondolkozzunk, hogy vajon hány ember is kell egy veszekedéshez. Miután felismertük, hogy két gyermek kell egy veszekedéshez (bár a két érintett motivációja nem azonos), meg kellett oldani a helyzetet mindkét részen és ki kellett őket békíteni. Nem mindig egyszerű tisztán látni, helyesen ítélni, de ez az a pont, amikor elkezdesz imádkozni és kéred, hogy: „édes Istenem, tegyél engem még annál is bölcsebbé, amilyennek valaha hittem magamat!”

- A gyerekeid segítettek neked a házimunkában? Hány éves kortól kezdted erre megtanítani őket? Mit mondasz arra, ha valaki úgy vélekedik, hogy szegény gyermekeket 'kímélni' kell?

Igen, segítettek a gyerekek, már a kezdetektől. Minden gyermekünknek feladata volt felöltözni, fésülködni, fogat mosni és rendbe tenni az ágyát. Aztán ott volt a mosás és a konyhai munkákban való segítés.

Megvan az ideje a munkának és megvan az ideje a játéknak. Ha szépen és gyorsan megcsinálod a munkádat, akkor több időd marad játszani. Nem ellenzem azt, hogy a gyerekek játszanak, de szükséges, hogy felelősséget is tanítsunk nekik, mert az élet nem csak a játékról szól.

A régebbi időkben a történelem során a gyerekek egész nap dolgoztak. Erre a túlélésükhöz volt szükség. És ezek a gyerekek is éltek és jó emberekké váltak.

- Tv, videójáték, mozi, buli - mi a véleményed ezekről? Mennyire vontál meg (vagy szabályoztál be) tudatosan olyan dolgokat a gyermekeid életében, amelyeket a társadalom nélkülözhetetlennek gondol?

Rájöttünk, hogy minél kevesebb médiumot engedünk nekik, annál kreatívabbak lesznek. Ezek a képernyős tevékenységek mind fizikailag, mind a kreativitásuk szempontjából erősen beszűkítik őket. Emiatt elég komolyan beszabályoztuk ezt.

Először is, nem volt a házunkban tévé és sok könyvet elolvastunk. És azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek sokat rajzoltak és színeztek, kreatív játékokat játszottak, és együtt csináltak mindenfélét.

A világ nagyon elektromossá válik. Nemrég valaki azt mondta nekem: „amikor pár órára nem engedem gép elé a gyerekemet, akkor nagyon önző, goromba és élhetetlen lesz.” Emiatt kellene azt mondanunk, hogy nézd meg, mit tesz vele, valóban azt szeretném, hogy ez történjen? De azért tudniuk kell, hogyan bánjanak a médiával, hogyan használják a számítógépet – sok dolgot muszáj tudniuk. Tudjuk úgy használni, hogy használjunk vele?

Sok mindennel kapcsolatban, ami ma van, nekem nem kellett harcolnom, olyan dolgokra gondolok, mint pl. mobiltelefon.

- Ha visszanézel az elmúlt évtizedekre, hogyan látod: megérte a gyermekeidbe 'önteni' az életedet? Nem sajnálod a munkakarrieredet, amit elszalasztottál azzal, hogy otthontanítottad őket?

Lehettem volna igazán önző, szánhattam volna sok időt és pénzt magamra, de aztán megöregedtem volna és csak magam maradok.

Rendszerint nem könnyű megtenni azt, amit pedig megéri megtenni. Gyermekekbe ’befektetni’ rendszerint nem könnyű. És bár reméled, hogy jó jutalmát veszed majd a munkádnak, a szívüket mégsem irányíthatod teljes mértékben.

De visszacsinálnám, ha tehetném? NEM! És amikor befejeztem az otthontanítást, amikor végeztem ezzel, akkor Isten megadta azt is, amit e helyett választottam volna… Így végül mindkét területen betöltötte az életemet és megáldott engem. Úgy hiszem, azért, mert megtettem, amit Ő akart, hogy tegyek.

- Mesélnél egy kicsit arról, hogy hétgyermekes otthonoktató édesanyaként hogyan tapasztaltad meg Isten kegyelmét és szeretetét a nehézségek és a szépségek közepette?

Amikor nyakig benne vagy az otthontanításban, akkor nem olyan szép minden napod, de vannak pillanatok, amikor minden annyira egyben van - olyankor látod a jó reménységét annak, ami majd meglesz...

Most, hogy a gyerekek már nagyobbak és saját családjuk, saját életirányuk van, a nagycsaládunk a legfőbb támogató csoportjuk. Mi lehet csodálatosabb annál, mint hogy felhívhatod a testvéredet, vagy az édesanyádat, és megoszthatod a terhedet velük, tudva, hogy ők imádkoznak érted és a javadat akarják? Ez egy hatalmas vigasztalás egy olyan világban, ami annyiféle irányba tart... Ez tehát a jó része. És, bár amit teszel, az nem fog megtérülni egy hét vagy egy év alatt, de meg fog térülni végül.

Köszönjük ezt a tartalmas interjút, Jean néni! 



 

2013. május 3., péntek

Interjú David Potterrel




Férjemmel kitaláltuk, hogy mikrofonvégre kapjuk a közelgő 'Istennel otthon' konferencia előadóit. Elsőként a Potter házaspár férfitagját, Dr. David Pottert (a képen). Róla annyit érdemes tudni, hogy sok éve Magyarországon élő amerikai misszionárius, lelkipásztor, szolgálattevő, 7 otthontanított gyermek édesapja. A fenti fotón a még velük élő legfiatalabb gyermekükkel láthatóak.


- Most, hogy már kirepültek a gyermekeid és utolsó lányodat is lassan útjára bocsátod, hogyan értékeled az elmúlt sok évtizedes szülői tevékenységedet? Mit gondolsz az otthonoktatás melletti döntésetekről?

Visszanézve úgy gondolom, hogy jó döntés volt az otthonoktatást választani. Néhány gyermekünk szépen elboldogult volna egy normál iskolarendszerben is, és a végkifejlet talán nagyon más lett volna nekik. Néhány gyermekünk viszont teljes oktatási kudarc lett volna egy hagyományos iskolában.

Úgy gondolom, hogy a családunk nagyon jól összekovácsolódott: sokat beszélgetünk egymással, barátai lettünk felnőtt gyermekeinknek. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy otthonoktattunk.

- Van, amit másként tennél? És ha igen, mi az?

Igen, talán. Bár ezt a dolgot a feleségem sokkal jobban meg tudja fogalmazni. Azt hiszem – és ez különösképpen a fiainkra vonatkozik - időnként túl korán vártunk el tőlük olyanfajta fejlődést, amit akkor és ott nem kellett volna. Jobb lett volna, ha nem erőltetünk bizonyos dolgokat idejekorán, hanem akkor tesszük rájuk a nagyobb elvárások terhét, amikor jobban megérnek erre, és jobban tudják kezelni. Itt most készségekről beszélek, pl. az olvasáskészség kialakulásáról. Az angol olvasás nagyon nehéz - ebben más, mint a magyar. És ennek elsajátítására egyszerűen nem álltak még készen a korai években. Másodszülött fiam héberül és görögül is jól olvas, de az angol olvasás megtanulása nagyon sok időt vett neki igénybe.

- Misszionáriusként, gyülekezeti szolgálóként, férjként, otthonoktató édesapaként, sokféle szerepben kellett egy időben helyt állnod. Nem okozott nehézséget ennek a megszervezése? Hogyan határoztad meg a fontossági sorrendet?

Ez egy jó kérdés, de nem biztos, hogy tudom rá a választ… Fel kell ismerned, hogy csak adott számú órád van egy napban és vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell csinálni, így hát megteszed őket. Nem vagyok biztos abban, hogy mindig jól csináltam. Sőt, valójában biztos vagyok abban, hogy nem mindig csináltam jól. De meg kell vizsgálni a fontossági sorrendet: Isten legyen mindig az első, a család a második, a munka pedig a harmadik.

- Volt olyan, amikor le kellett mondanod csábító ígéretes lehetőségekről, mert nem lehetett összeegyeztetni a családdal?

Volt egy nagyszerű lehetőségem, amit felajánlottak: taníthattam volna egy teológiai főiskolán, de ez mégsem jött össze. Mi akkoriban otthontanítottunk és azt gondolom, ez volt az oka annak, hogy végül nem kaptam meg a munkát. Ez kábé 18 évvel ezelőtt történt. Ebben az időben a két idősebbünket leszámítva minden gyerekünk otthontanult még.

- Missziós szolgálatod tapasztalatai alapján hogyan jellemeznéd a magyar férjeket? Miben térnek el az amerikai férjektől? Mire lenne a leginkább szükségük (a magyar férjeknek)?

Azt gondolom, hogy bizonyos értelemben a világ minden táján hasonlóak a férjek. A magyar férjekről, akiket megismertem, azt mondhatom, hogy jó családfenntartók - azaz keményen dolgoznak, hazaadják a pénzüket, és ilyen módon gondoskodnak a családjuk fizikai szükségleteiről, de azt gondolják, hogy itt vége van a kötelességüknek. „Ételt teszek az asztalra, biztosítok helyet, ahol lehajthatod a fejedet, veszek neked dolgokat, de ez minden, amit meg kell tennem.” Pedig ennél sokkal több dolog van! Ebben a kérdésben tehát úgy érzem, nem nagyon különböznek az amerikai férjektől.

Hogy mi hiányzik? Részt kellene venniük  a gyermekeik és a feleségük életében. Beszélgetni velük, megmutatni, hogy érdekli őket, hogy mi van velük. Természetesen vezetniük és tanácsolniuk is kellene őket, de néhányuk munka után, csak bekapja a kaját, bekapcsolja  a számítógépet, és eltűnik a szobában. Nem beszélgetnek a családtagokkal. Úgy gondolom, az egy szükséglet, hogy beszélgessenek a családdal és töltsenek időt velük.

Ez az egyetlen módja annak, hogy megmutasd nekik, hogy te törődsz velük, mert neked fontosak. És, ha a gyermekeid elhiszik, hogy neked fontosak, akkor szívesen fogadják majd a fenyítést is tőled.

- A nagycsalád szerinted miben állít különleges kihívást egy hívő férj/édesapa számára?

Elegendő időt találni mindegyik gyermek számára, hogy mindegyikük érezze, hogy ő személy szerint is fontos. Ha lehet egy dolgot mondani, amiben úgy érzem, elbuktam, akkor az ez a terület. Ezt nem tettem elégszer. És van olyan gyermekem, amelyik ezt elég jól viselte, de van, amelyik nem. Ezt a nagycsaládos apaság egyik nagy kihívásának mondanám: együtt lenni a családdal a történésekben és az eseményeken, amelyek által összetartás, együvé tartozás érzése formálódik a családtagokban.

- Mely hatásoktól kell egyértelműen megóvnunk gyermekeinket, ha szeretnénk őket Isten szerinti módon nevelni?

Sokféle kulturális hatás van, amit ide sorolnék.

Maga a kultúra egy szükséges dolog, mert az emberek nem boldogulhatnak e nélkül. A kultúra az a csatorna, amelyen keresztül továbbadjuk a múltból kapott bölcsességet. Azt a tudást, hogy hogyan kell egymással kapcsolatba kerülni, hogyan éljünk a társadalomban úgy, hogy közben ne öljük meg egymást. Hogyan adjunk el és vásároljunk, illetve hogyan építsünk kapcsolatokat inkább kedvesen, mint erőszakosan. Van azonban egy eleme a kultúrának, amelyik bűnös, és azt az Ige úgy hívja: ’világ’. A világ a kultúra azon eleme, amely szemben áll Istennel és az Ő Igéjével. Ez az, amitől meg kell óvnunk a gyermekeinket.

Maga a megóvás bizonyos esetekben izolációt jelent. Más esetekben pedig védőoltást. Érted, mire gondolok, amikor ezt mondom: védőoltás? Ez az, amikor egy személy testébe juttatják a betegség gyengített formáját, és a szervezet erre úgy reagál, hogy ellenanyagot fejleszt ki. És később már védett lesz azzal a betegséggel szemben. Korlátozott mértékben kitenni őket bizonyos hatásoknak, ahhoz, hogy a gyermek fölismerhesse, mi az, és megérthesse, hogy az rossz - úgy gondolom, ez nagyon fontos. De nagyon érzékenyeknek kell lennünk rájuk, figyelembe kell venni az életkorukat és az érettségüket, hogy képesek legyenek jól kezelni ezeket a helyzeteket.

A világ megjelenik a szórakozás formáiban. A plakátokon. Nemrég Romániába utazásom alkalmával Budapesten jártam. Egy kisbusszal utaztam, és beszélgetésbe elegyedtem a buszvezetővel, akiről kiderült, hogy hívő ember. És beszélgettünk a világ szennyéről, ami körülvesz minket, és akkor ő odamutatott a plakátokra. Azt mondta: „ott van, pontosan ott!” És igaza volt. De, tudod, nem kötheted be a gyermekeid szemét, amint kiszállnak az autóból. Ott van.

- Hogyan segíthet leginkább egy hívő édesapa a feleségének, aki több kisgyermeküket tanítja otthon?

Biztosítson sokféle forrást a számára. És minél több terhet vegyen le a válláról. Az egyik legjobb döntésem az volt, amikor vettem a feleségemnek egy üzenetrögzítőt. Így nem érezte azt, hogy folyton muszáj felvennie a telefont, amikor az csörög. Szóval csak vegyél le minél több terhet a vállairól. Pl. csináld meg a bevásárlást helyette. Aztán segíts neki úgy rendezgetni a gyerekeket, hogy ők is levehessenek terheket a vállairól. Miért ne tanulhatnák meg összehajtogatni és elpakolni a maguk ruháit, mosogatni, segíteni a főzésben, stb.?

- Neked sikerült megőrizni a gyermekeiddel való jó kapcsolatot a kritikus kamaszévekben és azon túl is? Mi a titkod, hogyan csináltad?

Azt nem tudom, hogy van-e valamiféle titok ezzel kapcsolatban, de ha igen, az olyasmi, amiről inkább őket kellene megkérdezned, nem engem. De a legtöbb gyermekemnél a kamaszévek nem voltak igazán nehezek, sőt, valójában örömteliek voltak. És ez akkor történik meg, hogyha neveled és fegyelmezed őket, amikor még kicsik. Beszélünk a tinédzserkorukról, de valójában mindenféle kamaszkori kapcsolatépítés, fegyelmezés, meggyőzés akkor indul, amikor még csak háromévesek. Tudod, ha egy család ma kezd ennek neki, akkor talán még nem késő, de minél tovább vársz ezzel, annál nehezebb lesz.

- Szerinted el lehet kerülni, hogy egy kamasz minden családi érték ellen fellázadjon? Mit tehet a hívő szülő, amikor azt látja, hogy a lázadó gyermekei rossz döntéseket hoznak? Hogyan kerülheti el, hogy összetörjön a szíve?

Nagyon fontos, hogy mindig legyen lehetőség a szabad kommunikációra. És meg kell tanulnod nemet mondani a gyermekeidnek és ehhez ragaszkodni. Hogy ne legyen ez folytonos viták tárgya a részükről, vagyis valahogy megtanulják elfogadni a dolgot. Meg kell tanulnod megtartani az elveidet, de úgy, hogy közben ne utasítsd el a személyt sem. És adj mindig teret a szabad kommunikációnak.

- Hogyan segíthetünk gyermekeinknek megtalálni Krisztust? (Úgy értem, mit kell tennünk, hogy a Krisztusnak való elköteleződésüket elősegítsük?

Beszéltem az előbb arról, hogy mondjunk nemet a gyerekeinknek és ragaszkodjunk ehhez. Vannak nagyon leuralós szülők. Többek között ezért is tervezem, hogy az előadásomban érinteni fogom ezt a témát. De ha te állandóan szigorú kontrollt gyakorolsz az életük fölött, akkor vagy be fognak lázadni (mivel képtelenek lesznek azt elviselni) vagy úgy fognak felnőni, hogy nem tudják, hogyan hozhatnak meg döntéseket önállóan. Erre a hozzáállásunkra tehát oda kell figyelnünk, ezt kerülni kell.

Gyermekeink Krisztushoz vezetéséről: mi megpróbáltuk szembesíteni őket az evangéliummal és gyülekezetben tartani őket, hogy állandóan hallják az evangéliumot. Ezek után azonban nem nyomattuk őket, hogy döntsenek Krisztus mellett.

Amikor egyikük-másikuk azzal állt elénk, hogy „szeretnék megtérni!”, akkor azt mondtuk neki, hogy „rendben, nagyszerű. Akkor most várjál!” És ezen elgondolkozva akkor azt mondták, hogy „rendben, tudok még várni”. Aztán eljött az a pont, amikor azt mondták erre, hogy „nem várhatok, azonnal meg akarok térni!" Azért tettük mindezt, mert biztosak akartunk lenni abban, hogy ez az ő ötletük, az ő döntésük és nem azért akarják, mert bele lettek ebbe kényszerítve.

Aztán persze volt nálunk családi áhítat, és biztattuk őket, hogy tartsanak egyéni csendességet, valamint, hogy vegyenek részt a gyülekezeti szolgálatokban, stb. És aztán az Úrra bíztuk, hogy vonja Magához őket.

Köszönjük az interjút!

Jean Potter is beszélt nekünk gyermekekről otthonoktatásról, nevelésről, életről. A leiratát itt elolvashatod




 

2013. április 23., kedd

"Hogyan tarthatnám magam mellett a gyermekeimet, amikor nem vagyok jó anya?..."




Hónapokkal ezelőtt azt a kérdést feszegettem itt a blogon, hogy miért választják egyes édesanyák a munkát a gyerekeik helyett. Ehhez a poszthoz kaptam az alábbi választ, ami nagyon megérintett.

"De ha egyszer nem megy, nem megy, nem megy... otthont akarok teremteni, boldog, biztonságos otthont, ahol az Isten a családfő, aki adott három egészséges, gyönyörű gyermeket nekem - és nem megy, nem megy, nem megy. Nem vagyok jó anya, nem vagyok türelmes, hullámokban tör rám a rosszullét, az elvágyódás, a mindjárt széttöröm a négy falat és elrepülök, és elönt a verejték és szakad a cérna és erőm sincs rendet tartani, és nem sikerül átengednem Isten békéjét.

Néha azt gondolom, bárhol jobb a gyerekeimnek, mint velem. Pedig életem egyetlen értelme az Isten. Nem én akarok küzdeni, hanem engedni akarom, hogy ő lakjék a szívemben... és valami mégis...mi ez? A kísértő? Mindennel egyetértek, amit írtok, és mégsem sikerül nekem. Fáradt vagyok. Nem akarok karriert építeni és a gyermekeimnek szeretnék egy kemence-meleg édesanyát... de nem vagyok az... tűz vagyok, kemence nélkül, lángolok, melegítek, de égetek is, és egy kis esőtől hamvadok."

Drága Névtelen!

Nagyon megérintett, amit írtál és imádkozom, hogy lásd meg annak az alagútnak a végét, amely most oly sötétnek látszik a szemeid előtt. Ha most itt lennél velem, akkor bátorságot merítenék és így ismeretlenül is megölelnélek téged (nem szoktam ilyesmit tenni). És elmondanám, hogy nem vagy egyedül az érzéseiddel. Azt hiszem, nincs is olyan édesanya, aki ne érezné alkalmatlannak magát arra a feladatra, amit Isten rábízott, hiszen hatalmas feladat az, saját erőnkből teljesíthetetlen. Még, ha vannak is olyanok, akik ezt mindig könnyűnek érzik, én mindenképpen azok közé tartozom, akiket képes lenyomni mindaz, ami vagyok, ahelyett, ami lehetnék.

Igen, vannak mélységek, amikor nagyon nyilvánvaló módon kerülnek elénk a gyarlóságaink. Amikor fáj, hogy nem ütjük meg a mércét, és még mindig nem tudunk olyanok lenni, amilyenek szeretnénk. És ami még ennél is jobban fáj, az, hogy úgy érezzük, nem tudunk úgy élni, hogy abban Istenünknek kedve teljék. Hogy nem vagyunk gyermekei a mi Atyánknak. Ezek azonban csupán érzések és nem szabad túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani nekik.

Igen, vannak mélységek - de nem kellene, hogy ilyesmiken rágódjunk. Isten nem tökéletesnek, hiba nélkülinek akar látni, hanem közel, nagyon közel akar minket tudni Önmagához minden percben. Olyan életközösségre akar velünk lépni, amilyenben a tanítványok voltak az Úr Jézussal földi élete során - olyanban, amilyenben nekünk is lennünk kell a gyermekeinkkel.

Ha Istennel, Atyánkkal ilyen közösségben vagyunk, akkor az Ő formáló kezei alatt intenzíven változunk. Minden változást azonban megelőz egy másfajta lelkiállapot - a megnyílt szemeké és az alázaté - , amikor nagyon nyilvánvalóan kiviláglik a bűnünk, mert a Szentlélek megítéli bennünk azt. Az ördöggel ellentétben azonban Ő nem kárhoztat azért, amit bennünk lát. Ugyanis nem arra néz, amit szerintünk emberileg látnia kellene: nem a bűnt látja bennünk, hanem Krisztust látja, Aki felvitte minden bűnünket a fára, hogy mi új életben járhassunk!

Így lát bennünket - de vajon mi hogyan látjuk önmagunkat? Látjuk magunkban azt, amit Isten bennünk lát?

Jakab ezt írja:

Senki se mondja, mikor kísértetik:
Az Istentől kísértetem:
mert az Isten gonoszsággal
nem kísérthető,
ő maga pedig senkit sem kísért.
Hanem mindenki kísértetik,
amikor vonja és édesgeti
a tulajdon kívánsága.
(Jakab 1:13-14)

Egyértelmű tehát, hogy nem Isten az, Aki kísért, hanem saját magunk visszük bűnre magunkat. Az ördög besegít, de mi vagyunk a hibásak azért, amit mi teszünk. Ha nem tud téged Isten napról napra vezetni, akkor távol vagy Tőle, és ez egy olyan helyzetet teremt, ami könnyen képes kiborulássá eszkalálódni.

Az is lehet, hogy sohasem voltál igazán közel a mindenható Istenhez. Talán, mert még nem bíztad teljesen, igazán, örökre Rá az életed irányítását. Pedig, ha nem adtad Neki magadat, akkor nem vagy az Övé és aki nem az Övé, az nem ismeri meg a hangját - honnan is tudhatná hát, hogy merre kell mennie? Rá kell tehát bízni magunkat az Úrra visszavonhatatlanul. Neki kell odaadni a szívünket egészen, hogy új életet nyerjünk: mennyeit és örökkévalót.

Isten egyáltalán nem úgy szemlél, mint ahogyan mi tesszük. Mennyire gyakran esünk e világ hálójába, úgy szemlélvén és azt mondván a dolgokról, amiket e világ fiai! Isten mennyei perspektívából szemlél mindent: az örökkévalóság szemszögéből pedig nagyon nem úgy fest a dolog, ahogyan a mi korlátozott földi szemeinkkel érzékeljük.

Isten nem azt látja, akik magunkban vagyunk: mindannyian leplezetlenek és mezítelenek vagyunk Őelőtte! Ő azonban nem ezt látja, hanem azt, akik lettünk Krisztusban. Őt öltöztük ugyanis magunkra az Ige szerint, amikor hívőkké lettünk és mi így lettünk fiak!

Bizonyára tudod mindezt. Csak azért írtam le, hogy bátorítsalak. Ha Te Isten gyermeke vagy, akkor szent vagy és szeretett! Már ez vagy, és ez nem változik meg attól, amit teszel vagy nem teszel! Az identitásod bizonyos, és független az érzéseidtől.

Ezért nem kell erőlködni: ha az Úrban vagy, akkor Ő megadja az erőt, a bölcsességet, a békességet, a türelmet, a szeretetet és mindazt, ami a gyermekeid szeretve neveléséhez szükséges. Magadtól nem fog menni, magadtól kudarcra van ítélve az egész, de mi nem vagyunk magunkra hagyva, hiszen Krisztus maga mondta, hogy velünk lesz minden napon a világ végezetéig!

Ne a saját cselekedeteiden akadj fönn, mert nem az jön előbb. A hit jön előbb és a hitet követik a cselekedetek. Emlékezz a szőlőtőre! Az Úr Jézus azt mondta, hogy ha Őbenne maradsz, akkor teremhetsz sok gyümölcsöt. És miért? Mert Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk.

Ez tehát az egyetlen dolog, amire ügyelned kell: hogy Őbenne maradj. Így lesznek meg a jó gyümölcseid. Őbenne vagy most? Vagy vissza kell térned a Szőlőtőhöz? Térj vissza, Ő vár téged és mindig visszafogad.

Az ördög kárhoztat, hogy elhidd, NEM lesz már jobb, te NEM tudod, neked nem fog SOSEM sikerülni. Azért kárhoztat, hogy lebénítson. Mert amikor a bűneiden rágódsz, akkor passzivitásban vagy és úgy nem tudsz növekedni. Egyszerű igazság ez. Amikor az ördög hazugságait hallgatod, akkor Isten igazságaitól elvonod magad. Kire figyelsz mostanában?

A cselekedetek akkor tudnak megváltozni, ha egyre tisztábban látjuk magunk előtt azt az identitást, amit Krisztusban nyertünk. Nála nincs helye a kárhoztatásnak. Emlékszel, mit mond a Róma 8-ban Pál? Nincsen most már semmiféle kárhoztatásunk! Hiszed-e ezt?

Isten a helyreállás Istene. Vele kell menni, Vele kell lenni! Ha Vele vagyunk, akkor a jelenlétében csodák történnek velünk. Ő helyreteszi a látásunkat, hogy legyen mennyei perspektívánk. Ha mennyei perspektívád van, akkor nem fogsz elbátortalanodni, nem fogsz megijedni és nem fogod az eléd tornyosuló problémákat nagyobbnak látni, mint magát Istent.

Nem számít, hogy mit érzel (persze, hogy számít, de a dolgok megítéléséhez nem az érzéseinkre támaszkodunk, hiszen hitben járunk, nem látásban). Nem számít az sem, hogy mit mondanak mások. Csak az számít, hogy Isten mit akar veled cselekedni. Névtelen, mit akar Isten veled cselekedni?

Ő nem azért mutatta meg az ígéret földjét a tizenkét kémnek, hogy megijedjenek. Hanem azért, hogy lássák a láthatatlant: a mindenható Istent, Aki előttük járt és velük harcolt. Ma is azért hív, hogy meglásd a láthatatlant. Ő előtted jár és veled harcol a gyarlóságok és bűnök ellen. Add Neki magadat egészen és szánd oda az Ő céljaira az otthonodat, így valóságosan meg fogod tapasztalni az Ő jelenlétét, munkáját.

Bízz benne, lépj hitben és engedelmességben, hogy átformálhasson. Máshogyan nem lehet megtapasztalni az Úr erejét, csak, ha elengedi az ember a saját maga erejében való bízást.

Elengedés. Engedelmesség. Istenben maradéktalanul megbízni. Igéjét, amit kijelentett, teljesen elhinni. Drága jelenlétében megmaradni napról, napról napra. Mindezt tanuljuk egy életen át. Ezt tanuljuk, mi, asszonyok  otthon, a gyerekeink mellett élve, őket nevelve, formálva és velük együtt formálódva. Mindennap. Ez a keskeny úton járás áldása, ami semmire föl nem cserélhető!

Szívből bátorítalak, hogy közeledj Istenhez, hogy Ő is közeledhessen hozzád. És tedd ma meg azt, amire mozdítja is a szívedet. Maradj otthon a gyermekeiddel, hogy nyerj áldást és az Úr jelenlétének édes örömét. Ha engeded, Ő kályhameleg édesanyává fog tenni, ehhez Neki csak az engedelmes szívedre van szüksége.

Még azt szeretném eléd hozni, hogy nekünk, asszonyoknak fontos megtanulni azt, hogy időszakokban gondolkozzunk, hiszen ezek határozzák meg az életünket. Van kisgyerekes időszak, káoszosabb időszak, várandós időszak, szoptatós időszak. Van egygyerekes, kétgyerekes, többgyerekes időszak. Van nehezebb időszak és könnyebb, van vidámabb és keservesebb. És bár Isten minden egyes időszakban Isten, nekünk tanulnunk kell minden élethelyzetünket az Ő kezéből elvenni. Hálaadással.

Örülj annak, hogy pici gyermekeid vannak! Most ez adatott neked és sokan lennének hálásak azért, amid neked van (a három kicsi-nagy áldásodért). De nem erre kell nézni, hanem arra, hogy az időszakok múlandóak, sőt, igen hamar tovasuhannak.

Nem tudod megállítani az időt, nem tudod visszahozni az elpazarolt vagy rosszul használt perceket, órákat, és utólag megélni sem tudod azt, amit most kaptál. Annyit tehetsz, hogy amid van, azt jól használod, mert a jelen, a most, az még a tiéd! Szívből bátorítalak, hogy ragadd meg a mostani nehéz időszakodnak az áldásait, mert vannak!

És mivel az időszakok múlandóak, bátorságot nyerhetsz, sőt, megengedheted magadnak, hogy bölcs félelem üljön rád (az elmúlás tudata). Mert nem lesz mindig káosz otthon. Nem leszel mindig kimerült és fáradt és meggyötört. Azok a kicsik egyszer fel fognak nőni. Hamarabb, mint most hiszed. És amikor kirepülnek azok a most még tátogató szájú sasfiókák, akkor nem marad más, csak a növekedésük emlékei, meg a gyönyörködés bennük, hogy nem fáradtál hiába. Mert nem fáradtál hiába.



 

Szívesen olvastátok