Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. december 13., csütörtök

Hab a tortámon, avagy Helza születése (2. rész)



Figyelmeztetés: ez egy nagyon személyes poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább. 

Helza születésének története itt kezdődik.

Harmadik felvonás:  A kórházban
Beérünk. Nem lehet bent parkolni, fel kellene gyalogolni - na tudod mikor, akkor én inkább itt maradok... Az őr szól, hogy végül is, fel lehet menni, csak apuka jöjjön vissza a kocsival parkolni. Oké, felautózunk: F. kitesz a csomagokkal, mondja, mindjárt jön, menjek addig be. Egyedül?? Nélküle?! Azt nem - inkább megvárom őt a kórház kapujában. Itt elér még két hullám - elfordulva támasztom a falat, hogy a ki-besétálók ne lássák az arcomat. Fehér köpenyesek jönnek, mennek. Érzem, hogy ritkábban érnek már el a hullámok - talán ők tudják is, hogy a kórházban más diktál, nem ők... Végre megjön F., bemegyünk. Mondjuk, hogy jöttünk műtétre, császár lesz. "Miért?" - érdeklődik a hölgy. "Mert négy már volt" - mondom én. Ja, akkor erre kell menni.

Felmegyünk, várunk, kijönnek, kedvesek. Bemegyünk, válaszolunk a kérdésekre, válaszolnak a mi kérdéseinkre. Átöltözöm saját hálóingbe (de jó, nem személytelen!) Bevezetnek egy szobába: jó, mindenki köszön, amikor elmegy mellettem. Jó érzés, hogy embernek néznek. Dokinő jön, bemutatkozik, mondja, ő fogja a császárt végezni. Papírokat hoz, olvasgatom, elmagyaráz, aláírom (szervkereskedelem egyiken sem szerepelt, meg elköttetés sem). Apropó, elköttetés. Rákérdez: szeretném-e, mert akkor megcsinálják. Mondom nem. Mondja, ők azért javasolnák, de ha nem, hát nem.

Műtéti előkészítésre várakozom. Fekszem az ágyon, elér pár hullám, nagyon nem esik jól. Eszembe jut, hogy na, ennyi erővel otthon is lehetnék, mert még mindig nincs vége, és ez így fáj kegyetlenül... Végre jönnek az asszisztensek: tű kerül a kezembe (vagy mi), csomagjaimat elviszik. Borotválás előtt megkérdezem, nem hagyhatnánk-e ezt ki, hiszen úgysem lesz gátmetszés. Az asszisztens tréfásan megkérdezi, hogy szeretnék-e szőrszálat a műtéti hegbe. Mondom nem - na ez akkor el is van döntve...

Borotválás van, beöntés nincs, mégis jó ez a kórház. Gurulós ágyra átmászni - állj, összehúzódás jön. Állnak, várnak. Vége van: átmászok a gurulósra, mehetünk. Kitolnak a szobából, ott van F. Pár szót váltunk, nem jöhet be, de minden oké, majd beszélünk (nyugodt vagyok, úgy érzem, hogy jó kezekben vagyok). Betolnak a liftbe, onnan egy ajtó, még egy, és tágas tér középen találom magam a plafonról lógó reflektorokkal - megjöttünk a műtőbe.

Negyedik felvonás: A műtét
Páran bent vannak, asszisztensfélék. Bejön a dokinő, aztán még mások is. Az egyik orvost felismerem - vele már terhesgondozáson összefutottam - nem túl pozitív élmény, na mindegy. Közelebb jön, és érdeklődik, hogy ugye elköttetés is lesz. Mondom nem, mire ő: "és ha újra terhes lesz, mit fog vele csinálni, kihordja??!" Ez a kérdés belém hasít. Valóságos hideg zuhanyként ér, hogy ez az orvos itt egy szülés kellős közepén arra gondol, ha nem véglegesítem a dolgokat, abortusszal kellene véget vetni egy új életnek. Nem mutatom ki a döbbenetemet, csak megszeppenve annyit mondok, hogy igen. Ekkor odalibben a dokinő, és leállítja a kollégáját, "ezt mi már megbeszéltük..."

