Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. július 23., hétfő

Otthonoktatás: miért hagyják abba?... (Marathoni poszt)



Tudom, hogy ez egy nagyon érzékeny téma, de muszáj írnom róla, mert érint és nem csak engem.

Több csoportra oszthatom az embereket önkényesen.:) Vannak, akik soha bele nem vágnának az otthonoktatásba. Vannak, akik ábrándoznak róla, de nincs hozzá merszük. Vannak, akik komolyan elgondolkoznak rajta, de több olyan aggályuk miatt, amelyeket nem hiszik, hogy át tudnak hidalni, megmaradnak az otthonoktatókkal való szimpatizálás, rokonszenvezés szintjén. És vannak olyanok is, akik belevágnak.

Ez a döntés sokunknak azzal kezdődik, hogy nem járatjuk oviba a gyerekeinket, és a kötelező utolsó év alól felmentést kérünk. Aztán a következő pár évben belevágunk, és nekikezdünk a tényleges otthonoktatásnak iskoláskorú gyerekeinkkel.

Az otthonoktatásnak ténylegesen nekikezdő csoport egy része azonban bizonyos idő után megváltoztatja eredeti döntését és feladja az otthonoktatást: iskolába viszik a gyermekét.

Mondhatnám, hogy a körülmények változnak ilyenkor, de szerintem inkább az elkötelezettség. Valami félúton mellémegy; elhomályosodik a célunk; már nem tudjuk, miért vagyunk otthon, és miért nem suliztatunk. Nem látjuk olyan élesen a különbséget a két élethelyzet, az iskola és az otthon között, és ezért vonzóvá válik azt választani, amire eddig a saját érveink alapján határozottan nemet mondtunk.

Tudom, hogy ez egy iszonyatosan súlyos döntés, egy lelki döntés, amit sok őrlődés és talán szívfájdalom is megelőz. De beszélni kell erről.

Úgy gondolom, bizonyos mértékben mindegyikünk feje felett ott lebeg a pallos, és vannak pillanatok, amikor átfut az agyunkon, hogy talán nem fogjuk bírni, meg minek is csináljuk, meg nem vagyunk alkalmasak, meg talán a gyerekeinknek is jobb lenne, ha...

Vannak pillanatok, amikor fel akarjuk adni - ez szerintem mindegyikünket elér előbb vagy utóbb. Másrészt pedig, úgy hiszem, minden otthonoktatót megráz az a hír, amikor valamelyik otthonoktató társunkról kiderül, hogy már nem akarja magának ezt az életutat. Szóval érintettek vagyunk, duplán is és ezért fontos, hogy beszéljünk a helyzetről.

Nem szeretnék sem találgatni, sem ítélkezni, hanem elmondom, hogy mit gondolok az egészről. Mindegyikünk valahogyan megközelíti ezt a témát: a legtöbbünk túlzott empátiával, maximálisan helyt adva annak a gondolatnak, hogy a másik a maga életében korrekt döntést hozott. Én nem tudok ennyire engedékeny lenni. De ez nem jelenti, hogy nem tartom tiszteletben vagy nem fogadom el a döntést, amit ezek a családok meghoznak. Csak nem gondolom, hogy helyes döntést hoztak.


"Miért??"

Az okok egyéniek és a legtöbb esetben nagyon személyesek, de amennyire eddig beleláttam, mégis van bennük valami, ami alapján lehet egy kicsit általánosítani.

Két fő ok szokott az otthonoktatás abbahagyásának generátora lenni. Az egyik az iskolai kudarc. A másik a családi menedzsment kudarca.

Az iskolai kudarcot lehetne oktatási kudarcnak is nevezni, mert néha valóban erről van szó. Az otthontanított gyerekek szülei ugyanis nem törvényszerűen pedagógusok. Nem arról van szó, hogy a pedagógiai végzettség hiánya egy olyan hátrány, ami meghiúsíthatja az otthonoktatást, éppen ellenkezőleg. Viszont könnyű inkompetensnek érezni magunkat, amikor nem rendelkezünk az oktatáshoz látszólag nélkülözhetetlen papírokkal.

Nem az a gond tehát, hogy nincs papírunk, hanem az, ahogyan érzünk ezzel kapcsolatban. Ha nem érezzük alkalmasnak magunkat, hogy a gyerekeinket otthontanítsuk, akkor a mélypontos és sebezhetőbb időszakainkban megkísérthet, hogy hallgassunk mindazokra, akik azt sugallják, hogy te nem is vagy képes otthonoktatni, mert nem vagy tanár.

Ebből persze jó dolgok is kisülhetnek. Ha ugyanis nincsenek intézményes oktatási tapasztalataink vagy tanári rutinunk, amihez a nehézségek idején nyúlhatnánk, akkor az otthonoktatás nagy eséllyel gyerekekre hangolt, egyénre szabott és kevésbé iskolásdis lesz, mint ha diplománk lenne arról, hogy értünk az oktatáshoz.

Az előbbieknek kissé ellentmond, de mégis igaz, hogy néha azért gond, ha nincsen pedagógiai végzettségünk, mert így könnyebben nyúlunk az iskolai modellhez, mint a saját ösztöneink és a gyerekünk igényei szerinti oktatási mintához. Vagyis elbizonytalanít a papírhiány és emiatt másoljuk az oktatási intézményeket: iskolát csinálunk otthon, ahelyett, hogy otthonoktatnánk.

Ilyenkor az a problémánk, hogy mivel nincsen pedagógus végzettségünk, talán kevésbé ismerjük fel, hogy mennyire nem hatékony az intézményes oktatás, valamint azt, hogy otthon eleve kudarcra van ítélve egy hasonló modell megvalósítása. Van, amikor kényelmesebb átvenni a szakemberek oktatási stratégiáit, mint bátorságot venni és felülbírálni a bevett gyakorlatot, elfogadva, hogy máshogyan is lehet tanulni, mint ahogyan az iskolában tettük. Igazából otthon csak máshogyan érdemes - de ez így nagyon rendben van.

Lehet tehát bizonyos problémák forrása az otthonoktatásban, ha nem vagyunk diplomás tanárok. De véleményem szerint több gondot okozhat, ha viszont azok vagyunk. Persze sok függ a motivációnktól, az intézményes oktatáshoz való személyes viszonyunktól, és attól is, ahogyan pedagógusként a saját iskolai tanítási tapasztalatainkat értékeljük.

Ha meg vagyunk győződve arról, hogy az otthonoktatás hatékonyabb és mindenképpen a megfelelőbb mód a gyerekeink tanítására, mint a suli, akkor nem fogjuk otthon az iskolai tanárosdit folytatni, hanem máshogyan fogunk közelíteni az otthontanításhoz, és ez a máshogyan közelítés a családunk javát fogja szolgálni. Ha azonban a szívünkben még mindig az oktatási intézményeket tartjuk kompetensebbnek, akkor ez a 'meggyőződés' a nehezebb időszakok idején az otthonoktatás feladásához vezethet minket.

Az előbbiekben arról volt szó, hogy hogyan 'szerezhetünk' olyan oktatási kudarcot, ami arra vezethet, hogy az otthonoktatást abbahagyjuk.

Oktatási kudarc helyett/mellett viszont szerezhetünk iskolai kudarcot is. Ez rosszul megválasztott, nem együttműködő iskola miatt történhet meg, amelyik a vizsgát negatív élménnyé változtatja a gyereknek vagy a szülőnek. Pár balul sikerült iskolaváltással a hátunk mögött idővel logikusan juthatunk arra a végkövetkeztetésre, hogy az otthonoktatás nem kivitelezhető, mert nincsen olyan iskola, amelyik a gyakorlatban is támogatná a magántanulóságot. Ez nyilván nem helytálló végkövetkeztetés, de attól még erőteljes befolyásoló tényező lehet, ha nem tanulunk meg kellemetlen tapasztalatainkat és érzéseinket feldolgozva általánosítás nélkül, racionálisabban hozzáállni az iskolakérdéshez.


A 'másik' ok

Oktatási/iskolai kudarc az egyik jellegzetes ok, ami arra viszi az embert, hogy felülbírálja a korábbi elhatározását, és ezúttal máshogyan döntsön. A másik jellegzetes ok a családi menedzsment kudarca.

Mi, otthontanító anyák is anyák vagyunk: háztartást vezetünk, gyereket nevelünk, férjet szeretünk, gondoskodunk, ügyeket intézünk. És Isten gyermekei is vagyunk, keresztények - ez átszövi az életünk minden területéhez való viszonyulásunkat igen magas mércét téve elénk. Sokféle feladatunk maradéktalan teljesítése és az elvárásoknak való megfelelés csak akkor valósul meg az életünkben, ha szorosan az Úrral közösségben éljük a hétköznapokat.

Ha Ő a mi Vezetőnk, Erőnk és Forrásunk, akkor a prioritásaink rendben vannak és az egész életünk normális mederben halad. Isten folytonos jelenlétében kiegyensúlyozott és boldog emberek leszünk, és a nehézségek idején sem rendülünk meg felettébb (Zsoltárok 62:3).

A káosz akkor környékez meg, amikor nem járunk napról napra az Úrral: amikor elhanyagoljuk a Vele való kapcsolattartást, a bibliaolvasást és az imádkozást.

Ha felületessé válunk lelki-szellemi vonalon, az olyan, mintha ráülnénk egy kibiztosított dinamitra. Nem tudhatjuk biztosan, hogy mikor, de robbanni fog és akkor nekünk is végünk lesz...

A lelki életünkben ez a dinamit azonban lényegesen hosszabb idő után robban, mint a kézzel fogható példány. A lelki életünk szép lassan csúszik szét: észrevétlenül borulnak fel a prioritásaink, veszítjük el a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat és a békességünket. Alig érzékelhetően kerül ki Krisztus a fókuszból, amitől túlterheltek és stresszesek leszünk, és ez az otthonoktató életünkre is komoly hatással van.

Napok, hetek, hónapok, talán még évek is eltelhetnek úgy, hogy a helyzet fokozatos romlását csak itt-ott érzékeljük. Vakká és tompává válunk és már csak a teljesítendő feladatok és súlyos elvárások mindennapos körforgásával foglalkozunk, ebben élünk. Isten kikerül a képből, mellékszereplőjévé válik az életünknek. Ez megtörténhet akkor is, ha nagyon elfoglaltak vagyunk az Úrért, és az életünk látszólag normális lelki élet szolgálattal és megtapasztalásokkal.

Így vagy úgy, de a lelki dinamit egyszer csak felrobban: a probléma eszkalálódni fog és akkor már nem lesz visszaút...

Amikor darabjaira zuhan az életünk, amikor szembesülünk azzal, hogy hol is állunk, amikor kristálytisztán látjuk a gyenge és gyarló életünket - bűneinket, alkalmatlanságunkat, és azt a kárt, amit a magunk és a szeretteink életében eddig okoztunk - nos, akkor nagyon-nagyon könnyű az otthonoktatást látni a mumusnak és feladni azt. Ilyenkor emberileg értelmesnek tűnik azt a logikát követni, hogy mivel eddig kárt okoztunk és csúfosan kudarcot vallottunk, jobb lesz a gyerekeinknek tőlünk távol: jobb lesz nekik az iskolában, mint velünk otthon.

Vicces, de úgy érezzük, hogy a szeretet és a gyerekeinkért érzett mély felelősségtudat motivál az iskola, mint lehetséges alternatíva választása felé. Valójában ilyenkor azért hárítunk és akarjuk, hogy ne legyenek velünk, mert gyötör a bűntudat azokért a dolgokért, amiket nem jól tettünk: dolgokért, amikkel megraboltuk őket az Úr áldásától és örömétől, meg talán egy minőségibb tanulástól is.

Nem akarjuk újra elrontani, biztosra akarunk menni és ebben a helyzetben az iskola egy szilárdabb valaminek tűnik, mint a saját ingatag elhatározásaink, amikben többé már nem tudunk bízni. Pedig bűntudatból bűnbánatba kell lépnünk: bűnbánattal megvallani és elhagyni a bűneinket! Az önostorozás nem segít, mert a kárhoztatás az ördög eszköze, hogy passzívvá tegyen és lebénítson.

Az igazi szeretet és felelősségtudat az érzéseinktől független dolgok, amelyek Isten akaratában maximalizálódnak, és nem a mi emberi fejjel kispekulált megoldásainkban. 

A problémákat nem oldjuk meg, csupán bejegeljük, ha a saját kezünkbe vesszük az irányítást és megkérdőjelezzük mindazt, amit korábban olyan nagy hittel és meggyőződéssel Isten vezetésének engedve választottunk.

Az egyetlen megoldás arra, hogy helyreálljuk és meggyógyuljanak a kapcsolataink, ha visszatérünk Isten áldó jelenlétébe. Atyánk a helyreállás Istene: a tékozló fiak nem kárhoztatást, hanem új kezdetet, új hozzáállást és új lehetőségeket kapnak Tőle! Ezekkel élve helyre tudjuk hozni a dolgainkat, bármit rontottunk is el az otthonoktatásban.

Nem a múlt hibái és az életünk romjai felett kellene keseregnünk, mert ha a bűneinket megvallottuk, akkor nekünk a múlt elmúlt!

Tehát tovább kell lépnünk - de nem az otthonoktatáson kell továbblépnünk, hanem az Úr tervében kell továbblépnünk. Ez pedig kezdettől az otthonoktatás volt a számunkra, hiszen erre hívott el minket, nem igaz? Ne dobjuk el az elhívást csak mert nem tartjuk késznek magunkat a folytatásra! Isten kész velünk folytatni, akármilyen mélyre kerültünk is. Ha Ő velünk marad, akkor az otthonoktatásban sem vagyunk kudarcra ítélve.

Ne adjuk fel, mert nem lesz jó vége! Isten nem áldhatja meg, ha elsétálunk az Ő tökéletes terveitől.

Akárhogyan is, a döntéseink következményei a mi életünkben fognak nyomot hagyni. Amit vet az ember, azt maga fogja learatni is. Még akkor is, ha az Úr irgalmas az övéihez.


A háttérben munkálkodó 'valami'...

Kettőt említettem, de van még valami, ami az otthonoktatás befejezéséhez vezethet. Ez igazából nem egy újabb ok, hanem egy olyan hozzáállás, amely a háttérben munkálkodva szinte eldönti a kérdést, amikor az otthonoktatásból való kihátrálásról, az elkötelezettség hiányáról van szó, bármely ok miatt történik is az.

Önmagában sem az oktatási/iskolai kudarcból, sem a családi élet menedzselésével kapcsolatos kudarcból nem következik automatikusan, hogy félbehagyjuk, befejezzük az otthonoktatást. Átélhetünk kudarcokat, még akár súlyosakat is ezeken a területeken - akár egyszerre több területen is - de ettől még nem biztos, hogy az iskola lesz az, ami végső megoldásként felmerül majd bennünk.


Mikor merül fel mégis az iskola??

Ha nincsen komoly meggyőződés az otthonoktatás mögött.

Az otthonoktatók többsége nem gondolkozik kizárólagosan, vagyis nem azért van otthon a gyerekeivel, mert ezt a lehetőséget tartja egyedül elfogadhatónak. Számukra az iskola nem egy olyan hely, amely semmi esetre sem jöhet szóba - mivel nem tesz jót a gyereküknek - hanem egy olyan, amelyikbe éppen most nem járnak a gyerekeik. Másokéi meg igen, és úgy gondolják, hogy ez így rendben is van.

Nagyon gyakori, hogy nincs igazi meggyőződés az otthonoktatás mögött. A szülők rendszerint 'csupán' azért csinálják, mert most még tetszik és működik nekik. És csak addig csinálják, ameddig nem ütköznek nehézségekbe. Ezzel a kezdeti megközelítéssel semmi gond nincsen, de fel kellene készülni más időkre is: nehézségek ugyanis biztosan lesznek.

Sajnos sokan az idő múlásával sem jutnak el arra a gondolatra, hogy otthontanítani az övéiket a legideálisabb, sőt az egyedül választható megoldás hívő családoknak. Ha nincs meg ez a meggyőződés, akkor a nehézségek idején szellemileg azonos kategóriájú lehetőségnek fog tűnni az iskola és az otthon. Így nem Isten szemszögéből, hanem előny-hátrány alapon fognak döntést hozni. Márpedig, ha eltekintünk a szellemi mérlegeléstől, akkor abszolút logikusnak tűnhet az iskolába járatásra gondolni...

Meg vagyok győződve, hogy a hívő családoknak mindenképpen otthon kellene oktatni a gyerekeiket. Igen, a kitétel ott van - hívő családoknak. Ugyanis kizárólag a keresztény családokra igaz, hogy a Biblia kijelentései 100%-ban mérvadóak a számukra: az iskolai modell pedig igeileg nem alátámasztható, sőt, igei alapelvekkel is szembemegy.

Ha mi keresztények vagyunk, akkor a döntéseinket teljes mértékben meghatározza a Jézusba vetett hitünk. Amikor az életünk kis és nagy döntései emberi logikára és nem Istentől jövő szellemi igazságokra alapozódnak, akkor nem élünk keresztény életet.

Fel kell ismernünk, hogy a világgal abszolút ellentétes elveket vallunk és nevelünk a gyermekeinkbe. Ezek az elvek - ha valóban komolyan gondoljuk őket - egy iskolai közegben komoly szellemi nehézségbe hoznák a mieinket. Mindegy, hogy mennyi pozitív élménnyel járna a suli, mert szellemileg egyértelműen negatív hatású lenne rájuk nézve, ha intézménybe járnának: részben azért, mert így meg lennének fosztva a velünk való napi szoros életközösségtől. Isten ebbe a közegbe képzelte el a jellemformálást és a Vele való megismerkedést.

Lehet tehát emberi alapon nagyon erős érveket találni az iskolába járatás mellett, de ezeket az érveket lenullázzák azok a szellemi érvek, amelyek hívőként valóban mérvadóak.


Otthonoktatás: elhívás vagy meggyőződés??

Az elhívás nem ugyanaz, mint a meggyőződés. Az első az Úr konkrét vezetését jelenti egy adott család életében. A második egy komoly fejbeli elköteleződés egy megismert és teljesen elfogadott igazság iránt.

A kettőnek igen sok köze van egymáshoz, de nem szükségszerűen járnak együtt. Lehetséges, hogy Isten elhív egy családot az otthonoktatásra, és ezt a hívást a szülők egyértelműen meg tudják fogalmazni, érzik, tudják és reagálnak is rá - vagyis otthonoktató családdá válnak. És mégis: nem jutnak el arra, hogy elköteleződjenek egy megismert igazság iránt. Vagy mert teljesen nem ismerik meg az igazságot, vagy mert nem fogadják azt el igazságnak.

Itt most konkrétan az intézményes oktatáshoz való lelki-szellemi viszonyulásról beszélek. Ha ezzel kapcsolatban nincs meg az a mély meggyőződés, hogy az Úr szemében nem kedves az, ha a gyerekeinket napi sok-sok órára világias értékrendet közvetítő kortárs környezetbe adjuk világias nevelők kezei alá, akik világias tananyagon nevelik őket - akkor számunkra az iskola mindig is egy végső, de elfogadható alternatíva marad majd. És, ha nehézségek jönnek, akkor ennek az elköteleződésnek a hiánya arra fog ösztönözni, hogy felülbíráljuk az elhívást, megkérdőjelezzük Isten egykori vezetését, vagy ráfogjuk, hogy most 'máshogyan' vezet minket az Úr, mint ahogyan korábban megértettük.

Pedig hogyan is vezetne máshogyan?? Hogyan hívhatna el valamire, aztán vonná vissza azt? Isten nem a visszavonásnak az Istene. Amit Ő kijelentett, az megáll. Mi lehetünk erőtlenek és feladhatjuk, de az nem Isten megváltozott elhívása, hanem a mi engedetlenségünk.

Nem hisszük, hogy az Úr a legreménytelenebb helyzetben is képes megújult gondolkozást és helyreállást adni otthon, pedig Ő nem kényszerít bele olyan új felállásba, megváltozott élethelyzetbe, amelynek helytelenségéről annak előtte már meggyőzött. Vagy mégsem győzött meg?


Iskola: alternatíva??

Nem megy, hogy semleges maradjak. Nem mondhatom, hogy ha nehéz otthon, akkor a legjobb megoldás iskolába küldeni a gyerekeinket az Úr kegyelmére bízva őket. Abban hiszek, hogy ha nehéz otthon, akkor Istentől kell bölcsességet kérni a helyzet megoldásához, és az Ő kegyelmére bízva magunkat tovább kell tenni, amit eddig is tettünk: otthon kell tartani a gyermekeinket.

Tudok az otthonoktatás mélységeiről, kicsit már belekóstoltam. Ismerem az alkalmatlanság érzését is. És már nem gondolom azt, amit akkor gondoltam, amikor elkezdtük: hogy kellő kreativitással mindenre képes vagyok. Mert ez nem ilyen egyszerű.

Viszont azt is tudom, biztosan, hogy Isten nem akarja, hogy a nehézségek idején feladáson és meghátráláson gondolkozzak, mert az nem Tőle van.

Sok mindent nem éltem még át és biztosan van, akinek ezerszer nehezebb a helyzete, mint nekem, de Isten abban az ezerszer nehezebb helyzetben is Ura és Feje a keresztény családnak. Ha Ő elhívott és ha meggyőződtünk, hogy a hívő családok gyerekeinek nem jó az iskola, akkor ha széthull is minden, akkor is ragaszkodnunk kell ahhoz, ami mellett elköteleztük magunkat.

Az a jó az otthonoktatásban, hogy erre meg is van minden lehetőségünk: kihagyhatunk heteket, akár egy-két hónapot is. Adhatunk időt magunknak, hogy feldolgozzunk sérülést, traumát és alkalmatlanságot, vagy hogy rendbe tegyük a széthullott életünket és a romokat eltakarítsuk. Isten ebben abszolút partner, és Vele egyedül bármikor képesek vagyunk helyreállni és újat kezdeni. Kegyelemből, otthon.

Nem mondom, hogy nem tarthatja meg az Úr azokat a gyerekeket, akiket keresztény szüleik suliba visznek - Ő nagyon kegyelmes. De, hogy egy morbid példával éljek: csak azért, mert van ismeretünk arról, hogy börtönökben is őszintén megtérhetnek emberek, még nem fogjuk oda kívánni a családunkat. Nem mindenkinek az a vége ott, amit Isten neki tervezett és ez nem Isten hibája.

Ahogyan a börtön sem a legjobb hely az új életkezdésre - bár Isten felhasználja az ilyenfajta mélységeket is, hogy elérjen és megragadjon- úgy az iskola sem a legjobb hely azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei parancsot kaptak az Úrtól, hogy istenfélelmet ültessenek az övéik szívébe...


Végszó?...

Számomra az a végső tanulsága az otthonoktatást félbehagyó történeteknek, hogy fel kell készülnöm. Ne tekintsek úgy magamra és a családomra, mint akik Isten kegyelméből mindig mentesek lesznek az otthonoktatással kapcsolatos nehéz helyzetektől. Ne gondoljam, hogy engem sohasem fog megérinteni a feladás gondolata, hogy én mindig örömmel fogok otthonoktatni.

Egészen bizonyos, hogy a mi utunkon is lesznek még nehézségek, hiszen Isten formálni akar, azért, hogy mindig, minden dolgomban - ha könnyű vagy ha nehéz - teljesen Rá tudjam bízni magam. De ezek a nehézségek próbák lesznek, amikben ki kell tartanom (vagy engedetlenségem következményei, amiket el kell szenvednem), nem pedig jelzések, hogy rossz úton járok.

Tudnom kell tehát, Kiben hittem, Ki hívott el, és hogy mi felől győződtem meg, ami az intézményes oktatást illeti. Ha sarokba szorít az Úr, de nincsen kiskapum (mivel tudom, hogy az iskola abszolút nem opció), akkor csak az összeomlás marad. Vagy a teljes, feltétlen hit abban, hogy amihez én kevés vagyok, az egyedül Isten asztala. Ha Hozzá kiáltok, Ő cselekedni fog, mert Ő hűséges és sohasem hagy magamra. Csak tartsak ki és soha ne akarjak visszafordulni.

Mert nincs hátraarc, csak mindig előre. Az Úrral. Otthontanítva.



14 megjegyzés:

  1. mikor van időd írni? vagy nem szoktál aludni? már gondolkodtam a maratoni posztjaidat látva (és néha beleolvasva), hogy mi értelme ennyi energiát belerakni, mert ki az aki el is olvassa?

    Ildikó

    VálaszTörlés
  2. Gondolom, Ildikó, azok olvassák el a marathoni posztokat is, akiket érdekelnek a témák és/vagy akiket érint, amikről írok. Nyilván ez nem mindenkire igaz - de hát nem is kötelező olvasni. Azért is írom az elejére, hogy marathoni poszt lesz, hogy aki nem szeret hosszan időzni itt a blogon, az nyugodtan ugorja át az ilyen terjengős írásokat.:) Bizonyos hozzászólásbeli visszajelzések viszont arra engednek következtetni, hogy nem mindenki kap sikítófrászt ezektől a hosszúaktól, vannak, akik kifejezetten szívesen olvassák.

    Ha te nem olvasod szívesen, akkor nyugodtan kattints ki, ha marathoni poszttal találkozol.

    Kérdezted: mikor van időm írni? Mikor, hogy - nem a blogolás az első a prioritásaim között, azt hiszem, ez meg is látszik a blogposztok gyakoriságán.

    Ha foglalkoztat egy téma, akkor legtöbbször egy ideig fogalmazódik bennem, és mire poszt lesz belőle, addigra már szinte kifolyik. Nem olyan nagy energia írásban beszélni arról, ami benned van és kikívánkozik. És mint látod, kábé kéthetente (van, amikor havonta) írok csak, ráadásul nem is minden poszt marathoni.

    Amúgy szoktam aludni, most terhesen elég sokat. Nem jellemző, hogy egész nap a gép előtt ülnék, más dolgom is akad.:)

    VálaszTörlés
  3. Szia

    Nem bántásból írtam, hiszen ha nem érdekelne a téma, meg sem nyitnám a blogot.

    Csak számomra fura, hogy négy gyerek+háztartás+várandósság mellett, hogy van időd erre is.

    És igen, bár nem mindennel értek egyet, ahogy éltek, de érdekel mások hogyan csinálják, hogyan élnek, oldják meg a napi gondokat, hogy leszűrjem számomra fontos infókat, hogy mit vegyek esetleg át és tegyem könnyebbé az életünket. (pl hogyan álljak a gyerekeim hisztijeihez)

    Ildikó

    VálaszTörlés
  4. Értem, amit írsz, Ildikó. Úgy vagyok a blogolással, mint minden más tevékenységgel, ami az életemben van és ami egy kicsit is számít: valahogy megtalálom rá az időt. Ez - ugyanúgy, mint egy jó könyv elolvasása - leginkább szervezés kérdése.

    A nagyobb család nem jelent feltétlenül nagyobb lekötöttséget, mint egyetlen kisebb gyerek, aki egész nap ott lóg az emberen. Nem azt mondom, hogy minden tesótlan kisebb gyerek több időt igényel, viszont egy nagyobb családban a tesók jobban lekötik egymást, és több a segítő kéz is, ami a házimunkát illeti. Meg, ha valamit fontosnak tartasz, arra meg fogod találni az időt.

    Tény, hogy volt, amikor itt lógtam szinte egész nap és heti többször is billentyűzetet ragadtam, hogy írjak erről-arról, de ma már nem teszem, mert a legtöbb dolog belül zajlik le, és csak egy kis részéről írok.

    Nyugodtan lehet kérdezni is: örülök, ha van, ami konkrétan érdekel, és rákérdezel, mert akkor arról írok. Most pl. nekünk is van egy hisztizőnk, de már higgadtabban állok hozzá, mint amikor csak öt év alatti gyerekeink voltak. Kérdezz nyugodtan, ha tudok, válaszolok.

    VálaszTörlés
  5. Szia Eszti,
    éreztem, hogy erről is fogsz írni valamikor.
    Ugye nem baj, ha őszintén megmondom, hogy nem értek egyet mindennel?

    Egyszer kérdeztem, milyen igékből érted úgy ,hogy minden hívő családnak ezt kéne tennie, de nem emlékszem, hogy írtál volna választ.
    7 éve találkoztam először az otthonoktatás gondolatával. Nagyon megfogott, és iszonyú sok mindent kellett legyőzni magamba, hogy elkezdjük. Nálunk csak az első 4 év engedélyezett, mégsem úgy ugortam bele hogy tuti, hogy 4 évig otthonoktatunk. Mindig az adott évben gondolkodom, és főleg azért döntöttünk így, mert a család szempontjából ezt láttuk a legalkalmasabb oktatási módszernek a kezdetekben. Szupi lehet ezt felső tagozatban is csinálni, de én egyelőre azt látom, hogy ehhez elég erősen hiányoznak a feltételek - és elfogadom, ha más nem így látja. Például, ahogy a tesóm Ír az otthonoktatásról WA államban, az nagyon tetszik, ott valószinű sokkal több ideig csinálnám. Én nem tudom azt mondani, hogy akinél ez nem vállt meggyőződéssé, az nem az Úr útján jár.

    Engem nem ráz meg a hír, ha valakiről meghallom, hogy már nem oktat otthon. Szerintem ez egy normális dolog. Mondjuk jó, hogy leírtad ezt a két fő okot, biztos van, akinél pont ez jön fel, de nem hiszem, hogy a legtöbbnél ilyen okok miatt maradna abba a dolog. Az élet sokkal összetettebb annál, hogy ennyire le lehessen egyszerűsíteni a dolgokat. Mondjuk én is néha elbizonytalanodom, de általában nem ezek miatt. Az biztos, hogy igaz, amit az Istennel való szoros kapcsolatról írsz, nagyon köszönöm, hogy figyelmeztettél erre - tudom, ez a legfontosabb annak érdekében hogy minden a helyén legyen az életünkben.

    Szóval én nem aggódok akkor sem, ha vannak akik nem csinálják évekig. Szerintem óriási plussz az életben az OO - ha örömmel csináljuk. Nem hiszem hogy sok értelme lenne nyögvenyelősen.
    Mostanában elég gyakran gondolok arra, ha nehéznek érzem az egészet, hogy ha iskolába járnának sem lenne könnyebb. Sőt! Szóval én örülök, hogy OO-ók lettünk, és hogy vagytok ti, akik ebben bátorítanak, mert őszintén szólva a közelemben nem sok mindenki bátorít ebben. De az Úr igen és ez a legfontosabb :)

    Szóval nagyon szeretlek Eszti, csak néha nem értem, miért látod ennyire sarkasan a dolgokat. Jó-jó, tudom.
    De én nem így látom. Viszont most az a meggyőződésem, hogy a következő évben otthon kell tanítanom a gyerekeimet, bár egyre jobban félek, mert vannak olyan dolgok amik irtó nehezek lesznek (és ezek pont könnyebbek lennének ha én elmennék dolgozni és a gyerekek iskolába járnának), de megróbálom Isten szemszögéből nézni mi az értékes és a fontos.
    puszillak!
    ui. Megkaptad az emilkémet?

    VálaszTörlés
  6. Először is, git: köszönöm szépen, amiket írtál. Nekem sokat jelent, amikor őszintén megírod a véleményedet, el szokott gondolkodtatni - most is. És bár furán hangzik, de megtisztelő, ha valakitől ilyen kedves stílusú egyet nem értést kapok - süt belőle a szeretet és ez nagyon inspiráló! Szóval köszönöm.:)

    És akkor reagálnék.

    Igen, régebben kértetek oo-t alátámasztó igéket és akkor írtam valakinek, ha jól emlékszem, Jehuditnak, hogy utánanézek és utánagondolok ennek. Ez azóta is folyamatban van, de fogok erről valamikor írni, még nem tudom, milyen formában. Ez egy kicsit kifejtősebb dolog, mert konkrét igék nincsenek, amelyek az oo-t direkt javasolják, az iskolát meg tiltanák, tehát ennél körültekintőbben kell körüljárni a témát. De, hogy így előkerült, valamikor leülök most már és megírom, hogy mire alapozom ezeket az állításaimat. (Ezúton is köszi a témafelvetést.)

    Írtad, hogy te nem tudod azt mondani, hogy akinél nem vált meggyőződéssé az oo, az nem az Úr útján jár. Én sem mondtam ilyet - ha mégis így jött le, amit írtam, akkor bocsánatot kérek, valószínűleg nem kommunikáltam egyértelműen. Én arra akartam utalni, hogy abban az esetben, ha nem válik meggyőződéssé az oo, akkor a nehézségek idején könnyebb lesz az iskolába járatást fontolgatni, mintha meggyőződés lenne. Ha meggyőződés, akkor nem lesz egy választható alternatíva, hogy félúton úgymond feladja az ember: hanem addig fog dolgozni, ameddig a problémát meg nem tudja oldani. Ha van meggyőződés, az térdre kényszerít, mert nem tudsz mást tenni, mint segítséget kérni, amikor nem megy. Ha nincs meggyőződés, akkor az ember elkezd az iskolán gondolkozni, ha az oo nem megy...

    Én azért aggódom, ha valaki nem ezt csinálja, mert egy távolabbra vezető tendenciát látok ebben, és nem én vagyok az egyetlen, aki így látja. A helyzet az, hogy a gyülekezeteink, a fiataljaink és a gyermekeink világiasak. Úgy általánosságban. És világviszonylatban. Nem konkrét egyházra gondolok - ez egy súlyos felekezetközi probléma. És egyik oka ennek a problémának, hogy a gyerekeket nem a szüleik tanítják és nevelik, hanem világi környezetben vannak és világi barátaik (vagy világias hívő barátaik) vannak. És ezek a hatások formálják a jellemüket és a világnézetüket. A szülők nem vállalják fel gyerekeik igei nevelésének és a velük való szoros életközösségnek (ld.: oo) a terhét. Pár év suli után mutatkoznak a jelek a hívő családban élő iskolások életében - ezt látom a közvetlen környezetemben, de távolabbról is ezt hallom. Szerintem ez a helyzet problémás, és a gyógymód többek között az lenne, hogy a hívő szülők újra belépnének a gyerekeik életébe, mint szellemi tekintélyek. Úgy hiszem, a nevelés első 20 évében szüksége van erre a gyerekeinknek...

    VálaszTörlés
  7. Igazad van, nyögvenyelősen valóban nincsen értelme, de erről nekem a házasság jut eszembe. Annál is jó, ha nem nyögvenyelős - de ha nyögvenyelős lesz, akkor váljunk el?? Ha valami nem működik, akkor meg kell javítani, nem pedig lemondani róla, mint működésképtelenről. Rendszerint amikor 'nem működik az oo', akkor vagy a családi kapcsolatokkal van probléma vagy az időmanageléssel - egyiket sem oldja meg, ha a gyerekeinket iskolába adjuk, tehát az iskola csak látszatmegoldást nyújt a problémák esetén (és a meglévők mellé még újakat is generál).

    Vallom, hogy Isten a helyreállás Istene és mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi. Az oo nem kell, hogy nyögvenyelős legyen. Rendszerint csak pár dolgon kell változtatni, és érezhető lesz a változás. Ha tanácstalanok vagyunk, akkor az Úr ad bölcsességet és vezet majd, hogy mik ezek - Hozzá kell fordulunk megoldásokért akár az oo-nk, akár más dolgok 'megjavításáról' van szó.

    Örülök, hogy még egy évig oo-ztok! Dicsőség az Úrnak, hogy kimunkálja bennetek az elkötelezettséget - még egy évig. Remélem még tovább is majd. Mi is egyébként egy évet nézünk előre egyszerre. (meg egy további gyereket előre, hehe) Ebben az évben mertem csak kimondani egy érdeklődő "na, és meddig terveztek oo-zni?" kérdésre, hogy végig.:) Nem baj, ha nem látunk egy évnél tovább - addig lássunk, ameddig Isten enged látni, tovább nem is kell.

    Ne félj a következő évtől, git. Isten az, Aki készíti a lehetőségeiteket, és mindenre meglesz a válasz - időben. Ne gondolkozz azon, hogy mi lenne, ha nem így döntöttetek volna, mert az eke szarvára tettétek a kezeteket: Isten elhívása az oo a következő évben számotokra. Tehát mindegy, milyen előnyökkel járna máshogyan dönteni, az most már egy kísértés. Git, Isten áldjon meg Téged és az egész családodat és adjon erőt és bölcsességet, szívből kívánom!

    Az emilkédet megkaptam, és be van ütemezve, hogy hamarosan válaszolok, csak most éppen a hozzászólásokkal vagyok elfoglalva, hehe. Na, de türelem, már fogalmazódik. És köszönöm, hogy írtál, jól esik hallani felőletek.

    Na, szóval majd hamarosan írok ám. És én is puszillak!

    VálaszTörlés
  8. szia

    Köszönöm a válaszodat, az az igazság, hogy a hisztit már kétszer végigéletem a két nagyobbal. Hat, négy és másfél évesek a fiaim. Szóval van testvéri segítség/szeretet, meg bőven van az is, hogy csak azért se.
    Ha a tesó játszótérre akar menni, akkor én majd a nagyihoz, anyu meg döntsön, kit is szeret jobban? Tudom, hogy erre megy ki a játék (pl a négyévesem csak! fordítva tudja felvenni a lábbelit, ez tipikus figyelemfelkeltés), így könnyebb.

    Majdcsak túléljük ezt a korszakot, könnyebb lesz majd. Egyszer.

    Ildikó

    VálaszTörlés
  9. Ildikó, ahogyan nőnek, egyre könnyebb lesz - illetve ezek a problémák más formát fognak ölteni, más megoldani való helyzetek adódnak majd. DE te is rutinosabb leszel az évek múlásával, és ez így azért reménykeltő.:)

    A négyévesem nekem is fordítva húzza a lábbelit, de szerintem ez nem figyelemkeltés, hanem csak egy korszak. Az elmúlt hónapokban következetesen felhívtuk rá a figyelmét, hogy fordítsa meg és most már van, amikor észreveszi, ha jól húzta és mondja, hogy "most nem kacsa".:)

    A szeretetért való versengést szerintem nagyon higgadtan kell kezelni. Kezdetektől leállítani a 'kit szeret anya meg apa jobban?' jellegű felhangokat. Meg úgy általában mindenféle versengést szerintem jó rövidre vágni, hiszen mindegyikük más: ahogyan Isten is és a szüleik örvendeznek az ő sokféleségükön, úgy nekik maguknak is meg kell tanulni, hogy a szeretetért nem kell megharcolni, mert az adott, és mindegyikük úgy jó, hogy másmilyen, mint a többi (vagyis szabad örülni a különlegességüknek).

    És persze van, amikor egyiknek engedünk, van amikor meg a másiknak, de ez pusztán praktikai okokból történik, nem azért, mert az egyiket jobban szeretjük. Hát... majd megtanulják ezt is. Úgy látom, a szülőn sok múlik: a kommunikáción és a tényleges hozzáálláson (azonos bánásmód), de ez úgy látszik fiúk között felütheti a fejét, és kezdeni kell vele valamit.

    VálaszTörlés
  10. Szia Eszter!

    Örülök ennek a posztnak - lesz hova fordulnom kétségek idején. Engem nem zavar, hogy hosszú. Nagyon sok mindent egyszerűen nem lehet röviden elmondani.

    Bocs, hogy ezt itt hozom fel, de megkaptad a levelem, amit azt hiszem, tíz napja-két hete küldtem? Nem siettetni akarlak, és megértem, hogy elfoglalt vagy, nagyon türelmesen várok, csak attól félek, hogy esetleg nem kaptad meg valami, pl. spamszűrés miatt (először rossz címre küldtem, aztán próbáltam a jóra is, akkor idézett szövegként ment el, és más felületről küldtem, mint szoktam). (Ja, a múltkori levelezésünkkor is írtam viszontválaszt a te leveledre, azt is megkaptad remélem - abban nem volt kérdés voltaképp, tehát nem feltétlen gondoltam, hogy válaszolni fogsz, csak most belémköltözött a gyanú, hogy esetleg nem is kaptad meg.)
    Visszatérve a posztra - köszönöm szépen! Sokat tudok belőle meríteni.
    Janka

    VálaszTörlés
  11. Kedves Janka!

    Megkaptam mindkét e-mailedet, és tervben van a válaszolás. Egyelőre nem tudtam erre időt szánni, de fogalmazódik már és hamarosan meg fogod kapni.

    Az első mailed sokszor elém jött gondolatban, és gondolkoztam, hogy vársz-e rá választ, vagy sem. Végül eltelt az idő, és azzal nyugtatgattam magam, hogy talán nem vársz rá választ.:)

    Azért lehet, hogy beleszövöm az első mail-lel kapcsolatos gondolataimat is az új emailbe.

    Szóval kicsi türelmet kérek még, megkaptam mindent, nem került spambe semmi.:)

    És köszönöm, amit a poszt hosszáról és tartalmáról írtál, nekem ez megerősítés, de az Úré a dicsőség, ha az írás téged épített!:)

    VálaszTörlés
  12. Eszter, köszönöm, megnyugtattál - várok akkor türelmesen :)
    Janka

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok