Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. december 19., szerda

Tudósok és a teremtés, ősi kultúrák és az özönvíz, avagy a Biblia tévedhetetlensége (válasz egy kételkedőnek)


Az elmúlt héten kaptam egy hozzászólást egy régebbi evolúcióval kapcsolatos posztomhoz. Erre reagálok most. A hozzászólás így szólt:

"Kedves Eszti, 

"Nem igaz, hogy a Nobel-díjas tudósok között teljes körű elfogadottságnak örvend az evolúció és az ősrobbanás."

Néhány példát mutatnál? Penzias pont az ősrobbanás egyik bizonyítékát találta meg a mikrohullámú háttérsugárzásban. És az Ősrobbanás egészen kompatibilis a teremtéselmélettel is, ha nem vesszük szó szerint a Biblia MINDEN EGYES SZAVÁT. 

Amit már csak azért se érdemes. mert ha a te a gyerekedet a Szentírás MINDEN EGYES SZAVÁNAK mindenekfelett álló igazságára neveled, akkor előbb utóbb kínos pillanatokat fogsz átélni.

Pl. a gyermeknek feltűnhet, hogy a globális Özönvíz állítólagosan 4000 évvel ezelőtti megtörténtét egyetlen ősi kultúra sem őrizte meg. Az egyiptomi dinasztiák szépen követték egymást, sehol egy utalás arra, hogy most jól ki lettek irtva egy olyan árvízzel, ami egy évig is eltartott.


A sumérok és néhány más ősi civilizáció már egészen a világ kb. 6000 éves teremtésénél is régebbiek.

De nem is kell a Bibliát külső tényekkel szembesíteni ahhoz, hogy ellentmondásokba ütközzünk, hanem saját magának is ellentmond több helyen, ami nem csoda, hanem annak köszönhető, hogy emberek írták, akik bizony tévedhetnek.

Ha nem hiszed, akkor kérlek magyarázd meg, hogy pl. hogyan lehet ekkora eltérés egy elég egyszerű esemény leírásában, hogy mi történt Júdással az árulás után?


Mert Máté 27:5. szerint:

Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.

Míg az Apostolok Cselekedetei 1:17-19 szerint: 
Mert mi közénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét. (Ez hát mezőt szerze hamisságának béréből; és alá zuhanván, elhasadt középen, és minden belső része kiomlott. És ez tudtokra lőn mindazoknak, kik Jeruzsálemben lakoznak; úgy hogy az a mező tulajdon nyelvökön Akeldamának, azaz Vérmezőnek neveztetett el.)


És az ilyesmi messze nem elszigetelt eset."

Kedves kommentelő, részleteiben reagálok a hozzászólásodra, így talán érthetőbb, követhetőbb.


"Nem igaz, hogy a Nobel-díjas tudósok között teljes körű elfogadottságnak örvend az evolúció és az ősrobbanás." Néhány példát mutatnál?

Az alább felsorolt tudósok* megkérdőjelezik az evolúciót és/vagy az ősrobbanást:

Eugene Paul Wigner, amerikai-magyar származású Nobel-díjas fizikus
Richard E. Smalley, amerikai Nobel-díjas fizikus
Robert Andrews Millikan, amerikai Nobel-díjas fizikus
William D. Phillips, amerikai Nobel-díjas fizikus
Arthur Holly Compton, amerikai Nobel-díjas fizikus
Christian Anfinsen, amerikai Nobel-díjas kémikus
Sir Ernst Boris Chain, német Nobel-díjas kémikus
Joseph Murray, amerikai Nobel-díjas orvos

Penzias pont az ősrobbanás egyik bizonyítékát találta meg a mikrohullámú háttérsugárzásban. És az Ősrobbanás egészen kompatibilis a teremtéselmélettel is, ha nem vesszük szó szerint a Biblia MINDEN EGYES SZAVÁT.

Az ősrobbanás egyáltalán nem kompatibilis a teremtéselmélettel! Még akkor sem, ha nem vesszük szó szerint a Bibliát.

A Biblia szerint kezdetben volt Isten, az ősrobbanás szerint viszont kezdetben volt az anyag (a kozmikus por). Az egyik kizárja a másikat.

Az ősrobbanás tudományos magyarázatában sohasem szerepel Isten, mint a robbanást indikáló 'erő', mindig önmagától létrejövő folyamatként hivatkoznak a 'nagy bumm'-ra. Eszerint az elmélet szerint szinte a semmiből jött létre minden, és a hangsúly azon van, hogy élettelen folyamatok által jött létre. Ezért is kutatják folyamatosan, hogy milyen folyamatok indukálhattak akkora kozmikus robbanást...

Ezzel szemben a bibliai leírásban nem robbanást indikáló élettelen folyamatok, hanem maga Isten és az Ő teremtő munkája áll a középpontban. A teremtés azt jelenti, hogy semmiből valamit létrehozni. Az ősrobbanás sohasem szólt a Teremtőről, a teremtés viszont mindig Róla szólt! Ezért nem is lehet a két megközelítés kompatibilis.


... ha a te a gyerekedet a Szentírás MINDEN EGYES SZAVÁNAK mindenekfelett álló igazságára neveled, akkor előbb utóbb kínos pillanatokat fogsz átélni. Pl. a gyermeknek feltűnhet, hogy a globális Özönvíz állítólagosan 4000 évvel ezelőtti megtörténtét egyetlen ősi kultúra sem őrizte meg.

Ez nem így van. Éppen, hogy számos ősi kultúra is megőrizte egy globális áradás történetét. Ajánlom figyelmedbe ezt a sorozatot:

Özönvíz-legendák a világ minden tájáról: Bevezető (Biblia és a Gilgames eposz), Afrika (1.rész) , Afrika (2.rész), Európa, Közel-kelet (1.rész), Közel-kelet (2.rész), Ázsia (1.rész), Ázsia (2.rész), Ázsia (3.rész), Ázsia (4.rész), Ázsia (5.rész), Észak-Amerika (1.rész)Észak-Amerika (2.rész)Észak-Amerika (3.rész)Észak-Amerika (4.rész)Észak-Amerika (5.rész)Észak-Amerika (6.rész)Észak-Amerika (7.rész)Észak-Amerika (8.rész)Észak-Amerika (9.rész)

Ha beszélsz angolul, ezen az oldalon is olvashatsz összehasonlító tanulmányozást a különböző kultúrák özönvíz-legendáiról. 


Az egyiptomi dinasztiák szépen követték egymást, sehol egy utalás arra, hogy most jól ki lettek irtva egy olyan árvízzel, ami egy évig is eltartott.

De van utalás, ugyanis Egyiptomnak is van özönvíz-legendája. Bár konkrét hivatkozást ez az oldal nem említ, mégis érdekes ez a vélemény:

"A vízözön-történetek mindmáig legteljesebb gyűjteményét: James Frazer: Folklore in the Old Testament, I.Kötetében találhatod meg. A bibliai történet hitelességét tűnnek alátámasztani azok az özönvíztörténetek, amelyek világszerte a legkülönbözőbb - még teljesen elszigetelt - kultúrákban is fellelhetők. A termékeny félhold területén általánosan ismert volt a Biblia leírásával több ponton is hasonlóságot mutató özönvíztörténet, a sumér, babilóniai, asszír mítoszok. Ugyanez az alapmotívum része volt az egyiptomi, görög, hindu, kínai, hawaii, mexikói, eszkimó, lapp, finn, szibériai, kelta, szudáni, hottentotta, újzélandi maori, ausztráliai bennszülött, tűzföldi és 58 amerikai indián törzs hitvilágának."  Forrás


A sumérok és néhány más ősi civilizáció már egészen a világ kb. 6000 éves teremtésénél is régebbiek.

A sumérok i.e. 4000 végétől léteztek, csakúgy, mint az egyiptomiak. Nemigen találsz ennél régebbi kultúrát. Természetesen lehetséges, hogy néhány kultúrát pár ezer évvel mégis túlbecsülnek a bibliai leíráson, ez azonban tudományos pontatlanságnak tudható be. (Az evolúcióelmélet esetében nem ritka, hogy százezer, sőt millió éveket is korrigálnak - ehhez képest a pár ezer nem sok.)


De nem is kell a Bibliát külső tényekkel szembesíteni ahhoz, hogy ellentmondásokba ütközzünk, hanem saját magának is ellentmond több helyen, ami nem csoda, hanem annak köszönhető, hogy emberek írták, akik bizony tévedhetnek. Ha nem hiszed, akkor kérlek magyarázd meg, hogy pl. hogyan lehet ekkora eltérés egy elég egyszerű esemény leírásában, hogy mi történt Júdással az árulás után? (...)

Nincsen eltérés a két történetben, hanem a kettő kiegészíti egymást, csak figyelmesen kell olvasni. Az Ap.Csel. leírásában mezőt szerzett a pénzből. Vagyis megkapta a harminc ezüstöt és el is költötte azt, vagy legalábbis költött belőle valamennyit egy mezőre. Azután később felakasztotta magát. Máté leírása szerint "Akkor látván Júdás, aki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek" (Máté 27:3), azok azokban elhatárolódtak Júdástól, "Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát" (Máté 27:5)

Tehát összerakva az eseményeket, ez történhetett: Júdás elárulta Jézust, amiért cserébe 30 ezüst pénzt kapott. Ebből vett egy mezőt. Amikor Jézust elítélték, bűntudata lett, és elment, hogy visszaadja a pénzt a vallási vezetőknek, akik őt kifizették. Nyilvánvalóan a saját pénzéből akarta visszafizetni az árulás ellenértékét, mivel az eredetileg kapott összeget már elköltötte. (Más leírásokból tudjuk, hogy Júdás volt a tanítványok között a pénztáros, aki gyakran lopott a rábízott pénzből, tehát feltehetően innen is volt neki pénze.) A vallási vezetők azonban ekkor elhatárolódtak Júdástól, így ő a földre dobta a pénzt, amit hozott (ez nem ugyanaz a pénz volt, amit kapott, csak ugyanannyi), és elmenve fölakasztotta magát.




* Eredetileg további két személy Charles Hard Townes, amerikai Nobel-díjas fizikus, valamint Sir John Eccles, ausztrál Nobel-díjas neurofiziológus is benne volt a fenti listában, mint olyan tudósok, akik megkérdőjelezik az evolúciót és/vagy az ősrobbanást. Néhány hozzászóló azonban ezt helytelenítette, ezzel pedig további vizsgálódásra sarkallt, amiből végül az jött ki, hogy kiszedtem a listából ezt a két tudóst. Utóbb kiderült ugyanis, hogy nem volt helytálló az, amit róluk feltételeztem: nem tartoznak az előbbi tudósok közé. Ezt most azért írtam le, mert a hozzászólásokat nem tudom megváltoztatni, ott pedig szerepel e két tudós listából való kivételéről szóló eszmecsere. Ez tehát nehezen lenne értelmezhető, az előzmények ismerete nélkül.


  

2012. december 13., csütörtök

Hab a tortámon, avagy Helza születése (2. rész)



Figyelmeztetés: ez egy nagyon személyes poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább. 

Helza születésének története itt kezdődik.

Harmadik felvonás:  A kórházban
Beérünk. Nem lehet bent parkolni, fel kellene gyalogolni - na tudod mikor, akkor én inkább itt maradok... Az őr szól, hogy végül is, fel lehet menni, csak apuka jöjjön vissza a kocsival parkolni. Oké, felautózunk: F. kitesz a csomagokkal, mondja, mindjárt jön, menjek addig be. Egyedül?? Nélküle?! Azt nem - inkább megvárom őt a kórház kapujában. Itt elér még két hullám - elfordulva támasztom a falat, hogy a ki-besétálók ne lássák az arcomat. Fehér köpenyesek jönnek, mennek. Érzem, hogy ritkábban érnek már el a hullámok - talán ők tudják is, hogy a kórházban más diktál, nem ők... Végre megjön F., bemegyünk. Mondjuk, hogy jöttünk műtétre, császár lesz. "Miért?" - érdeklődik a hölgy. "Mert négy már volt" - mondom én. Ja, akkor erre kell menni.

Felmegyünk, várunk, kijönnek, kedvesek. Bemegyünk, válaszolunk a kérdésekre, válaszolnak a mi kérdéseinkre. Átöltözöm saját hálóingbe (de jó, nem személytelen!) Bevezetnek egy szobába: jó, mindenki köszön, amikor elmegy mellettem. Jó érzés, hogy embernek néznek. Dokinő jön, bemutatkozik, mondja, ő fogja a császárt végezni. Papírokat hoz, olvasgatom, elmagyaráz, aláírom (szervkereskedelem egyiken sem szerepelt, meg elköttetés sem). Apropó, elköttetés. Rákérdez: szeretném-e, mert akkor megcsinálják. Mondom nem. Mondja, ők azért javasolnák, de ha nem, hát nem.

Műtéti előkészítésre várakozom. Fekszem az ágyon, elér pár hullám, nagyon nem esik jól. Eszembe jut, hogy na, ennyi erővel otthon is lehetnék, mert még mindig nincs vége, és ez így fáj kegyetlenül... Végre jönnek az asszisztensek: tű kerül a kezembe (vagy mi), csomagjaimat elviszik. Borotválás előtt megkérdezem, nem hagyhatnánk-e ezt ki, hiszen úgysem lesz gátmetszés. Az asszisztens tréfásan megkérdezi, hogy szeretnék-e szőrszálat a műtéti hegbe. Mondom nem - na ez akkor el is van döntve...

Borotválás van, beöntés nincs, mégis jó ez a kórház. Gurulós ágyra átmászni - állj, összehúzódás jön. Állnak, várnak. Vége van: átmászok a gurulósra, mehetünk. Kitolnak a szobából, ott van F. Pár szót váltunk, nem jöhet be, de minden oké, majd beszélünk (nyugodt vagyok, úgy érzem, hogy jó kezekben vagyok). Betolnak a liftbe, onnan egy ajtó, még egy, és tágas tér középen találom magam a plafonról lógó reflektorokkal - megjöttünk a műtőbe.

Negyedik felvonás: A műtét
Páran bent vannak, asszisztensfélék. Bejön a dokinő, aztán még mások is. Az egyik orvost felismerem - vele már terhesgondozáson összefutottam - nem túl pozitív élmény, na mindegy. Közelebb jön, és érdeklődik, hogy ugye elköttetés is lesz. Mondom nem, mire ő: "és ha újra terhes lesz, mit fog vele csinálni, kihordja??!" Ez a kérdés belém hasít. Valóságos hideg zuhanyként ér, hogy ez az orvos itt egy szülés kellős közepén arra gondol, ha nem véglegesítem a dolgokat, abortusszal kellene véget vetni egy új életnek. Nem mutatom ki a döbbenetemet, csak megszeppenve annyit mondok, hogy igen. Ekkor odalibben a dokinő, és leállítja a kollégáját, "ezt mi már megbeszéltük..."

Közben észrevétlenül folynak tovább az előkészületek. A személyzet finoman sertepertél körülöttem, egymás között csendben beszélnek. A nekem célzott rövid kérdéseket, utasításokat leszámítva nem szólnak hozzám, de nem zavar. Olyan érzés, mintha csak történne itt velem valami, anélkül, hogy aktív szereplője lennék a történéseknek. De nem zavar, mert én és ők máshol vagyunk, és ahol én vagyok, oda nem tudnak behatolni - így érzem. A lelkemben távol vagyok, elszigetelve a műszerektől és a többi embertől. Mintha egy üvegfal venne körül, ami megvéd. Érzem, hogy itt és most rólam szól ez az egész: hogy én vagyok, aki szülök és ők nem tudnak hozzám férkőzni. Kívül igen, de ott belül, ahol én most igazából vagyok - a fejemben, a testemben - ott nem.

Ez egy különleges tapasztalás, számomra Isten cselekvésének nyilvánvaló bizonyítéka. Ő engedi, hogy a vajúdás természetes lelkiállapota most elkísérjen engem ebbe a közegbe. Ebbe a közegbe - ahol szülésre készülve eddig négy alkalommal hagytam a ráhangoltságot a kórházon kívül, mert 'jókislányvagyok' lelkiállapot uralkodott el rajtam. Most nem és ez is ajándék volt nekem. A műtétnél, persze már nem éreztem ezt az üvegburkot, inkább azt, hogy semmilyen befolyásom nincs - élő hús vagyok, érző, eleven tárgy - valami ilyesmi furcsa érzés. De most még nem, most még csak előkészítenek...

Kicsit visszazökkenek a gondolataimból: az asszisztensek engem kérdeznek. Nem egy bizonyos városból való vagyok? - De. Akkor ismerik a családunkat. Mondjuk, minket nem nehéz ismerni, mert a fél családom pedagógus volt a helyi sulikban. Meg hát, közel húsz éve anyukám ebben a kórházban szülte a hármasiker tesóimat, úgyhogy biztosan van mire emlékezzenek...

Lassan megérkezünk a tényleges műtéti részhez. Segítenek felülni a nagyon keskeny ágyon - olyan keskeny, hogy ekkora pocakkal egyedül nem is menne ez a malőr. Jön megint egy összehúzódás, megvárják a végét, aztán cicahát és gerincérzéstelenítés. Most le kellene feküdni, mondják - na, de hogyan, amikor még fáj?? "Nyugi, ez az utolsó méhösszehúzódás, amit érez" - végre, de jó!  A szer elsőre hat: először csak a helye sajog, de aztán már zsibbadnak is a lábaim, és nincs több méhösszehúzódás. A lábamra zöld zsák kerül, ezt még éppen érzem, aztán már fekszem is, paravánt tolnak fölém. Infúzió csöpögne, de nem csöpög - "hoppá, ez bedugult". Nyomorgatják a kézfejemben a tűt, auu. Nem folyik, hát, akkor újra kell bökni, bocsi. Semmi gond, csak már legyünk túl rajta. Bebökik, elindul a vér, hát jó, akkor mehet az infúzió, és akkor kezdik is a műtétet.

Kellemes csevej, jé az egyik doki külföldi? Angolul beszél a másikhoz. Aki válaszol, az pongyola angolságú magyar doki. A párbeszédbe bevonnak engem is, amikor megtudják, hogy régen angolt tanítottam. "Mi a harántfutó varrat angolul?"- kérdezi a pongyolás doki. Fogalmam sincs. A varrat még csak-csak meglenne, de a többi? Na mindegy, elszórakoztat, ahogyan hallgatom a párbeszédet.

A műtét folyik tovább. Úgy tűnik, most nem pánikolok be, mint legutóbb. Vagy mégis... Kezeim lekötve, fogy a levegőm, jaj, mi ez? Szólok, erre bekötnek valamit vénásan. Jobban leszek egy idő után. Csevegés folytatódik, nem érzem magam egy tárgynak, csak egy kicsit. Aztán, mintha a szívemet összeszorítanák, baj van! Szólok. Ja, nem, az nem a szíve, hanem a gyomra, csak ott fötörnek, azt érzi. Aha.

Megint rosszul  vagyok, rosszul vagyok, segítsenek, mindjárt végem van! Mondom - de látják is - hát, akkor megint jön valami szer. Mindjárt jobban lesz, mondják, pedig egy örökkévalóságnak tűnik, mire kitisztul a fejem. Szörcsögést hallok, de nem érzem, pedig tudom, hogy engem szipolyoznak valamivel. Aztán kiemelik őt - nem érzem ezt, de hallom a hangjaikból, hogy másik szakaszba ért a műtét. Látom, ahogyan elviszik és... fel is sír! Nem nyávog, hanem üvölt, jaj, de édes, hozzák ide, hadd lássam! Nem sírok, de majdnem, a nevét kérdezik, mondom, hogy LadosHelza. Helga? Nem, Helza, zé-vel. Nahát, nem is hallottak még ilyen nevet. Nem is hallhattak, mert most lett csak engedélyeztetve...

Úgy érzem, hosszúú idő telik el - megint egy örökkévalóság - mire kihozzák. Nyakig pólyába van bugyolálva csak a kis pofija látszik. Odatartják az arcomhoz, a szemüveg ez egyszer rajtam van, végre látom is, nem csak a körvonalát, mint Zekinél. Itt van, jaj, de édes, és szép, és tetszik és az enyém. Pedig nem én szültem, de mégis az enyém... Nem sírok, de majdnem, csak könnyezem - belül meg majd szétreped a szívem az örömtől!

Elviszik őt tőlem - ne vigyék el! Lecsatolnak a szerekről, lekerül a lábzsák, áttesznek egy másik gurulósra, megint jön kicsit a nagydarabhúsvagyokcsupán érzés. De már ismerem korábbról, ezért nem akaszt ki. Kigurítanak a műtőből (ez a császáros kitolási szak), F. is ott van. Ajtó egy, kettő, lift, szoba. Van egy szobatársam is, akkor még nem tudom, de ő is császáros, pár órával 'szült' korábban, mint én. Nem nézem meg őt jobban, mert vergődöm. Ezt a részt sosem szerettem: az érzéstelenítő hatása elmúlik, homokzsák a hasra, óránként jönnek, nézik a vérzést, infúzió csöpög, hasamat nyomkodják, fáj nagyon... na, de ez már a mellékzönge és minden nappal egyre jobb lesz. És végre végre végre itt van Helza, a kislányunk, aki nagyon kislány!

A lányos anyukák most biztosan megmosolyognak a szentimentalizmusomért, a fiúsak meg talán a fejüket csóválják erre, pedig tényleg ilyen intenzív döbbenéssel éltem meg az első pár hetet. Új érzés ez, hogy lányunk van és nagy a rajongásom. Nagyon aranyos, jó fej gyerkőc ő, és ilyen csodaszépet én még nem láttam. Érzelmeim húrjait napról napra erőteljesen megmozgatja: csak gyönyörködünk benne, azóta is folyamatosan. És újra le kell írnom, mert az egész történés nem jöhetett volna létre, ha nincs Ő:

Minden dicsőség egyedül Istené!!

 


 

2012. december 7., péntek

Hab a tortámon, avagy Helza születése (1.rész)



Figyelmeztetés: ez egy viszonylag hosszú poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább.:)

Olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna az, ami közel három hónapja történt. Annyi sok benyomás és érzés kapcsolódik Helza baba születéséhez - még mindig felkavar, pedig azt hittem, nem fog már. Igyekszem sorrendbe visszaemlékezni, de a fejemben csapongva van jelen az egész... hogy is volt?

Előzmények
A várandósság közepén több héten át faltam a jóféle terhesirodalmat. Olyat, ami a háborítatlanságról, a saját testemben való bízásról, a folyamatokra hangolódásról szólt. Megerősödött bennem, hogy a testem négy császár után is képes lesz szülni és tudtam, hogy én ezt szeretném. Aztán elteltek a hetek, és én minden napot a maga hangulata szerint éltem meg: hol jobban vártam, hogy már induljon a dolog, hol kevésbé.

Lelki előzmények
Ez a várandósság egy nagyon Istenre hangolt állapotban ért, aminek következtében minden értelmet felülhaladó békesség töltött el az orvosi para ellenére is. Nagyon jó volt, hogy ki tudtam állni magunkért, amikor arra került a sor, és emiatt nem éreztem az orvosi protokoll tehetetlen bábjának magam. Hanem felelős személynek, aki kompetens a saját életével kapcsolatos dolgokban, és e kompetenciával a törvényes jogaimat gyakorolva visszautasíthatok vizsgálatokat és orvosi javallatokat. Ez egyfajta szabadságérzést adott, még azzal együtt is, hogy azért időnként nyomasztott, hogy mi mindent tehetnek velem, ha egyszer bekerülök a rendszerükbe...

Az Úrhoz való mostani hálásabb viszonyulásban úgy éreztem, hogy megszabadultam attól, hogy Vele szemben elvárásaim legyenek, ami a szülés módját és körülményeit illeti. Tudtam, hogy Ő jót tervez velünk, és meg voltam győződve, hogy bármi lesz is az, el fogom tudni békességgel és hálaadással fogadni. Nagyon felüdítő volt a jelenlétében élni minden napomat. Nagyon jó volt, hogy még a kiírt időpont közeledtével sem vett rajtam erőt a türelmetlenség és nem zuhantam apátiába sem. Ajándéknak éltem meg ezt a lelkiállapotot, és ehhez még hozzájött a terhesség végére jellemző nehézkesség és vergődés elmaradása - így valóságos áldást tapasztaltam meg ebben az áldott állapotban minden teherrel együtt is!

Csütörtök
Korábban a jóslófájásokon kívül nem voltak komoly terhességvégi tüneteim, hamis riasztásaim pedig egyáltalán nem. Szeptember 13-án viszont, pontban a 40. héten hajnalban elment a nyákdugó. Igaz, hogy más nem történt, de én már akkor minden pisilésnél vártam, hogy majd most elfolyik a magzatvíz - ez persze nem történt meg.

Péntek
Eseménytelen nap volt, kivéve, hogy továbbra is minden pisilésnél azt vártam, hogy majd most...:)

Szombat
Délelőtt aztán kevés átlátszó folyás is volt. Más tünet, semmi. Ekkor már a hétfőre gondoltam, nem kis gyötrődéssel, hogy vajon elindul-e Bó addig. Nagyon nem vártam a hétfőt - azt hiszem ez a nap okozta a legnagyobb frusztrációt ebben a babavárásban. Hétfőn ugyanis az amúgy nagyon kooperatív dokinőmmel volt találkozóm. Ő a korábbi találkozásunkkor megmondta, hogy ez az utolsó határidő: ha hétfőig nem szülünk, akkor beparancsol a kórházba. Már így is nagy 'kegy' volt a részéről, hogy eddig várt ezzel, hiszen más kórházi orvosok már két héttel korábban be akartak fektetni császárra. Ezt én akkor visszautasítottam, és a dokinő tudott erről és tudomásul is vette a döntésemet. (Nem egészségügyi rossz leletek miatt akartak befektetni, hiszen mindent rendben találtak, hanem azért, mert féltek, hogy egyszer csak szétválik a heg, minek kockáztatni - jobb előbb, mint később császározni.)

Bár nagyon értékeltem, hogy a dokinő végig együttműködő és kedves volt a várandósság alatt, mégsem tudtam elfogadni, hogy a szülés megindulásáról ő döntsön, ne a gyerekem - úgy, hogy orvosilag nincsen megalapozható indoka arra, amire kötelezni szeretne. Nagyon gyötrődtem, hogy mit tegyek és ezért nem vártam a hétfőt: nem akartam megbántani az amúgy együttműködő dokinőt, de nem akartam beadni sem a derekamat ennek a nyomásnak.

Vasárnap
Különleges nap volt, a tesóm a születésnapját ünnepelte Londonban és kedve támadt azzal frusztrálni sms-ben, hogy nem-e indult még el a picur. Mert, ha igen, akkor lehetne közös születésnap a továbbiakban. Ez a gondolat valami miatt annyira kizökkentett a türelmes várakozásomból, hogy nagyon. Mindenesetre elkezdtem kérni az Urat, hogy adja meg azt az ajándékot Ádám öcsémnek, hogy az unokahugija az ő szülinapján indul el. Komolyan a szívemen volt ez a kérés és biztos voltam benne, hogy Isten meghallgatja az imámat és megindítja a szülést - kizárólag Ádám miatt (én még bírtam volna várni akár több napot is).

Aztán eltelt a vasárnap, és ahogyan este lett, és rájöttem, hogy nem történt meg, amit kértem, mert Isten nem hallgatta meg az imádságom, hihetetlen frusztráltság vett rajtam erőt. Ez szokatlan volt tőlem, nem szoktam így kiakadni ilyesmiken. Most azonban ez a kiakadás arra késztetett, hogy teljes kétségbeeséssel kiáltsak fel a szívemben az Úrhoz, hogy adja meg, hogy Bó még aznap éjjel elinduljon!! A többit odabíztam, és elkezdtem csendesen készülődni az estére.

Lefekvés előtt aztán újra eszembe jutott a hétfő, a maga közelgő parájával: a dokinős találkozással. Úgy éreztem, hogy most már tényleg döntésre kell jutnom, hogy mit is szeretnék. Egyre inkább úgy láttam, hogy az Úr nem fog megőrizni ettől a meccstől - pedig korábban azt gondoltam, hogy igen. Hajnal lett, mire eldöntöttem, hogy mit akarok, és ezt be is írtam a telefonomba (ilyet sem gyakran teszek), hogy mindenképpen emlékezzek rá:

"2012/09/17 Hétfő 00:15
MOTTÓ HÉTFŐRE
Senki sem kényszeríthet rám semmit, amit nem akarok."

Tudom, triviális egy mondat, de nekem nagyon sokat jelentett. Azt, hogy úgy megyek el a találkozóra, hogy nem félek attól, mit fognak szólni, ha visszautasítom az orvosi javaslatot. Mert szabad vagyok dönteni, és nem a fejem felett mások, hanem én fogok dönteni. Az volt a tervem, hogy a vizsgálati eredménytől és a dokinő érveitől teszem függővé, hogy hogyan fogok reagálni, de nem fogok beleegyezni akármibe, hiszen nem kényszeríthetik rám az akaratukat. Ez a gondolat akkor nagy békességgel töltött el, és így nyugodtan tértem aludni. (A 'mottó'-t egyébként a mai napig őrzöm a telefonomban. Időnként még használom, ha emlékeztetnem kell magam a döntési szabadságomra.)

És hétfőn végre elindult...
Hajnali háromkor egy vad jóslófájásra ébredtem. Egyből éber lettem tőle, és azon gondolkoztam, ez az-e már. Aztán visszafeküdtem, elszunyókáltam (azzal a gondolattal, hogy ha az, akkor úgysem fogom tudni átaludni, ha nem az, akkor minek virrasszak). Kábé fél óra múlva jött még egy ilyen durva méhösszehúzódás. Ekkor már sejtettem, hogy ez már az, a harmadiknál pedig biztos voltam benne. Morogtam is ezen magamban, mert hogy miért éjjel kezdődik, így kialvatlan leszek és nem lesz elég erőm... Csak utólag jöttem rá, hogy ez így volt tökéletes több szempontból is. Egyrészt a gyerekek aludtak a vajúdás alatt és így jó ideig háborítatlan voltam; másrészt jó is volt éjszaka és hajnalban vajúdni; harmadrészt az ügyeletes dokit nem álmából vertük föl, amikor bementünk; negyedrészt, végül is, én ezt korábban éppígy képzeltem el! Pár összehúzódást még kivártam, mire felkeltettem F.-et. Nem drámáztam, annyit mondtam neki, hogy szülünk, ne aggódjon, aludjon csak, még elvagyok magam. Aludt is tovább.

Első felvonás: Otthon vajúdunk
Pár méhösszehúzódás múlva már nem voltam ennyire jól el. Sűrűsödni kezdtek és nagyon erősek voltak, de tiszta volt a tudatom, és így együtt tudtam működni a testemmel - hagytam, hogy tegye a dolgát, nem gondoltam semmire. Aztán szomjas lettem, és úgy láttam, a teakészítés most nem fog nekem menni. Nem esett jól a gondolat, hogy a konyhában állva érne el a fájdalom, úgy éreztem, úgy sokkal jobban fájna. Ezért  felébresztettem F.-et. Megkértem, hogy készítsen nekem teát, meg ha már ott van, a muskotályzsályás borogatást is rittyentse be, mert az talán enyhülést fog hozni.

Sűrűn és erősen jelentkeztek az összehúzódások - mindnek nagyon egyértelmű volt a kezdete, a csúcsa, a vége. Találtam egy jó pózt: az egyik puha fotelünkbe ültem bele és az összehúzódás idején félig lecsúszva, a lábamat a közeli ágyunknak nekifeszítve mélylélegeztem. Száj ellazít, mert az segít, hogy lent is el legyek lazulva - ennyi bölcsesség jött csak elém. Ösztönösen minden fájást a maga idejében éltem meg, nem siettettem a folyamatot, és ez elviselhetővé tette a fájdalmat.

Így telt el egy óra, kettő, három. Hatkor már nagyon durva volt az egész, elkezdtem pánikolni. Nem is igazi pánik volt, hanem inkább olyan nemakarom, nemakarom, elégvolt, köszitöbbetnemkérekebből érzés. Menekülni akartam, úgy éreztem, most már nincsen ehhez kedvem. A méhösszehúzódásokat egyenként nagyszerűen el tudtam viselni, de megint beleestem abba a hibába (mint Zeki születésekor), hogy előrenéztem. Mikor lesz vége? - nem tudni. És ez most fáj, kegyetlenül...

Ebben az állapotban belémhasított a gondolat: úgyis császár lesz - minek harcolni? Bár eredetileg 6-8 órányi fájást kértem az Úrtól, hogy ennyi idő alatt szülessen meg Bó, és még messze nem tartottunk ott, de engem már ez sem érdekelt. Mit akarok bizonyítani, miért nem megyek? Bemenni... igen, úgyis kiszedik...

F. a muskotályzsályát sűrűn cserélgette rajtam: hozta-vitte a lábast a forró vízzel, nagyon forró volt neki, nekem meg csodás és mééég kellett és forró kellett! Amikor nem a muskotályzsályával volt elfoglalva, akkor csendben távolról figyelte a szenvedésemet és egyszer odajött, és ennyit mondott nyugodt hangján: "talán be kellene már menni". Ennyit mondott - és abban a pillanatban nagyon egyet tudtam vele érteni! Sőt, valahol belül felszabadulás volt nekem, hogy kimondta. Felszabadított engem, hogy a kórházra, mint egy elfogadható alternatívára gondoljak. Igaz, hogy arra számítottam, biztatni fog, hogy bírjam még, hiszen így beszéltük meg, de ott, akkor mégsem bántam, hogy nem azt mondja.

Hét óra, nyolc. Telefon a pár utcával odébb élő apósoméknak. Jöjjenek gyerekvigyázni, mert megyünk szülni. Nyolc körül.

Zuhanyzik F., zuhanyzom én is utána. Elkap egy összehúzódás a zuhany alatt, kemény, de bírom. Van már kiút a szemem előtt: hamarosan bemegyünk és vége lesz.

Ezen a ponton persze rendre elfelejtem, hogy a kórházi "vége lesz" előtt még van vizsgálat, előkészítés, aláírás, érzéstelenítés - ezek mind úgy, hogy közben rendszeresen jönnek az összehúzódások. És akkor már senki sem hagy felpattanni az ágyról és egy alkalmas pózt keresni, így a fájdalom nagyon gyötrő. És fázom, és kényelmetlen az ágy, és vízszintben vagyok, és ég a lámpa, és már nem hagynak befelé lenni - nem is próbálok már befelé lenni... Ezek miatt a tűrőképességem lecsökken, a fájdalomérzet viszont megsokszorozódik, és így már az egész szinte elviselhetetlen lesz. De ezt a részt mindig elfelejtem...

Második felvonás: Indulunk a kórházba
Megérkezik apósom, valahogy összekanalazom magam. Humorizálni próbál, de már nem veszem - ő most nem érzi, hogy ez tényleg, nagyon f á j. Díszmagyarban várom az indulást és elvonulok a másik szobába, míg F. és apósom a gyerekekkel kapcsolatos fontos dolgokat megbeszélik. Úgy érzem, ez már nem az én témám... Így állva is elér pár hullám, ami nagyon kényelmetlen. A partnak csap a hullám, ejnye, mennyire kontrollálhatatlanok ezek az összehúzódások. Pedig már ki vagyok zökkenve, akkor miért nem szelídül, miért nem ritkul?

Amikor bejött a fejembe a kórház gondolata, onnantól megszűnt a fájdalommal való együttműködő képességem. Nem akarom elviselni tovább a fájdalmat, csak a kórházig akarom kibírni. Igaz, egyszer átfut az agyamon, hogy ha máshogyan lenne, ha mégsem mennénk sehova, ha muszáj lenne - akkor tudnék kooperálni az összehúzódásokkal, akkor menne. De nincsen 'muszáj', és így megfutamodok a fájdalom elől, a természetes folyamat elől.

Autóban ülök, anyósülésen. Ülés hátradöntve, mert máshogyan nem jó. Lábamat nekifeszítem a padlónak, mert minden kis bucka, minden kanyar hihetetlen erős fájdalommal jár, amikor összehúzódás van. És vannak még. A húszperces úton F. többször mea culpázik, hogy nem simábbak az utak. Siet, hogy beérjünk, belefékez a pirosba - auu...

Folyt köv. Hamarosan.


 

Szívesen olvastátok