Közben észrevétlenül folynak tovább az előkészületek. A személyzet finoman sertepertél körülöttem, egymás között csendben beszélnek. A nekem célzott rövid kérdéseket, utasításokat leszámítva nem szólnak hozzám, de nem zavar. Olyan érzés, mintha csak történne itt velem valami, anélkül, hogy aktív szereplője lennék a történéseknek. De nem zavar, mert én és ők máshol vagyunk, és ahol én vagyok, oda nem tudnak behatolni - így érzem. A lelkemben távol vagyok, elszigetelve a műszerektől és a többi embertől. Mintha egy üvegfal venne körül, ami megvéd. Érzem, hogy itt és most rólam szól ez az egész: hogy én vagyok, aki szülök és ők nem tudnak hozzám férkőzni. Kívül igen, de ott belül, ahol én most igazából vagyok - a fejemben, a testemben - ott nem.

Ez egy különleges tapasztalás, számomra Isten cselekvésének nyilvánvaló bizonyítéka. Ő engedi, hogy a vajúdás természetes lelkiállapota most elkísérjen engem ebbe a közegbe. Ebbe a közegbe - ahol szülésre készülve eddig négy alkalommal hagytam a ráhangoltságot a kórházon kívül, mert 'jókislányvagyok' lelkiállapot uralkodott el rajtam. Most nem és ez is ajándék volt nekem. A műtétnél, persze már nem éreztem ezt az üvegburkot, inkább azt, hogy semmilyen befolyásom nincs - élő hús vagyok, érző, eleven tárgy - valami ilyesmi furcsa érzés. De most még nem, most még csak előkészítenek...

Kicsit visszazökkenek a gondolataimból: az asszisztensek engem kérdeznek. Nem egy bizonyos városból való vagyok? - De. Akkor ismerik a családunkat. Mondjuk, minket nem nehéz ismerni, mert a fél családom pedagógus volt a helyi sulikban. Meg hát, közel húsz éve anyukám ebben a kórházban szülte a hármasiker tesóimat, úgyhogy biztosan van mire emlékezzenek...

Lassan megérkezünk a tényleges műtéti részhez. Segítenek felülni a nagyon keskeny ágyon - olyan keskeny, hogy ekkora pocakkal egyedül nem is menne ez a malőr. Jön megint egy összehúzódás, megvárják a végét, aztán cicahát és gerincérzéstelenítés. Most le kellene feküdni, mondják - na, de hogyan, amikor még fáj?? "Nyugi, ez az utolsó méhösszehúzódás, amit érez" - végre, de jó!  A szer elsőre hat: először csak a helye sajog, de aztán már zsibbadnak is a lábaim, és nincs több méhösszehúzódás. A lábamra zöld zsák kerül, ezt még éppen érzem, aztán már fekszem is, paravánt tolnak fölém. Infúzió csöpögne, de nem csöpög - "hoppá, ez bedugult". Nyomorgatják a kézfejemben a tűt, auu. Nem folyik, hát, akkor újra kell bökni, bocsi. Semmi gond, csak már legyünk túl rajta. Bebökik, elindul a vér, hát jó, akkor mehet az infúzió, és akkor kezdik is a műtétet.

Kellemes csevej, jé az egyik doki külföldi? Angolul beszél a másikhoz. Aki válaszol, az pongyola angolságú magyar doki. A párbeszédbe bevonnak engem is, amikor megtudják, hogy régen angolt tanítottam. "Mi a harántfutó varrat angolul?"- kérdezi a pongyolás doki. Fogalmam sincs. A varrat még csak-csak meglenne, de a többi? Na mindegy, elszórakoztat, ahogyan hallgatom a párbeszédet.

A műtét folyik tovább. Úgy tűnik, most nem pánikolok be, mint legutóbb. Vagy mégis... Kezeim lekötve, fogy a levegőm, jaj, mi ez? Szólok, erre bekötnek valamit vénásan. Jobban leszek egy idő után. Csevegés folytatódik, nem érzem magam egy tárgynak, csak egy kicsit. Aztán, mintha a szívemet összeszorítanák, baj van! Szólok. Ja, nem, az nem a szíve, hanem a gyomra, csak ott fötörnek, azt érzi. Aha.

Megint rosszul  vagyok, rosszul vagyok, segítsenek, mindjárt végem van! Mondom - de látják is - hát, akkor megint jön valami szer. Mindjárt jobban lesz, mondják, pedig egy örökkévalóságnak tűnik, mire kitisztul a fejem. Szörcsögést hallok, de nem érzem, pedig tudom, hogy engem szipolyoznak valamivel. Aztán kiemelik őt - nem érzem ezt, de hallom a hangjaikból, hogy másik szakaszba ért a műtét. Látom, ahogyan elviszik és... fel is sír! Nem nyávog, hanem üvölt, jaj, de édes, hozzák ide, hadd lássam! Nem sírok, de majdnem, a nevét kérdezik, mondom, hogy LadosHelza. Helga? Nem, Helza, zé-vel. Nahát, nem is hallottak még ilyen nevet. Nem is hallhattak, mert most lett csak engedélyeztetve...

Úgy érzem, hosszúú idő telik el - megint egy örökkévalóság - mire kihozzák. Nyakig pólyába van bugyolálva csak a kis pofija látszik. Odatartják az arcomhoz, a szemüveg ez egyszer rajtam van, végre látom is, nem csak a körvonalát, mint Zekinél. Itt van, jaj, de édes, és szép, és tetszik és az enyém. Pedig nem én szültem, de mégis az enyém... Nem sírok, de majdnem, csak könnyezem - belül meg majd szétreped a szívem az örömtől!

Elviszik őt tőlem - ne vigyék el! Lecsatolnak a szerekről, lekerül a lábzsák, áttesznek egy másik gurulósra, megint jön kicsit a nagydarabhúsvagyokcsupán érzés. De már ismerem korábbról, ezért nem akaszt ki. Kigurítanak a műtőből (ez a császáros kitolási szak), F. is ott van. Ajtó egy, kettő, lift, szoba. Van egy szobatársam is, akkor még nem tudom, de ő is császáros, pár órával 'szült' korábban, mint én. Nem nézem meg őt jobban, mert vergődöm. Ezt a részt sosem szerettem: az érzéstelenítő hatása elmúlik, homokzsák a hasra, óránként jönnek, nézik a vérzést, infúzió csöpög, hasamat nyomkodják, fáj nagyon... na, de ez már a mellékzönge és minden nappal egyre jobb lesz. És végre végre végre itt van Helza, a kislányunk, aki nagyon kislány!

A lányos anyukák most biztosan megmosolyognak a szentimentalizmusomért, a fiúsak meg talán a fejüket csóválják erre, pedig tényleg ilyen intenzív döbbenéssel éltem meg az első pár hetet. Új érzés ez, hogy lányunk van és nagy a rajongásom. Nagyon aranyos, jó fej gyerkőc ő, és ilyen csodaszépet én még nem láttam. Érzelmeim húrjait napról napra erőteljesen megmozgatja: csak gyönyörködünk benne, azóta is folyamatosan. És újra le kell írnom, mert az egész történés nem jöhetett volna létre, ha nincs Ő:

Minden dicsőség egyedül Istené!!

 


 

5 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt olvasni! Jó volt, hogy időnként megcsillant benne némi humor is, mert fájó pontra is tapintottál vele, a legtöbb császárosnak ugyanazok szerintem.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon izgultam végig, ahogy olvastam a beszámolódat :)
    Én hálás vagyok Istennek a császármetszés lehetőségéért. Nem, mintha jólesett volna, de sok anyának és babának mentette már meg az életét, egészségét. És ezért vagyok hálás!

    pepita (egy szülés, egy császár)

    VálaszTörlés
  3. ezek a szüléses bejegyzések olyan jók, közelebb hoznak emberileg. A gondolataidat már jobban ismerem, ez most szokatlan, de jó!

    VálaszTörlés
  4. Kicsi Helza, áldjon meg az Isten, szüleiddel, testvéreiddel együtt! :-)

    Izgalmas volt a történet - az abortuszemlegető dokinál kinyílt a bicska a zsebemben! - de a többi szép volt, rendben volt, örülök, hogy jól éltétek meg, Isten hozott a lányos anyák között! :-) Vagy inkább: a lányos és fiús anyák között! :-)

    VálaszTörlés
  5. Hála Istennek!
    Ahogy olvastalak, úgy éreztem, nagyon nagy ajándék Helza születése, abból a szempontól IS, hogy így tudtad megélni a műtétet. Lelki gyógyulás. Az előzőek miatt.
    Áldás rátok!

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok