Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. március 22., csütörtök

Rafi motiválása körüli küzdelmeim


 
A vizsgáink kapcsán Hajni kérdezte, hogy a nehézségek ellenére hogyan sikerült tanulásra motiválni a másodszülöttet. A válaszomat nehéz volt dióhéjba szedni, ezért írtam posztot belőle.

Rafi okozott pár igen nehéz percet és keményen a térdemre is kényszerített. Próbáltam őt motiválni mindenhogy, ahogyan eszembe jutott: először szelíden, türelemmel. Aztán egyre türelmetlenebbül. Aztán dühösen mérgelődve. Majd kétségbeesetten, vadul fenyegetve, hogy ha nem változtat a hozzáállásán, nem fog menni az itthontanulás.

Ó, nagyon tanulságos volt ez az időszak: az Úr bemutatott magamnak, hogy milyen is a szívem. Hogy a célom elérése fontosabb, mint a gyerekem... és ezen a ponton összetörtem. Feladtam. Láttam, hogy ennyit nem ér egy dolog sem, főleg nem egy vizsga: nem éri meg a gyerekemmel való kapcsolatomat és a családi békességet (hiszen a családban mindenki szem és fültanúja volt a vergődésnek, így ez a helyzet mindenki nyugalmára rányomta a bélyegét). De nem tudtam, mit tegyek - hagytam hát napokat semmit tenni. És figyeltem a gyereket. Az Úrhoz könyörögtem vezetésért és próbáltam rájönni, milyen rugóra kattog, mivel lehetne hatni rá.

Ha motiválásról van szó, nekünk itthon nincs a tanárokéhoz hasonló eszköztár a kezünkben: nem lehet jutalmazással, fenyegetéssel vagy jegyekkel munkára bírni a gyerekeinket, sem osztály előtt megszégyeníteni őket, sem leküldeni az igazgatóhoz. Az otthonoktatottakat nem feltétlenül hatja meg, hogy azt mondom, "muszáj csinálnod a dolgodat, mert különben megbuksz!" - mert ez az egész az adott pillanatban nem igazán reális nekik. Pedig, ha szelíd eszközökkel nem tudod rávenni, hogy csinálja meg, amit meg kell, ha nem tudod meggyőzni a kis fejét és szívét (!), hogy ez neki fontos, akkor el van kapálva az egész. Akkor vége az otthonoktatásnak.

Ezek szív-dolgok is, hozzáállás-dolgok is: nem pusztán a magatartás kordában tartásáról van szó, hanem egy belső motiváció felébresztéséről. Ezért sem lehet látszateredményekkel ellavírozni éveken át, míg kamaszkorban robban a bomba. Itthon nem kamaszkorban robban a bomba, hanem adott esetben akár sokkal előbb is.

Én pedig nem akarom a gyerekemet a teljesítményéért megjutalmazni, mint egy kutyát. Nem akarom, hogy azért tanuljon, mert akkor valami jó dologban részesül: ha a tanulást nem tudja jó dolognak, vagy legrosszabb esetben is a saját feladatának, szükséges rossznak látni (eszköznek, hogy itthon maradhasson), akkor nem akarom csinálni ezt az egészet, mert nincs semmi értelme.

Az igazat megvallva, pontosan nem tudom már, hogy mi hatott leginkább, de úgy gondolom, hogy Rafi végül az apai-anyai rábeszélésre és a gyengéd szeretetre reagált (simi a nyakon-háton az extrém stresszes helyzetekben nála nagyon bejön). Meg azt hiszem, arra is, hogy látta: ő maga tényleg képes meghiúsítani a dolgokat, tényleg rajta múlik az, hogy mi lesz a végkimenetel.

Miután teljes passzivitásba vonultam és nem nyaggattam, nem fenyegettem, csupán elmondtam, hogy itt van a vége: ha nem akarja, akkor nem fog menni, mert nem tudom a fejébe tölteni a tanulást - némiképpen megemberelte magát. De ez nem volt elég nekem. Nem akartam, hogy úgy érezze, ő tesz szívességet nekem, hogy méltóztatik megcsinálni a dolgát. Több kellett. Így a részemről további passzivitás következett. Egyszer csak eldöntötte, hogy mit akar, én meg addigra már lecsillapodtam, és újra a türelmes rábeszélő formámat hoztam.:)

Úgy hiszem, ez a helyzet akkor is kirobbant volna, ha csak a féléves anyagból kellett volna felkészülni. Mert nem az volt a baj, hogy szegény gyerek túl volt terhelve, hanem az, hogy mindenre húzta az orrát: ha 2 oldalt csináltunk, egyet akart csinálni, ha egyet csináltunk, felet akart, ha 2 feladat volt hátra, akkor azonnal abba akarta hagyni. Szóval engem kóstolgatott és a határait próbálgatta. Olyan volt, mint egy vérbeli kamasz - és ezzel totálisan lesokkolt, egyáltalán nem számítottam ilyesmire egy elsőstől. Persze nem várhattam tőle mást, amikor egy évig 4 vérbeli kamasszal volt összezárva, akik a négy gyerekünk közül láthatóan őrá voltak a legnagyobb hatással.

Tudtam tehát, honnan fúj a szél, de arra nem gondoltam, hogy ez a szél cunamivá változik majd, amely a tanulásunk körül fog eszkalálódni...

Úgy érzem, idejében meccseztük le a témát, mert ez a góc már hónapok óta ott volt a gyerkőc jellemében. Bár időnként látványosan meg is nyilvánult, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert utóbb mindig lecsitult a helyzet. Azt gondoltam, az idő majd visszaszelídíti a gyerekemet, de most már tudom, hogy ez magától nem történt volna meg.

Igazán nem volt egyszerű ez a meccs, de nagyon örülök, hogy idejében a felszínre került a konfliktus. Ha Rafi suliba járt volna, én meg dolgozom, akkor a hozzáállásbeli, meg a tanulási problémákkal csak a tanárok találkoztak volna, a szív-probléma pedig simán rejtve maradhatott volna előttem akár hosszabb ideig. Így viszont együtt szenvedtük végig ezt az időszakot, de a kapcsolatunk megváltozott, szorosabb lett a végére, tehát mindenképpen megérte a küzdelmet. Ez most egy nagyon friss dolog, ami megerősít abban, hogy az otthonoktatásnak van létjogosultsága és nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából, hanem a jellemfejlődés helyes irányba terelése miatt is.

Rafi egyébként azóta nagyon kedves, könnyen motiválható gyerekké vedlette vissza magát, jó élményt szerzett a vizsgán, és megmaradt a kitartása is. Persze olykor vannak gyenge pillanatai, de látszik rajta, hogy hallgat a szelíd rábeszélésre, és ez nagyon reményteljes az elmúlt időszak vele kapcsolatos tapasztalatai után.

Így jövőre kevésbé nehéz évet remélek, de az Úr tudja mi lesz, én még nem...:)



9 megjegyzés:

  1. Köszönöm,hogy megosztottad velünk! Nagyon tanulságos, főleg biztató. Az biztos, hogy alázatos lelkület nélkül az oo sem megy.
    Gondolom, Doda pozitív példája is segített Rafinak.
    Én a mi házunk táján azt látom, hogy nem tudja a gyerek mit jelent iskolába járni, viszont riogatni sem szeretném sulival.

    VálaszTörlés
  2. Igen, Hajni, Doda példája is segített, de ez egy érdekes dolog. Ugyanis nem csak maga a hozzáállás, hanem egy-egy kósza megjegyzés is formálja a kisebb hozzáállását. Ilyenek, mint "jaj, de nehéz a matek!" (ami annyit tesz, hogy oda kell figyelni a számolásoknál, mert különben nem lesz jó és újra kell számolni...). Egy ilyen megjegyzés beég a kisebb agyába és ezen a szemüvegen keresztül szemléli a saját tanulnivalóját is.

    De amúgy tényleg jó volt, hogy Dodával nem voltak nagy csaták a tanulás körül.

    A sulival én sem szívesen riogatok, de úgy hiszem, időnként nem árt egy racionális képet megmutatni nekik mindabból, amiből 'kimaradnak'. Mi néha szoktunk ilyen dolgokról beszélni, mert azért a gyerek megkapja a lesajnálást másoktól, amiért ő nem jár suliba - hát akkor tudja meg, hogy konkrétan miről is marad le.:) Na, de azért ez csak ritkán téma mifelénk.

    Rafi esetében viszont az volt, hogy nem értette, minek kell neki ezt éppen most megtanulni, és azt sem, hogy egyáltalán mit jelent, hogy ezt most 'muszáj'. (az volt a válasza, hogy "de én most nem akarom"). Szóval úgy éreztem, fontos megértenie, hogy hogyan is megy a gépezet: hogy törvény kötelez a tanulásra, hogy féléves és év végi követelmény van, és ezt a suliban a vizsgán a tanító néni számon is kéri. És ha ő nem tanulja meg, amit kérnek, akkor nem tudják értékelni a tudását, és akkor újra kell járnia az elsőt.

    Jó lett volna, ha elég annyit mondani neki, hogy nem másokért, hanem maga miatt tanul: azért hogy ő tudjon, mert ez a fontos (ezt is mondtam). De ez a gondolat nem volt neki megfogható, hiszen ő éppen magáért NEM akarta ezt megtanulni, mert neki nem volt fontos.

    Végül megértette, hogy ez egy valóságos dolog, de eltartott egy ideig, mire idáig eljutottunk. (a kamasz tesóimtól látta ezt a flegmaságot: a "na persze, a felnőtt csak magyarázzon, engem úgysem érdekel..."- típusú vállrángatásos hozzáállást)

    Érdekes, hogy Dodával nem került sor ilyen beszélgetésekre sem elsőben, sem később. Mindegyik gyerek más és minden élethelyzet is.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Eszter!
    Itt még nem írtam (csak neked külön e-mailt, ha emlékszel). EZ a poszt elgondolkodtatott. Mi ugye szeptemberben kezdjük az oo-t és azt gondolom a kislányom inkább a te Dodidra hasonlít, mégis vannak néha pozícióharcok köztünk. Ő nagyon szeretne tanulni, motivált is, jó esze is van, de nem mindig fogadja el a módot, amit én javaslok: máshogy szeretné, ő akarja meghatározni a menetét a dolgoknak. Ez egy furcsa kettősség benne, hogy alapvetően szófogadó, de azért szeretne mindig kicsit okosabb lenni másoknál. Ez egy kicsit elgondolkodtat, hogy most még könnyen igazodok egy játéknál, feladatozásnál az ő igényeihez, de ha majd tanulni fogunk, akkor nem biztos, hogy ez jó. Nem nehéz eltalálni a határvonalat, hogy az ő érdeklődése, vagy az én fejemben lévő vonal szerint haladjunk?
    És elgondolkodtam azon is, amiről diskuráltatok: nekem nincs ilyen nagyon határozott véleményem az iskoláról, de én is gondolkodtam rajta (pont a pozícióharcok kapcsán), hogy szabad-e az iskolával fenyegetni. Ő egyenlőre nem vágyik az iskolába, örült, hogy itthon maradhat, de már csak az iskolába járó barátai miatt sem akarok az iskolából mumust csinálni. Pedig a múltkor már majdnem kicsúszott a számon, hogy ha folyton vitatkozik, akkor nem fogunk tudni itthon tanulni... Vagy szerintetek ezért egy idő után vágyni fog oda? A belvárosban lakunk 3 iskola mellett, óhatatlanul felmerül a téma. Én például szoktam nekik mesélni, milyen volt nekem az iskolában: jót is, rosszat is.

    VálaszTörlés
  4. Judit, emlékszem rád. Ha sikerül, holnap reagálok neked. Jófajta módon kavartál bennem gondolatokat az előbbi hozzászólásoddal és most igyekszem magamban összerakni, hogy egy válasz formálódjon. Kis türelmet kérek.:)

    VálaszTörlés
  5. Bocsánat, Judit, hogy bár ígértem, de eddig nem tudtam érdemben foglalkozni a válaszadással. Most viszont megteszem, köszönöm a 'kis türelmet'.:)

    "Ez egy furcsa kettősség benne, hogy alapvetően szófogadó, de azért szeretne mindig kicsit okosabb lenni másoknál."

    Ez a leírás Dodára is teljesen igaz. És az idő múlásával egyre okosabbnak hiszi magát, hiszen egyre több az ismerete.:) Idővel meg kell tanulniuk ezeknek az okos elsőszülötteknek, hogy az okosság nem azonos a bölcsességgel: utóbbi ugyanis a jó és a rossz megkülönböztetésének a képessége és a jó választására való készség. Ezen el tudnak rágódni egy ideig... Fontos megérteniük, hogy nem az teszi őket naggyá, ami a fejükben van, még ha sok is van a fejükben, hanem az, amilyen döntéseket hoznak, ahogyan élnek.:)


    "Ez egy kicsit elgondolkodtat, hogy most még könnyen igazodok egy játéknál, feladatozásnál az ő igényeihez, de ha majd tanulni fogunk, akkor nem biztos, hogy ez jó. Nem nehéz eltalálni a határvonalat, hogy az ő érdeklődése, vagy az én fejemben lévő vonal szerint haladjunk?"

    Oda kell figyelni erre. Alapvetően a te fejedben lévő vonalak szerint érdemes haladni, hiszen az iskolai tananyag elsajátítása sajnos nem a lányod érdeklődéséről szól. Amikor sulis lesz, onnantól fogva muszáj megtanulni, amit muszáj megtanulni: nincs lehetőség várni a gyerek érdeklődésének kibontakozására. Persze megpróbálhatod emészthetőbbé, játékosabbá, érdekesebbé tenni a tankönyvek anyagát, de én úgy látom, hogy ezek a próbálkozások nem sokat segítenek. Inkább azokra az időszakokra kell koncentrálni, amikor szabad, érdeklődés-vezette tanulás valósulhat meg: vagyis az iskolai anyag tanulásán kívüli időszakokban megvalósuló tanulásra (amit általában nem is nevezünk tanulásnak). Legalábbis az alsós tananyagra nézve ezt látom. Lehet, hogy felsőben más lesz a helyzet, más tapasztalataink lesznek, majd kiderül.


    "... szerintetek ezért egy idő után vágyni fog oda? A belvárosban lakunk 3 iskola mellett, óhatatlanul felmerül a téma. Én például szoktam nekik mesélni, milyen volt nekem az iskolában: jót is, rosszat is."

    Én is szoktam mesélni nekik az oviról, meg a suliról (még bölcsibe is jártam, bár arra csak halványan emlékszem).

    Szerintem is fontos, hogy elmondjuk nekik a tapasztalatainkat, de nem csak azt, hanem annál többet is: a jót és a rosszat, amivel együtt jár az, ha valaki intézményben tanul. Ez nem riogatás szerintem, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az otthonoktatás melletti döntésünk miatt a gyerekeimnek nem fogom az egekig magasztalni az intézményes oktatást: hiszen nem értek egyet vele.

    Úgy hiszem, egy ponton minden otthontanított gyerek elkezd vágyakozni az intézményes tanulás után. Ez természetes. De ezt a vágyakozást nem szabad félremagyarázni. Ugyanis nem azért vágyakozik, mert annyira rossz neki az otthonoktatás, hanem mert a szomszéd fűje mindig zöldebb... Egy otthonoktatott rendszerint úgy érzi, hogy körülötte mindenki azonos dolgot tesz, és azonos módon viselkedik: és ő a furcsa, a 'nem normális'. Adott pillanatban nem számít, hogy ami "megszokott és normális", az nem jó a gyerekeknek, sőt, még az sem számít, hogy az iskolások jó része maga is utálja a sulit. Az otthonoktatott gyerek szeretne időnként beolvadni és 'ugyanolyan lenni', mint a többiek, mert azt gondolja, hogy ha 'ugyanolyan' lesz, attól boldog lesz. Ezért vágyakozik. Ilyenkor szoktunk a mieinkkel arról beszélgetni, hogy a látszat mennyire csal: hogy az iskolában nem annyira jó, mint amilyennek tűnik. Hogy bár ezt nem 'reklámozzák' a szülők és a gyerekek, de azért vannak igen negatív aspektusai is az odajárásnak. Azért van ezekre a beszélgetésekre szükség, mert amikor a gyerekeink másokhoz akarnak hasonlóak lenni, akkor könnyű elfelejteni mennyivel jobb nekik, hogy itthon lehetnek.:)

    VálaszTörlés
  6. Az áprilisi Notices of the American Mathematical Society-ben megjelent egy cikk az otthonoktatásról. Én (még?) nem olvastam végig, de egyeseknek talán érdekes lehet. Itt tudjátok online fellelni: http://www.ams.org/notices/201204/rtx120400513p.pdf. Lehet, hogy ezen posthoz nincs túl sok köze, bocs az OFFért.

    VálaszTörlés
  7. Köszi a linket, MP. Mindenképpen ránézek, érdekel a téma.:)

    VálaszTörlés
  8. Én elolvastam, inkább egy jogesetgyűjtemény, mint egy normális elemzés. Van benne pár érdekes dolog, de összességében bőven felejthető. (A címe alapján azért azt vártam, hogy lesz matematikatanítási vonatkozása is.)

    Tanulság: máskor előbb olvasok, AZTÁN ajánlok:S. Elnézést... A Notices mentségére mondom, hogy jellemzően ennél sokkal jobb cikkeket közöl.

    VálaszTörlés
  9. Nem probléma MP, nem tudhattad, hogy nem olyan, amilyennek tűnik. Jellemzően csak az hibázik, aki tesz is valamit.:)

    Tegnap csak 'átlapozni' volt időm a cikket, de nekem otthonoktatás-történeti leírásnak tűnt elsőre. És én is feltételeztem, hogy lesz benne matektanítási vonatkozás - érdekes lett volna.

    Mindenesetre, köszi, hogy elolvastad, azt hiszem, így nem fűzök én sem olyan nagy reményeket hozzá.:)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok