Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. július 23., hétfő

Otthonoktatás: miért hagyják abba?... (Marathoni poszt)



Tudom, hogy ez egy nagyon érzékeny téma, de muszáj írnom róla, mert érint és nem csak engem.

Több csoportra oszthatom az embereket önkényesen.:) Vannak, akik soha bele nem vágnának az otthonoktatásba. Vannak, akik ábrándoznak róla, de nincs hozzá merszük. Vannak, akik komolyan elgondolkoznak rajta, de több olyan aggályuk miatt, amelyeket nem hiszik, hogy át tudnak hidalni, megmaradnak az otthonoktatókkal való szimpatizálás, rokonszenvezés szintjén. És vannak olyanok is, akik belevágnak.

Ez a döntés sokunknak azzal kezdődik, hogy nem járatjuk oviba a gyerekeinket, és a kötelező utolsó év alól felmentést kérünk. Aztán a következő pár évben belevágunk, és nekikezdünk a tényleges otthonoktatásnak iskoláskorú gyerekeinkkel.

Az otthonoktatásnak ténylegesen nekikezdő csoport egy része azonban bizonyos idő után megváltoztatja eredeti döntését és feladja az otthonoktatást: iskolába viszik a gyermekét.

Mondhatnám, hogy a körülmények változnak ilyenkor, de szerintem inkább az elkötelezettség. Valami félúton mellémegy; elhomályosodik a célunk; már nem tudjuk, miért vagyunk otthon, és miért nem suliztatunk. Nem látjuk olyan élesen a különbséget a két élethelyzet, az iskola és az otthon között, és ezért vonzóvá válik azt választani, amire eddig a saját érveink alapján határozottan nemet mondtunk.

Tudom, hogy ez egy iszonyatosan súlyos döntés, egy lelki döntés, amit sok őrlődés és talán szívfájdalom is megelőz. De beszélni kell erről.

Úgy gondolom, bizonyos mértékben mindegyikünk feje felett ott lebeg a pallos, és vannak pillanatok, amikor átfut az agyunkon, hogy talán nem fogjuk bírni, meg minek is csináljuk, meg nem vagyunk alkalmasak, meg talán a gyerekeinknek is jobb lenne, ha...

Vannak pillanatok, amikor fel akarjuk adni - ez szerintem mindegyikünket elér előbb vagy utóbb. Másrészt pedig, úgy hiszem, minden otthonoktatót megráz az a hír, amikor valamelyik otthonoktató társunkról kiderül, hogy már nem akarja magának ezt az életutat. Szóval érintettek vagyunk, duplán is és ezért fontos, hogy beszéljünk a helyzetről.

Nem szeretnék sem találgatni, sem ítélkezni, hanem elmondom, hogy mit gondolok az egészről. Mindegyikünk valahogyan megközelíti ezt a témát: a legtöbbünk túlzott empátiával, maximálisan helyt adva annak a gondolatnak, hogy a másik a maga életében korrekt döntést hozott. Én nem tudok ennyire engedékeny lenni. De ez nem jelenti, hogy nem tartom tiszteletben vagy nem fogadom el a döntést, amit ezek a családok meghoznak. Csak nem gondolom, hogy helyes döntést hoztak.


"Miért??"

Az okok egyéniek és a legtöbb esetben nagyon személyesek, de amennyire eddig beleláttam, mégis van bennük valami, ami alapján lehet egy kicsit általánosítani.

Két fő ok szokott az otthonoktatás abbahagyásának generátora lenni. Az egyik az iskolai kudarc. A másik a családi menedzsment kudarca.

Az iskolai kudarcot lehetne oktatási kudarcnak is nevezni, mert néha valóban erről van szó. Az otthontanított gyerekek szülei ugyanis nem törvényszerűen pedagógusok. Nem arról van szó, hogy a pedagógiai végzettség hiánya egy olyan hátrány, ami meghiúsíthatja az otthonoktatást, éppen ellenkezőleg. Viszont könnyű inkompetensnek érezni magunkat, amikor nem rendelkezünk az oktatáshoz látszólag nélkülözhetetlen papírokkal.

Nem az a gond tehát, hogy nincs papírunk, hanem az, ahogyan érzünk ezzel kapcsolatban. Ha nem érezzük alkalmasnak magunkat, hogy a gyerekeinket otthontanítsuk, akkor a mélypontos és sebezhetőbb időszakainkban megkísérthet, hogy hallgassunk mindazokra, akik azt sugallják, hogy te nem is vagy képes otthonoktatni, mert nem vagy tanár.

Ebből persze jó dolgok is kisülhetnek. Ha ugyanis nincsenek intézményes oktatási tapasztalataink vagy tanári rutinunk, amihez a nehézségek idején nyúlhatnánk, akkor az otthonoktatás nagy eséllyel gyerekekre hangolt, egyénre szabott és kevésbé iskolásdis lesz, mint ha diplománk lenne arról, hogy értünk az oktatáshoz.

Az előbbieknek kissé ellentmond, de mégis igaz, hogy néha azért gond, ha nincsen pedagógiai végzettségünk, mert így könnyebben nyúlunk az iskolai modellhez, mint a saját ösztöneink és a gyerekünk igényei szerinti oktatási mintához. Vagyis elbizonytalanít a papírhiány és emiatt másoljuk az oktatási intézményeket: iskolát csinálunk otthon, ahelyett, hogy otthonoktatnánk.

Ilyenkor az a problémánk, hogy mivel nincsen pedagógus végzettségünk, talán kevésbé ismerjük fel, hogy mennyire nem hatékony az intézményes oktatás, valamint azt, hogy otthon eleve kudarcra van ítélve egy hasonló modell megvalósítása. Van, amikor kényelmesebb átvenni a szakemberek oktatási stratégiáit, mint bátorságot venni és felülbírálni a bevett gyakorlatot, elfogadva, hogy máshogyan is lehet tanulni, mint ahogyan az iskolában tettük. Igazából otthon csak máshogyan érdemes - de ez így nagyon rendben van.

Lehet tehát bizonyos problémák forrása az otthonoktatásban, ha nem vagyunk diplomás tanárok. De véleményem szerint több gondot okozhat, ha viszont azok vagyunk. Persze sok függ a motivációnktól, az intézményes oktatáshoz való személyes viszonyunktól, és attól is, ahogyan pedagógusként a saját iskolai tanítási tapasztalatainkat értékeljük.

Ha meg vagyunk győződve arról, hogy az otthonoktatás hatékonyabb és mindenképpen a megfelelőbb mód a gyerekeink tanítására, mint a suli, akkor nem fogjuk otthon az iskolai tanárosdit folytatni, hanem máshogyan fogunk közelíteni az otthontanításhoz, és ez a máshogyan közelítés a családunk javát fogja szolgálni. Ha azonban a szívünkben még mindig az oktatási intézményeket tartjuk kompetensebbnek, akkor ez a 'meggyőződés' a nehezebb időszakok idején az otthonoktatás feladásához vezethet minket.

Az előbbiekben arról volt szó, hogy hogyan 'szerezhetünk' olyan oktatási kudarcot, ami arra vezethet, hogy az otthonoktatást abbahagyjuk.

Oktatási kudarc helyett/mellett viszont szerezhetünk iskolai kudarcot is. Ez rosszul megválasztott, nem együttműködő iskola miatt történhet meg, amelyik a vizsgát negatív élménnyé változtatja a gyereknek vagy a szülőnek. Pár balul sikerült iskolaváltással a hátunk mögött idővel logikusan juthatunk arra a végkövetkeztetésre, hogy az otthonoktatás nem kivitelezhető, mert nincsen olyan iskola, amelyik a gyakorlatban is támogatná a magántanulóságot. Ez nyilván nem helytálló végkövetkeztetés, de attól még erőteljes befolyásoló tényező lehet, ha nem tanulunk meg kellemetlen tapasztalatainkat és érzéseinket feldolgozva általánosítás nélkül, racionálisabban hozzáállni az iskolakérdéshez.


A 'másik' ok

Oktatási/iskolai kudarc az egyik jellegzetes ok, ami arra viszi az embert, hogy felülbírálja a korábbi elhatározását, és ezúttal máshogyan döntsön. A másik jellegzetes ok a családi menedzsment kudarca.

Mi, otthontanító anyák is anyák vagyunk: háztartást vezetünk, gyereket nevelünk, férjet szeretünk, gondoskodunk, ügyeket intézünk. És Isten gyermekei is vagyunk, keresztények - ez átszövi az életünk minden területéhez való viszonyulásunkat igen magas mércét téve elénk. Sokféle feladatunk maradéktalan teljesítése és az elvárásoknak való megfelelés csak akkor valósul meg az életünkben, ha szorosan az Úrral közösségben éljük a hétköznapokat.

Ha Ő a mi Vezetőnk, Erőnk és Forrásunk, akkor a prioritásaink rendben vannak és az egész életünk normális mederben halad. Isten folytonos jelenlétében kiegyensúlyozott és boldog emberek leszünk, és a nehézségek idején sem rendülünk meg felettébb (Zsoltárok 62:3).

A káosz akkor környékez meg, amikor nem járunk napról napra az Úrral: amikor elhanyagoljuk a Vele való kapcsolattartást, a bibliaolvasást és az imádkozást.

Ha felületessé válunk lelki-szellemi vonalon, az olyan, mintha ráülnénk egy kibiztosított dinamitra. Nem tudhatjuk biztosan, hogy mikor, de robbanni fog és akkor nekünk is végünk lesz...

A lelki életünkben ez a dinamit azonban lényegesen hosszabb idő után robban, mint a kézzel fogható példány. A lelki életünk szép lassan csúszik szét: észrevétlenül borulnak fel a prioritásaink, veszítjük el a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat és a békességünket. Alig érzékelhetően kerül ki Krisztus a fókuszból, amitől túlterheltek és stresszesek leszünk, és ez az otthonoktató életünkre is komoly hatással van.

Napok, hetek, hónapok, talán még évek is eltelhetnek úgy, hogy a helyzet fokozatos romlását csak itt-ott érzékeljük. Vakká és tompává válunk és már csak a teljesítendő feladatok és súlyos elvárások mindennapos körforgásával foglalkozunk, ebben élünk. Isten kikerül a képből, mellékszereplőjévé válik az életünknek. Ez megtörténhet akkor is, ha nagyon elfoglaltak vagyunk az Úrért, és az életünk látszólag normális lelki élet szolgálattal és megtapasztalásokkal.

Így vagy úgy, de a lelki dinamit egyszer csak felrobban: a probléma eszkalálódni fog és akkor már nem lesz visszaút...

Amikor darabjaira zuhan az életünk, amikor szembesülünk azzal, hogy hol is állunk, amikor kristálytisztán látjuk a gyenge és gyarló életünket - bűneinket, alkalmatlanságunkat, és azt a kárt, amit a magunk és a szeretteink életében eddig okoztunk - nos, akkor nagyon-nagyon könnyű az otthonoktatást látni a mumusnak és feladni azt. Ilyenkor emberileg értelmesnek tűnik azt a logikát követni, hogy mivel eddig kárt okoztunk és csúfosan kudarcot vallottunk, jobb lesz a gyerekeinknek tőlünk távol: jobb lesz nekik az iskolában, mint velünk otthon.

Vicces, de úgy érezzük, hogy a szeretet és a gyerekeinkért érzett mély felelősségtudat motivál az iskola, mint lehetséges alternatíva választása felé. Valójában ilyenkor azért hárítunk és akarjuk, hogy ne legyenek velünk, mert gyötör a bűntudat azokért a dolgokért, amiket nem jól tettünk: dolgokért, amikkel megraboltuk őket az Úr áldásától és örömétől, meg talán egy minőségibb tanulástól is.

Nem akarjuk újra elrontani, biztosra akarunk menni és ebben a helyzetben az iskola egy szilárdabb valaminek tűnik, mint a saját ingatag elhatározásaink, amikben többé már nem tudunk bízni. Pedig bűntudatból bűnbánatba kell lépnünk: bűnbánattal megvallani és elhagyni a bűneinket! Az önostorozás nem segít, mert a kárhoztatás az ördög eszköze, hogy passzívvá tegyen és lebénítson.

Az igazi szeretet és felelősségtudat az érzéseinktől független dolgok, amelyek Isten akaratában maximalizálódnak, és nem a mi emberi fejjel kispekulált megoldásainkban. 

A problémákat nem oldjuk meg, csupán bejegeljük, ha a saját kezünkbe vesszük az irányítást és megkérdőjelezzük mindazt, amit korábban olyan nagy hittel és meggyőződéssel Isten vezetésének engedve választottunk.

Az egyetlen megoldás arra, hogy helyreálljuk és meggyógyuljanak a kapcsolataink, ha visszatérünk Isten áldó jelenlétébe. Atyánk a helyreállás Istene: a tékozló fiak nem kárhoztatást, hanem új kezdetet, új hozzáállást és új lehetőségeket kapnak Tőle! Ezekkel élve helyre tudjuk hozni a dolgainkat, bármit rontottunk is el az otthonoktatásban.

Nem a múlt hibái és az életünk romjai felett kellene keseregnünk, mert ha a bűneinket megvallottuk, akkor nekünk a múlt elmúlt!

Tehát tovább kell lépnünk - de nem az otthonoktatáson kell továbblépnünk, hanem az Úr tervében kell továbblépnünk. Ez pedig kezdettől az otthonoktatás volt a számunkra, hiszen erre hívott el minket, nem igaz? Ne dobjuk el az elhívást csak mert nem tartjuk késznek magunkat a folytatásra! Isten kész velünk folytatni, akármilyen mélyre kerültünk is. Ha Ő velünk marad, akkor az otthonoktatásban sem vagyunk kudarcra ítélve.

Ne adjuk fel, mert nem lesz jó vége! Isten nem áldhatja meg, ha elsétálunk az Ő tökéletes terveitől.

Akárhogyan is, a döntéseink következményei a mi életünkben fognak nyomot hagyni. Amit vet az ember, azt maga fogja learatni is. Még akkor is, ha az Úr irgalmas az övéihez.


A háttérben munkálkodó 'valami'...

Kettőt említettem, de van még valami, ami az otthonoktatás befejezéséhez vezethet. Ez igazából nem egy újabb ok, hanem egy olyan hozzáállás, amely a háttérben munkálkodva szinte eldönti a kérdést, amikor az otthonoktatásból való kihátrálásról, az elkötelezettség hiányáról van szó, bármely ok miatt történik is az.

Önmagában sem az oktatási/iskolai kudarcból, sem a családi élet menedzselésével kapcsolatos kudarcból nem következik automatikusan, hogy félbehagyjuk, befejezzük az otthonoktatást. Átélhetünk kudarcokat, még akár súlyosakat is ezeken a területeken - akár egyszerre több területen is - de ettől még nem biztos, hogy az iskola lesz az, ami végső megoldásként felmerül majd bennünk.


Mikor merül fel mégis az iskola??

Ha nincsen komoly meggyőződés az otthonoktatás mögött.

Az otthonoktatók többsége nem gondolkozik kizárólagosan, vagyis nem azért van otthon a gyerekeivel, mert ezt a lehetőséget tartja egyedül elfogadhatónak. Számukra az iskola nem egy olyan hely, amely semmi esetre sem jöhet szóba - mivel nem tesz jót a gyereküknek - hanem egy olyan, amelyikbe éppen most nem járnak a gyerekeik. Másokéi meg igen, és úgy gondolják, hogy ez így rendben is van.

Nagyon gyakori, hogy nincs igazi meggyőződés az otthonoktatás mögött. A szülők rendszerint 'csupán' azért csinálják, mert most még tetszik és működik nekik. És csak addig csinálják, ameddig nem ütköznek nehézségekbe. Ezzel a kezdeti megközelítéssel semmi gond nincsen, de fel kellene készülni más időkre is: nehézségek ugyanis biztosan lesznek.

Sajnos sokan az idő múlásával sem jutnak el arra a gondolatra, hogy otthontanítani az övéiket a legideálisabb, sőt az egyedül választható megoldás hívő családoknak. Ha nincs meg ez a meggyőződés, akkor a nehézségek idején szellemileg azonos kategóriájú lehetőségnek fog tűnni az iskola és az otthon. Így nem Isten szemszögéből, hanem előny-hátrány alapon fognak döntést hozni. Márpedig, ha eltekintünk a szellemi mérlegeléstől, akkor abszolút logikusnak tűnhet az iskolába járatásra gondolni...

Meg vagyok győződve, hogy a hívő családoknak mindenképpen otthon kellene oktatni a gyerekeiket. Igen, a kitétel ott van - hívő családoknak. Ugyanis kizárólag a keresztény családokra igaz, hogy a Biblia kijelentései 100%-ban mérvadóak a számukra: az iskolai modell pedig igeileg nem alátámasztható, sőt, igei alapelvekkel is szembemegy.

Ha mi keresztények vagyunk, akkor a döntéseinket teljes mértékben meghatározza a Jézusba vetett hitünk. Amikor az életünk kis és nagy döntései emberi logikára és nem Istentől jövő szellemi igazságokra alapozódnak, akkor nem élünk keresztény életet.

Fel kell ismernünk, hogy a világgal abszolút ellentétes elveket vallunk és nevelünk a gyermekeinkbe. Ezek az elvek - ha valóban komolyan gondoljuk őket - egy iskolai közegben komoly szellemi nehézségbe hoznák a mieinket. Mindegy, hogy mennyi pozitív élménnyel járna a suli, mert szellemileg egyértelműen negatív hatású lenne rájuk nézve, ha intézménybe járnának: részben azért, mert így meg lennének fosztva a velünk való napi szoros életközösségtől. Isten ebbe a közegbe képzelte el a jellemformálást és a Vele való megismerkedést.

Lehet tehát emberi alapon nagyon erős érveket találni az iskolába járatás mellett, de ezeket az érveket lenullázzák azok a szellemi érvek, amelyek hívőként valóban mérvadóak.


Otthonoktatás: elhívás vagy meggyőződés??

Az elhívás nem ugyanaz, mint a meggyőződés. Az első az Úr konkrét vezetését jelenti egy adott család életében. A második egy komoly fejbeli elköteleződés egy megismert és teljesen elfogadott igazság iránt.

A kettőnek igen sok köze van egymáshoz, de nem szükségszerűen járnak együtt. Lehetséges, hogy Isten elhív egy családot az otthonoktatásra, és ezt a hívást a szülők egyértelműen meg tudják fogalmazni, érzik, tudják és reagálnak is rá - vagyis otthonoktató családdá válnak. És mégis: nem jutnak el arra, hogy elköteleződjenek egy megismert igazság iránt. Vagy mert teljesen nem ismerik meg az igazságot, vagy mert nem fogadják azt el igazságnak.

Itt most konkrétan az intézményes oktatáshoz való lelki-szellemi viszonyulásról beszélek. Ha ezzel kapcsolatban nincs meg az a mély meggyőződés, hogy az Úr szemében nem kedves az, ha a gyerekeinket napi sok-sok órára világias értékrendet közvetítő kortárs környezetbe adjuk világias nevelők kezei alá, akik világias tananyagon nevelik őket - akkor számunkra az iskola mindig is egy végső, de elfogadható alternatíva marad majd. És, ha nehézségek jönnek, akkor ennek az elköteleződésnek a hiánya arra fog ösztönözni, hogy felülbíráljuk az elhívást, megkérdőjelezzük Isten egykori vezetését, vagy ráfogjuk, hogy most 'máshogyan' vezet minket az Úr, mint ahogyan korábban megértettük.

Pedig hogyan is vezetne máshogyan?? Hogyan hívhatna el valamire, aztán vonná vissza azt? Isten nem a visszavonásnak az Istene. Amit Ő kijelentett, az megáll. Mi lehetünk erőtlenek és feladhatjuk, de az nem Isten megváltozott elhívása, hanem a mi engedetlenségünk.

Nem hisszük, hogy az Úr a legreménytelenebb helyzetben is képes megújult gondolkozást és helyreállást adni otthon, pedig Ő nem kényszerít bele olyan új felállásba, megváltozott élethelyzetbe, amelynek helytelenségéről annak előtte már meggyőzött. Vagy mégsem győzött meg?


Iskola: alternatíva??

Nem megy, hogy semleges maradjak. Nem mondhatom, hogy ha nehéz otthon, akkor a legjobb megoldás iskolába küldeni a gyerekeinket az Úr kegyelmére bízva őket. Abban hiszek, hogy ha nehéz otthon, akkor Istentől kell bölcsességet kérni a helyzet megoldásához, és az Ő kegyelmére bízva magunkat tovább kell tenni, amit eddig is tettünk: otthon kell tartani a gyermekeinket.

Tudok az otthonoktatás mélységeiről, kicsit már belekóstoltam. Ismerem az alkalmatlanság érzését is. És már nem gondolom azt, amit akkor gondoltam, amikor elkezdtük: hogy kellő kreativitással mindenre képes vagyok. Mert ez nem ilyen egyszerű.

Viszont azt is tudom, biztosan, hogy Isten nem akarja, hogy a nehézségek idején feladáson és meghátráláson gondolkozzak, mert az nem Tőle van.

Sok mindent nem éltem még át és biztosan van, akinek ezerszer nehezebb a helyzete, mint nekem, de Isten abban az ezerszer nehezebb helyzetben is Ura és Feje a keresztény családnak. Ha Ő elhívott és ha meggyőződtünk, hogy a hívő családok gyerekeinek nem jó az iskola, akkor ha széthull is minden, akkor is ragaszkodnunk kell ahhoz, ami mellett elköteleztük magunkat.

Az a jó az otthonoktatásban, hogy erre meg is van minden lehetőségünk: kihagyhatunk heteket, akár egy-két hónapot is. Adhatunk időt magunknak, hogy feldolgozzunk sérülést, traumát és alkalmatlanságot, vagy hogy rendbe tegyük a széthullott életünket és a romokat eltakarítsuk. Isten ebben abszolút partner, és Vele egyedül bármikor képesek vagyunk helyreállni és újat kezdeni. Kegyelemből, otthon.

Nem mondom, hogy nem tarthatja meg az Úr azokat a gyerekeket, akiket keresztény szüleik suliba visznek - Ő nagyon kegyelmes. De, hogy egy morbid példával éljek: csak azért, mert van ismeretünk arról, hogy börtönökben is őszintén megtérhetnek emberek, még nem fogjuk oda kívánni a családunkat. Nem mindenkinek az a vége ott, amit Isten neki tervezett és ez nem Isten hibája.

Ahogyan a börtön sem a legjobb hely az új életkezdésre - bár Isten felhasználja az ilyenfajta mélységeket is, hogy elérjen és megragadjon- úgy az iskola sem a legjobb hely azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei parancsot kaptak az Úrtól, hogy istenfélelmet ültessenek az övéik szívébe...


Végszó?...

Számomra az a végső tanulsága az otthonoktatást félbehagyó történeteknek, hogy fel kell készülnöm. Ne tekintsek úgy magamra és a családomra, mint akik Isten kegyelméből mindig mentesek lesznek az otthonoktatással kapcsolatos nehéz helyzetektől. Ne gondoljam, hogy engem sohasem fog megérinteni a feladás gondolata, hogy én mindig örömmel fogok otthonoktatni.

Egészen bizonyos, hogy a mi utunkon is lesznek még nehézségek, hiszen Isten formálni akar, azért, hogy mindig, minden dolgomban - ha könnyű vagy ha nehéz - teljesen Rá tudjam bízni magam. De ezek a nehézségek próbák lesznek, amikben ki kell tartanom (vagy engedetlenségem következményei, amiket el kell szenvednem), nem pedig jelzések, hogy rossz úton járok.

Tudnom kell tehát, Kiben hittem, Ki hívott el, és hogy mi felől győződtem meg, ami az intézményes oktatást illeti. Ha sarokba szorít az Úr, de nincsen kiskapum (mivel tudom, hogy az iskola abszolút nem opció), akkor csak az összeomlás marad. Vagy a teljes, feltétlen hit abban, hogy amihez én kevés vagyok, az egyedül Isten asztala. Ha Hozzá kiáltok, Ő cselekedni fog, mert Ő hűséges és sohasem hagy magamra. Csak tartsak ki és soha ne akarjak visszafordulni.

Mert nincs hátraarc, csak mindig előre. Az Úrral. Otthontanítva.



2012. július 12., csütörtök

Anyai gondolatok az iskolaérettség kapcsán

Korábban már írtam arról, hogy Náti fiunkkal iskolaérettségi vizsgálatra fogunk menni. Június közepén ez meg is történt.

Jó volt. Izgultam, de aztán odatettem mindent az Úr kezébe. Azután úgy voltam az egésszel, hogy fogalmam sincs, hogyan lesz: kétesélyes a dolog. Aztán meg, ahogyan láttam őt abban az ismeretlen közegben ügyeskedni, egészen megvidámultam. A végére meg kicsit megdöbbentem... Ó, de talán ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek délelőtt 9-re hívtak be bennünket. Bár még nem jártunk ott, viszonylag hamar rátaláltunk a helyszínre. Kedvesen fogadtak és egyből betereltek minket egy szobába. Nátit elküldték játszani (ugyanannak a helyiségnek a másik részébe), amíg az anamnézist felvették. Szokásosan részletes kikérdezés volt a vele való terhességről, baba-, és kisgyermekkoráról, egészségügyi és személyiségi jellemzőiről. Aztán kezdődött a tényleges vizsgálat. Nagyon szerettem volna bent lenni, mert valahogy nekem többet mondanak a gyerekem reakciói és válaszai, mintha csak a vizsgálat végeredményét látnám egy papíron - még ha részletes szakvéleményről van is szó.

Eddig mindegyik gyerekünk iskolaérettségi vizsgálatánál bent voltam, és megfigyeltem, hogy apró, jelentéktelennek tűnő részletek mennyire számítanak a szakembereknek. Ez alapból nem lenne baj, de egy rendszeres gyerekközösség nélkül, a családjában nevelkedő gyerek esetében nem mindig előny. Könnyen előfordulhat, hogy hosszútávú következtetést vonnak le olyan dolgokból, amik egyszerűen abból adódnak, hogy a gyerek nem gyerekközösségben nevelkedett.

Ahol sablonos gondolkozást várnak el és megszokott válaszokat, ott félreértelmezhetik, elmaradásnak bélyegezhetik, ha a gyerek más logikát használva közelít egy megoldandó feladathoz (főleg, ha még más végkövetkeztetésre is jut el, mint amit elvárnának tőle).

Van olyan is, amikor egyszerűen arról van szó, hogy a feladat megfogalmazása vagy a szakember reakciói félrevezetőek a gyerek számára, aki ennek megfelelően félreértelmez valamit. És persze van, amikor a gyerek hibázik, vagy nem pontosan csinál valamit - pusztán azért, mert nem figyel, vagy mert nem elég fejlett még valamely területen. De ezeket a dolgokat sokkal jobban el lehet különíteni, ha bent vagyok és látom-hallom, hogy adott helyzetben hogyan reagál.

Nekem ezek az alkalmak mindig nagyon tanulságosak: egyrészt az adott gyerekünkről, másrészt a vele való foglalkozásomról, harmadrészt a családunkról egy visszajelzés. És mindig kapok valami személyes útravalót is - nem kifejezetten a jelenlévők által megfogalmazott szavakon keresztül, hanem ott és akkor a helyzet és a külső környezet generál bennem bizonyos belső gondolatokat, érzéseket, és olyan tapasztalatokat, amiket aztán be lehet építeni az életembe.

A falakra kitett idézetek a nevelési tanácsadókban mindig nagyon tetszenek. Gyerekekről szólnak, meg a gyerekek neveléséről, a hozzájuk való viszonyról és általános életbölcsességről. Persze van, amivel nem tudok egyetérteni, de bőven akad, amivel igen. Ezek szelíden inspirálnak is további fejlődésre. Mindig szeretném lemásolni vagy befényképezni őket, hogy megmaradjanak: hogy itthon is meglegyenek, de ez eddig még egyszer sem sikerült.

Nátira visszatérve: most először fordult elő, hogy a nevelési tanácsadós 'néni' a gyereket is megkérdezte, hogy szeretné-e, ha anya bent lenne, és ő azt mondta, hogy nem. Ezen persze rendesen meglepődtem, de végül beleegyeztem, hogy rendben, akkor kimegyek. Kint gondolkoztam: sok minden átfutott az agyamon, hogy miért történt így, de akkor és ott nem igazán találtam igazi választ. Csak sejtettem, hogy talán arról lehet szó, hogy a fiam hamar a bizalmába fogadta Erika nénit, és tetszett neki, hogy neki adták a döntés lehetőségét, s most ezzel így élt.

Aztán tovább is gondolkoztam: az utóbbi napokban hosszan készítgettem őt magára a vizsgálatra, az idő jelentős részében azt ecsetelve, hogy mikre számíthat, hogyan és hogyan ne viselkedjen. Utólag elemezve, azt hiszem, kissé túlzásba vittem az instruálást, és ezért gondolta úgy a fiam, hogy anyának kívül tágasabb.

Ahogyan ezeken gondolkoztam, az is eszembe jutott, hogy mennyire szükségtelen volt mindez. És, hogy azért éreztem mégis szükségét a túlzott instruálásnak, mert kompenzáltam valamit. Náti ugyanis a két nagyobb tesó árnyékában a maga nyugisságával sokszor figyelmen kívül maradt. Tipikus eset, hogy a gyerek jól elvan, és ezért nem ő, hanem a komolyabb nevelési helyzeteket létrehozó tesókonfliktusok vonják magukra inkább a figyelmet: akivel éppen aktuálisan nincsen probléma, azon nincsen annyira rajta anya figyelme. Ez -most már tisztán látom- egy olyan csapda, amibe nem szabad belelépnem. 

A komolyabb nevelési helyzetek kialakulása csak idő kérdése akkor, ha nem vagyok igazán jelen az adott gyerekem életében, csak testileg - ez egyébként nagyon könnyen megvalósítható itthon, de amúgy édeskevés. Ugyanakkor mégis jobb megelőzni a problémákat, mint a kezelésükkel bajlódni...

Mivel zajlanak a napok, hajlamos vagyok egyszerűen a teendőkkel foglalkozni és a gyerekeket nevelni - és emellett valahogy elsikkadnak maguk a gyerekek, meg az az élet, amit beléjük feledkezve, velük közösségben, kapcsolatokat építve, szeretve kellene élni. Ez az elsikkadás az oviskorú gyerekeinknél még nem annyira jellemző, ők ugyanis mindennek örülnek, amiben a szülő szeretetét megérzik: meseolvasás, beszélgetés, konyhai segítés, akármi. Ők nem igénylik a mélylélektani beszélgetéseket a felnőttel és nem foglalkoztatja őket, hogy az anyjuk hogyan éli meg a nehezebb helyzeteket.

Egy nagyobb gyerekkel való kapcsolatépítés már nem mindig megy olyan ösztönösen és könnyen, mint egy oviskorúval: a nagyobb ugyanis mélyebben is részt akar venni az életemben. Őt nem lehet mindig elküldeni vagy lepattintani, amikor éppen nem vagyok ráhangolódva a kapcsolatápolásra, hanem az egész életemet nyitott könyvként eléélve, számára elérhetőnek kell lenni az idő nagyobb részben - így lehet hatékonyan megélni az életközösséget. A velük való kapcsolatépítés arról szól, hogy ragadjam meg a lehetőséget, vonjam be őt a saját dolgaimba és kísérjem érdeklődéssel az ő dolgait időt szánva rá.

Ez most nekem komoly kihívás, mert elmélyülősebb időszakom van. Vagy lehet, hogy ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam...:) Mindenesetre nagyon szeretek itthon lenni és magamnak megmaradva, a gondolataimba merülve végezni a dolgomat. Egy ideje felismertem, hogy nem szívesen engedem be a nagyobb gyerekeimet az életembe, a félelmeimbe, a harcaimba, a gondolataimba. Pedig van, amelyiküknek elemi igénye van erre.

A főzés és a többi munka egy ideje terápiás nálam: szeretek elcsendesedni és hagyni, hogy csak úgy maguktól jöjjenek a gondolatok. Ez akkor is megtörténik, ha történetesen négy gyerkőc játszik élénken hallótávolságon belül. Hozzáaklimatizálódtam ehhez, és nemhogy nem zavar, hanem kellemes háttérzaj is. Nem zökkent ki az sem, ha időnként egyikük-másikuk érdeklődően megszemléli a munkámat, ilyen-olyan kérdésekkel talál meg, vagy tesóperes ügyben kell bíráskodnom.

Egyetlen dolog van, ami tökéletesen kimozdít ebből a kellemes, magamba forduló, az Úrral gondolkozó csendes tevékenykedésből. Ez pedig az, amikor egy gyerek megjelenik és nem csupán száraz információra vágyik, hanem rám kíváncsi: az én belsőmet akarja kutatni. Amikor arra vágyik, hogy megosszam vele a dolgaimat.

Ha nem engem, hanem belőlem akar, az nagyon megzavarja a nyugodt kis gondolataimat. És nem akarok adni magamból, mert az sérülékennyé tesz: megnyílni egy kilencévesnek... de muszáj. Muszáj, mert ha nem teszem, más társaság után fog nézni, és 5-6 év múlva sajnálni fogom, hogy elszalasztottam a magukat kellető alkalmakat, amik arra lettek volna, hogy a gyerekem szívéhez közel kerülhessek. Nekem nagyot kell ehhez lépnem: nem maradhatok benn az olyan kényelmes csigaházban.

Nagy kihívás - de miért ne vállalnám be, amikor nem vagyok ebben egyedül? Isten fokozatosan terhel és napról napra vár el tőlem apró dolgokat, amikben adott pillanatban engedelmeskednem kell. Nem egyszerre zúdít rám mindent. És ha kudarcot vallok is, holnap talán lesz egy új nap kegyelemből - és akkor sokkal jobban akarom csinálni. Jobban, mint ma, egyre jobban. Amikor sikerül, az nagyon jó érzés...

Nátihoz visszatérve: amikor odakerültünk, hogy iskolaérettség, akkor vele kapcsolatban nagyon bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy érett-e vagy nem. Azért volt ez a bizonytalanság, mert nem sikerült megismernem őt eléggé. Vicces, nem? - itthon vagyunk és nem ismerem eléggé... de ezt éreztem és ebből következett a bizonytalanságom vele kapcsolatban. Aztán, ahogyan teltek a készülődős hetek és időt töltöttünk együtt a felkészülésben, úgy egyre inkább megláttam, milyen is ő.

Azt hiszem, a kelleténél jobban stresszeltem, és ezt Náti is érezte. Ezért is gondolta úgy, hogy ha választhat, anya inkább maradjon kint.

Már egy fél órája sétálgattam 'kívül', amikor egy rövid szünetet tartottak. Akkor odajött hozzám a folyosóra a nevelési tanácsadós néni, és azt mondta, hogy Náti szeretné, ha a 'második felvonáson' én is bent lennék. Ez nagyon jól esett: úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedtem őt dönteni. Mivel nem ragaszkodtam a bent maradáshoz, a gyerekem újra bizalmat szavazott nekem. Érdemes volt feladni bizonyos váradalmakat, és háttérbe szorítani azt a határozott igényemet, hogy tudni szeretném, mi történik bent, mert így nyertem valami jobbat ezáltal.

A vizsgálat végén Erika néni elmondta, hogy ő mit látott, mit tapasztalt Nátinál. Azt mondta, hogy a képességeit tekintve kellően érett, DE bizonyos okok* miatt mégis azt a javaslatot teszi, hogy idén ne kezdjen neki az iskolának. Megkérdezte, mit gondolok erről, belegyezek-e a javaslatába. Most először komoly fenntartásaim voltak a szakvéleménnyel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.

Elmondtam, hogy elfogadom, amit szakemberként lát, és valóban, azok a bizonyos okok egy iskolai helyzetben nehézséget okoznának. DE Náti csalódott lenne, ha nem kezdhetne idén, mert nagyon várja már, és ha érett, akkor én inkább engedném, hogy menjen.

Elmondtam, hogy figyelembe kell venni, hogy nekünk speciális a helyzetünk: otthon megvan minden lehetőségünk teljesen a gyerekünkhöz igazítani a tanulást. Amennyiben még nem látjuk késznek egy adott dolog megtanulására, akkor itthon meg tudjuk várni, ameddig beérik. Az iskolánk is nagyon normálisan áll az otthontanulókhoz, és ők korábban is hangsúlyozták, hogy az első két évfolyam egy oktatási egységnek számít: ez azt jelenti, hogy ha még nem kész a gyerek, akkor nem fogják erőltetni, hogy pl. első osztály végére folyékonyan írjon-olvasson a vizsgán. Elég, ha második végére eljut egy megfelelő szintre. (Persze elvárják, hogy amennyire tőle telik, felkészüljön, de amire még nem áll készen, az nincsen erőltetve.) Ezek miatt az okok miatt én a szívem szerint inkább engedném őt idén menni.

Meglepetésemre erre azt mondta Erika néni, hogy az érveim meggyőzték és ezért -bár ő ilyet még sosem tett, de- megváltoztatja a (szak)véleményét. Náti mehet iskolába idén szeptembertől. Persze a testvéreihez hasonlóan ő sem fog suliba járni, de hivatalosan iskolás lesz, aminek nagyon örülünk.:)

Még pár benyomásom így a végére:

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk volt. Amikor aznap reggel imádkoztam, akkor konkrétan bölcsességet kértem a szóláshoz. Erősen megtapasztaltuk, hogy Isten ezt az imádságomat kétségkívül meghallgatta. Egyedül Övé a dicsőség, hogy azt és úgy mondtam, ami kedvező reakciót váltott ki.

Annak is örültem, hogy értelmesen tudtunk beszélgetni, mert Erika néni tiszteletben tartotta a családi meggyőződéseinket. Bár többször is hangot adott annak, hogy elkötelezetten gyermekközösség-párti, de mégsem kellett indulatosan összekülönböznünk ezen - kellemes hangulatban tudtunk egyet nem érteni.:) Ez nekem sokat számított és felüdített.

Azért azt érdekesnek tartottam, hogy egy pszichológiában és pedagógiában jártas szakember, aki annyi sok problémás esettel találkozik nap mint nap, ennyire hisz a gyermekközösség jellemformáló, konfliktus-megoldás elsajátításában nélkülözhetetlen életre nevelő hatásában, és ennek a közösségnek a hiányát burokban tartásnak gondolja. Éppen neki kellene látnia, hogy mennyire a fordítottja igaz.

Érdekes, hogy annak ellenére így gondolja, hogy Náti értékelésénél fel sem merült, hogy 'burokban tartott' gyerekemen negatív értelemben mély nyomot hagyott volna a teljesen ovimentes életünkből adódó gyerekközösségtől való megfosztottság. A gyerek normálisan tud kommunikálni, véleményt tud alkotni és értelmesen meg tud nyilvánulni egy számára teljesen ismeretlen közegben. Persze elképzelhető, hogy Erika néni úgy gondolta, hogy Nátin majd később fognak kijönni az 'elvonási tünetek', hacsak nem találunk neki valami iskolai gyerekközösség pótlékául szolgáló szakkört vagy foglalkozást. (Amit nem keresünk.)

Az iskolaérettségi vizsgálatról a papír alapú szakvéleményt pár hete kaptuk kézhez. Kicsit izgultam is emiatt, mert úgy íratták alá velem a papírokat, hogy csak szóban mondták el, hogy mi fog majd a szakvéleményben állni (kitöltetlen lap volt). Bíztam abban, hogy szavatartó az Erika néni, és valóban az lesz a szakvélemény végső javaslata, amit nekem szóban is elmondott: vagyis, hogy Náti 1. osztályt kezdhet, de bevallom, volt bennem némi gyanakvás. Ez viszont mára elszállt, hiszen megkaptuk a papírt és egy apró dolgot leszámítva ugyanazt olvashattam, amit nekem is elmondott.

Most már az iskolai beiratkozásunk is folyamatban van, viszont ez is adott okot némi izgulnivalóra. Ugyanis nemrég tudtam meg, hogy a sulink magántanulói létszámkerete erősen betelőben van. Korábban úgy terveztem, hogy majd a kézhezkapott szakvéleménnyel együtt fogunk bejelentkezni a beiratkozásra, de így már előbb informálódtam, attól tartva, hogy betelik a létszám és lemaradunk. Végül kiderült, hogy utolsó előttiként még tudnak minket fogadni, és ez is egy olyan dolog, ami miatt nagyon megkönnyebbültem az elmúlt napokban.

Most, hogy az előbb említett izgalmakon túlvagyunk, végre teljesen a nyár örömeire, a babavárásra és három otthontanított iskolásunkra irányíthatom a figyelmemet. Készülődöm a lányunk érkezésére, próbálom türelmesen viselni a nagy meleget az egyre nagyobb pocakkal párosítva és emellett nagyobb újítást is tervezek, ami a tanulásunkat illeti. Bizonyos szempontból ez is egy igazán izgalmas időszak, de már nem olyan gyötrő módon, mint az előző időszakban.


Áldott és csodás nyarat
kívánok mindenkinek:
maradt még belőle pár hét,
élvezzétek ki!
Még jelentkezem.


 

* bizonyos okok: konkrétan hármat említett Erika néni. Első: Náti az emberrajz helyett felfegyverzett katonát rajzolt, és az egyik történetet színesebben mondta el, mint ahogyan volt - bizonyos következtetéseket levont, pedig csak magát a sztorit kellett volna visszaadnia. Ezek őszerinte a gyerekünk játékosságát mutatják, ami azt jelenti, hogy még nem érett a komoly munkára, még játszana. Második: a fogváltás még nem indult meg nála és a testalkata is inkább ovis még, nem iskolás. Ez is azt mutatja (szerinte), hogy Náti még nem áll készen. Harmadik: a ceruzafogása nem sztenderd háromujjas, hanem speciális. A gyűrűsujján támasztja a ceruzát. Persze már évek óta így van nála. Régebben megpróbáltam őt az eredeti fogáshoz szoktatni, de úgy éreztem, hogy nem jó erőltetni: Náti állítja, hogy neki nem kényelmes a rendes fogás, viszont a speciális fogás egyáltalán nem akadályozza őt a normális rajzolásban. Utóbb Erika néni is elismerte, hogy egyes felnőttek nagyon furcsán tartják a ceruzát, de nekik úgy jó.


   

Szívesen olvastátok