"Mit adsz a gyerekeknek? Hogyan? Mikor? Hogy ébreszted fel, elégíted ki a kíváncsiságukat? Mit teszel a fejlődésük érdekében?"
A természetes kíváncsiság és a spontán tanulásra való képesség fogantatásától fogva minden kisgyermekben megvan. Nem kell megtanítani, hogy kíváncsi legyen, mert úgy születik, hogy az. Nem kell felébresztenem a kíváncsiságát, hiszen az az alkalmas időben bármely felnőtt közbeavatkozása nélkül is természetesen feléled a gyermekben.
Egy dolgot tehetek a gyermekem fejlődéséért, az pedig az, hogy tudatosan megóvom a veleszületett természetes kíváncsiságát és a spontán tanulásra való képességét. Úgy tudom megóvni, hogy én, mint szülő, nagyon tudatosan nem avatkozom közbe: nem akarom irányítani, megtanítani, terelni, fejleszteni a 0-5 éves korú gyerekemet.
Azért nem akarom, mert tudom, hogy gyermekemnek a közbeavatkozásomtól függetlenül megvan rá minden képessége, hogy tanuljon, és ezt meg is fogja tenni, ha nem nyomom el benne az Úr által beletett kíváncsiságot. Azt, hogy elnyomom az érdeklődését és a természetes tanulási kedvét, én nagyobb veszélynek látom, mint azt, hogy a gyerekem nem fejlődik rendesen. Egyáltalán mi a ’rendes’ szó definíciója? 'Úgy, mint mások'? Mindenki egyedi, és ha egy gyermek egészséges, akkor meg fog érni a kellő időben: akkor, amikor neki kell. Nem érdemes siettetni.
A gyermek nem akkor érik meg, amikor az irányelvek vagy a szakemberek előírják, sem akkor, amikor a szülő elvárná. Mindennek megvan a rendje a nap alatt, és a kisgyermekek fejlődésének is. Ebbe mi legtöbbször csak belerondítunk, amikor próbálunk 'segíteni' nekik a fejlődésben.
Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon szuper dokumentumfilm, tavaly készült, az angol címe Babies. Négy, a világ egymástól nagyon távoli táján élő kisbaba életéről és fejlődéséről szól, születésüktől egyéves korukig. A film érdekessége, hogy nagyon keveset beszélnek benne: a kamera időről időre csak le van állítva egy sarokba a házban, és veszi az aktuális kicsit. Nagyon jól meg van csinálva az egész, profi volt a stáb, az látszik, de a mondanivaló az, ami szerintem nagyon idevág.
Az ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik kultúrában élő család nagyon eltért a másiktól: két anya intenzíven fejlesztette, foglalkoztatta a gyerekét, a kettő másik azonban nem tette ezt a mi definícióink szerint, mert ott ez nem volt szokás. Mégis: akármennyit foglalkoztak vagy nem foglalkoztak is az apróságokkal a szüleik, egyévesen mindegyik körülbelül ugyanazt tudta. Tehát nem a szülői foglalkozás intenzitása, hanem a gyerek Istentől kapott tanulási képességei voltak az abszolút mérvadóak.
Az Úr kitalálta, hogy a tanulás hogyan működik: nekünk nincsen más dolgunk, mint együtt mozdulni a gyerekünkkel. Nem kell őket fejleszteni. Nem kell a kíváncsiságukat felturbózni. Szükségtelen, sőt inkább káros is, ha beavatkozunk. Én így látom.
"Spontán élethelyzetekben - szervezés, irányítás nélkül elő tud-e jönni minden, amire szükségük van: ismeretben, élményben, képességfejlődésben?"
Nagyon fontos, hogy definiáljuk, hogy szerintünk a gyerekünknek mire van szüksége. Szerintem elsősorban Jézus Krisztusra, ezenfelül szeretetteljes kapcsolatokra a családon belül, valamint az ismeret svédasztalára, amiből bármikor a kedve szerint válogathat, amint neki tetszik.
Gyakran az a baj velünk, felnőttekkel, hogy nem látjuk át, mire van valójában szüksége a gyerekünknek. Valóban ismeretekre, készségfejlődésre és élményekre? Nem inkább arra, hogy megértse a helyét Isten teremtett világában? Hogy megtanulja Istenre bízni az életét és hogy a bűnei megbocsátást nyerjenek? Nem arra van szüksége, hogy a családból kiindulva megtanuljon szeretve szolgálni másokat? Igen, ezek lelki-szellemi dolgok, és látszólag semmi közük a fejlesztéshez/foglalkoztatáshoz. De mégis van.
Minden ismeret Istentől származik, de Ő elsősorban mégsem ismeretben gondolkozik, hanem kapcsolatokban. Ő azt akarja, hogy kapcsolatba kerüljünk és kapcsolatot ápoljunk Ővele. Azt is akarja, hogy a Vele való kapcsolatunk az emberekkel való kapcsolatainkat is gyökeresen megváltoztassa a szeretet erős alapjain.
Látható tehát, hogy nem az ismeret az, ami Istent lázba hozza, hanem a velünk való kapcsolata. Így nekünk sem az ismeretek átadásáért kellene lelkesednünk, hanem elsősorban azért, hogy kapcsolatot építhetünk a gyermekünkkel, ami majd segíteni fogja őt abban, hogy kapcsolatot építhessen a Teremtőjével. A képességeket és élményeket is csak Őbenne élhetjük meg teljesen. Ezért elsősorban nem arra kell törekedni, hogy minél több hasznos ismerettel tömjük meg a gyerekünk fejét, hanem hogy Isten kegyelméből valami módon elérjük az evangéliummal a szívét.
Gyermekévei alatt arra kell törekednünk, hogy megtanuljon szót fogadni a szüleinek, megtanulja a teremtett világot Isten alkotásaként szemlélni ,és ebben meglelnie a saját helyét, amit Isten neki szánt. Szellemi alapozás- ez az, amit tudatosan és szervezetten (is) kell tennünk. Minden más (részképességek, ünnepek ismerete, alapvető készségek) spontán fognak elsajátításra kerülni az együtt töltött évek folyamán. De hogyan??
Otthon a napjainkat a gyermekünkkel szoros együttlétben töltjük, miközben végezzük a háztartási feladatainkat, és azokat a ’felnőtt dolgokat’, amik hozzátartoznak az életünkhöz. Meg vagyok győződve, hogy az otthoni tevékenységeink és mindaz, ami a családunkkal otthon történik, tökéletesen alkalmas arra, hogy beszélgessünk róla, s ezen keresztül ismeretet adjunk át. Napról napra… spontán. Maguk a tevékenységek arra is alkalmasak, hogy spontán fejlesszék a gyerekünket, tehát csak be kell őt vonni a dolgokba, amiket végzünk.
Az, hogy nem tervezzük, hanem csak meglovagoljuk a hullámokat, amikor egy lehetőség adódik, nagyobb ráhangolódást igényel tőlünk, mintha csak elterveznénk és megvalósítanánk a gyerekünkön, amit kitaláltunk. De ezáltal a kapcsolatunk is elmélyül, mert meg kell őt ismernünk és rá kell hangolódnunk, ha azt szeretnénk, hogy öröm és ne nyűg legyen az együtt végzett munka.
Minden nap egy új lehetőség valami fontosnak a megtanulására. De nem azért, mert mi egész éveket látunk tételesen lebontva magunk előtt, hanem azért, mert tudjuk, hogy Isten jó terve egy gyerek számára az, hogy a szülei közelségében élve mellettük azzá formálódjon, aminek Ő tervezte őt. És ebből a tervből természetesen nem marad ki a tárgyi ismeretek és a mindennapos képességek elsajátítása sem. Csak nem úgy, hogy közben a hangsúly az otthonoktatásban áttolódik az oktatásra. Nem így.
Hanem életközösségben, mint ahogyan a tanítványok éltek Jézussal. Minden szükségeset megtanultak, és nem csak szellemi igazságokat, hanem gyakorlati dolgokat is, melyek később fontosak lettek nekik a szolgálatban. El kell hinnünk, hogy Istennek nem a szakmai kompetenciánkra van szüksége ahhoz, hogy sikeressé tegye az gyermekeinkkel itthon töltött életünket, hanem a szívünkre, amely Őérte és a gyermekeinkért ég! Nem az ismeretátadásért kellene égnie, hanem azért, hogy a gyermekeinkkel megszerettessük az Ő útját. Ez egy élet munkája- és hiszem, hogy elsősorban ezért vagyunk otthon.:)
Természetesen Isten senkitől sem várja, hogy mindenestől hajítsa sutba a meglévő ismereteit és kompetenciáit. Azokat azonban az Ő rostáján kell megrostálni, mielőtt otthon, az Ő dicsőségére bevethetnénk őket. Mert amit egy világi főiskolán vagy egyetemen megtanultunk, az lehet, hogy istenfélő otthonunkban alkalmazva inkább károkat okoz, semmint használ.
Azt írtam, hogy "lehet". Mert meg kell vizsgálni az Ige mérlegén mindazt, amit eddig tanulásról, tanításról, nevelésről és a feladatainkról gondoltunk/tudni véltünk. Szemléletmódot szemléletmóddal, kijelentéseket és irányelveket kijelentésekkel és irányelvekkel összevetve. Muszáj, hogy az Úr vezessen. Napról napra. Máskülönben kudarcra vagyunk ítélve.
"És mit teszel, ha azt látod, hogy unatkoznak?"
Az unatkozás szerintem tipikusan egy olyan tünet, amely a túlfoglalkoztatott gyermekekre jellemző. Ha engedem, hogy mindegyikük feltalálja magát és nem szórakoztatom, sem nem fejlesztem őket feleslegesen, akkor semmi sem fogja túlstimulálni az agyukat. Ha nem szoknak hozzá a túlstimuláláshoz, akkor nem fognak unatkozni, amikor nincsen, aki szórakoztassa vagy fejlessze őket. Ha megtanulnak a saját érdeklődésük-vezérelte dolgokat csinálni, akkor nem fogják igényelni, hogy mások szórakoztassák vagy foglalkoztassák őket.
A fentiek miatt én kétségbeesnék, ha a gyerekeim unatkoznának, mert az azt jelentené, hogy túlságosan sok 'előemésztett', félkész ismeretet adok nekik, ami miatt eltunyult az érdeklődésük. Ebben az esetben a túlfoglalkoztatást igyekezném megszüntetni, és szerintem ez maga után hozná, hogy megszűnne az unalom is.
"A mérésekkel kapcsolatban: a részképességek fejlődésére érdemes jobban figyelni, mert később ezek határozzák meg az iskolai beválást."
Igen, tudom, hogy így van. Viszont nagyon keveset ismerünk abból a folyamatból, ahogyan ezek a részképességek egyénenként a gyermekeinkben kialakulnak. Van, amikor egyszerűen csak több időt kell hagyni nekik.
"Az, aki óvodába jár, kap egy tudatos, minden fontos képességre kiterjedő fejlesztést. Mivel az enyéim nem járnak, én jobban fogok ezeknek a részképességeknek a fejlődésére figyelni. Lehet, Te csak azt látod, valamiért nem halad a gyereked az olvasásban, írásban, valamilyen típusú feladatokat nem tud olyan jól teljesíteni. Közben pedig egy részképesség: pl.: rész-egész látás, téri tájékozódás... full gyenge nála. Ezek a tesztek ezeket a gyengeségeket szűrik, hogy még a probléma megjelenése előtt lehessen segíteni- a célzottabb odafigyeléssel. Erre pedig minden gyereknek szüksége van- hangsúlyozom, ezt az óvodában kiszűrik.... kérdés, a mi otthonmaradó gyerekeinknél meglátjuk-e ezeket a gyengeségeket? Megint csak az a kérdés: spontán helyzetben előjönnek-e ezek? Észreveszed-e ezeket?"
Igen. Úgy hiszem, hogy egy szülő, aki egész nap jelen van és folyamatosan látja a gyermeke fejlődését, képes észrevenni, ha gond van és megtenni a szükséges lépéseket. Ha gond van- nem előbb. Mindenféle vizsgálat abból a negatív állásból indít, hogy megkeressük a problémát. A gondot keresik, még ott is, ahol nincsen. Ahol meg van, ott gyakran nem látják meg, vagy nem időben.
Számomra kérdés, hogy ha az óvoda olyan szuperül szűr és olyan nagyszerűen felkészít, akkor miért van az, hogy egyre több gyermek kerül részképesség-zavarral iskolába, úgy, hogy erről senki sem tud? Ma a legtöbb kisgyerek több évnyi óvodába járás után kerül iskolába, így ezt nem lehet mással magyarázni, csak az ovikkal. Persze telezsúfolt csoportszobákban erősen kétséges, hogy az egyéni fejlesztés meg tud-e valósulni. De ha nincs egyéni fejlesztés, akkor az, ami az oviban folyik, minimum nem hatékony.
A szűrővizsgálat pedig igencsak korlátozott lehetőségekkel bír. Egy adott időpontban mér, s egy gyereknek lehet éppen rossz napja, amikor gyengébben teljesít, mint amire egy jobb napon képes lenne. Ráadásul minden vizsgálatnak van hibaszázaléka, s az eredményeket többféleképpen is lehet magyarázni: előfordulhat, hogy a vizsgálatot végző személy 'szakmai' megítélése ellentmond egy másik vizsgálatot elvégzett másik személy 'szakmai' véleményével. És lehet, hogy egy harmadik vélemény az előbbiekhez képest egy harmadik 'ítéletet' mondana ki. Olyan ez, mint az iskolai osztályozás. A rossz tanulónak mindenki hajlamosabb rossz jegyet adni... Ha már rákerült a ’részképesség-zavaros’ címke, akkor nehéz nem eszerint bánni a gyermekkel.
A probléma megjelenése előtt pedig szerintem képtelenség szűrni, mert ha vannak tünetek, akkor azt a szülő is észreveszi- ha pedig nincsenek, akkor a szakember sem. Viszont fennáll a lehetőség, hogy a sok-sok vizsgálat és teszt előbb-utóbb kimutat majd valami ’fejlődési zavart’, amit aztán majd orvosolni kell. Pedig elképzelhető, hogy csak arról van szó, hogy egy gyerek a saját egyéni üteme szerint fejlődik, úgy ahogyan a génjei meghatározzák. Lehet, hogy nem akkor alakul ki a rész-egész látás, amikor a szakemberek szerint kellene- de amikor viszont mégis kialakul, akkor kialakul, és akkor az a gyerekünk számára éppen időben lesz.
Természetesen vannak esetek, amikor szükséges a vizsgálat, de ilyenkor a szülő is érzi, hogy gond van.
Az még egy érdekes kérdés, hogy vajon a zseniknek hány százaléka lenne kikiáltva részképesség-zavarosnak, ha mindenféle szűrővizsgálatokra vitték volna őket. Ha tudnánk, hogy ’problémásak’, az jelentene bármit is?
A részképesség-zavar az egy címke. Jobb lenne azt mondani, hogy 'másképpen tanuló gyermek'. Mert tény, hogy képes tanulni -az esetek nagyobb részében nem is akárhogyan- csak hagyni kéne, hogy úgy tegye, ahogyan neki jó, és nem úgy, ahogyan szerintünk tennie kellene.
Az is elgondolkoztató, hogy az esetek egy részében nem is valódi részképesség-zavarról van szó, csak arról, hogy nem akarjuk kivárni, amíg kifejlődik, mert már ennyi éves, és már ’muszáj lenne’ ezt és azt tudnia. Az iskola miatt van ez, mert ott sokat számít, ha egy harmincas osztályba bekerül 3 ’dis-es’ gyerek: úgy már igen nehéz kooperálni, s a címke legalább segít távol tartani néhányukat, így egy problémával kevesebb lesz a tanárnak. Megértem őket is, de ettől még a helyzet messze nem ideális.
Otthon viszont nem számít, hogy egy gyerek a képességei szempontjából átlagos vagy nem átlagos, mert otthon nincsen átlag. Egyén van, aki a számára megfelelő tanulási módot meg tudja találni, és ebben a szülő képes őt segíteni, ha ráhangolódik a gyermekre.
"Nekem szükségem van arra, hogy tudjam, az átlaghoz képest hol tart a gyerekem, szerintem ez nem meglepő."
Megértem, és a szakmádból adódóan logikus is. De ahhoz, hogy tudd, hol tart, neked nincsen szükséged tesztekre és vizsgálatokra: te látod őt napi szinten és tudni fogod, ha gond van.
Igazából nekünk, akik a gyermekeinkkel otthon vagyunk, az 'átlag', mint olyan, nem is létezik: mindenki egyéni összetétel, különféle képességekkel, és a család minden egyes gyermeke megismételhetetlen mesterműve Istennek, akit nekünk, szülőknek meg kell tanulnunk. Mindez nem kis kihívás.:)
Ez az említett Babies c. film angol előzetese
(hagyd, hogy betöltődjön, máskülönben folyton meg fog akadni)
(hagyd, hogy betöltődjön, máskülönben folyton meg fog akadni)