Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. május 14., szombat

Ovis korú gyerekek fejlesztése otthon

Nemrég egy új blogba kukkantottam bele. Az írója, Eszter, egy olyan gyógypedagógus anya, aki a gyermekeit nem járatja oviba, mert majd otthon szeretné tanítani őket. Volt egy eszmecserénk a blogján, ami engem további gondolkozásra késztetett. Az alapdilemma az, hogy vajon szükséges-e a korai években tervszerűen fejleszteni a gyermekeinket, illetve van-e értelme szakmai tesztek és vizsgálatok segítségével időről időre mérni és vizsgálni az ő fejlődésüket. Eszter hozzászólására ezzel a bejegyzéssel reagálok, olyanformán, hogy az ő gondolatai és kérdései mentén rendeztem formába az enyémeket. Szóval 'komment helyett blogok róla' következik, továbbra is képtelenül, vagyis képek nélkül.:)


"Mit adsz a gyerekeknek? Hogyan? Mikor? Hogy ébreszted fel, elégíted ki a kíváncsiságukat? Mit teszel a fejlődésük érdekében?"

A természetes kíváncsiság és a spontán tanulásra való képesség fogantatásától fogva minden kisgyermekben megvan. Nem kell megtanítani, hogy kíváncsi legyen, mert úgy születik, hogy az. Nem kell felébresztenem a kíváncsiságát, hiszen az az alkalmas időben bármely felnőtt közbeavatkozása nélkül is természetesen feléled a gyermekben.

Egy dolgot tehetek a gyermekem fejlődéséért, az pedig az, hogy tudatosan megóvom a veleszületett természetes kíváncsiságát és a spontán tanulásra való képességét. Úgy tudom megóvni, hogy én, mint szülő, nagyon tudatosan nem avatkozom közbe: nem akarom irányítani, megtanítani, terelni, fejleszteni a 0-5 éves korú gyerekemet.

Azért nem akarom, mert tudom, hogy gyermekemnek a közbeavatkozásomtól függetlenül megvan rá minden képessége, hogy tanuljon, és ezt meg is fogja tenni, ha nem nyomom el benne az Úr által beletett kíváncsiságot. Azt, hogy elnyomom az érdeklődését és a természetes tanulási kedvét, én nagyobb veszélynek látom, mint azt, hogy a gyerekem nem fejlődik rendesen. Egyáltalán mi a ’rendes’ szó definíciója? 'Úgy, mint mások'? Mindenki egyedi, és ha egy gyermek egészséges, akkor meg fog érni a kellő időben: akkor, amikor neki kell. Nem érdemes siettetni.

A gyermek nem akkor érik meg, amikor az irányelvek vagy a szakemberek előírják, sem akkor, amikor a szülő elvárná. Mindennek megvan a rendje a nap alatt, és a kisgyermekek fejlődésének is. Ebbe mi legtöbbször csak belerondítunk, amikor próbálunk 'segíteni' nekik a fejlődésben.

Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon szuper dokumentumfilm, tavaly készült, az angol címe Babies. Négy, a világ egymástól nagyon távoli táján élő kisbaba életéről és fejlődéséről szól, születésüktől egyéves korukig. A film érdekessége, hogy nagyon keveset beszélnek benne: a kamera időről időre csak le van állítva egy sarokba a házban, és veszi az aktuális kicsit. Nagyon jól meg van csinálva az egész, profi volt a stáb, az látszik, de a mondanivaló az, ami szerintem nagyon idevág.

Az ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik kultúrában élő család nagyon eltért a másiktól: két anya intenzíven fejlesztette, foglalkoztatta a gyerekét, a kettő másik azonban nem tette ezt a mi definícióink szerint, mert ott ez nem volt szokás. Mégis: akármennyit foglalkoztak vagy nem foglalkoztak is az apróságokkal a szüleik, egyévesen mindegyik körülbelül ugyanazt tudta. Tehát nem a szülői foglalkozás intenzitása, hanem a gyerek Istentől kapott tanulási képességei voltak az abszolút mérvadóak.

Az Úr kitalálta, hogy a tanulás hogyan működik: nekünk nincsen más dolgunk, mint együtt mozdulni a gyerekünkkel. Nem kell őket fejleszteni. Nem kell a kíváncsiságukat felturbózni. Szükségtelen, sőt inkább káros is, ha beavatkozunk. Én így látom.


"Spontán élethelyzetekben - szervezés, irányítás nélkül elő tud-e jönni minden, amire szükségük van: ismeretben, élményben, képességfejlődésben?"

Nagyon fontos, hogy definiáljuk, hogy szerintünk a gyerekünknek mire van szüksége. Szerintem elsősorban Jézus Krisztusra, ezenfelül szeretetteljes kapcsolatokra a családon belül, valamint az ismeret svédasztalára, amiből bármikor a kedve szerint válogathat, amint neki tetszik.

Gyakran az a baj velünk, felnőttekkel, hogy nem látjuk át, mire van valójában szüksége a gyerekünknek. Valóban ismeretekre, készségfejlődésre és élményekre? Nem inkább arra, hogy megértse a helyét Isten teremtett világában? Hogy megtanulja Istenre bízni az életét és hogy a bűnei megbocsátást nyerjenek? Nem arra van szüksége, hogy a családból kiindulva megtanuljon szeretve szolgálni másokat? Igen, ezek lelki-szellemi dolgok, és látszólag semmi közük a fejlesztéshez/foglalkoztatáshoz. De mégis van.

Minden ismeret Istentől származik, de Ő elsősorban mégsem ismeretben gondolkozik, hanem kapcsolatokban. Ő azt akarja, hogy kapcsolatba kerüljünk és kapcsolatot ápoljunk Ővele. Azt is akarja, hogy a Vele való kapcsolatunk az emberekkel való kapcsolatainkat is gyökeresen megváltoztassa a szeretet erős alapjain.

Látható tehát, hogy nem az ismeret az, ami Istent lázba hozza, hanem a velünk való kapcsolata. Így nekünk sem az ismeretek átadásáért kellene lelkesednünk, hanem elsősorban azért, hogy kapcsolatot építhetünk a gyermekünkkel, ami majd segíteni fogja őt abban, hogy kapcsolatot építhessen a Teremtőjével. A képességeket és élményeket is csak Őbenne élhetjük meg teljesen. Ezért elsősorban nem arra kell törekedni, hogy minél több hasznos ismerettel tömjük meg a gyerekünk fejét, hanem hogy Isten kegyelméből valami módon elérjük az evangéliummal a szívét.

Gyermekévei alatt arra kell törekednünk, hogy megtanuljon szót fogadni a szüleinek, megtanulja a teremtett világot Isten alkotásaként szemlélni ,és ebben meglelnie a saját helyét, amit Isten neki szánt. Szellemi alapozás- ez az, amit tudatosan és szervezetten (is) kell tennünk. Minden más (részképességek, ünnepek ismerete, alapvető készségek) spontán fognak elsajátításra kerülni az együtt töltött évek folyamán. De hogyan??

Otthon a napjainkat a gyermekünkkel szoros együttlétben töltjük, miközben végezzük a háztartási feladatainkat, és azokat a ’felnőtt dolgokat’, amik hozzátartoznak az életünkhöz. Meg vagyok győződve, hogy az otthoni tevékenységeink és mindaz, ami a családunkkal otthon történik, tökéletesen alkalmas arra, hogy beszélgessünk róla, s ezen keresztül ismeretet adjunk át. Napról napra… spontán. Maguk a tevékenységek arra is alkalmasak, hogy spontán fejlesszék a gyerekünket, tehát csak be kell őt vonni a dolgokba, amiket végzünk.

Az, hogy nem tervezzük, hanem csak meglovagoljuk a hullámokat, amikor egy lehetőség adódik, nagyobb ráhangolódást igényel tőlünk, mintha csak elterveznénk és megvalósítanánk a gyerekünkön, amit kitaláltunk. De ezáltal a kapcsolatunk is elmélyül, mert meg kell őt ismernünk és rá kell hangolódnunk, ha azt szeretnénk, hogy öröm és ne nyűg legyen az együtt végzett munka.

Minden nap egy új lehetőség valami fontosnak a megtanulására. De nem azért, mert mi egész éveket látunk tételesen lebontva magunk előtt, hanem azért, mert tudjuk, hogy Isten jó terve egy gyerek számára az, hogy a szülei közelségében élve mellettük azzá formálódjon, aminek Ő tervezte őt. És ebből a tervből természetesen nem marad ki a tárgyi ismeretek és a mindennapos képességek elsajátítása sem. Csak nem úgy, hogy közben a hangsúly az otthonoktatásban áttolódik az oktatásra. Nem így.

Hanem életközösségben, mint ahogyan a tanítványok éltek Jézussal. Minden szükségeset megtanultak, és nem csak szellemi igazságokat, hanem gyakorlati dolgokat is, melyek később fontosak lettek nekik a szolgálatban. El kell hinnünk, hogy Istennek nem a szakmai kompetenciánkra van szüksége ahhoz, hogy sikeressé tegye az gyermekeinkkel itthon töltött életünket, hanem a szívünkre, amely Őérte és a gyermekeinkért ég! Nem az ismeretátadásért kellene égnie, hanem azért, hogy a gyermekeinkkel megszerettessük az Ő útját. Ez egy élet munkája- és hiszem, hogy elsősorban ezért vagyunk otthon.:)

Természetesen Isten senkitől sem várja, hogy mindenestől hajítsa sutba a meglévő ismereteit és kompetenciáit. Azokat azonban az Ő rostáján kell megrostálni, mielőtt otthon, az Ő dicsőségére bevethetnénk őket. Mert amit egy világi főiskolán vagy egyetemen megtanultunk, az lehet,  hogy istenfélő otthonunkban alkalmazva inkább károkat okoz, semmint használ.

Azt írtam, hogy "lehet". Mert meg kell vizsgálni az Ige mérlegén mindazt, amit eddig tanulásról, tanításról, nevelésről és a feladatainkról gondoltunk/tudni véltünk. Szemléletmódot szemléletmóddal, kijelentéseket és irányelveket kijelentésekkel és irányelvekkel összevetve. Muszáj, hogy az Úr vezessen. Napról napra. Máskülönben kudarcra vagyunk ítélve.


"És mit teszel, ha azt látod, hogy unatkoznak?"

Az unatkozás szerintem tipikusan egy olyan tünet, amely a túlfoglalkoztatott gyermekekre jellemző. Ha engedem, hogy mindegyikük feltalálja magát és nem szórakoztatom, sem nem fejlesztem őket feleslegesen, akkor semmi sem fogja túlstimulálni az agyukat. Ha nem szoknak hozzá a túlstimuláláshoz, akkor nem fognak unatkozni, amikor nincsen, aki szórakoztassa vagy fejlessze őket. Ha megtanulnak a saját érdeklődésük-vezérelte dolgokat csinálni, akkor nem fogják igényelni, hogy mások szórakoztassák vagy foglalkoztassák őket.

A fentiek miatt én kétségbeesnék, ha a gyerekeim unatkoznának, mert az azt jelentené, hogy túlságosan sok 'előemésztett', félkész ismeretet adok nekik, ami miatt eltunyult az érdeklődésük. Ebben az esetben a túlfoglalkoztatást igyekezném megszüntetni, és szerintem ez maga után hozná, hogy megszűnne az unalom is.


"A mérésekkel kapcsolatban: a részképességek fejlődésére érdemes jobban figyelni, mert később ezek határozzák meg az iskolai beválást."

Igen, tudom, hogy így van. Viszont nagyon keveset ismerünk abból a folyamatból, ahogyan ezek a részképességek egyénenként a gyermekeinkben kialakulnak. Van, amikor egyszerűen csak több időt kell hagyni nekik.


"Az, aki óvodába jár, kap egy tudatos, minden fontos képességre kiterjedő fejlesztést. Mivel az enyéim nem járnak, én jobban fogok ezeknek a részképességeknek a fejlődésére figyelni. Lehet, Te csak azt látod, valamiért nem halad a gyereked az olvasásban, írásban, valamilyen típusú feladatokat nem tud olyan jól teljesíteni. Közben pedig egy részképesség: pl.: rész-egész látás, téri tájékozódás... full gyenge nála. Ezek a tesztek ezeket a gyengeségeket szűrik, hogy még a probléma megjelenése előtt lehessen segíteni- a célzottabb odafigyeléssel. Erre pedig minden gyereknek szüksége van- hangsúlyozom, ezt az óvodában kiszűrik.... kérdés, a mi otthonmaradó gyerekeinknél meglátjuk-e ezeket a gyengeségeket? Megint csak az a kérdés: spontán helyzetben előjönnek-e ezek? Észreveszed-e ezeket?"

Igen. Úgy hiszem, hogy egy szülő, aki egész nap jelen van és folyamatosan látja a gyermeke fejlődését, képes észrevenni, ha gond van és megtenni a szükséges lépéseket. Ha gond van- nem előbb. Mindenféle vizsgálat abból a negatív állásból indít, hogy megkeressük a problémát. A gondot keresik, még ott is, ahol nincsen. Ahol meg van, ott gyakran nem látják meg, vagy nem időben.

Számomra kérdés, hogy ha az óvoda olyan szuperül szűr és olyan nagyszerűen felkészít, akkor miért van az, hogy egyre több gyermek kerül részképesség-zavarral iskolába, úgy, hogy erről senki sem tud? Ma a legtöbb kisgyerek több évnyi óvodába járás után kerül iskolába, így ezt nem lehet mással magyarázni, csak az ovikkal. Persze telezsúfolt csoportszobákban erősen kétséges, hogy az egyéni fejlesztés meg tud-e valósulni. De ha nincs egyéni fejlesztés, akkor az, ami az oviban folyik, minimum nem hatékony.

A szűrővizsgálat pedig igencsak korlátozott lehetőségekkel bír. Egy adott időpontban mér, s egy gyereknek lehet éppen rossz napja, amikor gyengébben teljesít, mint amire egy jobb napon képes lenne. Ráadásul minden vizsgálatnak van hibaszázaléka, s az eredményeket többféleképpen is lehet magyarázni: előfordulhat, hogy a vizsgálatot végző személy 'szakmai' megítélése ellentmond egy másik vizsgálatot elvégzett másik személy 'szakmai' véleményével. És lehet, hogy egy harmadik vélemény az előbbiekhez képest egy harmadik 'ítéletet' mondana ki. Olyan ez, mint az iskolai osztályozás. A rossz tanulónak mindenki hajlamosabb rossz jegyet adni... Ha már rákerült a ’részképesség-zavaros’ címke, akkor nehéz nem eszerint bánni a gyermekkel.

A probléma megjelenése előtt pedig szerintem képtelenség szűrni, mert ha vannak tünetek, akkor azt a szülő is észreveszi- ha pedig nincsenek, akkor a szakember sem. Viszont fennáll a lehetőség, hogy a sok-sok vizsgálat és teszt előbb-utóbb kimutat majd valami ’fejlődési zavart’, amit aztán majd orvosolni kell. Pedig elképzelhető, hogy csak arról van szó, hogy egy gyerek a saját egyéni üteme szerint fejlődik, úgy ahogyan a génjei meghatározzák. Lehet, hogy nem akkor alakul ki a rész-egész látás, amikor a szakemberek szerint kellene- de amikor viszont mégis kialakul, akkor kialakul, és akkor az a gyerekünk számára éppen időben lesz.

Természetesen vannak esetek, amikor szükséges a vizsgálat, de ilyenkor a szülő is érzi, hogy gond van.

Az még egy érdekes kérdés, hogy vajon a zseniknek hány százaléka lenne kikiáltva részképesség-zavarosnak, ha mindenféle szűrővizsgálatokra vitték volna őket. Ha tudnánk, hogy ’problémásak’, az jelentene bármit is?

A részképesség-zavar az egy címke. Jobb lenne azt mondani, hogy 'másképpen tanuló gyermek'. Mert tény, hogy képes tanulni -az esetek nagyobb részében nem is akárhogyan- csak hagyni kéne, hogy úgy tegye, ahogyan neki jó, és nem úgy, ahogyan szerintünk tennie kellene.

Az is elgondolkoztató, hogy az esetek egy részében nem is valódi részképesség-zavarról van szó, csak arról, hogy nem akarjuk kivárni, amíg kifejlődik, mert már ennyi éves, és már ’muszáj lenne’ ezt és azt tudnia. Az iskola miatt van ez, mert ott sokat számít, ha egy harmincas osztályba bekerül 3 ’dis-es’ gyerek: úgy már igen nehéz kooperálni, s a címke legalább segít távol tartani néhányukat, így egy problémával kevesebb lesz a tanárnak. Megértem őket is, de ettől még a helyzet messze nem ideális.

Otthon viszont nem számít, hogy egy gyerek a képességei szempontjából átlagos vagy nem átlagos, mert otthon nincsen átlag. Egyén van, aki a számára megfelelő tanulási módot meg tudja találni, és ebben a szülő képes őt segíteni, ha ráhangolódik a gyermekre.


"Nekem szükségem van arra, hogy tudjam, az átlaghoz képest hol tart a gyerekem, szerintem ez nem meglepő."

Megértem, és a szakmádból adódóan logikus is. De ahhoz, hogy tudd, hol tart, neked nincsen szükséged tesztekre és vizsgálatokra: te látod őt napi szinten és tudni fogod, ha gond van.

Igazából nekünk, akik a gyermekeinkkel otthon vagyunk, az 'átlag', mint olyan, nem is létezik: mindenki egyéni összetétel, különféle képességekkel, és a család minden egyes gyermeke megismételhetetlen mesterműve Istennek, akit nekünk, szülőknek meg kell tanulnunk. Mindez nem kis kihívás.:)


Ez az említett Babies c. film angol előzetese
(hagyd, hogy betöltődjön, máskülönben folyton meg fog akadni)

19 megjegyzés:

  1. Nagyon egyetértek veled, Eszti! Eszter jó barátnőm, sok időt töltöttünk már együtt, ismerem a gyerekeit is, kedves, okos, csodaszép kis kölkök. Amikor elkezdte írni ezt az új blogját az otthonoviról, kettős érzés volt bennem. Egyik - a világ által formált - részem örült, milyen jó, kaphatok belőle irányelveket, hogyan és mit kellene csinálnom itthon a gyerekeimmel. A másik - az ösztönös, vagy nevezhetem úgy: Istentől kapott - énem pedig azonmód tiltakozott, csak érezve, nem tudván megfogalmazva azokat a gondolatokat, amiket te itt és az Eszter blogjában is leírtál.
    A védőnői rendszert nagyon nem szeretem, pontosan azért, mert időről-időre arról kell számot adnom egy külső személynek, hogyan fejlődnek a gyerekeim, csinálják-e, amit ennyi idősen csinálni kell. Ugyan mindig csak dicséretet kapok, hiszen nagyon is jól fejlett kis manókák, de zavar, hogy külső elvárásoknak kell megfelelniük, ami ráadásul nem is rájuk van szabva, hanem egy sablon.
    Ugyanez van bennem az ovival kapcsban is.

    VálaszTörlés
  2. Nem veséztem még ki a blogomban, de szándékozom írni majd róla, hogy ugye én is annak a híve vagyok, hogy a gyerekeim maradjanak itthon. Erre mit csinál az én Rékám? Kijelenti, hogy ő bizony oviba fog járni. A bennem feljövő tiltakozást hullámként mosta el az emlék, amit egyszer a blogodban olvastam arról a fiúról, aki otthonoktatott volt és iskolába akart járni. Eldöntöttem: Réka mehet oviba. Mehet - és rá fogom bízni, ha végül mégsem megy majd. Beírattam a környék legjobb, alapítványi ovijába, ahol jól ismerem a vezetőt, a pedagógusokat és a gyerekekhez való hozzáállásuk nagyon tetszik. A vezető azt mondta szó szerint: ők egy szükséges rossz, mert az anyukák többségének vissza kell menni dolgozni. De ők nem tudják és nem is akarják pótolni a szülői törődést, igyekeznek a gyerekek igényeit kielégíteni, amíg a szülők értük nem mennek. Az ovi rugalmasságát tükrözi pl. az, hogy nem kell a gyerekeknek ebéd után aludniuk. Van lehetőségük aludni, keveset aludni, egyáltalán nem aludni és minden gyerekre odafigyelnek. Sőt, tudják, hogy a gyerekek bioritmusa nagyon is eltérő, így még arra is van lehetőség, hogy aki délben már el szeret aludni, azt lerakják egy csendes helyen, másikat meg csak fél kettőkor, mert akkor igényli... Mindenben ilyenek, így erőt vettem magamon és úgy döntöttem, Réka kipróbálhatja az ovit, s közben titkon azt érzem, csak egy ideig tart mindez, mert vissza fog vágyni hozzám. Én pedig megadom neki a lehetőséget, mert azt gondolom, ez a dolgom.
    Visszatérve az Eszter által írottakra: szerintem sincs semmi szükség a tervszerű fejlesztésre, sőt, továbbmegyek, talán pont a tervszerű fejlesztés eredménye az általa is emlegetett részképességzavar. Ugyanis minden ember fejlődése eltérő és egyedi és talán túl későn, vagy túl korán találkozik bizonyos dolgokkal a tervszerű fejlesztés okán és ez vezet a részképességzavarokhoz.
    Rékáról mindenki azt mondja, kiemelkedik a korosztályából tudásban, képességekben. Még soha nem fejlesztettem őt tudatosan. Mindig figyeltem, mi érdekli és igyekeztem az érdeklődését kielégíteni. Mindig minden kérdésére válaszolok. És engedem, hogy a hétköznapi teendőimbe ő is belefolyjon. Azt gonolom, ennél többre nincs szüksége.
    Másik, amire felfigyeltem az írásodban és magamtól nem jutott eszembe eddig: az unalom. Valóban, soha nem láttam még Rékát unatkozni. Akkor sem, ha órákig nem volt időm vele foglalkozni. Mindig feltalálja magát, mindig van ötlete, terve, célja, mindig tesz-vesz, mindig talál valamit magának, ami érdekli.
    Réka - legalábbis azt gondolom - nem unalomból akar oviba járni, csupán társaságot szeretne magának, játszópajtásokat, mert amúgy igen közösségi kis emberke. Ezzel tulajdonképpen nincs is semmi bajom, főleg, hogy mostanság azt látom, egyre kevesebbet emlegeti az ovodát, mióta Attila valamelyest képes vele játszani. Lehet, hogy hamarosan "összenőnek" annyira, hogy már nem is lesz olyan fontos más gyerektársaság. Meglátjuk.
    Mindenesetre kíváncsi leszek, miben lesz más az Eszter gyerekeinek fejlődése a tervszerű fejlesztés mellett és az enyémeké a spontán nevelési módszerekkel.
    Puszi és bocs, hogy hosszú lettem!:-)

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm, Gabka!

    Azt hiszem, az ovikérdést leszámítva mindenben egyetértünk. Szerintem, amit erről a témáról gondolunk, annak ahhoz van köze, ahogyan a kortárs csoporthoz viszonyulunk. Ez azonban megér egy marathoni bejegyzést, és igazság szerint éppen egy ilyenen dolgozom, úgyhogy nem is szeretnék most hosszan írni erről. (még...:D)

    Gabka, még egyszer köszi a hosszút, és nem baj, és írj máskor is, mert építő.:)

    VálaszTörlés
  4. Betettem a 'Babies' filmelőzetesét a bejegyzésbe. Érdemes megkukkantani, kedvet csinál.:)

    VálaszTörlés
  5. Szia Eszti!

    Kicsit úgy érzem az írásodat olvasva, hogy nem használunk teljesen azonos fogalmakat. Egy csomó mondatod, gondolatod egybecseng az enyémekkel, nem értem, mire élezzük ki a szembenállást.
    Nálam a fejlesztő foglalkozás= max napi 1 óra, amiből max fél óráig próbálok valamit én mutatni, irányítani, szervezni. Tisztelem a saját képességek alakulását, ebbe nem avatkozom bele, a saját érdeklődést is, erre építek. Szeretném, ha követnéd majd a blogomat, amikor konkrétan megmutatom ezeket a foglalkozásokat, hogy lásd, miről beszéltem, és az miről szól.

    A kísérlettel kapcsolatban szeretnék tenni egy nagyon fontos kiegészítést, mert kicsit torzítva van: valóban létezik ilyen összehasonlítás, és nem volt különbség az egyéves gyerekek fejlettsége között! UTÁNA VISZONT IGEN. Egy éves korig mindegy a gyereknek, milyen környezetben, foglalkoztatás mellett fejlődik, utána viszont már nem. Erre példa a cigány gyerekek ÁLFOGYATÉKOSSÁGA is, azaz hogy a szociális, kulturális elmaradottságuk 6 éves korra már olyan behozhatatlan hátrányokat jelent a számukra, hogy csak speciális módszerekkel, megsegítéssel taníthatóak. Ez tény. ÉS sajnos könnyen belátható.

    Az unatkozás és a túlfoglalkoztatottság összefüggéseit én is így gondolom, nálunk a spontán játék a legnehezebben megvalósítható dolog, de nem a túlfoglalkoztatottság miatt, hanem a lakás és egyéb körülmények okán.

    A vizsgálatok valóban tudnak problémakutatássá válni, a kérdés mindig az, kinek a kezében, és mire használják őket, én úgy gondolom, jól fogom használni. A részképességproblémák megmutatkoznak már óvodáskorban is, erre tényleg érdemes jobban figyelni, és továbbra is fenntartom, hogy nem biztos, hogy észrevehetőek a mindennapi élethelyzetekben. De biztos, hogy otthonoktatva könnyebb iskoláskorban is korrigálni, ez nem vita. A vizsgálatok címkéző hatását ismerjük sajnos. Ezért is jó, amikor valaki nem csak a vizsgálatot, hanem a terápiát is ismeri.

    VálaszTörlés
  6. Gabkának:
    meg szoktad kérdezni a játszótéren az anyukákat, mennyi idős a gyermekük? Leellenőrzöd-e magadban, a gyereked tudja- e azt, amit a másik vele egykorú? HA látod, hogy egy, a tiéddel egykorú gyerek milyen új dolgokat csinál, megfigyeled a sajátodat, hogy az is csinálja-e?

    Ha igen, akkor számodra igenis fontos az, hogy tudd, a gyereked az átlag szerint fejlődik-e.

    2-3 éves kor között ezek az ellenőrzések egyszerűek: tud járni/nem tud járni, tud biciklizni/ nem tud, tud beszélni/nem tud beszélni. Hány kiló.... Aztán 3-6 éves kor között ezek az összehasonlítási alapok maximum a hogy viselkedik és a hány verset tud dolgokra irányulhatnak, mert a valódi képességfejlődés már rejtettebb.

    Erre az összehasonlításra jók a vizsgálatok NEKEM, és nem többre.

    AZ én fogalmaim szerint Te, Gabka igenis tudatosan fejleszted Rékát. Amit leírsz itt és a blogodban arról, hogy miket csinálsz vele, ez tudatos fejlesztés.

    bocsi, de néhány aggodalmam van az ovival kapcsolatban:
    -nagyon szeretem Kati szemléletmódját, de az a hideg kritikai érzéke, amivel minket kollégáit szemléli, olyan maximalizmust és állandó szorongást ébreszt a munkatársakban, ami nem tudom mennyire érzékelhetően, de biztosan átmegy a gyerekekbe. Ez pedig egy igen komoly pszichés megterhelés.

    Épp egy védőnő volt, aki erre egyszer felhívta a figyelmem, amikor azt mondta, a mi óvodánkból hiányzik az oldottság, minden kínosan tökéletes, és folyton óriási pörgés van. Mindenki feszült, ugrál.


    Szerintem nem gondoltál bele komolyan a "vizsgálatok-fejlesztések-részképességzavar"ról írott gondolataidba teljesen. Azért van zavar, mert fejlesztünk valamit?
    Emlékszel arra a nem beszélő lányra a játszótéren? Annyiszor eszembe jut, mert ha korábban, mondjuk 10-15 évvel ezelőtt nem is, de most biztosan lehetett volna rajta segíteni, ha időben kiderül, mi baja van valójában. Újra és újra rágondolok, mert meg lehetett volna tanítani beszélni! HA kapott volna fejlesztést!

    "Mindenesetre kíváncsi leszek, miben lesz más az Eszter gyerekeinek fejlődése a tervszerű fejlesztés mellett és az enyémeké a spontán nevelési módszerekkel." -mint ahogy írtam, nem jó az összehasonlítás, mert Te nem spontán fejlesztesz. ÉS különben sem 2 zsák krumpliról van szó, amiket mérlegre lehet tenni.

    VálaszTörlés
  7. Nagyon szeretem az írásaidat Eszti, közelebb állsz hozzám, mint gondolnád! Ezért is hívtalak, hogy nézd meg a blogomat. Sajnálom, hogy eltűnt a megjegyzésed, megpróbálom még az e-mail értesítőn keresztül előbányászni.
    Sok puszi, és kitartás!
    ESzter

    VálaszTörlés
  8. Sziasztok!

    A mi családunkban már elteltek az ovis évek, a legkisebb Sománk is 9 éves múlt.
    A gyerekeim elég különböző életkorban kerültek oviba, volt, aki csak 5 évesen, de volt, aki még 3 sem volt, és ott akart maradni a nagyobb testvérével. Ó, ha tudtam volna, hogy nem kötelező az ovi, és van más utunk is...de nem tudtam.
    Egyre kevesebbet kesergek ezen. :)))
    Visszakanyarodva az eredti témához, én soha nem mértem őket. Ha az oviban volt valami mérés, akkor azt is fenntartással kezeltem. Pl. Zsombor iskola előtt valami szörnyen rossz eredményt produkált, és fejleszteni akarták. Az óvó néni is csak lesett, hiszen zsombor folyékonyan olvasott, ismerte a szorzótáblát (!), sakkozott, mindig tőle kérdezték hány óra, stb, stb.
    Természetesen nem kértem a fejlesztésből, és a kolléga szemében én voltam a szörnyen felelőtlen anya megtestesítője.
    Utólag azt gondolom, Zsombor egyszerűen nem értette a szituációt.Miért kell két almát meg két körtét összeadni, hiszen ő már sokkal fejlettebb szinten volt látszólag...igen, látszólag. Mert azért még óvodás volt, hiába járt az agya sokkal előbbre. teljesen összezavarodhatott, és olyan lükeségekkel etette szegény gyógypedagógust, hogy az rémeket látott. Én, mint anyja, tudtam, hogy semmi baj nincs a gyerekemmel. Nem is volt, mindig is a legjobb tanulók között volt az iskolában.
    A másik történet Somáé, akivel viszont elég sok probléma volt. Tudtam ezt én is, simán elég volt ehhez a józan eszem is, de hogy még szakmába is vágott a dolog, hát nem volt nehéz meglátni az elmaradásait.
    Az ovi előtt is rengeteget foglalkoztam vele, aztán az óvodás évei alatt is. Ott aztán kolléga is kézbe vette,hetente kétszer fél órát ötödmagával foglalkozott vele, emlékszem, reggel fél 8-ra kellett menni, Soma mindig is nehezen kelt fel, ezek a reggelek horrorisztikusak voltak, és mint anya, tiltakozott ellene minden porcikám.
    Az iskola első évében is járt fejlesztésre, az írásával voltak komolyabb gondok. Már-már felmerült bennem a diszgráfia gyanúja is, mikor végre itthon maradt velem.
    Egy évig békén hagytam az írással. Kerülőutakat jártunk, én tudtam, hogy most az íráskészségét fejlesztem, de ő ebből semmit nem érzett. Lassan haladtunk, de nagyon tudatosan építettem fel a foglalkozásokat.
    És lám, a probléma megszűnt. Nem ír gyöngybetűkkel, magától elkezdte dönteni a betűit, de alig-alig fordul elő, hogy kihagy egy betűt, és kifejezetten jó a helyesírása.
    A fejlesztés tudatos volt, szükséges volt, azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy sikerült elkerülnünk a tanulási zavar rögös útját.
    A siker kulcsa abban rejlett, hogy hagytam őt....őszinte leszek...nagyon izgultam, sikerül-e. Nem tudom, ha állásban vagyok egy iskolában, meg merem-e lépni ugyanezt egy ismeretlen kislurkóval. mert ott eredményekkel, számokkal, tesztekkel bástyázzuk körül magunkat. Ott valamit mondani kell a szülőnek, a tanító néninek, valamit írni kell a naplóba, a fejlődési kartonra.
    Miért írtam le a két esetet?
    Mert mindkettőben az anyai érzéseimre hagyatkoztam, az egyik esetben felismertem, hogy nincs probléma, és nem engedtem, hogy a rendszer csináljon egyet.
    A másik történetben én is láttam, hogy baj van, de a rendszer nem tudott hatékonyan segíteni. Mégis, szükségem volt szaktudásra, és az anyai ösztöneimmel kellett ezt ötvöznöm ahhoz, hogy kimondhassam, megoldottuk a problémát.
    Végeredményben tehát mindkét Eszternek igaza van, talán helyzettől függően.

    VálaszTörlés
  9. Jaj, egyébként milyen rossz kifejezés volt az utolsó mondatom. Tudom, nem keressük itt senki igazát, szóval értsétek jól, mindkettőtök gondolatai értékesek, és megvan a maga helye az életben. Na. Talán így. :)

    VálaszTörlés
  10. Virág, KÖSZÖNÖM, hogy leírtad ezeket! Mások tapasztalatait nagyon szeretem olvasni.:)

    Én nem mondom, hogy ötéves kor után nem válhat szükségessé a fejlesztés. Egyetértek Virág: valamikor kell, és a szülő látja, érzi, tudja, hogyha valami nem stimmel. De egy ötévesnél fiatalabb gyermeket prevenciós céllal fejleszteni- ezt nem tartom működőképesnek, úgy értem, inkább káros, mint hasznos. A bejegyzésem erről szólt. természetesen van, amikor szükséges, de ha szülőként nem érzem, hogy gond lenne, akkor nem látom értelmét.

    Az Eszterrel való eszmecsere egyáltalán nem arról szól, hogy van-e létjogosultsága bármiféle fejlesztésnek bármely életkorban. Mert egyértelmű, hogy van olyan, amikor van! Hanem arról szól, hogy jó-e, kell-e, szükséges-e egy olyan kis óvodást tervezetten és rendszeresen fejleszteni, aki semmilyen tünetét nem mutatja valamiféle problémának.

    Köszi Virág, hogy bekapcsolódtál- építő volt.

    VálaszTörlés
  11. Szia Eszter!

    Nagyon örülök, hogy érdemben reagáltál a gondolataimra. A jófajta együtt gondolkozás nagyon tud engem inspirálni, köszönöm, hogy partner vagy ebben.

    A kísérlettel kapcsolatban: igazad van, egyéves kor után számít az, hogy milyen környezetben van egy gyermek, de én nem érzem azt, hogy ez ellentmondana annak, amit írtam. Minden egészséges gyermeknek megvannak a képességei ahhoz, hogy irányított foglalkozás nélkül is tanuljon, fejlődjön, 'önfejlesszen'. Ez egyéves kor után sem múlik el, sőt egy életen át megmarad, amennyiben nem nyomja el ezt a képességet magában, vagy ameddig nem nyomja el benne más. Ez mindenféle népcsoport, kultúra, szocio-kultúra esetében igaz. És mivel a gyermek a családjában tanul és fejlődik, ezért egyikük sem szorul foglalkoztatásra: segítség nélkül is képes lesz eljutni arra a fejlettségi szintre, amit a környezete tőle megkíván. Fontos, hogy a környezetéhez képest, nem ráerőltetett külső normákhoz képest fog a gyermek fejlődni.

    A cigány kisgyermekek nem elmaradottak, csupán másik szocio-kulturális háttérhez nevelődnek hozzá. Akkor lennének elmaradottak, ha segítség és direkt fejlesztés nélkül egyikük sem lenne képes elsajátítani a saját szocio-kulturális háttere szerinti fejlettségi szintet. A cigány kisgyermekek nem álfogyatékosak a saját kultúrájuk szerint- a miénk szerint azok. És számtalan természeti nép álfogyatékos a mi mércénk szerint. Csak őket távol a külvilágtól senki sem méri, ezért senki senki sem érzi szükségét a fejlesztésüknek. Ők maguk sem.

    A cigány gyerekek problematikája nem arról szól, hogy fejlesztés nélkül nem képesek fejlődni. Nekik a szocio-kulturális környezetükkel vannak komoly aggályok a mi meghatározásunk szerint. Ők is, csakúgy, mint minden gyermek, a saját hátteréhez nevelődik hozzá. És ebben a cigány kisgyermekek sem rosszabbak, mint mások: ők is prímán hozzáfejlődnek a saját szocio-kulturális hátterükhöz. Csak éppen ennek a háttérnek a színvonala nekünk nem elég magas, így elmaradottnak címkézzük őket az ismereteik alapján. És ez a megdöbbentő: az ismereteik és nem a képességeik alapján. Pedig a kérdés nem az, hogy egy gyerek birtokában van-e a megfelelő mennyiségű ismeretnek. A kérdés sokkal inkább az, hogy megvan-e hozzá minden képessége, hogy ismeretet szerezzen és fejlődjön. Mert ha megvan, akkor csak idő és motiváció kérdése, hogy mikor szerzi meg az ismereteket. Ha nincsenek meg a képességei, csak ismeretei vannak, azzal sokkal rosszabbul járunk...

    Még azt hozzátenném, hogy a cigány-kérdés ezen a ponton inkább szociális, semmint pedagógiai kérdés. A cigány szülőktől azt várják, hogy működjenek együtt abban, hogy mások az ő gyermekeiket egy feléjük teljesen ellenséges kultúrához neveljék hozzá. Azt is elvárják tőlük, hogy a gyermekeiket örömmel bízzák olyanokra, akik nagy százalékban maguk is erős előítéletekkel bírnak a cigányokkal kapcsolatban. Nem csoda, hogy nem kooperálnak. Hiába gondoljuk, hogy mi csak jót akarunk nekik, ha az előítéleteink hangosabban beszélnek, mint a segíteni akarásunk... Ezzel csak azt mondom, hogy a cigány kisgyermekek esetében nem az a gond, hogy nem fejlesztették őket a szüleik direktben, hanem az, hogy az ő szocio-kulturális hátterük nagyon különbözik a miénktől. A közeledési kísérlet bizalmi alapon hiúsul meg, de ennek semmi köze a cigány gyermekek tanulási képességeihez, sem ahhoz, hogy azonos kultúrában élő gyerekek esetében miért tartod indokoltnak a rendszeres fejlesztést.

    VálaszTörlés
  12. A spontán játékhoz pedig szerintem nem kell sok dolog, csak nagy fantázia- az meg mindenkinek van. Mi jelenleg egyetlen szobában lakunk anyukáméknál, a négy gyerekkel és a férjemmel, de a gyerekek nem szoktak unatkozni.:)

    A részképesség-problémák esetében egyáltalán nem lehet tudni, hogy tartós problémáról, vagy egyszerűen a normális fejlődés egy variánssáról van-e szó. Ezt az idő fogja megmutatni, és szerintem semmiképp sem ötéves kor előtt.

    Otthon, a mindennapi élethelyzetekben is kiderül, ha baj van. Az, hogy a gyerekekkel otthon vagyunk, nem jelenti, hogy ne látnánk, hogyan és mit rajzol, hogyan szalad az udvaron, hogyan kap el egy labdát, hogyan öltözik és reagál bizonyos utasításokra, képes-e megtanulni, hogy jobb meg bal, fent és lent, valamint hogy hogyan tartja a ceruzát. Tudom, ennél jóval több dolog is benne van, de ha valódi a probléma, az nem marad tünetmentes, és azt már az ember otthon is észreveszi, ha jól figyel. Az otthonlétünk nagyrészt erről szól: mindenestől megismerni a gyerekeinket. Nem a szakember, hanem a szülő képes jobban megismerni őt, ha veszi a fáradságot. Erre van otthon lehetőség, sőt, erre csak otthon van lehetőség, de ez csak egy lehetőség otthon- nem automatizmus.

    Eszter, ne érezd rosszul magad a hozzászólások miatt. Ha nem oldódik meg a dolog, akkor is beszéltünk egy jót itt, és gyanítom, nálad is lesz még lehetőség ezt folytatni valamikor. Köszi a kedves szavakat a végén. Nektek is ugyanezt kívánom. Szeretettel: Eszti

    VálaszTörlés
  13. Többeknek is reagálnék itt, ha nem baj. :-)
    Virág, köszi, hogy leírtad a történeteiteket, nekem nagyon sokat mond, a blogodat is ezért olvasom olyan szívesen, illetve azért, mert csodálom a kreativitásodat, a hatalmas lelkedet és igyekszem tőled tanulni.
    Eszti, nagyon kíváncsi leszek az említett írásodra - az igazat megvallva nagyon szeretem itt nálad vagy akár nálam boncolgatni a különböző témákat, kivétel nélkül mindig építő, bármi is legyen a véleményünk, hasonló vagy eltérő. Mindig elgondolkodtatnak az eszmecseréink és szerintem ez a legtöbb, amit egymásnak adhatunk.
    Eszter, veled ezt a beszélgetést, remélem, személyesen is folytathatjuk! (Milyen jó, hogy egymás közelében lakunk :-) )Kíváncsivá tettél, több dolog miatt is. Ami leginkább érdekel, hogy mi a tudatos fejlesztés abban, amit Rékával csinálok. Pontosítanék: lehet, hogy tudatos, hiszen tudatosan válaszolok a kérdéseire, tudatosan énekelgetek, verselek, mesélek neki, stb. Tudatosan, mert tudom, hogy szereti, hogy hasznára válik, hogy minőségi időt töltünk együtt. De soha nem tervszerű, mindig a gyerek adott érzéseihez, kíváncsiságához, érdeklődéséhez igazítom. Nálunk nincsenek projectek, nem tervezem el előre, hogy megnézzük a repülőgépmúzeumot, csak elviszem oda Rékát, amikor már hetek óta ő maga beszél róla. Sosem mesélek neki tervezetten, mindig arról mesélek, amit ő kér. Nem tanítok célirányosan dalokat, verseket - énekelgetek, gitározgatok nekik spontán, érzésből és mindig van olyan, amire felfigyel, amit elkezd ő is velem énekelni. Nem tervezem el soha, hogy akkor ma a konyhában tevékenykedünk - ha odajön a gyerek, hogy ő is segíteni akar, akkor felrakom a konyhapultra és igyekszem a munkafolyamatok között olyat találni, amit képes megcsinálni. Csinálja, amíg tetszik neki, aztán ha menni akar, hagyom. A biciklizést nem tanítottam neki, csupán elérhető számára az összes kerti játék, amikor kimegy és ő választ. Egyik nap azt vettem észre a konyhaablakból, hogy Réka biciklizik.
    Igazad van, tudatos vagyok. És tudatosan nem tervezek.
    Az általad említett cigány lánnyal kapcsban: annak idején még szegény Balog doki mesélte (többek között, de pl. rendőr ismerős is) hogy dívik a cigányok között - pláne a Munkás utcai cigányoknál, ahol ez a lány is él - hogy a várandós asszony hasába a férje nagyot rúg, mert tudják, hogy fogyatékkal született gyerekek után több pénzt kapnak az államtól. Durva, de igaz. És még valami: itt Esztinek adok igazat, miszerint a cigány gyerekek szocio-kultúrális háttere totál más, így ők valóban szocializáltak - a saját normáik szerint.
    A spontán játékról pedig: te pontosan tudod, hogy nálunk végképp nem gyerekbarát a terep. Nálatok sokkal több lehetősége van a gyerekeknek játszani, mint nálunk, a hely is jóval több erre. Így ha a spontán játékhoz körülmények kellenének - már azon kívül, hogy a gyereket hagyjuk kibontakozni az adott helyen és időben - akkor az enyémeknek esélyük se lenne spontán játszani. Mégis megteszik. De beszéljünk majd ezekről a dolgokról, mert nagyon is érdekel, te hogyan látod. :-)
    Puszi mindenkinek! :-)

    VálaszTörlés
  14. Halihó Eszti!

    Én is szeretem az együttgondolkodást, engem is inspirál, főleg, hogy fel sem merül a sértődés lehetősége.
    Én most ezt a gondolatot lezártnak tekintem, majd néhány hónap múlva térjünk vissza rá, ki hogy látja, változott-e a vélemény, hogy működik a gyakorlat, milyen hatása van a gyerekekre.

    Szeretnék majd néhány vitaindító témát még Veled kapcsolatban, engem nagyon izgat most a MESE kérdése. Kell-e, hol a helye, zavarja-e a gyereket, hogy a mese csak mese, a Biblia viszont történet? Illetve: milyen módszerek megengedhetőek a Biblia feldolgozásakor: bábozás, történet eljátszása, mennyire problémás, ha a történet rögzül, nem a tanulság. ÉS a mindennapi konfliktushelyzetekben hogy lehet a Szentlélek meghallására "nevelni" a gyereket.

    Szép estét, Eszter

    VálaszTörlés
  15. Szia Eszter!

    Nagyon jó témákat boncolgatsz! Beszállok szerintem.:)

    Visszatérhetünk majd még erre a mostanira, bár szerintem fontos, hogy ne a tapasztalatok, hanem az elvek erősödjenek meg bennünk. Szeretem mások tapasztalatait olvasni, de még inkább szeretem az alapelveket, amelyek mentén az életünket be lehet rendezni. Ha az alapelveink az Igén alapulnak, akkor szilárdak. A tapasztalatokat viszont sokféleképpen lehet értelmezni.

    Köszi az együtt gondolkozást, Eszter, nekem jól esett.:)

    További szép estét neked is.

    VálaszTörlés
  16. Sziasztok!

    Nagyon tetszik a téma, amit boncolgattok. És valahogy mindenkivel együttérzek, egyetértek. Eleve csúszós a talaj, a fogalmak miatt, mert a tudatosság tág fogalom. Elmondom, amit a saját fejlődésemen megértettem. Egyik: tudatosan, vagy nem tudatosan, vagy csak azért mert én könyörögtem érte édesanyám temérdek mennyiségű mesét olvasott nekem. De tényleg TEMÉRDEKET. Még most is a mesék állnak a legközelebb a szívemhez, és egyetértek a terápiás jellegükkel. Egy elég zűrös családban is a Bibliai történetekből megismert Isten és a mesék együtt sok vígasztalást nyújtottak. Isten a személyességben, a szeretettségben, a biztonságérzetemben, a mesék pedig a helyzetfeldolgozó képességeimben. 2 és fél évesen a mániám miatt már ismertem a betűket, 4 évesen folyékonyan olvastam, az iskolában minden elsőre ment stb. stb. DE! Két dolog van, ami nagyon nem megy. Az kapcsolatteremtés és a mozgás. Babaként nagyon nyugodt termésettel lettem megáldva, vagy inkább a szüleim. Ha leültettek bilire én estig ott ültem, ha letettek az ágyba egy darab ronggyal, estig elpepecseltem vele. Soha életemben nem unatkoztam. De szinte alig mozogtam, és nem vágytam sűrűn a gyerekek közé. A szaladgálás se ment, a tornaórák sem, hamar fáradok. Vannak lyukak a motorikus késségeimben. persze ezeket azóta tudatosan igyekszem fejleszteni, és sikerrel, egyre egészségesebbnek érzem magam, nem veszett el semmi, de amit el szeretnék mondani ezzel az az, hogy emberek vagyunk, hibákkal, és saját nevelésünk, vagy a közvélemény miatt, vagy mert spontán nem adódik rá lehetőség eszünkbe sem jut bizonyos dolgokat, ingereket a gyerekünknek biztosítani. Elég azt megnézni, hogy köztünk is van aki a természetben nőtt fel, a másik pedig tömbházban, és legmélyebben mondjuk egy iskolai kiránduláson érintkezhetett a természettel. Körülmények. És igen, néha lehet tervezni, hogy bizonyos ingerek ne maradjanak ki a gyerek életéből. Aki nem kell anyunak segítsen csirkét meg malacot etetni, az valószínűleg vágyik majd, hogy elmenjen egy állatkertbe stb. Mivel vannak belém ivódott minták, szokások(jók és rosszak), én úgy érzem, hogy egy nagyfokú tudatosságra van szükségem, hogy a gyerekemnek többet is megmutassak mint amit én láthattam, mert lehetőségek vannak, ha nem is anyagiak. Nekem nem jön spontán a bábozás, mert én nem tudom azt hogy kell! Nem jön spontán a mozgás, mert nem tudom hogy kell! Igenis utána kell olvasnom, melyik mozgás mit és hogyan fejleszt. Nem ideális élettérből származom, amit Isten megtervezett és amire kódolta, tervezte az embert, hogy minden spontán mehessen. Nekem már harcolnom kell azzal, hogy mi a jó és mi a rossz. Tudnom kell arról, hogy a száz évvel ezelőtti gyerek miért tudott spontán egyenesen ülni, én pedig miért ülök spontán görbén. Hogy a 8O éves nagymamám miért tud a cseresznyefa legtetejébe felmászni, nekem meg miért reszket a lábam már a létrán. Hogy a nővérem miért küszködik önbecsülési zavarokkal, és én az évekkel később született, másképp nevelt gyerek miért nem.
    Nekem tudaos erőfeszítés, hogy amit rosszul szoktam meg, abból megváltozzam és ne örökítsem át a gyerekre. Ezért nekem van listám arról, mi az ami természetes módon része kell legyen egy csecsemő és egy ovis életében, és van gyűjteményem, hogy ezt milyen játékokkal, tevékenységekkel lehet észrevétlenül elhelyezni az életében. De maximálisan megértem, ha nektek erre nincsen szükségetek. Hiszen nem vagyunk egyformák, ami nektek spontán jön, és anyai ösztön, amit otthon biztosít, az lehet egy másik édeasnyának nem annyira természetes.

    VálaszTörlés
  17. Folytatása az előzőnek:
    Nekem még ahhoz is módszerre, tudatosságra volt szükségem, hogy a lakásomat rendbetartsam, nem hogy még egy gyereket felneveljek. Nézzünk körül, nem mindenkinek annyira természetes, hogy a gyerek kérdéseire válaszoljon, leüljön vele játszani stb. Ha mindenki anyai ösztönei ilyen jól működnének, nem lenne ennyi szenvedő és problémás gyerek. Sokan nem tudják mit jelent Isten szerinti nőnek, anyának lenni, milyen az ideális otthon, ahol a gyerek az élethelyzetekből jót tanul. Ha valaki ezt felismeri, annak bizony erőfeszítéssel, utánaolvasással, tudatossággal jár a folyamat. Az a nő igenis be kell majd tervezze, hogy a saját mintái ellenére üljön le foglalkozni a gyerekével.
    Meg tudom érteni, ha egy gyógypedagógus a tudását beleszövi a gyereke nevelésébe. Mert miért baj, ha tudatosan olyan tevékenységeket is mutat a gyereknek, amely fejleszti a finommotorikus készségeit?? Vagy akár több készséget egyszerre. Könnyebb ezt előre megtenni, mint akkor mikor már baj van. Ha a tevékenység a gyereknek is tetszik és nem erőltetés, és van lehetősége spontán játékra is, akkor miért ne?
    HUHH..Hosszú lettem, tudom.

    Enikő

    VálaszTörlés
  18. Enikő, örülök, hogy hosszú lett, mert ez épp így volt jó.:) És nagyon fontos gondolatokat hoztál: más szemszög, más megvilágítás, de az nem baj.

    Tökéletes kontra tökéletlen: én így nevezném az általad felvetett dilemmát. Mert arról van szó, hogy ahhoz, hogy egy gyerek ideálisan fejlődjön, önmagunkon felül kellene biztosítanunk neki a szükséges ingereket. Viszont erre egyikünk sem képes, hiszen kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindannyian nélkülöztük a 100%-ban Isten terve szerinti neveltetést. Adott tehát egyik részről a gyerek, aki sohasem fog ideálisan fejlődni, ha én a tökéletlen szülő nevelem őt: hiszen mire levetkőzöm vagy feldolgozom a múltamat, és megpróbálok rendszert vinni az életembe Istenhez igazítva a dolgaimat, addigra a gyerekeim megnőnek, sőt, lehet, hogy a megváltozáshoz egy élet is kevés...

    Ha ebből a szemszögből nézzük a dolgot, akkor tényleg nincs mit tenni: muszáj szisztematikusan fejleszteni, muszáj rendszert vinni oda, ahol egyébként nem biztos, hogy lenne. És ezzel együtt persze azt is érezzük, hogy szakemberekre van szükségünk a gyerekeink formálásában, mert mindenki más sokkal kompetensebb a feladatunkban, mint mi, szülők.

    De van egy másik szemszög is. Isten terveiben ugyanis szerepel a mostani állapot is. Ő nem ideálban gondolkozik, hanem a jelen helyzetben: arról a helyről és szintről, ahol az életünkben most vagyunk hív meg minket a Vele való közösségre és egy természetfeletti életre. Én abszolút ebben a természetfeletti életben látom a dilemma feloldódását.

    Mert igaz, hogy nem vagyunk tökéletesek. Igaz, hogy van egy múltunk és van egy neveltetésünk/családi hátterünk, amit nem lehet csak úgy levetkezni, amikor a gyerekeinkkel foglalkozunk. DE van egy mindentudó hatalmas Istenünk is, Aki nem jön zavarba egy ilyen helyzetet látva. Ő bele akar szólni és bele akar avatkozni az életünkbe a legmélyebb szintekig. Ő képes átformálni mindazt, ami elromlott a múltban. Valójában egyedül Ő képes megváltoztatni azokat a dolgokat bennünk, amiket senki más nem tud megváltoztatni - még mi magunk sem.

    Istennel tehát merőben más lesz a helyzetkép. Ővele nem lehetetlen a gyerekeink eléggé jó szüleivé formálódni. És ez nem jelent tökéletességet, de a Mester keze alatti folyamatos változást igen. Ez utóbbi pedig maximálisan a mi felelősségünk.

    Tudod, sokszor érzem azt, hogy minket, szülőket, annyira leköt a gyerekeink készségeivel való foglalkozás, hogy már nem marad időnk meg energiánk az igazán fontos dolgokra... Pedig az Istennel való szoros kapcsolat kihat a mindennapjainkra és a gyerekeink nevelésére is. Istennek ugyanis nagyon konkrét mondanivalója van arról, hogy hogyan neveljük a gyerekeinket. Ő vezetni akar minket az apróbb részletekkel kapcsolatban is.

    Őrá kellene figyelnünk, az szerintem sok rendszernél többet ér. (Ezt úgy mondom, hogy régebben én is a rendszerek híve voltam, és most is szeretem a jól megtervezett napokat. De mégsem ez a mozgatórugója a napjaimnak, hanem Isten vezetése.)

    VálaszTörlés
  19. Isten tehát késszé tud tenni mindenre: az anyaságra is. És fel tud szabadítani a múlt terhei alól. Nem a terheinkre kell nézni, meg a múltunkra, hanem arra, hogy kicsoda Isten és mire képes Ő az életünkben. Adott esetben nagy kihívás szembenézni a múltunkkal és megtanulni önmagunkat a magunk valójában látni. De erről a pontról tovább kell mozdulni, és meg kell találni a megoldást az Úrban. A helyzetünk, a problémáink, a gyerekeinkkel való kapcsolatunk és az egész életünk megoldását. Mert Nála van. Bár ott keresnénk mindig! Az Ő kegyelme elegendő, és Ő meg is adja azt nekünk, hogy mi is továbbadhassuk mindenkinek.

    És nem baj, ha egy gyógypedagógus szülő teljes valóját beleadja a gyermekével való közös életbe. De ha rendszert csinál valamiből, ami spontánnak van kitalálva (az anyaság), az szerintem nem túl jó. És én nem látom azt a különbséget a spontán és a kevésbé spontán anyák között, amit te látsz. Mindegyikünk tökéletlen, de Isten mindegyiket késszé tudja tenni, hogy a gyerekei felé szolgálni tudjon. Isten arra hívott el minket, hogy a gyermekeink anyja legyünk. Ha engedjük, hogy ebben a dologban is Ő legyen az Urunk, akkor Ő ad annyi kegyelmet, amennyi a feladatunkhoz kell. (Ráadásul a Vele járás folyamatos formálódás is.) Én ebben látom a tökéletes kontra tökéletlen dilemma megoldását.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok