Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. december 19., szerda

Tudósok és a teremtés, ősi kultúrák és az özönvíz, avagy a Biblia tévedhetetlensége (válasz egy kételkedőnek)


Az elmúlt héten kaptam egy hozzászólást egy régebbi evolúcióval kapcsolatos posztomhoz. Erre reagálok most. A hozzászólás így szólt:

"Kedves Eszti, 

"Nem igaz, hogy a Nobel-díjas tudósok között teljes körű elfogadottságnak örvend az evolúció és az ősrobbanás."

Néhány példát mutatnál? Penzias pont az ősrobbanás egyik bizonyítékát találta meg a mikrohullámú háttérsugárzásban. És az Ősrobbanás egészen kompatibilis a teremtéselmélettel is, ha nem vesszük szó szerint a Biblia MINDEN EGYES SZAVÁT. 

Amit már csak azért se érdemes. mert ha a te a gyerekedet a Szentírás MINDEN EGYES SZAVÁNAK mindenekfelett álló igazságára neveled, akkor előbb utóbb kínos pillanatokat fogsz átélni.

Pl. a gyermeknek feltűnhet, hogy a globális Özönvíz állítólagosan 4000 évvel ezelőtti megtörténtét egyetlen ősi kultúra sem őrizte meg. Az egyiptomi dinasztiák szépen követték egymást, sehol egy utalás arra, hogy most jól ki lettek irtva egy olyan árvízzel, ami egy évig is eltartott.


A sumérok és néhány más ősi civilizáció már egészen a világ kb. 6000 éves teremtésénél is régebbiek.

De nem is kell a Bibliát külső tényekkel szembesíteni ahhoz, hogy ellentmondásokba ütközzünk, hanem saját magának is ellentmond több helyen, ami nem csoda, hanem annak köszönhető, hogy emberek írták, akik bizony tévedhetnek.

Ha nem hiszed, akkor kérlek magyarázd meg, hogy pl. hogyan lehet ekkora eltérés egy elég egyszerű esemény leírásában, hogy mi történt Júdással az árulás után?


Mert Máté 27:5. szerint:

Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.

Míg az Apostolok Cselekedetei 1:17-19 szerint: 
Mert mi közénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét. (Ez hát mezőt szerze hamisságának béréből; és alá zuhanván, elhasadt középen, és minden belső része kiomlott. És ez tudtokra lőn mindazoknak, kik Jeruzsálemben lakoznak; úgy hogy az a mező tulajdon nyelvökön Akeldamának, azaz Vérmezőnek neveztetett el.)


És az ilyesmi messze nem elszigetelt eset."

Kedves kommentelő, részleteiben reagálok a hozzászólásodra, így talán érthetőbb, követhetőbb.


"Nem igaz, hogy a Nobel-díjas tudósok között teljes körű elfogadottságnak örvend az evolúció és az ősrobbanás." Néhány példát mutatnál?

Az alább felsorolt tudósok* megkérdőjelezik az evolúciót és/vagy az ősrobbanást:

Eugene Paul Wigner, amerikai-magyar származású Nobel-díjas fizikus
Richard E. Smalley, amerikai Nobel-díjas fizikus
Robert Andrews Millikan, amerikai Nobel-díjas fizikus
William D. Phillips, amerikai Nobel-díjas fizikus
Arthur Holly Compton, amerikai Nobel-díjas fizikus
Christian Anfinsen, amerikai Nobel-díjas kémikus
Sir Ernst Boris Chain, német Nobel-díjas kémikus
Joseph Murray, amerikai Nobel-díjas orvos

Penzias pont az ősrobbanás egyik bizonyítékát találta meg a mikrohullámú háttérsugárzásban. És az Ősrobbanás egészen kompatibilis a teremtéselmélettel is, ha nem vesszük szó szerint a Biblia MINDEN EGYES SZAVÁT.

Az ősrobbanás egyáltalán nem kompatibilis a teremtéselmélettel! Még akkor sem, ha nem vesszük szó szerint a Bibliát.

A Biblia szerint kezdetben volt Isten, az ősrobbanás szerint viszont kezdetben volt az anyag (a kozmikus por). Az egyik kizárja a másikat.

Az ősrobbanás tudományos magyarázatában sohasem szerepel Isten, mint a robbanást indikáló 'erő', mindig önmagától létrejövő folyamatként hivatkoznak a 'nagy bumm'-ra. Eszerint az elmélet szerint szinte a semmiből jött létre minden, és a hangsúly azon van, hogy élettelen folyamatok által jött létre. Ezért is kutatják folyamatosan, hogy milyen folyamatok indukálhattak akkora kozmikus robbanást...

Ezzel szemben a bibliai leírásban nem robbanást indikáló élettelen folyamatok, hanem maga Isten és az Ő teremtő munkája áll a középpontban. A teremtés azt jelenti, hogy semmiből valamit létrehozni. Az ősrobbanás sohasem szólt a Teremtőről, a teremtés viszont mindig Róla szólt! Ezért nem is lehet a két megközelítés kompatibilis.


... ha a te a gyerekedet a Szentírás MINDEN EGYES SZAVÁNAK mindenekfelett álló igazságára neveled, akkor előbb utóbb kínos pillanatokat fogsz átélni. Pl. a gyermeknek feltűnhet, hogy a globális Özönvíz állítólagosan 4000 évvel ezelőtti megtörténtét egyetlen ősi kultúra sem őrizte meg.

Ez nem így van. Éppen, hogy számos ősi kultúra is megőrizte egy globális áradás történetét. Ajánlom figyelmedbe ezt a sorozatot:

Özönvíz-legendák a világ minden tájáról: Bevezető (Biblia és a Gilgames eposz), Afrika (1.rész) , Afrika (2.rész), Európa, Közel-kelet (1.rész), Közel-kelet (2.rész), Ázsia (1.rész), Ázsia (2.rész), Ázsia (3.rész), Ázsia (4.rész), Ázsia (5.rész), Észak-Amerika (1.rész)Észak-Amerika (2.rész)Észak-Amerika (3.rész)Észak-Amerika (4.rész)Észak-Amerika (5.rész)Észak-Amerika (6.rész)Észak-Amerika (7.rész)Észak-Amerika (8.rész)Észak-Amerika (9.rész)

Ha beszélsz angolul, ezen az oldalon is olvashatsz összehasonlító tanulmányozást a különböző kultúrák özönvíz-legendáiról. 


Az egyiptomi dinasztiák szépen követték egymást, sehol egy utalás arra, hogy most jól ki lettek irtva egy olyan árvízzel, ami egy évig is eltartott.

De van utalás, ugyanis Egyiptomnak is van özönvíz-legendája. Bár konkrét hivatkozást ez az oldal nem említ, mégis érdekes ez a vélemény:

"A vízözön-történetek mindmáig legteljesebb gyűjteményét: James Frazer: Folklore in the Old Testament, I.Kötetében találhatod meg. A bibliai történet hitelességét tűnnek alátámasztani azok az özönvíztörténetek, amelyek világszerte a legkülönbözőbb - még teljesen elszigetelt - kultúrákban is fellelhetők. A termékeny félhold területén általánosan ismert volt a Biblia leírásával több ponton is hasonlóságot mutató özönvíztörténet, a sumér, babilóniai, asszír mítoszok. Ugyanez az alapmotívum része volt az egyiptomi, görög, hindu, kínai, hawaii, mexikói, eszkimó, lapp, finn, szibériai, kelta, szudáni, hottentotta, újzélandi maori, ausztráliai bennszülött, tűzföldi és 58 amerikai indián törzs hitvilágának."  Forrás


A sumérok és néhány más ősi civilizáció már egészen a világ kb. 6000 éves teremtésénél is régebbiek.

A sumérok i.e. 4000 végétől léteztek, csakúgy, mint az egyiptomiak. Nemigen találsz ennél régebbi kultúrát. Természetesen lehetséges, hogy néhány kultúrát pár ezer évvel mégis túlbecsülnek a bibliai leíráson, ez azonban tudományos pontatlanságnak tudható be. (Az evolúcióelmélet esetében nem ritka, hogy százezer, sőt millió éveket is korrigálnak - ehhez képest a pár ezer nem sok.)


De nem is kell a Bibliát külső tényekkel szembesíteni ahhoz, hogy ellentmondásokba ütközzünk, hanem saját magának is ellentmond több helyen, ami nem csoda, hanem annak köszönhető, hogy emberek írták, akik bizony tévedhetnek. Ha nem hiszed, akkor kérlek magyarázd meg, hogy pl. hogyan lehet ekkora eltérés egy elég egyszerű esemény leírásában, hogy mi történt Júdással az árulás után? (...)

Nincsen eltérés a két történetben, hanem a kettő kiegészíti egymást, csak figyelmesen kell olvasni. Az Ap.Csel. leírásában mezőt szerzett a pénzből. Vagyis megkapta a harminc ezüstöt és el is költötte azt, vagy legalábbis költött belőle valamennyit egy mezőre. Azután később felakasztotta magát. Máté leírása szerint "Akkor látván Júdás, aki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek" (Máté 27:3), azok azokban elhatárolódtak Júdástól, "Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát" (Máté 27:5)

Tehát összerakva az eseményeket, ez történhetett: Júdás elárulta Jézust, amiért cserébe 30 ezüst pénzt kapott. Ebből vett egy mezőt. Amikor Jézust elítélték, bűntudata lett, és elment, hogy visszaadja a pénzt a vallási vezetőknek, akik őt kifizették. Nyilvánvalóan a saját pénzéből akarta visszafizetni az árulás ellenértékét, mivel az eredetileg kapott összeget már elköltötte. (Más leírásokból tudjuk, hogy Júdás volt a tanítványok között a pénztáros, aki gyakran lopott a rábízott pénzből, tehát feltehetően innen is volt neki pénze.) A vallási vezetők azonban ekkor elhatárolódtak Júdástól, így ő a földre dobta a pénzt, amit hozott (ez nem ugyanaz a pénz volt, amit kapott, csak ugyanannyi), és elmenve fölakasztotta magát.




* Eredetileg további két személy Charles Hard Townes, amerikai Nobel-díjas fizikus, valamint Sir John Eccles, ausztrál Nobel-díjas neurofiziológus is benne volt a fenti listában, mint olyan tudósok, akik megkérdőjelezik az evolúciót és/vagy az ősrobbanást. Néhány hozzászóló azonban ezt helytelenítette, ezzel pedig további vizsgálódásra sarkallt, amiből végül az jött ki, hogy kiszedtem a listából ezt a két tudóst. Utóbb kiderült ugyanis, hogy nem volt helytálló az, amit róluk feltételeztem: nem tartoznak az előbbi tudósok közé. Ezt most azért írtam le, mert a hozzászólásokat nem tudom megváltoztatni, ott pedig szerepel e két tudós listából való kivételéről szóló eszmecsere. Ez tehát nehezen lenne értelmezhető, az előzmények ismerete nélkül.


  

2012. december 13., csütörtök

Hab a tortámon, avagy Helza születése (2. rész)



Figyelmeztetés: ez egy nagyon személyes poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább. 

Helza születésének története itt kezdődik.

Harmadik felvonás:  A kórházban
Beérünk. Nem lehet bent parkolni, fel kellene gyalogolni - na tudod mikor, akkor én inkább itt maradok... Az őr szól, hogy végül is, fel lehet menni, csak apuka jöjjön vissza a kocsival parkolni. Oké, felautózunk: F. kitesz a csomagokkal, mondja, mindjárt jön, menjek addig be. Egyedül?? Nélküle?! Azt nem - inkább megvárom őt a kórház kapujában. Itt elér még két hullám - elfordulva támasztom a falat, hogy a ki-besétálók ne lássák az arcomat. Fehér köpenyesek jönnek, mennek. Érzem, hogy ritkábban érnek már el a hullámok - talán ők tudják is, hogy a kórházban más diktál, nem ők... Végre megjön F., bemegyünk. Mondjuk, hogy jöttünk műtétre, császár lesz. "Miért?" - érdeklődik a hölgy. "Mert négy már volt" - mondom én. Ja, akkor erre kell menni.

Felmegyünk, várunk, kijönnek, kedvesek. Bemegyünk, válaszolunk a kérdésekre, válaszolnak a mi kérdéseinkre. Átöltözöm saját hálóingbe (de jó, nem személytelen!) Bevezetnek egy szobába: jó, mindenki köszön, amikor elmegy mellettem. Jó érzés, hogy embernek néznek. Dokinő jön, bemutatkozik, mondja, ő fogja a császárt végezni. Papírokat hoz, olvasgatom, elmagyaráz, aláírom (szervkereskedelem egyiken sem szerepelt, meg elköttetés sem). Apropó, elköttetés. Rákérdez: szeretném-e, mert akkor megcsinálják. Mondom nem. Mondja, ők azért javasolnák, de ha nem, hát nem.

Műtéti előkészítésre várakozom. Fekszem az ágyon, elér pár hullám, nagyon nem esik jól. Eszembe jut, hogy na, ennyi erővel otthon is lehetnék, mert még mindig nincs vége, és ez így fáj kegyetlenül... Végre jönnek az asszisztensek: tű kerül a kezembe (vagy mi), csomagjaimat elviszik. Borotválás előtt megkérdezem, nem hagyhatnánk-e ezt ki, hiszen úgysem lesz gátmetszés. Az asszisztens tréfásan megkérdezi, hogy szeretnék-e szőrszálat a műtéti hegbe. Mondom nem - na ez akkor el is van döntve...

Borotválás van, beöntés nincs, mégis jó ez a kórház. Gurulós ágyra átmászni - állj, összehúzódás jön. Állnak, várnak. Vége van: átmászok a gurulósra, mehetünk. Kitolnak a szobából, ott van F. Pár szót váltunk, nem jöhet be, de minden oké, majd beszélünk (nyugodt vagyok, úgy érzem, hogy jó kezekben vagyok). Betolnak a liftbe, onnan egy ajtó, még egy, és tágas tér középen találom magam a plafonról lógó reflektorokkal - megjöttünk a műtőbe.

Negyedik felvonás: A műtét
Páran bent vannak, asszisztensfélék. Bejön a dokinő, aztán még mások is. Az egyik orvost felismerem - vele már terhesgondozáson összefutottam - nem túl pozitív élmény, na mindegy. Közelebb jön, és érdeklődik, hogy ugye elköttetés is lesz. Mondom nem, mire ő: "és ha újra terhes lesz, mit fog vele csinálni, kihordja??!" Ez a kérdés belém hasít. Valóságos hideg zuhanyként ér, hogy ez az orvos itt egy szülés kellős közepén arra gondol, ha nem véglegesítem a dolgokat, abortusszal kellene véget vetni egy új életnek. Nem mutatom ki a döbbenetemet, csak megszeppenve annyit mondok, hogy igen. Ekkor odalibben a dokinő, és leállítja a kollégáját, "ezt mi már megbeszéltük..."

Közben észrevétlenül folynak tovább az előkészületek. A személyzet finoman sertepertél körülöttem, egymás között csendben beszélnek. A nekem célzott rövid kérdéseket, utasításokat leszámítva nem szólnak hozzám, de nem zavar. Olyan érzés, mintha csak történne itt velem valami, anélkül, hogy aktív szereplője lennék a történéseknek. De nem zavar, mert én és ők máshol vagyunk, és ahol én vagyok, oda nem tudnak behatolni - így érzem. A lelkemben távol vagyok, elszigetelve a műszerektől és a többi embertől. Mintha egy üvegfal venne körül, ami megvéd. Érzem, hogy itt és most rólam szól ez az egész: hogy én vagyok, aki szülök és ők nem tudnak hozzám férkőzni. Kívül igen, de ott belül, ahol én most igazából vagyok - a fejemben, a testemben - ott nem.

Ez egy különleges tapasztalás, számomra Isten cselekvésének nyilvánvaló bizonyítéka. Ő engedi, hogy a vajúdás természetes lelkiállapota most elkísérjen engem ebbe a közegbe. Ebbe a közegbe - ahol szülésre készülve eddig négy alkalommal hagytam a ráhangoltságot a kórházon kívül, mert 'jókislányvagyok' lelkiállapot uralkodott el rajtam. Most nem és ez is ajándék volt nekem. A műtétnél, persze már nem éreztem ezt az üvegburkot, inkább azt, hogy semmilyen befolyásom nincs - élő hús vagyok, érző, eleven tárgy - valami ilyesmi furcsa érzés. De most még nem, most még csak előkészítenek...

Kicsit visszazökkenek a gondolataimból: az asszisztensek engem kérdeznek. Nem egy bizonyos városból való vagyok? - De. Akkor ismerik a családunkat. Mondjuk, minket nem nehéz ismerni, mert a fél családom pedagógus volt a helyi sulikban. Meg hát, közel húsz éve anyukám ebben a kórházban szülte a hármasiker tesóimat, úgyhogy biztosan van mire emlékezzenek...

Lassan megérkezünk a tényleges műtéti részhez. Segítenek felülni a nagyon keskeny ágyon - olyan keskeny, hogy ekkora pocakkal egyedül nem is menne ez a malőr. Jön megint egy összehúzódás, megvárják a végét, aztán cicahát és gerincérzéstelenítés. Most le kellene feküdni, mondják - na, de hogyan, amikor még fáj?? "Nyugi, ez az utolsó méhösszehúzódás, amit érez" - végre, de jó!  A szer elsőre hat: először csak a helye sajog, de aztán már zsibbadnak is a lábaim, és nincs több méhösszehúzódás. A lábamra zöld zsák kerül, ezt még éppen érzem, aztán már fekszem is, paravánt tolnak fölém. Infúzió csöpögne, de nem csöpög - "hoppá, ez bedugult". Nyomorgatják a kézfejemben a tűt, auu. Nem folyik, hát, akkor újra kell bökni, bocsi. Semmi gond, csak már legyünk túl rajta. Bebökik, elindul a vér, hát jó, akkor mehet az infúzió, és akkor kezdik is a műtétet.

Kellemes csevej, jé az egyik doki külföldi? Angolul beszél a másikhoz. Aki válaszol, az pongyola angolságú magyar doki. A párbeszédbe bevonnak engem is, amikor megtudják, hogy régen angolt tanítottam. "Mi a harántfutó varrat angolul?"- kérdezi a pongyolás doki. Fogalmam sincs. A varrat még csak-csak meglenne, de a többi? Na mindegy, elszórakoztat, ahogyan hallgatom a párbeszédet.

A műtét folyik tovább. Úgy tűnik, most nem pánikolok be, mint legutóbb. Vagy mégis... Kezeim lekötve, fogy a levegőm, jaj, mi ez? Szólok, erre bekötnek valamit vénásan. Jobban leszek egy idő után. Csevegés folytatódik, nem érzem magam egy tárgynak, csak egy kicsit. Aztán, mintha a szívemet összeszorítanák, baj van! Szólok. Ja, nem, az nem a szíve, hanem a gyomra, csak ott fötörnek, azt érzi. Aha.

Megint rosszul  vagyok, rosszul vagyok, segítsenek, mindjárt végem van! Mondom - de látják is - hát, akkor megint jön valami szer. Mindjárt jobban lesz, mondják, pedig egy örökkévalóságnak tűnik, mire kitisztul a fejem. Szörcsögést hallok, de nem érzem, pedig tudom, hogy engem szipolyoznak valamivel. Aztán kiemelik őt - nem érzem ezt, de hallom a hangjaikból, hogy másik szakaszba ért a műtét. Látom, ahogyan elviszik és... fel is sír! Nem nyávog, hanem üvölt, jaj, de édes, hozzák ide, hadd lássam! Nem sírok, de majdnem, a nevét kérdezik, mondom, hogy LadosHelza. Helga? Nem, Helza, zé-vel. Nahát, nem is hallottak még ilyen nevet. Nem is hallhattak, mert most lett csak engedélyeztetve...

Úgy érzem, hosszúú idő telik el - megint egy örökkévalóság - mire kihozzák. Nyakig pólyába van bugyolálva csak a kis pofija látszik. Odatartják az arcomhoz, a szemüveg ez egyszer rajtam van, végre látom is, nem csak a körvonalát, mint Zekinél. Itt van, jaj, de édes, és szép, és tetszik és az enyém. Pedig nem én szültem, de mégis az enyém... Nem sírok, de majdnem, csak könnyezem - belül meg majd szétreped a szívem az örömtől!

Elviszik őt tőlem - ne vigyék el! Lecsatolnak a szerekről, lekerül a lábzsák, áttesznek egy másik gurulósra, megint jön kicsit a nagydarabhúsvagyokcsupán érzés. De már ismerem korábbról, ezért nem akaszt ki. Kigurítanak a műtőből (ez a császáros kitolási szak), F. is ott van. Ajtó egy, kettő, lift, szoba. Van egy szobatársam is, akkor még nem tudom, de ő is császáros, pár órával 'szült' korábban, mint én. Nem nézem meg őt jobban, mert vergődöm. Ezt a részt sosem szerettem: az érzéstelenítő hatása elmúlik, homokzsák a hasra, óránként jönnek, nézik a vérzést, infúzió csöpög, hasamat nyomkodják, fáj nagyon... na, de ez már a mellékzönge és minden nappal egyre jobb lesz. És végre végre végre itt van Helza, a kislányunk, aki nagyon kislány!

A lányos anyukák most biztosan megmosolyognak a szentimentalizmusomért, a fiúsak meg talán a fejüket csóválják erre, pedig tényleg ilyen intenzív döbbenéssel éltem meg az első pár hetet. Új érzés ez, hogy lányunk van és nagy a rajongásom. Nagyon aranyos, jó fej gyerkőc ő, és ilyen csodaszépet én még nem láttam. Érzelmeim húrjait napról napra erőteljesen megmozgatja: csak gyönyörködünk benne, azóta is folyamatosan. És újra le kell írnom, mert az egész történés nem jöhetett volna létre, ha nincs Ő:

Minden dicsőség egyedül Istené!!

 


 

2012. december 7., péntek

Hab a tortámon, avagy Helza születése (1.rész)



Figyelmeztetés: ez egy viszonylag hosszú poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább.:)

Olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna az, ami közel három hónapja történt. Annyi sok benyomás és érzés kapcsolódik Helza baba születéséhez - még mindig felkavar, pedig azt hittem, nem fog már. Igyekszem sorrendbe visszaemlékezni, de a fejemben csapongva van jelen az egész... hogy is volt?

Előzmények
A várandósság közepén több héten át faltam a jóféle terhesirodalmat. Olyat, ami a háborítatlanságról, a saját testemben való bízásról, a folyamatokra hangolódásról szólt. Megerősödött bennem, hogy a testem négy császár után is képes lesz szülni és tudtam, hogy én ezt szeretném. Aztán elteltek a hetek, és én minden napot a maga hangulata szerint éltem meg: hol jobban vártam, hogy már induljon a dolog, hol kevésbé.

Lelki előzmények
Ez a várandósság egy nagyon Istenre hangolt állapotban ért, aminek következtében minden értelmet felülhaladó békesség töltött el az orvosi para ellenére is. Nagyon jó volt, hogy ki tudtam állni magunkért, amikor arra került a sor, és emiatt nem éreztem az orvosi protokoll tehetetlen bábjának magam. Hanem felelős személynek, aki kompetens a saját életével kapcsolatos dolgokban, és e kompetenciával a törvényes jogaimat gyakorolva visszautasíthatok vizsgálatokat és orvosi javallatokat. Ez egyfajta szabadságérzést adott, még azzal együtt is, hogy azért időnként nyomasztott, hogy mi mindent tehetnek velem, ha egyszer bekerülök a rendszerükbe...

Az Úrhoz való mostani hálásabb viszonyulásban úgy éreztem, hogy megszabadultam attól, hogy Vele szemben elvárásaim legyenek, ami a szülés módját és körülményeit illeti. Tudtam, hogy Ő jót tervez velünk, és meg voltam győződve, hogy bármi lesz is az, el fogom tudni békességgel és hálaadással fogadni. Nagyon felüdítő volt a jelenlétében élni minden napomat. Nagyon jó volt, hogy még a kiírt időpont közeledtével sem vett rajtam erőt a türelmetlenség és nem zuhantam apátiába sem. Ajándéknak éltem meg ezt a lelkiállapotot, és ehhez még hozzájött a terhesség végére jellemző nehézkesség és vergődés elmaradása - így valóságos áldást tapasztaltam meg ebben az áldott állapotban minden teherrel együtt is!

Csütörtök
Korábban a jóslófájásokon kívül nem voltak komoly terhességvégi tüneteim, hamis riasztásaim pedig egyáltalán nem. Szeptember 13-án viszont, pontban a 40. héten hajnalban elment a nyákdugó. Igaz, hogy más nem történt, de én már akkor minden pisilésnél vártam, hogy majd most elfolyik a magzatvíz - ez persze nem történt meg.

Péntek
Eseménytelen nap volt, kivéve, hogy továbbra is minden pisilésnél azt vártam, hogy majd most...:)

Szombat
Délelőtt aztán kevés átlátszó folyás is volt. Más tünet, semmi. Ekkor már a hétfőre gondoltam, nem kis gyötrődéssel, hogy vajon elindul-e Bó addig. Nagyon nem vártam a hétfőt - azt hiszem ez a nap okozta a legnagyobb frusztrációt ebben a babavárásban. Hétfőn ugyanis az amúgy nagyon kooperatív dokinőmmel volt találkozóm. Ő a korábbi találkozásunkkor megmondta, hogy ez az utolsó határidő: ha hétfőig nem szülünk, akkor beparancsol a kórházba. Már így is nagy 'kegy' volt a részéről, hogy eddig várt ezzel, hiszen más kórházi orvosok már két héttel korábban be akartak fektetni császárra. Ezt én akkor visszautasítottam, és a dokinő tudott erről és tudomásul is vette a döntésemet. (Nem egészségügyi rossz leletek miatt akartak befektetni, hiszen mindent rendben találtak, hanem azért, mert féltek, hogy egyszer csak szétválik a heg, minek kockáztatni - jobb előbb, mint később császározni.)

Bár nagyon értékeltem, hogy a dokinő végig együttműködő és kedves volt a várandósság alatt, mégsem tudtam elfogadni, hogy a szülés megindulásáról ő döntsön, ne a gyerekem - úgy, hogy orvosilag nincsen megalapozható indoka arra, amire kötelezni szeretne. Nagyon gyötrődtem, hogy mit tegyek és ezért nem vártam a hétfőt: nem akartam megbántani az amúgy együttműködő dokinőt, de nem akartam beadni sem a derekamat ennek a nyomásnak.

Vasárnap
Különleges nap volt, a tesóm a születésnapját ünnepelte Londonban és kedve támadt azzal frusztrálni sms-ben, hogy nem-e indult még el a picur. Mert, ha igen, akkor lehetne közös születésnap a továbbiakban. Ez a gondolat valami miatt annyira kizökkentett a türelmes várakozásomból, hogy nagyon. Mindenesetre elkezdtem kérni az Urat, hogy adja meg azt az ajándékot Ádám öcsémnek, hogy az unokahugija az ő szülinapján indul el. Komolyan a szívemen volt ez a kérés és biztos voltam benne, hogy Isten meghallgatja az imámat és megindítja a szülést - kizárólag Ádám miatt (én még bírtam volna várni akár több napot is).

Aztán eltelt a vasárnap, és ahogyan este lett, és rájöttem, hogy nem történt meg, amit kértem, mert Isten nem hallgatta meg az imádságom, hihetetlen frusztráltság vett rajtam erőt. Ez szokatlan volt tőlem, nem szoktam így kiakadni ilyesmiken. Most azonban ez a kiakadás arra késztetett, hogy teljes kétségbeeséssel kiáltsak fel a szívemben az Úrhoz, hogy adja meg, hogy Bó még aznap éjjel elinduljon!! A többit odabíztam, és elkezdtem csendesen készülődni az estére.

Lefekvés előtt aztán újra eszembe jutott a hétfő, a maga közelgő parájával: a dokinős találkozással. Úgy éreztem, hogy most már tényleg döntésre kell jutnom, hogy mit is szeretnék. Egyre inkább úgy láttam, hogy az Úr nem fog megőrizni ettől a meccstől - pedig korábban azt gondoltam, hogy igen. Hajnal lett, mire eldöntöttem, hogy mit akarok, és ezt be is írtam a telefonomba (ilyet sem gyakran teszek), hogy mindenképpen emlékezzek rá:

"2012/09/17 Hétfő 00:15
MOTTÓ HÉTFŐRE
Senki sem kényszeríthet rám semmit, amit nem akarok."

Tudom, triviális egy mondat, de nekem nagyon sokat jelentett. Azt, hogy úgy megyek el a találkozóra, hogy nem félek attól, mit fognak szólni, ha visszautasítom az orvosi javaslatot. Mert szabad vagyok dönteni, és nem a fejem felett mások, hanem én fogok dönteni. Az volt a tervem, hogy a vizsgálati eredménytől és a dokinő érveitől teszem függővé, hogy hogyan fogok reagálni, de nem fogok beleegyezni akármibe, hiszen nem kényszeríthetik rám az akaratukat. Ez a gondolat akkor nagy békességgel töltött el, és így nyugodtan tértem aludni. (A 'mottó'-t egyébként a mai napig őrzöm a telefonomban. Időnként még használom, ha emlékeztetnem kell magam a döntési szabadságomra.)

És hétfőn végre elindult...
Hajnali háromkor egy vad jóslófájásra ébredtem. Egyből éber lettem tőle, és azon gondolkoztam, ez az-e már. Aztán visszafeküdtem, elszunyókáltam (azzal a gondolattal, hogy ha az, akkor úgysem fogom tudni átaludni, ha nem az, akkor minek virrasszak). Kábé fél óra múlva jött még egy ilyen durva méhösszehúzódás. Ekkor már sejtettem, hogy ez már az, a harmadiknál pedig biztos voltam benne. Morogtam is ezen magamban, mert hogy miért éjjel kezdődik, így kialvatlan leszek és nem lesz elég erőm... Csak utólag jöttem rá, hogy ez így volt tökéletes több szempontból is. Egyrészt a gyerekek aludtak a vajúdás alatt és így jó ideig háborítatlan voltam; másrészt jó is volt éjszaka és hajnalban vajúdni; harmadrészt az ügyeletes dokit nem álmából vertük föl, amikor bementünk; negyedrészt, végül is, én ezt korábban éppígy képzeltem el! Pár összehúzódást még kivártam, mire felkeltettem F.-et. Nem drámáztam, annyit mondtam neki, hogy szülünk, ne aggódjon, aludjon csak, még elvagyok magam. Aludt is tovább.

Első felvonás: Otthon vajúdunk
Pár méhösszehúzódás múlva már nem voltam ennyire jól el. Sűrűsödni kezdtek és nagyon erősek voltak, de tiszta volt a tudatom, és így együtt tudtam működni a testemmel - hagytam, hogy tegye a dolgát, nem gondoltam semmire. Aztán szomjas lettem, és úgy láttam, a teakészítés most nem fog nekem menni. Nem esett jól a gondolat, hogy a konyhában állva érne el a fájdalom, úgy éreztem, úgy sokkal jobban fájna. Ezért  felébresztettem F.-et. Megkértem, hogy készítsen nekem teát, meg ha már ott van, a muskotályzsályás borogatást is rittyentse be, mert az talán enyhülést fog hozni.

Sűrűn és erősen jelentkeztek az összehúzódások - mindnek nagyon egyértelmű volt a kezdete, a csúcsa, a vége. Találtam egy jó pózt: az egyik puha fotelünkbe ültem bele és az összehúzódás idején félig lecsúszva, a lábamat a közeli ágyunknak nekifeszítve mélylélegeztem. Száj ellazít, mert az segít, hogy lent is el legyek lazulva - ennyi bölcsesség jött csak elém. Ösztönösen minden fájást a maga idejében éltem meg, nem siettettem a folyamatot, és ez elviselhetővé tette a fájdalmat.

Így telt el egy óra, kettő, három. Hatkor már nagyon durva volt az egész, elkezdtem pánikolni. Nem is igazi pánik volt, hanem inkább olyan nemakarom, nemakarom, elégvolt, köszitöbbetnemkérekebből érzés. Menekülni akartam, úgy éreztem, most már nincsen ehhez kedvem. A méhösszehúzódásokat egyenként nagyszerűen el tudtam viselni, de megint beleestem abba a hibába (mint Zeki születésekor), hogy előrenéztem. Mikor lesz vége? - nem tudni. És ez most fáj, kegyetlenül...

Ebben az állapotban belémhasított a gondolat: úgyis császár lesz - minek harcolni? Bár eredetileg 6-8 órányi fájást kértem az Úrtól, hogy ennyi idő alatt szülessen meg Bó, és még messze nem tartottunk ott, de engem már ez sem érdekelt. Mit akarok bizonyítani, miért nem megyek? Bemenni... igen, úgyis kiszedik...

F. a muskotályzsályát sűrűn cserélgette rajtam: hozta-vitte a lábast a forró vízzel, nagyon forró volt neki, nekem meg csodás és mééég kellett és forró kellett! Amikor nem a muskotályzsályával volt elfoglalva, akkor csendben távolról figyelte a szenvedésemet és egyszer odajött, és ennyit mondott nyugodt hangján: "talán be kellene már menni". Ennyit mondott - és abban a pillanatban nagyon egyet tudtam vele érteni! Sőt, valahol belül felszabadulás volt nekem, hogy kimondta. Felszabadított engem, hogy a kórházra, mint egy elfogadható alternatívára gondoljak. Igaz, hogy arra számítottam, biztatni fog, hogy bírjam még, hiszen így beszéltük meg, de ott, akkor mégsem bántam, hogy nem azt mondja.

Hét óra, nyolc. Telefon a pár utcával odébb élő apósoméknak. Jöjjenek gyerekvigyázni, mert megyünk szülni. Nyolc körül.

Zuhanyzik F., zuhanyzom én is utána. Elkap egy összehúzódás a zuhany alatt, kemény, de bírom. Van már kiút a szemem előtt: hamarosan bemegyünk és vége lesz.

Ezen a ponton persze rendre elfelejtem, hogy a kórházi "vége lesz" előtt még van vizsgálat, előkészítés, aláírás, érzéstelenítés - ezek mind úgy, hogy közben rendszeresen jönnek az összehúzódások. És akkor már senki sem hagy felpattanni az ágyról és egy alkalmas pózt keresni, így a fájdalom nagyon gyötrő. És fázom, és kényelmetlen az ágy, és vízszintben vagyok, és ég a lámpa, és már nem hagynak befelé lenni - nem is próbálok már befelé lenni... Ezek miatt a tűrőképességem lecsökken, a fájdalomérzet viszont megsokszorozódik, és így már az egész szinte elviselhetetlen lesz. De ezt a részt mindig elfelejtem...

Második felvonás: Indulunk a kórházba
Megérkezik apósom, valahogy összekanalazom magam. Humorizálni próbál, de már nem veszem - ő most nem érzi, hogy ez tényleg, nagyon f á j. Díszmagyarban várom az indulást és elvonulok a másik szobába, míg F. és apósom a gyerekekkel kapcsolatos fontos dolgokat megbeszélik. Úgy érzem, ez már nem az én témám... Így állva is elér pár hullám, ami nagyon kényelmetlen. A partnak csap a hullám, ejnye, mennyire kontrollálhatatlanok ezek az összehúzódások. Pedig már ki vagyok zökkenve, akkor miért nem szelídül, miért nem ritkul?

Amikor bejött a fejembe a kórház gondolata, onnantól megszűnt a fájdalommal való együttműködő képességem. Nem akarom elviselni tovább a fájdalmat, csak a kórházig akarom kibírni. Igaz, egyszer átfut az agyamon, hogy ha máshogyan lenne, ha mégsem mennénk sehova, ha muszáj lenne - akkor tudnék kooperálni az összehúzódásokkal, akkor menne. De nincsen 'muszáj', és így megfutamodok a fájdalom elől, a természetes folyamat elől.

Autóban ülök, anyósülésen. Ülés hátradöntve, mert máshogyan nem jó. Lábamat nekifeszítem a padlónak, mert minden kis bucka, minden kanyar hihetetlen erős fájdalommal jár, amikor összehúzódás van. És vannak még. A húszperces úton F. többször mea culpázik, hogy nem simábbak az utak. Siet, hogy beérjünk, belefékez a pirosba - auu...

Folyt köv. Hamarosan.


 

2012. november 19., hétfő

Észrevétlenül eljött a november...


Eltelt ez a jó pár hét. Akartam jönni, mesélni, megosztani régi-új életünket és a szülést, de nem tudtam. Krónikus időhiányra is lehetne fogni, mert az is volt, tanulni is elkezdtünk a gyerekekkel és ez most nagyon új, de inkább azt mondom, hogy még időt hagytam magamnak értékelni és megfogalmazni a múltat.

Eltelt ez a  jó pár hét - több, mint hét, amióta nem jöttem. Ezalatt egyik évszak átadta helyét a következőnek: forró nyárutóból komor tél-elő lett szinte semmit sem hagyva a szépséges őszből. Pedig nagyon szeretem az őszi természetet, évről évre belefeledkezem a csodájába. Idén is nagyon vártam, de most valahogy mintha kimaradt volna az életemből. Talán azért nem figyeltem rá, mert másban gyönyörködtem. Meg valami miatt belül leragadtam annál, hogy nyár vége van, és nagy pocakkal szippantom be minden percét annak az időszaknak. Pedig az már elmúlt. Egy csoda volt, de elmúlt. Most más csoda van itt (csodából csoda).

Amit ez a "csoda" magával hozott, az egy sajátos életszakasz. Olyan, amely megtanít minden külsőséget, rendet, napi terveket felülvizsgálni és elengedni. És tanít a családunkban élő embereket, meg amúgy mindenféle emberi kapcsolatot különösen nagyra értékelni. Most nem én, hanem egy 'külső erő' rendezi a prioritásaimat, de ez egy olyan 'édes' külső erő, ami miatt örömmel hagyom még a jól kiokoskodott terveimet is naponta beborulni. Helza-erő a maga finom vonásaival; csendes, néha meg elemi erővel követelőző énjével elrabolta a szívemet és teljesen megnyerte magának a családunkat. És csodasimán beilleszkedett az életünkbe: úgy vált a részünkké, mintha mindig is itt lett volna. Most már nehéz elgondolni, hogy egykor nem öt gyerekünk volt, hanem kevesebb, és hogy valaha nélküle éltünk.

Eljött Helza és most eljött a november is. Aztán nemsokára belecsusszanunk az őszből a télbe. Nagyon szeretem az évszakoknak ezt a kifinomult változását. A Teremtő bölcsességéről beszél nekem. Szeretem az életemet is, melynek ugyanúgy része az időszakok és életszakaszok változása. Milyen kegyelem is maga az élet. Van, aki nem birtokolja többé, mert Isten azt mondta, hogy "ennyi volt, lezárult, nem adok több időt neked". De nekem, nekünk még adott időt, pedig semmivel sem érdemeltük ki ezt az áldást.

Ahogyan szemlélem a novemberi természetet, érzelmileg megérint, ami körülvesz. Arra gondolok, Isten mennyire hatalmas és gondoskodó, hogy ezt a földi életet is ennyi szépséggel töltötte meg. És mi lesz majd a mennyben, ha már a földi is ennyire el tudja tölteni az ember szívét örömmel, hálával, békességgel. Persze a békesség nem kívülről jön, de a természet is visszatükrözi most ezt a belső állapotot. Szentimentális vagyok, tudom, de amióta Helza van, valahogy máshogyan tekintek az életre. Talán, mert lány? Vagy, mert ötödik? Vagy, mert ez egyszer nem vagyok már huszonévesen babázós? Nem tudom.

A nagyobbakkal október eleje óta elkezdtük a tanulást is. Nagy kihívás, mert hárman készülnek itthon, és hajtunk ezerrel - de erről majd egy másik posztban bővebben írok. Ami pedig a gyerekek számát illeti: egyáltalán nem szörnyűséges az élet öt gyerekkel. Még csak nem is nehéz. Hanem, nagyon jó! Kicsit káoszos, és logisztikailag olykor kapaszkodni kell, de ezzel együtt nagyon jó. Igaz, néha nem értem, miért fáradok el a nap végére, és akkor eszembe jut, hogy ja, hát azért öt a gyerek és otthontanulunk. Ilyenkor tudatosul, hogy ez nem az őszi fáradság.:)



 

2012. szeptember 28., péntek

Megszületett


 
Négy nappal a kiírt időpont után, múlt hét hétfőn délelőtt megszületett első lányunk: Lados Helza. Az élmény még nagyon friss, részemről feldolgozás és ülepítés alatt, de írok majd róla. Most csak annyit, hogy jól vagyunk. Múlt csütörtökön jöttünk haza a kórházból és azóta zajlik itt az élet az öt gyerekkel. Jó ez, egyre inkább élvezem.:)

Azoknak, akiket a paraméterek érdekelnek:
Helza 4390g súllyal és 53cm hosszal született.
Neve héber/dán, jelentése: az Úrnak ajándékozott.


ÉS MINDEN DICSŐSÉG ISTENÉ!
  


2012. szeptember 13., csütörtök

Nevevan kisasszony, 40.hét



Jó ideje nem írtam, talán már el is felejtettetek... Na, de most aztán felveszem fonalat.:) Remélem, hogy ez a poszt lesz az utolsó a szülés előtt (az azt jelentené, hogy hamarosan szülök). Meglátjuk, hogyan alakul...

Két hete felhívtam telefonon az illetékest az MTA Nyelvtudományi Intézeténél - Bó nevéről van szó - és rákérdeztem, hogy hogyan áll a névkérvényünk ügye, mivel az egy hónap már letelt. A hölgy nagyon kedves volt, és azt mondta "ó, az nagyon édes név, és már rég engedélyeztük". Múlt hét keddjén végre kaptunk egy rövid hivatalos értesítést is, pár nap múlva pedig már ebben a hivatalos listában is megtaláltam a nevünket, ami igen jó érzés volt. Bó neve tehát az lesz, amit kitaláltunk, és én NAGYON boldog vagyok! Nevevan kisasszony, most már megérkezhetsz!

Ennek örömére és annak hatására, hogy időközben megérkezett a kiságyunk is - ez egy külön bizonyság most nekünk - másnap nagyon vadul elkapott a fészekrakó ösztön. Olyan természetfeletti erőt éreztem fáradság nélkül, hogy meglepő tapasztalás volt! Egy teljes napig tartott a nagy sikálhatnék, pakolhatnék, rendezgethetnék, és egész nap takarítottunk, átrendeztünk és pakoltunk is a fiúkkal. Minden dolog a helyére és olyan tisztasági állapotba került, amit terveztem. Nagyon jól esett ez a fajta aktív munka, nem éreztem semmi fáradságot közben, és a végén jól esett látni az eredményt. De este, amikor leültem, azért éreztem a derekam, meg keményedett a hasam is - bár azt hiszem, ez normális így a vége felé.

Azóta elmúlt a szép rend, amit csináltunk és újra kellene sikálni ezt-azt. Időnként még elkap a 'nagy erőnlét', de aztán pár óra múlva semmi sem marad belőle. Van teendő, ami belefér ezekbe a fellángolásokba, (több) van, ami nem, de nem vergődöm ezen, úgy érzem a picur most már porcicák közé is megérkezhet.:)

Aztán örömből bánat is lett. Nemrég ugyanis telefonon beszéltem az egyik kedves lelki barátnémmal. Nagyon megrázó dolgot mondott az egyik ismerőséről, aki kihordta végig a babáját, hogy utána a vajúdásnál kiderüljön, nem él a pici. Meg kellett szülnie... Nem első gyerek volt, és a nagyobb tesók is nagyon várták a kis jövevényt...

Nem tudom miért, de ez a történet akkor éppen nagyon elevenembe vágott: fájt és együtt éreztem a családdal. Egyébként hívők. És ilyesmiket hallva elkezdenek bennem zakatolni a kérdések: Isten miért engedte? Vajon nálunk nem akarja ugyanazt megtanítani, mint amit ennek a családnak meg kellett tanulnia a szeretett és várt kisbabájuk elvesztése miatt?

Nem tudom a válaszokat. Nálunk sincsen garancia egy tökéletes kimenetelre, Isten nem ígért nekünk ilyet. Ha őszinte akarok lenni, akkor beismerem, hogy az események kimenetele fölött szinte semmi kontrollunk sincs... Így csak és kizárólag Isten szeretetében és hűségében bízhatok: bármi fog is velünk történni, Ő mindvégig velünk lesz, és ami velünk fog történni, az az Ő jó és tökéletes terve lesz, amit szívesen elfogadunk a kezéből.

Két hete pénteken egy rövid ultrahangon voltam a szülészeten, ami egy órákig tartó procedúrában végződött. Ugyanis négy császár és a betöltött 38.hét automatikus kórházba befektetést von maga után. Legalábbis ez ott mindenki számára evidencia volt. Csak nekem nem. Hála Istennek ez alkalommal tisztában voltam a jogaimmal és éltem is velük. Így súlyos halálos riogatásokkal megsorozva, de végül saját felelősségre mégis hazaengedtek. (Érdekes belegondolni, hogy ha beadom a derekam, és megfélemülök - szép magyar szó - akkor talán már aznap megszületett volna Bó.)

Furcsa érzés ez az egész: mintha 'mindenható' lennék. Mert bizonyos értelemben abszolút rajtunk, F.-en és rajtam áll, hogy mikor születik meg Bó. Ezt azért érzem így, mert rákérdeztem a dokinál és ő nem tagadta: ha befekszem, napokon belül megcsászároznak. Nagyon nagy a félelem bennük a hegszétválástól - érthető is, hiszen orvosok, akik napról napra komplikált és súlyos esetekkel találkoznak, így alapból a veszélyekre vannak ráállva. De az én esetemben ez azt jelentené, hogy semmiképpen nem hagynák, hogy Bó magától elinduljon. Még úgy sem, hogy ha minden rendben lenne velünk és osztályos beteg lennék, ahol sokféle műszerrel tudnák napi szinten csekkolni babánk méhen belüli állapotát.

Én nem ezekben a műszerekben bízom: nekem elég, ha érzem, hogy Bó mozog és elég, hogy békesség van bennem. Hiszem, hogy ha gond van, akkor azt meg fogom érezni és Isten meg tudja mutatni, hogy mikor kell bemenni.

Tehát a velem kapcsolatos orvosi hozzáállás szerint akkortól számítva, amikor befekszem a kórházba, pár napon belül meglesz Bó. El is játszottam a gondolattal, milyen érdekes lenne nekünk eldönteni, hogy melyik nap hangzik elég jól egy születésnaphoz... de aztán, ez csak egy gondolat volt.

Én egy ideje természetes folyamatként tekintek a szülés megindulására. Olyan folyamatként, amelyikben a baba és az anya teste finom összhangban kölcsönösen együtt munkálkodik. Amikor Bó érett lesz, akkor azt jelezni fogja. Isten olyannak alkotta meg őt, hogy a szervezete képes tudatni az enyémmel, hogy most akar indulni. Hogyan is siettethetném ezt a folyamatot, amikor a gyerekem jól van, de még nem áll készen? Hogyan gondolhatom, hogy majd akkor lesz jó szülni, amikor valaki mások úgy gondolják? Valakik, akik nem ismerik a testemet, és akik figyelmen kívül hagyják azt a finomra hangolt élettani folyamatot, ami a vajúdás kezdetéhez vezet?

És aztán itt van a programozott császármetszés, ami eleve patthelyzet. Vajúdni ugyanis szükséges lenne, hiszen a babának is fontos ez, meg én is jobban regenerálódnék egy többedik császár után. A saját vajúdást azonban nem akarják kivárni, marad tehát az oxitocinos mesterséges fájáskeltés. Az viszont bizonyítottan többszörösére növeli a hegszétválást. Tehát, ha a vajúdás spontán beindulása előtt oxitocinnal vajúdnék, az veszélyes lenne. Ha vajúdás nélküli programozott császárba egyeznék bele, az pedig kedvezőtlenül érintené mind a babát, mind engem.

Egy dolog marad. Kivárni. Addig, ameddig jó, addig, ameddig kell. Napokat, vagy akár heteket. És ha magától beindul a szülés és már vajúdtam, akkor Isten vezetésére bízni a folytatást. Ha meg máshogyan alakul, akkor egy ötödik császárban megtalálni az Úr akaratát. Merthogy ez most Rajta múlik és én nyitott szeretnék maradni. Nem siettetni semmit, csak várni arra, hogy Ő elém jöjjön és cselekedjen.

Mindez kockázatos? Minden szülés az. De felelősen dönteni azt jelenti, hogy a beszerezhető legjobb információk birtokában hozok egy olyan döntést, amelyért vállalom a teljes felelősséget, akármi lesz is. Számunkra ez az a döntés, amelyet nyugodt szívvel, békességben tudtunk meghozni és úgy hiszem, nem fogjuk megbánni, ha visszanézünk.

Ez persze azzal jár, hogy az egészségügyi személyzet részéről rendszerint teljes értetlenséggel, morgolódással, fenyegetőzéssel, ördögfalrafestéssel találkozom, amikor a kórházba megyek - és ezt most már heti szinten teszem.

Megértem őket, hiszen megnehezítem a munkájukat. Most én vagyok a homokszem a jól működő gépezetükben: a renegát páciens, a nem-engedelmes beteg. Nem vagyok 100%-ig együttműködő, hanem kérdezek, mérlegelek, és adott esetben visszautasítok, ezért próbálnak a 'józan eszemre hatni', próbálnak halállal meg hasonlókkal riogatni, de ez nálam most nem működik. Tudom, hogy azt teszem, ami a lelkiismeretemmel (és az ismereteimmel) nem ellenkezik. Hiszem, hogy Isten nem másként, hanem így vezetett most bennünket.

Jó lenne, ha más lehetőségeim lennének, de nincsenek. Isten az Ő tökéletes bölcsességében ennyit adott, ezért a meglévő lehetőségeimben keresem a megelégedést. És igyekszem kihozni belőlük a legjobbat, úgy, hogy megmaradjon a békesség bennem. Nem hamis biztonságérzet reménységére gondolok, hanem arra a békességre, ami Isten vezetésére és az általam ismert tényekre alapozódik. Muszáj valahogyan dönteni: és én nem akarok utólag sajnálni semmit. Akkor sem, ha félremennek is a dolgok - bár én nem erre készülök.

Két hete megcsászároztak volna, de nem akartam. Még mindig jól vagyok és a vizsgálatok szerint a baba is.

Hivatalosan ma töltöm a negyvenedik hetet. A mai nap orvosilag egy választóvonal, de nem úgy tűnik, mintha ez Bót különösebben izgatná. Az ő időszámításával úgy látszik nem kompatibilis ez a kalkuláció. Megvárjuk őt, biztosan van még bent valami dolga, bár ez egyre nagyobb nyomást helyez rám, mert a 'szakemberek' előtt nekem kell tartani a hátam kettőnkért.

Néha olyan könnyű lenne feladni és egyszerűen besétálni a kórházba, hogy "itt vagyok, felvághattok"... Az tervezhető lenne. Azt mondani: szüljünk ma vagy hétfőn. Várakozni néha nehezebb, de most nem annyira a várakozás érzelmi terhe miatt, hanem a nem-tervezhetőség ténye miatt. Reggel úgy kelni, hogy akár ma is szülhetünk, de lehet, hogy még egy hétig nem fogunk. Akár holnap is jöhet, de ne tervezzek vele, mert nem biztos. Nem mindig kellemes csak várni és "nem tervezni vele".

Ha szigorúan orvosilag nézzük, akkor nagyon szorít az idő. De ha a testem és a gyerekem szempontjából nézzük, akkor időnk annyi, amennyi kell. Szeretnék Istenre nézni, és minden kétellyel-teljes pillanatban Rábízni magam. Eszembe jutott egy kedves ének, amit régen tanultunk a gyerekekkel:

"Őrá bízom magamat,
Úgy a vihar tombolhat,
Hitem bár kicsiny, gyenge,
Jézus él a szívembe'"

Szeretnék nem arra gondolni, hogy mások szerint nekem mikor kellene megszülnöm ezt a babát (illetve mikor kellene kivenniük belőlem), hanem arra, hogy mikor indítja Isten útnak őt. Az Igében Pál apostol írja:

 Mindenütt nyomorgattatunk,
de meg nem szoríttatunk;
kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;
üldöztetünk, de el nem hagyatunk;
tiportatunk, de el nem veszünk;
mindenkor testünkben hordozzuk
az Úr Jézus halálát,
hogy a Jézusnak élete is
látható legyen a mi testünkben.
(2Kor. 4:10)

Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe - vagyis nem tudjuk, mi és hogyan fog velünk történni, de tudjuk biztosan, hogy Isten, Aki mindenható és minden fölött áll, tart a kezében mindent, ami a velünk történik. Isten nem kívül van az életemen, az események nem csak úgy ad hoc történnek velem, hanem egy bölcs Tervező terve valósul meg az ilyenféle kontrollálhatatlan eseményeken keresztül (is). Ő tart a kezében és onnan soha nem eshetek ki. Ezzel bátorítom magam, és várok türelmesen - na, és néha meg már igen türelmetlenül...

Az előző posztban emlegetett hab a tortámon is már egyre többször jut az eszembe. Vajon milyen lesz az a hab?...




  

2012. augusztus 24., péntek

Várandós gondolatok...



Most várakozunk. A Bó nevével kapcsolatos 'ítéletre' is, meg magára Bóra is. Már csak 3 hét (mármint Bó). Persze, ha ő is olyan nyugisan készülődő lesz, mint a bátyjai, akkor lehet az még 4-5 hét is. Meglátjuk.

Szeretem ezt az időszakot. A napok szép nyugodtan telnek, a fészekrakó ösztönöm egyelőre ki van iktatva, úgyhogy semmi rohangálás, rendezkedés - csak szimplán élek és örülök ezeknek a napoknak. Van azért még pár elintézendő a picur érkezéséig, de most valahogy az sem fontos. Rákalibráltam magam, hogy még sokára fogok szülni, és így nem türelmetlenkedem. Pedig Zekinél ilyenkor már tűkön ültem, hogy meddig leszek még ilyen nagyon terhes...

Most nem érzek így. Most hagyom, hogy elsodorjon a pillanatokból napokká formálódó idő a várandósságnak ezekben az utolsó heteiben. Érdekes érzés. Jó érzés ez.

"Míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt."

Olyan időtlennek érzem magam: nem akarok sietni, nem akarok túl lenni, sőt, nem zavarna, ha örökre így maradna minden. És emiatt mintha az időn kívül lennék, mintha nem hatna rám a sodrása. Közben pedig még mindig növekszik a pocakom és telnek a heteim. És az idő is telik - anélkül, hogy türelmetlenül, erőszakosan, kétségbeesetten siettetném.

Derűs napok, nyugodt napok, szép napok...

Tudom, és néha eljátszom a gondolattal: hamarosan új időszak következik, új kihívásokkal. Az is szép lesz, de most jó ez is. Persze tegnapelőtt éppen arról beszéltem Bóval, hogy jöjjön ki azonnal, mert majd megkukultam a melegben és elegem volt mindenből. És éjjel rendszerint kétszer-háromszor kelek pisilni, és akkor is keményedik a pocakom és alig tudok kikászálódni az ágyból és majdnem ülve alszom, és... de még mindig jókat alszom és jókat eszem, és főzni is tudok, és nem érzem azt, hogy elfoglaltak és birtokba vettek és nem akarom már... És tudom, hogy amikor megszületik, akkor más helyzetek jönnek, más testi érzetek lesznek, amik máshogyan fognak kihívások elé állítani - nincs tehát mit siettetnem, mert akkor majd más lesz 'nehéz'. Szóval jól vagyok: még ha nem is állandóan, de leginkább. És ez meglep, de kellemesen.

Az is nagyon jó most, hogy az életünknek egyáltalán nem része az ovi, és hogy az új iskolai tanév közeledésével sem kell kiemelten foglalkoznom. A három iskolásunk okozhatna némi frusztrációt, de valahogy egyáltalán nem okoz. Úgy érzem, nem a ma gondja az, hogyan lesz a tanévünk - nálunk úgyis addig lesz nyár, ameddig úgy látjuk jónak. Ez a gondolat enged arra hangolódni, ami most fontos: Bó érkezésére, a lelkem állapotára, a gyerekeimre és Istenre.

Időnként persze elkap az a jófajta bizsergető várakozás-érzés, amit a közelgő hetek eseményei generálnak, de közben tudom, hogy bár nem tudom, pontosan hogyan fognak alakulni a dolgok, minden jó lesz, mert jó kéz vezet és jó kézben vagyunk. Ami Bót illeti, még mindig inkább várandós vagyok vele, mint terhes.

Ha mérleget akarok vonni, úgy érzem, Isten jóval felette ajándékozott meg ebben a várandósságban, mint ahogy kértem vagy vártam volna. Rosszabbra számítottam, a régi tapasztalataim pedig (amelyek nem voltak kifejezetten rosszak, csupán átlagosak) felülíródtak, és ez abszolút kegyelem, meg nem érdemelt kegyelem - áldott ötödik várandósság!:)

Nem értem, hogy miért, most lett így, de nagyon úgy érzem: túlcsordul a poharam. És szeretnék most pár cseppet listázni, mert sokat jelentenek nekem. A kezdeti rosszullétek hetei pl. jelentősen lerövidültek, és csuda jó könyveket falhattam be, amelyek segítségével a múlt négyféle szülős tapasztalata és élménye, de bizonyos értelemben az egész életem átértékelődött. Istenre is jobban szomjaztam most és többet is kaptam Belőle, mint eddig bármikor. Jobban is tudtam Rá figyelni, de ez egy olyan terület, amiben van még hova növekednem. Aztán, az Úr kegyelmesen felkészített arra, hogy lányunk lesz, és így nem sokkolt olyan szinten, hogy hitválság lett volna belőle (én ugyanis minden egyes babánkat nagyon fiúnak reméltem, és erre voltam hangolódva most is). És még az egészségügyi személyzettel, akikkel a terhesgondozás során kapcsolatba kerültem is igazán pozitív tapasztalatokat szereztem, pedig nagyon másra számítottam (Zekivel a pocakba sok gorombaságot és negatív élményt éltünk át velük).

Lehetne még tovább sorolni a cseppeket, de most nem teszem.

Úgy érzem, hogy ebben a mostani, nemvárt áldásokkal túlcsorduló várandósságban Bó világrahozatala lesz a hab a tortán. Nem azért érzem így, mert extra élményre számítok, hanem azért, mert ebben a várandósságban sikerült a leginkább az Úr jelenlétében maradni és így igazán a kezébe tudtam tenni az elkövetkező helyzetet és magunkat is. Persze, vannak reményeim, de most ott vagyok, hogy az Ő szeretete annyira jelenvaló és becses a számomra, hogy valahogy jelentéktelennek tűnik az, hogy pontosan hogyan lesz minden. Olyan kicsinek tűnnek az álmaim, olyan lényegtelennek az elvárásaim (??), hogy nem is gondolkozom rajtuk. Mert már nem ez a fontos. Persze, hogy azért nagyon fontos, hogy mi lesz, de ezerszer fontosabb, hogy az Úr velem lesz - és a többi csak részlet.

Ez a tapasztalat nekem azért jelent sokat, mert az eddigi várandósságok idején annyit, de annyit küzdöttem az áldásért. Mint Jákób, nem eresztettem el Őt: fogösszeszorítva ragaszkodtam Hozzá, akkor is, amikor nagyon fájt az élet, de az áldás mégsem jött - így éreztem. Most már látom, hogy jött az áldás, de én nem arra néztem, hanem másokra, és emiatt a magam áldását nem láttam, nem értékeltem. Mást vártam és amit vártam, azt nem kaptam, pedig jó dolog után áhítoztam. Kaptam viszont olyat, amit nem vártam, ami nehéz és súlyos teher volt rajtam. És ez a helyzet, ez az áldástalanság-érzés nagyon fájt.

Ebben az időszakban igazi Jákób voltam. "Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!" Nem engedtem el, de az áldásra nagyon sokáig vártam. Most érkezett meg: mély belső békesség, amit Isten szeretetét tanulva és megérezve Tőle kaptam. Nem tudom, miért most kaptam, de ez Isten tökéletes időzítése - most már képes vagyok azt igazán értékelni, és hálás vagyok minden cseppjéért, amit rám áraszt.

A küzdelem önmagammal és az Úrral megtanított pár leckét a fontos dolgokról. Most olyan, mintha bizonyos értelemben révbe értem volna. Pedig nem változott semmi, csak én változtam, mert engedtem, hogy Ő megváltoztasson a jelenlétében. Miért nem engedtem eddig? Túl sok volt a sebem és az elvárásom, azokat védtem Tőle. És most? Olyan egyszerűnek tűnik bölcsnek lennem, most, hogy látom, mit kellett volna 'akkor és ott' tennem. De akkor és ott nem tudtam, mert nem voltam kész megtenni, nem értettem Isten útjairól eleget vagy... nem szerettem Őt eléggé? Nem tudom...

Nagyon hosszú és nehéz volt az út idáig. És most örülök, és nem értem, hogy miért éppen most jön a túlcsorduló áldás, és miért kellett annyit gyötrődnöm annyi éven át, amikor azt hittem, elvet engem, nem szeret eléggé, nem vagyok fontos Neki, mert ha fontos lennék, akkor azt megérezném abból, ahogyan velem bánik. Mennyire sok mindent rosszul láttam akkor! De nem láthattam máshogyan, csak a veszteségeim szemüvegén keresztül, mások áldását felnagyítva, kívánva azt, amit én nem kaptam, más meg igen. Mennyi keserves vergődés volt az Úr előtt, mire idáig eljutottam!

És hol vagyok most? Még sehol. Még biztosan sok minden vár rám. De már ez is elég. Meglátni és megérezni a jóságát, a kegyelmét a szeretetét. Amikor enged belepillantani, hogy mennyit várt rám, és még ma is mennyi türelemmel, szeretettel és bölcsességgel formál. Olyan jó hozzám és én? Mi vagyok én?? Isten olyan jó és olyan jó az is, hogy kapcsolatban lehetek Vele, hogy az Uram Ő, és az országában helyet készít nekem. Formál, nem mond le rólam, pedig megtehette volna, megtehetné ma is. De nem teszi, mert az Övé vagyok. Csodás kegyelem!

Úgy érzem, ez a lelkiállapot is az Úr kegyelme, nem én munkáltam ki önmagamban. Békesség? Az hát. Minden értelmet felülhaladó! És valahogy úgy vagyok, hogy még az élethez sem ragaszkodom annyira, hogy az fontosabb legyen, mint az, hogy Ő itt van velem. Az Élet Ura többet ér az életnél.

Nem akarok meghalni, csak megértettem, hogy ha Ő van nekem, akkor minden adott, ami kell. A többi: a férjem, a négy szeretetreméltó kissrácunk, az otthonunk, Bó, a nagyszerű várandósság, a közeli rokonok kedvessége, a belső békesség - minden, MINDEN ami körülvesz és amit tapasztalok - csak ráadás. Remélem, hogy megmaradok ebben az állapotban, ebben a tudásban, és akkor -vagy így vagy úgy- a hab biztosan rákerül a tortára.




  


2012. augusztus 21., kedd

Bó neve...



Férjemmel úgy gondoltuk, hogy az ötödik gyermekünknek is megjár egy különleges, szép hangzású, Istennel kapcsolatos jelentésű név (meglehetősen elfogult vagyok, tudom). Nem volt könnyű ilyet találni. Az Istennel kapcsolatos jelentést, amit eddig a névválasztásoknál fontosnak tartottam, már-már kezdtem is feladni, de végül mégis megtaláltuk azt, ami megfelelt a kritériumoknak és mindkettőnknek tetszett. Ezt a nevet nem fogom most még elárulni, de hamarosan úgyis kiderül.:) 

Egyelőre azért sem árulom még el, mert nem biztos, hogy az lesz a neve. Történt ugyanis, hogy pár héttel a névválasztás után egyszer csak átsuhant rajtam a halvány sejtés, hogy talán a nevünkkel valami probléma van. Egy gyors net-keresés után ki is derült: amit választottunk, azt nem lehet anyakönyveztetni. Igaz ugyanis, hogy a wikipédiában benne van, és több babaneves oldalon is megtalálható (eredettel, jelentéssel és névnappal együtt), de nem szerepel a Mo.-on 'hivatalosan' adható keresztnevek listájában. Enélkül pedig nem engedik használni a nevet.

Nem tudom, hogyan nem figyeltem erre, a hírek mindenesetre eléggé rosszul érintettek, mivel sok gondolkozás előzte meg a választást. Ráadásul már mindketten megszerettük a nevet, sőt a legközelebbi rokonokkal már meg is osztottuk, hogy fogják hívni Bót, amikor már nem Bó lesz.

F. velem ellentétben nem tört össze az előbbi hírek hallatán, csupán higgadtan ennyit mondott: "majd megkérvényezzük".

És így is lett.

Az ötletnek volt azért némi előzménye, ugyanis hónapokkal korábban, amikor még Bó nem is létezett, találtam egy másik lánynevet, amely szintén nem anyakönyveztethető (de erre is csak később jöttem rá). Mivel az a név (is) mindkettőnknek tetszett, megbeszéltük, hogy ha majd egyszer lányunk lesz, végigvisszük az engedélyeztetését. Ennek kapcsán akkoriban valamennyire utánanéztem mivel is jár ez, de nem kaptam egyértelmű válaszokat. Úgy egyeztünk meg, hogy ha aktuális lesz a babatéma, és főleg ha kiderül, hogy lány lesz, akkor majd visszatérünk erre, és megérdeklődjük a konkrétumokat bürokrácia szempontból.

Nemrég ez az idő is eljött, és bár a választott nevünk végül nem az lett, amire hónapokkal ezelőtt rábólintottunk (BÓ-lintottunk, hehe), végül valóban utánajártam és megkérvényeztük az új nevet. Tettük ezt annak ellenére, hogy korábban úgy gondoltam, csak a sznob anyukák kérvényezgetnek ilyen-olyan neveket...:)

Mindez (vagyis maga a kérvényezés) július végén történt. Nekünk akkor azt mondták, hogy a döntésre kb. egy hónap átfutást kell számolni, úgyhogy most már talán napokon belül meglesz a válasz. Reméljük, nem utasítják el a kérvényt. Emiatt izgulok is kicsit, de olyan jófajta izgalommal: jó lenne és nagyon örülnék, ha a legelső lányunk a legelső ilyen nevű lány lenne az országban.

Ha nem úgy lesz, akkor van azért B névverziónk is, de remélem, érzem, hiszem, hogy nem véletlenül botlottunk ebbe a névbe és nem véletlenül alakult úgy, hogy azt éreztük, hogy meg kell kérvényezni.

Hamarosan jövök az 'ítélettel'. Bármi is lesz, bizonyára tanulságos lesz, de azért a szívem mélyén én egyfélét remélek...


  

2012. augusztus 13., hétfő

Az ember és a blogger, avagy egy kis 'belsőség'


 Azt hiszem, nagyon könnyű félreértelmezni és kiforgatni, amikről írok. Ezt most nem dühösen írtam, hanem egyszerű ténymegállapításként.

Sokat gondolkoztam már ilyesmiken. Az én blogom esete az a tipikus, amikor az emberek lehet, hogy teljesen félreismernek vagy félreértenek pusztán azért, mert bizonyos dolgokról kimondom, hogy jó, másokról meg azt, hogy az nem jó. Nem tudom, hogy tényleg ilyen hatást váltok-e ki, de úgy gondolom - könnyen lehet.

Pedig más az ember, mint a blogger. Ez ugyanis nem kizárólag annak a kérdése, hogy az ember mennyire nyilvánul meg őszintén, vagy adott esetben mennyire mutat egy olyan képet önmagáról, ami nem is ő. A hitelesség fontos, de az is fontos, hogy különválasszuk a virtuálisat a hús-vértől.

Lehet, hogy a blogja alapján megnyerőnek találsz valakit, és ezért szeretnéd megismerni őt - aztán a való életben nagyon másmilyennek bizonyul, mint amit őróla a blogja alapján feltételeztél. Vagy valakit leírsz a blogja alapján, mert nagyon nem szimpatikus, amikről ír - de, ha adódna lehetőséged személyesen is megismerni, akkor nagyon kellemesen csalódhatnál benne. Ezeken a végleteken kívül persze még sok árnyalat előfordulhat: a lényeg annyi, hogy ha emberismeretről van szó, akkor a blog nem mindig egy pontos forrás, akár becsapós is lehet.

Nálam az a helyzet, hogy van egy blogger Eszti és egy szemtől szemben Eszti. És a kettő nem ugyanaz, mert a blogon csak egy kicsi részem látható. A gondolataimat, hitemet, mély meggyőződésemet osztom meg itt, de ez nem minden, ami én vagyok. Ezek, hogy úgy mondjam, a mélységek, amik bennem vannak: dolgok, amiket nem osztok meg akárkivel. Könnyebb blogon megosztani, mert a személyes kapcsolatokban kevés ember kíváncsi a másik ilyenfajta mélységeire - ezek nem azok a gondolatok, amiket az arcodba vágnék, ha futólag találkoznánk az utcán.:)

Bár nagyon meghatározóak számomra az itt megírt gondolatok, de ettől még nem mondhatja bárki, aki a blogot olvassa, hogy én ilyen vagy olyan ember vagyok és ismer engem. Illetve mondhatja, de ez egyáltalán nem biztos, hogy fedni fogja a valóságot.

Én nem a blogom vagyok. Én nem csupán a gondolataim és a hitem vagyok. Én ÉN vagyok és megismerni csak akkor fogsz tudni, ha szemtől szemben találkozunk és beszélgetni kezdesz velem.

Persze, a blog nem feltétlenül egymás megismeréséről szól. Vannak blogok (talán az enyém is ilyen), amelyeket nem azért olvasol, mert a blogíró megkapó személyét szeretnéd mélyebben megismerni. Hanem azért olvasod, mert az ott olvasottak érdekesek és/vagy gazdagítanak, építenek téged. Ez igaz lehet akkor is, ha alig ismered a blogot író blogger személyét. Ilyenkor nem őmiatta, az ő személye miatt jársz vissza hozzá olvasgatni, hanem azért, mert amit ír, az neked szól, az valamiért neked fontos. Nem annyira a személy a fontos, hanem a gondolatai.

Ha megmaradunk ebben, vagyis ha tudomásul vesszük, hogy a virtuális világnak azon a részén vagyunk, ahol a gondolatok a fontosak, nem az író, akkor tovább fogunk épülni. (Ha időközben az író is fontossá válik, akkor lehet szemtől szembe találkozót megbeszélni, ahol már nem csak bizonyos témájú gondolatok, hanem szívek és életek is összekapcsolódhatnak.) Viszont, ha személyes ismeretség nélkül továbblépünk egy szintet, és megpróbáljuk a blogon megosztott gondolatai alapján rekonstruálni a blogírót, azt feltételezve, hogy mivel ismerjük a gondolatait, már azt is tudjuk, hogy ő milyen ember - ez szerintem probléma lehet.

Úgy érzem, hogy a legtöbbünk megszokta az instant utakat (instant letöltés, instant kávé, instant leves, instant megoldások) és vonakodva vesszük tudomásul, hogy az emberek megismerése időt igényel. Türelmetlenek vagyunk és ezért hajlunk arra, hogy általánosítsunk és zsigerből alkossunk véleményt. Pedig a legtoleránsabb bloggerben is csalódhatunk negatívan és a legkategorikusabb bloggerben is csalódhatunk kellemesen egy személyes találkozó után. A blog hangvételéből lehet némi következtetést levonni a blogger személyére, a tartalmából viszont nem annyira. Tehát a jellem nem a témaválasztásnál világlik ki, hanem a stílusnál.

Sok emberhez nagyon közel áll a tolerancia, ami alatt én azt értem, hogy úgy gondolják, jobb, ha nem mondunk ki nagy igazságokat; jobb, ha nem értékeljük a többiek tetteit; jobb, ha nem ásunk mélyre, és nem vitatjuk el másoktól, hogy lehet az is helyes, amit ők gondolnak - még ha az, amit ők gondolnak teljesen ellentétes is azzal, ami felől mi meg vagyunk győződve. Mert:

"Sok jó út van."
"Ne ítélj, hogy ne ítéltess."
"Az élet idővel úgyis felülírja a meggyőződéseket."

Sok embertől nagyon távol áll a kategorikusság - vagyis az a hozzáállás, hogy szabad és kell is megvizsgálni és értékelni mindent; hogy van jó döntés és rossz döntés, van helyes cselekedet és bűn, és ezek megkülönböztetése alapvető fontosságú; hogy másokat elítélni nem helyes, de emberi cselekedeteket megítélni nagyon lényeges.

Amikor egy alapvetően toleráns ember kategorikussággal találkozik bármilyen formában, akkor rendszerint megbélyegzi magában a személyt. Mert, aki azt gondolja és mondja ki, hogy te nem jó úton jársz, vagy nem jó döntést hoztál, vagy Istennek nem tetszik, az az út, vagy nem igei az a megközelítés, amit képviselsz - az egy megmondóember, aki erőszakosan bele akar avatkozni mások életébe.

Egy ilyen embert úgy képzelünk el, mint olyant, aki nagyon sokat gondol önmagáról, és mindenki mást, aki nem úgy él, ahogyan ő, lenézi és sötétnek gondolja. Úgy képzeljük el, hogy a kategorikus ember sétál a többi ember között, és amikor csak lehetősége adódik, ledorongol másokat, kéretlenül osztogatva okosságait.

Szerintem a kategorikusság nagyon nem ugyanaz, mint az antiszociális megmondóemberi viselkedés. Az, hogy vannak mély meggyőződéseim, nem jelenti, hogy erős vágy él bennem lenyomni és összezavarni másokat. Ez most megmagyarázásnak tűnik, de inkább csak 'hangosan' gondolkozom magamnak.

Valahol nemrég olvastam:

"(...) szülheted otthon, kötheted kendőbe éjjel nappal, taníthatod otthon, szoptathatod iskolás koráig, ha közben meg nem a saját életedet éled és nincs egy önálló gondolatod sem, vagy a ló másik oldalára estél és  ”másképp nevelsz” (értsd: jobb vagy), mint a sok játszótéri hülye szülő, és még valami olyasmit is érzel, hogy te sokkal jobban csinálod, mit a többiek és téged Isten küldött, hogy a sötét anyukákban felébressze a lelkiismeret hangját és ők is azt kezdjék el csinálni, amit te…"

Igen, így gondolkozunk. Feltételezzük, hogy akinek komoly meggyőződései vannak és emiatt merőben más döntéseket hoz, mint mi, az nem élhet felszabadult életet, mert ketrecbe zárják a saját döntései - ráadásul még biztosan sötétnek is gondolja a többi embert. Pedig nem feltétlenül igaz ez az állítás. Ezzel az erővel ugyanezt feltételezhetnénk a másik oldalról is: hogy aki kórházban szül, babakocsiztat, iskolába viszi a gyerekét, rövid ideig szoptatott, az a rabja a saját döntéseinek, és az gondolja sötétnek a többieket. De mi értelme az ilyenfajta általánosításnak?

Nem úgy van ez az egész, hogy vannak beszűkült, meg rögeszmés, meg kevésbé intelligens otthonszülők/kendőben hordozók/otthonoktatók/hosszan szoptatók, meg egyebek? És vannak beszűkült és kevésbé intelligens kórházban szülők/babakocsit használók/gyereküket suliba járatók/kevés ideig anyatejjel táplálók, meg egyebek?

Természetesen mindenki azt feltételezi, hogy az 'ő csoportjában' több a jó fej értelmes ember, mint a 'másik csoportban', de azért ezt senki sem állíthatja teljes bizonyossággal...

Miért nem úgy állunk hozzá másokhoz, hogy nem csoportok vannak, hanem egyes emberek? Vagy, ha már muszáj kategorizálnunk, akkor úgy, hogy vannak nyitott és intelligens emberek mindkét csoportban? Szerintem eleve nem is lehet két csoportot elkülöníteni, mert nem kapcsolódnak automatikusan össze azok az életdöntések, amelyek az előbb említésre kerültek: sokféle variáció van, és a legtöbben egyáltalán nem gondolják kizárólagosnak azt, amit ők döntöttek.

Én is éppen így vagyok ezzel. Egyáltalán nem gondolom, hogy a fenti kérdésekben meg lehet fogalmazni mindenkor érvényes általános igazságokat, és ki lehet mondani, hogy a körülményektől függetlenül pl. az otthonszülés vagy a hordozás mindig jó, kórházban szülni és babakocsit használni pedig mindig rossz. Ezekben a kérdésekben nagyon erősen ott vannak az egyéni körülmények, az ember előzetes tapasztalatai és önbizalma, a gondolatok, amikre a döntését alapozza - és ezt mind fontos figyelembe venni. Emellett persze, szerintem meg szabad óvatosan fogalmazni gondolatokat arról, hogy egy konkrét helyzetben talán lehetne egy jobb döntést is meghozni, mint ami felé a másik ember tendálódik. De ez sem egy abszolútum és csak egyéni esetekre nézve lehet ilyesmiket kimondani - tudva, hogy igazán csak az a másik ember érzi és látja át a döntésének összes aspektusát, és így mi mindig egy kicsit kívülállók leszünk a tanácsainkkal együtt.

Van azonban pár olyan döntés, amelyben a körülményektől függetlenül valóban kimondhatóak általános igazságok, és ki is kell őket mondani, mert mondjuk a Biblia kijelentései alapján a két választási lehetőség közül az egyik automatikusan ki van csukva. Az otthonoktatás az egyetlen a fenti felsorolásban, amelyik úgy hiszem, ide tartozik. De még ez a 'hitem' sem jelenti, hogy azért, mert így látom, úton-útfélen 'hirdetni' fogom, hogy neked is ezt kellene választanod. Talán a blogból úgy tűnik, hogy úton-útfélen hirdetős fajta vagyok, de ha így van, akkor ebben a dologban a blog félrevezető.

Meggyőződésem, hogy az igazság elsősorban személyes kapcsolatokon keresztül hallható meg, nem úgy, hogy az ember személytelenül dobálózik vele. Egy személyes kapcsolatban van lehetőség belelátni a másik ember életébe, megvizsgálható, hogy mennyire hiteles, amit mond, és szabadon lehet kérdezni. A blog nem biztosítja ezt a fajta személyességet, de ez nem mond ellent az előbbieknek, hiszen itt sincsen szó kéretlen vagy erőszakos nyomatásról. Én ugyanis nem megyek senkihez, hanem hozzám jönnek, ha szeretnének. Egy blog esetében bárki szabadon eldöntheti, hogy el szeretne-e olvasni egy-egy írást vagy nem, és bármikor kikattinthat 'a háta mögé vetve' az adott bloggert/blogot.

Ha személyes kapcsolat nélkül megyek oda személyesen egy emberhez és kéretlenül kezdek neki mondogatni dolgokat az otthonoktatásról vagy bármi másról, az már antiszociális viselkedés és megmondóemberség. Nyilván ez az a fajta viselkedés, amitől én is kiakadok, ha tapasztalom. A megmondóemberség azonban nagyon távol áll tőlem - most már.

Volt egy időszak az életemben, amikor erősen jellemző volt rám, hogy mentem és mondtam a gondolataimat a virtuális világban: kéretlenül, belátás nélkül, érzékenység nélkül. Nem azért tettem, mert le akartam mást nyomni, hanem, mert azt gondoltam, hogy kötelességem a másikat kiigazítani: mert ha nem teszem, azzal automatikusan asszisztálok egy helytelen döntés meghozatalához. Ezt el akartam kerülni. Persze, volt bennem egy nagy adag büszkeség is, ami annyira elvakított, hogy nem igazán láttam a fától az erdőt - nem láttam a másik embert, akihez beszéltem, így az ő harcait és érzéseit sem vettem figyelembe - így eleve kudarcra is volt ítélve a ténykedésem.

Akkor vak voltam, most már tudom - pironkodom is emiatt. De hála az Úrnak, Ő megbocsátott, és remélem, hogy azok is, akiket ilyen módom megsebeztem.

Ma pedig már nem gondolom, hogy muszáj minden alkalmat megragadnom és mondanom, ami felől meg vagyok győződve, sem, hogy minden helyzetben nekem kell kiigazítani másokat. Talán, annak a másiknak nincs igaza, talán tényleg nem hoz jó döntést az életében, de meg kell tanulnom megérteni őt. El kell fogadnom, hogy talán most ebben az állapotban nem is láthatja máshogyan. Talán majd meglátja egyszer...

Ha valódi lehetőségem adódik személyes kapcsolatokon keresztül, akkor nem akarom kihagyni, hogy egy másfajta nézőpontot is megvilágítsak pl. az iskoláztatással kapcsolatban, de nem mindenáron és nem mindenkinek. Igazság szerint eléggé gyötrődöm is ebben a helyzetben, mert most meg annyira nem mondom, hogy az lehet, hogy már a ló túloldalára átesésnek számít... Itt a blogon persze kijön belőlem, ami mélyen bennem van, de élőben nem - hiszen ott nem igazán van erre fórum (bár lenne!).

Az ismerőseim élik az életüket és meghozzák a maguk döntéseit (ovi, suli) és én nem mondok erre semmit, mert nem látom az alkalmas időt, amikor mondani lehetne bármit is. És tudom, hogy nem jól döntenek - de nem tudom, hogyan közelítsek, hogy az ne legyen kéretlen és megmondós. Lehetséges, hogy van egy pont, ahol már nem kellene, hogy számítson az, hogy mit érez a másik: mindenáron el kellene mondani, hogy tudja, hogy van más út is, és legalább egy gondolat erejéig mérlegelhesse a valós lehetőségeit - nem tudom. Úgy vagyok ezzel, mint az evangélium megosztásával: talán csak úgy fog menni, ha Istentől elkérem.

Ahogyan imádkoznom kell és kérnem az Urat, hogy adjon lehetőséget (és bátorságot) nyíltan megvallani az Ő nevét és megosztani másokkal az Ő üzenetét a bűnökről, a szabadulásról, a mennyről és a kárhozatról, talán éppígy kell imádkoznom másfajta alkalmas időkért is. Ő megadhatja, hogy elmondhassam, amit el kell, és ne csak belsőleg gyötrődjek, látva azt, hogy mások hogyan döntenek.

Aztán meg az is lehet, hogy elegendő, ha élem a magam csendes életét, és Isten majd küldeni fog olyanokat, akiket Ő eleve megérintett és hívogat. Talán, aki nem nyitott, az nem is olyan, akivel ezekről a dolgokról beszélgetnem kellene.

Nem tudom, hogy nem a szeretet hiánya-e, ha nem mondok semmit. Nem tudom, hogy nem a szeretet hiánya-e olyannak mondani bármit, aki teljesen ellentétes véleményt képvisel. Nem tudom...

Azért is érdekes ez az egész egymáshoz való helyes viszonyulás, mert néha komoly erőfeszítést igényel objektíven megítélni egy újabb tőlem eltérően gondolkozót - és nem biztos, hogy akarom azt a komoly erőfeszítést. Sokszor már eleve negatív reakcióra számítok, ami miatt inkább egyszerűen beburkolózom.

Számomra időnként olyan érzés árral szemben úszni, mintha idegen lennék, csak mert nem azt teszem, amit mások. Nem jó idegennek lenni, főleg nem azok között, akik Isten népéhez tartoznak, de semmi pénzért nem hoznék más döntéseket! Ez a kettő viszont továbbra is feszít belülről: látni, hogy mások nem jól döntenek, és fájlalni az elhibázott döntésüket (mert tudni lehet, hogy azoknak a döntéseknek egyszer -talán majd csak évek múlva, de biztosan- lesznek következményei az életükben, és addigra csak az együttérzés marad majd), ugyanakkor ezzel együtt megélni annak a feszültségét, hogy ezek a többiek mégiscsak minket tartanak furcsának, sőt, talán sajnálnak is a 'kockaságunkért'.

Emberként és a bloggerként is ebben őrlődöm és csapongok: kimondom, amit ki kell itt a blogon, és meg vagyok győződve, hogy ez így rendben is van, de a környezetemet látva meg szenvedek - és ez nincs rendben, nem kellene, hogy ezt lássam, amit látok...

Talán hamarosan meglesz majd bennem az egyensúly, hogy jól mondjam, hogy jól szeressek élőben - nem azzal a büszke ál-szeretettel, amelyik a másik fölé helyezkedve kioktat, de nem is azzal a toleráns 'szeretettel', amelyik elnézi, hogy a másik olyan irányba megy, ahol Isten áldása nem tudja elkísérni.

Ne értsetek félre: nem mondom, hogy Isten nem áldja meg azokat, akik keresztényként a gyerekeiket oviba viszik vagy suliba járatják. Dehogynem! Isten az Ő gyermekeit (most elsősorban a hívő szülőkről beszélek) kétségkívül megáldja, hiszen az Ige szerint a megváltottak áldást örököltek. De az Ő gyermekei a saját elhibázott döntéseik miatt lehet, hogy némely áldást nem tapasztalnak meg, és ez nem Isten hibája. Ő nem akarja, hogy önállósítsuk magunkat a döntéseinkben, hanem azt akarja, hogy minden utunkban ráhagyatkozzunk arra, Aki szeretett minket és megváltott a bűntől. Megengedi, hogy máshogyan tegyünk, más döntést hozzunk, mint ahogyan Ő vezetne - engedi ezt, még ha az a döntés nem is találkozik az Ő tetszésével. Nem hagy el még a rossz döntésekben sem, de a következmények fájdalmait minden esetben nekünk kell elhordoznunk.

Jó lenne nem elvéteni a célt, hanem mindig jó döntést hozni. Ez nem is lehetetlen, ha napról napra szorosan az Úrral járunk. Ha nem maradunk el Mellőle a világ maga-fabrikálta bölcsessége és hívogató csábításai közepette sem.

Isten legyen irgalmas hozzánk, hogy készek legyünk menni, amikor menni kell, és maradni, amikor az a helyes. Hogy megláthassuk azt, amit Ő akar a mi életünkben - bármi legyen is az, amit most el akar végezni bennünk!



Szívesen olvastátok