Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. november 19., hétfő

Észrevétlenül eljött a november...


Eltelt ez a jó pár hét. Akartam jönni, mesélni, megosztani régi-új életünket és a szülést, de nem tudtam. Krónikus időhiányra is lehetne fogni, mert az is volt, tanulni is elkezdtünk a gyerekekkel és ez most nagyon új, de inkább azt mondom, hogy még időt hagytam magamnak értékelni és megfogalmazni a múltat.

Eltelt ez a  jó pár hét - több, mint hét, amióta nem jöttem. Ezalatt egyik évszak átadta helyét a következőnek: forró nyárutóból komor tél-elő lett szinte semmit sem hagyva a szépséges őszből. Pedig nagyon szeretem az őszi természetet, évről évre belefeledkezem a csodájába. Idén is nagyon vártam, de most valahogy mintha kimaradt volna az életemből. Talán azért nem figyeltem rá, mert másban gyönyörködtem. Meg valami miatt belül leragadtam annál, hogy nyár vége van, és nagy pocakkal szippantom be minden percét annak az időszaknak. Pedig az már elmúlt. Egy csoda volt, de elmúlt. Most más csoda van itt (csodából csoda).

Amit ez a "csoda" magával hozott, az egy sajátos életszakasz. Olyan, amely megtanít minden külsőséget, rendet, napi terveket felülvizsgálni és elengedni. És tanít a családunkban élő embereket, meg amúgy mindenféle emberi kapcsolatot különösen nagyra értékelni. Most nem én, hanem egy 'külső erő' rendezi a prioritásaimat, de ez egy olyan 'édes' külső erő, ami miatt örömmel hagyom még a jól kiokoskodott terveimet is naponta beborulni. Helza-erő a maga finom vonásaival; csendes, néha meg elemi erővel követelőző énjével elrabolta a szívemet és teljesen megnyerte magának a családunkat. És csodasimán beilleszkedett az életünkbe: úgy vált a részünkké, mintha mindig is itt lett volna. Most már nehéz elgondolni, hogy egykor nem öt gyerekünk volt, hanem kevesebb, és hogy valaha nélküle éltünk.

Eljött Helza és most eljött a november is. Aztán nemsokára belecsusszanunk az őszből a télbe. Nagyon szeretem az évszakoknak ezt a kifinomult változását. A Teremtő bölcsességéről beszél nekem. Szeretem az életemet is, melynek ugyanúgy része az időszakok és életszakaszok változása. Milyen kegyelem is maga az élet. Van, aki nem birtokolja többé, mert Isten azt mondta, hogy "ennyi volt, lezárult, nem adok több időt neked". De nekem, nekünk még adott időt, pedig semmivel sem érdemeltük ki ezt az áldást.

Ahogyan szemlélem a novemberi természetet, érzelmileg megérint, ami körülvesz. Arra gondolok, Isten mennyire hatalmas és gondoskodó, hogy ezt a földi életet is ennyi szépséggel töltötte meg. És mi lesz majd a mennyben, ha már a földi is ennyire el tudja tölteni az ember szívét örömmel, hálával, békességgel. Persze a békesség nem kívülről jön, de a természet is visszatükrözi most ezt a belső állapotot. Szentimentális vagyok, tudom, de amióta Helza van, valahogy máshogyan tekintek az életre. Talán, mert lány? Vagy, mert ötödik? Vagy, mert ez egyszer nem vagyok már huszonévesen babázós? Nem tudom.

A nagyobbakkal október eleje óta elkezdtük a tanulást is. Nagy kihívás, mert hárman készülnek itthon, és hajtunk ezerrel - de erről majd egy másik posztban bővebben írok. Ami pedig a gyerekek számát illeti: egyáltalán nem szörnyűséges az élet öt gyerekkel. Még csak nem is nehéz. Hanem, nagyon jó! Kicsit káoszos, és logisztikailag olykor kapaszkodni kell, de ezzel együtt nagyon jó. Igaz, néha nem értem, miért fáradok el a nap végére, és akkor eszembe jut, hogy ja, hát azért öt a gyerek és otthontanulunk. Ilyenkor tudatosul, hogy ez nem az őszi fáradság.:)



 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szívesen olvastátok