Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. május 14., szombat

Ovis korú gyerekek fejlesztése otthon

Nemrég egy új blogba kukkantottam bele. Az írója, Eszter, egy olyan gyógypedagógus anya, aki a gyermekeit nem járatja oviba, mert majd otthon szeretné tanítani őket. Volt egy eszmecserénk a blogján, ami engem további gondolkozásra késztetett. Az alapdilemma az, hogy vajon szükséges-e a korai években tervszerűen fejleszteni a gyermekeinket, illetve van-e értelme szakmai tesztek és vizsgálatok segítségével időről időre mérni és vizsgálni az ő fejlődésüket. Eszter hozzászólására ezzel a bejegyzéssel reagálok, olyanformán, hogy az ő gondolatai és kérdései mentén rendeztem formába az enyémeket. Szóval 'komment helyett blogok róla' következik, továbbra is képtelenül, vagyis képek nélkül.:)


"Mit adsz a gyerekeknek? Hogyan? Mikor? Hogy ébreszted fel, elégíted ki a kíváncsiságukat? Mit teszel a fejlődésük érdekében?"

A természetes kíváncsiság és a spontán tanulásra való képesség fogantatásától fogva minden kisgyermekben megvan. Nem kell megtanítani, hogy kíváncsi legyen, mert úgy születik, hogy az. Nem kell felébresztenem a kíváncsiságát, hiszen az az alkalmas időben bármely felnőtt közbeavatkozása nélkül is természetesen feléled a gyermekben.

Egy dolgot tehetek a gyermekem fejlődéséért, az pedig az, hogy tudatosan megóvom a veleszületett természetes kíváncsiságát és a spontán tanulásra való képességét. Úgy tudom megóvni, hogy én, mint szülő, nagyon tudatosan nem avatkozom közbe: nem akarom irányítani, megtanítani, terelni, fejleszteni a 0-5 éves korú gyerekemet.

Azért nem akarom, mert tudom, hogy gyermekemnek a közbeavatkozásomtól függetlenül megvan rá minden képessége, hogy tanuljon, és ezt meg is fogja tenni, ha nem nyomom el benne az Úr által beletett kíváncsiságot. Azt, hogy elnyomom az érdeklődését és a természetes tanulási kedvét, én nagyobb veszélynek látom, mint azt, hogy a gyerekem nem fejlődik rendesen. Egyáltalán mi a ’rendes’ szó definíciója? 'Úgy, mint mások'? Mindenki egyedi, és ha egy gyermek egészséges, akkor meg fog érni a kellő időben: akkor, amikor neki kell. Nem érdemes siettetni.

A gyermek nem akkor érik meg, amikor az irányelvek vagy a szakemberek előírják, sem akkor, amikor a szülő elvárná. Mindennek megvan a rendje a nap alatt, és a kisgyermekek fejlődésének is. Ebbe mi legtöbbször csak belerondítunk, amikor próbálunk 'segíteni' nekik a fejlődésben.

Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon szuper dokumentumfilm, tavaly készült, az angol címe Babies. Négy, a világ egymástól nagyon távoli táján élő kisbaba életéről és fejlődéséről szól, születésüktől egyéves korukig. A film érdekessége, hogy nagyon keveset beszélnek benne: a kamera időről időre csak le van állítva egy sarokba a házban, és veszi az aktuális kicsit. Nagyon jól meg van csinálva az egész, profi volt a stáb, az látszik, de a mondanivaló az, ami szerintem nagyon idevág.

Az ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik kultúrában élő család nagyon eltért a másiktól: két anya intenzíven fejlesztette, foglalkoztatta a gyerekét, a kettő másik azonban nem tette ezt a mi definícióink szerint, mert ott ez nem volt szokás. Mégis: akármennyit foglalkoztak vagy nem foglalkoztak is az apróságokkal a szüleik, egyévesen mindegyik körülbelül ugyanazt tudta. Tehát nem a szülői foglalkozás intenzitása, hanem a gyerek Istentől kapott tanulási képességei voltak az abszolút mérvadóak.

Az Úr kitalálta, hogy a tanulás hogyan működik: nekünk nincsen más dolgunk, mint együtt mozdulni a gyerekünkkel. Nem kell őket fejleszteni. Nem kell a kíváncsiságukat felturbózni. Szükségtelen, sőt inkább káros is, ha beavatkozunk. Én így látom.


"Spontán élethelyzetekben - szervezés, irányítás nélkül elő tud-e jönni minden, amire szükségük van: ismeretben, élményben, képességfejlődésben?"

Nagyon fontos, hogy definiáljuk, hogy szerintünk a gyerekünknek mire van szüksége. Szerintem elsősorban Jézus Krisztusra, ezenfelül szeretetteljes kapcsolatokra a családon belül, valamint az ismeret svédasztalára, amiből bármikor a kedve szerint válogathat, amint neki tetszik.

Gyakran az a baj velünk, felnőttekkel, hogy nem látjuk át, mire van valójában szüksége a gyerekünknek. Valóban ismeretekre, készségfejlődésre és élményekre? Nem inkább arra, hogy megértse a helyét Isten teremtett világában? Hogy megtanulja Istenre bízni az életét és hogy a bűnei megbocsátást nyerjenek? Nem arra van szüksége, hogy a családból kiindulva megtanuljon szeretve szolgálni másokat? Igen, ezek lelki-szellemi dolgok, és látszólag semmi közük a fejlesztéshez/foglalkoztatáshoz. De mégis van.

Minden ismeret Istentől származik, de Ő elsősorban mégsem ismeretben gondolkozik, hanem kapcsolatokban. Ő azt akarja, hogy kapcsolatba kerüljünk és kapcsolatot ápoljunk Ővele. Azt is akarja, hogy a Vele való kapcsolatunk az emberekkel való kapcsolatainkat is gyökeresen megváltoztassa a szeretet erős alapjain.

Látható tehát, hogy nem az ismeret az, ami Istent lázba hozza, hanem a velünk való kapcsolata. Így nekünk sem az ismeretek átadásáért kellene lelkesednünk, hanem elsősorban azért, hogy kapcsolatot építhetünk a gyermekünkkel, ami majd segíteni fogja őt abban, hogy kapcsolatot építhessen a Teremtőjével. A képességeket és élményeket is csak Őbenne élhetjük meg teljesen. Ezért elsősorban nem arra kell törekedni, hogy minél több hasznos ismerettel tömjük meg a gyerekünk fejét, hanem hogy Isten kegyelméből valami módon elérjük az evangéliummal a szívét.

Gyermekévei alatt arra kell törekednünk, hogy megtanuljon szót fogadni a szüleinek, megtanulja a teremtett világot Isten alkotásaként szemlélni ,és ebben meglelnie a saját helyét, amit Isten neki szánt. Szellemi alapozás- ez az, amit tudatosan és szervezetten (is) kell tennünk. Minden más (részképességek, ünnepek ismerete, alapvető készségek) spontán fognak elsajátításra kerülni az együtt töltött évek folyamán. De hogyan??

Otthon a napjainkat a gyermekünkkel szoros együttlétben töltjük, miközben végezzük a háztartási feladatainkat, és azokat a ’felnőtt dolgokat’, amik hozzátartoznak az életünkhöz. Meg vagyok győződve, hogy az otthoni tevékenységeink és mindaz, ami a családunkkal otthon történik, tökéletesen alkalmas arra, hogy beszélgessünk róla, s ezen keresztül ismeretet adjunk át. Napról napra… spontán. Maguk a tevékenységek arra is alkalmasak, hogy spontán fejlesszék a gyerekünket, tehát csak be kell őt vonni a dolgokba, amiket végzünk.

Az, hogy nem tervezzük, hanem csak meglovagoljuk a hullámokat, amikor egy lehetőség adódik, nagyobb ráhangolódást igényel tőlünk, mintha csak elterveznénk és megvalósítanánk a gyerekünkön, amit kitaláltunk. De ezáltal a kapcsolatunk is elmélyül, mert meg kell őt ismernünk és rá kell hangolódnunk, ha azt szeretnénk, hogy öröm és ne nyűg legyen az együtt végzett munka.

Minden nap egy új lehetőség valami fontosnak a megtanulására. De nem azért, mert mi egész éveket látunk tételesen lebontva magunk előtt, hanem azért, mert tudjuk, hogy Isten jó terve egy gyerek számára az, hogy a szülei közelségében élve mellettük azzá formálódjon, aminek Ő tervezte őt. És ebből a tervből természetesen nem marad ki a tárgyi ismeretek és a mindennapos képességek elsajátítása sem. Csak nem úgy, hogy közben a hangsúly az otthonoktatásban áttolódik az oktatásra. Nem így.

Hanem életközösségben, mint ahogyan a tanítványok éltek Jézussal. Minden szükségeset megtanultak, és nem csak szellemi igazságokat, hanem gyakorlati dolgokat is, melyek később fontosak lettek nekik a szolgálatban. El kell hinnünk, hogy Istennek nem a szakmai kompetenciánkra van szüksége ahhoz, hogy sikeressé tegye az gyermekeinkkel itthon töltött életünket, hanem a szívünkre, amely Őérte és a gyermekeinkért ég! Nem az ismeretátadásért kellene égnie, hanem azért, hogy a gyermekeinkkel megszerettessük az Ő útját. Ez egy élet munkája- és hiszem, hogy elsősorban ezért vagyunk otthon.:)

Természetesen Isten senkitől sem várja, hogy mindenestől hajítsa sutba a meglévő ismereteit és kompetenciáit. Azokat azonban az Ő rostáján kell megrostálni, mielőtt otthon, az Ő dicsőségére bevethetnénk őket. Mert amit egy világi főiskolán vagy egyetemen megtanultunk, az lehet,  hogy istenfélő otthonunkban alkalmazva inkább károkat okoz, semmint használ.

Azt írtam, hogy "lehet". Mert meg kell vizsgálni az Ige mérlegén mindazt, amit eddig tanulásról, tanításról, nevelésről és a feladatainkról gondoltunk/tudni véltünk. Szemléletmódot szemléletmóddal, kijelentéseket és irányelveket kijelentésekkel és irányelvekkel összevetve. Muszáj, hogy az Úr vezessen. Napról napra. Máskülönben kudarcra vagyunk ítélve.


"És mit teszel, ha azt látod, hogy unatkoznak?"

Az unatkozás szerintem tipikusan egy olyan tünet, amely a túlfoglalkoztatott gyermekekre jellemző. Ha engedem, hogy mindegyikük feltalálja magát és nem szórakoztatom, sem nem fejlesztem őket feleslegesen, akkor semmi sem fogja túlstimulálni az agyukat. Ha nem szoknak hozzá a túlstimuláláshoz, akkor nem fognak unatkozni, amikor nincsen, aki szórakoztassa vagy fejlessze őket. Ha megtanulnak a saját érdeklődésük-vezérelte dolgokat csinálni, akkor nem fogják igényelni, hogy mások szórakoztassák vagy foglalkoztassák őket.

A fentiek miatt én kétségbeesnék, ha a gyerekeim unatkoznának, mert az azt jelentené, hogy túlságosan sok 'előemésztett', félkész ismeretet adok nekik, ami miatt eltunyult az érdeklődésük. Ebben az esetben a túlfoglalkoztatást igyekezném megszüntetni, és szerintem ez maga után hozná, hogy megszűnne az unalom is.


"A mérésekkel kapcsolatban: a részképességek fejlődésére érdemes jobban figyelni, mert később ezek határozzák meg az iskolai beválást."

Igen, tudom, hogy így van. Viszont nagyon keveset ismerünk abból a folyamatból, ahogyan ezek a részképességek egyénenként a gyermekeinkben kialakulnak. Van, amikor egyszerűen csak több időt kell hagyni nekik.


"Az, aki óvodába jár, kap egy tudatos, minden fontos képességre kiterjedő fejlesztést. Mivel az enyéim nem járnak, én jobban fogok ezeknek a részképességeknek a fejlődésére figyelni. Lehet, Te csak azt látod, valamiért nem halad a gyereked az olvasásban, írásban, valamilyen típusú feladatokat nem tud olyan jól teljesíteni. Közben pedig egy részképesség: pl.: rész-egész látás, téri tájékozódás... full gyenge nála. Ezek a tesztek ezeket a gyengeségeket szűrik, hogy még a probléma megjelenése előtt lehessen segíteni- a célzottabb odafigyeléssel. Erre pedig minden gyereknek szüksége van- hangsúlyozom, ezt az óvodában kiszűrik.... kérdés, a mi otthonmaradó gyerekeinknél meglátjuk-e ezeket a gyengeségeket? Megint csak az a kérdés: spontán helyzetben előjönnek-e ezek? Észreveszed-e ezeket?"

Igen. Úgy hiszem, hogy egy szülő, aki egész nap jelen van és folyamatosan látja a gyermeke fejlődését, képes észrevenni, ha gond van és megtenni a szükséges lépéseket. Ha gond van- nem előbb. Mindenféle vizsgálat abból a negatív állásból indít, hogy megkeressük a problémát. A gondot keresik, még ott is, ahol nincsen. Ahol meg van, ott gyakran nem látják meg, vagy nem időben.

Számomra kérdés, hogy ha az óvoda olyan szuperül szűr és olyan nagyszerűen felkészít, akkor miért van az, hogy egyre több gyermek kerül részképesség-zavarral iskolába, úgy, hogy erről senki sem tud? Ma a legtöbb kisgyerek több évnyi óvodába járás után kerül iskolába, így ezt nem lehet mással magyarázni, csak az ovikkal. Persze telezsúfolt csoportszobákban erősen kétséges, hogy az egyéni fejlesztés meg tud-e valósulni. De ha nincs egyéni fejlesztés, akkor az, ami az oviban folyik, minimum nem hatékony.

A szűrővizsgálat pedig igencsak korlátozott lehetőségekkel bír. Egy adott időpontban mér, s egy gyereknek lehet éppen rossz napja, amikor gyengébben teljesít, mint amire egy jobb napon képes lenne. Ráadásul minden vizsgálatnak van hibaszázaléka, s az eredményeket többféleképpen is lehet magyarázni: előfordulhat, hogy a vizsgálatot végző személy 'szakmai' megítélése ellentmond egy másik vizsgálatot elvégzett másik személy 'szakmai' véleményével. És lehet, hogy egy harmadik vélemény az előbbiekhez képest egy harmadik 'ítéletet' mondana ki. Olyan ez, mint az iskolai osztályozás. A rossz tanulónak mindenki hajlamosabb rossz jegyet adni... Ha már rákerült a ’részképesség-zavaros’ címke, akkor nehéz nem eszerint bánni a gyermekkel.

A probléma megjelenése előtt pedig szerintem képtelenség szűrni, mert ha vannak tünetek, akkor azt a szülő is észreveszi- ha pedig nincsenek, akkor a szakember sem. Viszont fennáll a lehetőség, hogy a sok-sok vizsgálat és teszt előbb-utóbb kimutat majd valami ’fejlődési zavart’, amit aztán majd orvosolni kell. Pedig elképzelhető, hogy csak arról van szó, hogy egy gyerek a saját egyéni üteme szerint fejlődik, úgy ahogyan a génjei meghatározzák. Lehet, hogy nem akkor alakul ki a rész-egész látás, amikor a szakemberek szerint kellene- de amikor viszont mégis kialakul, akkor kialakul, és akkor az a gyerekünk számára éppen időben lesz.

Természetesen vannak esetek, amikor szükséges a vizsgálat, de ilyenkor a szülő is érzi, hogy gond van.

Az még egy érdekes kérdés, hogy vajon a zseniknek hány százaléka lenne kikiáltva részképesség-zavarosnak, ha mindenféle szűrővizsgálatokra vitték volna őket. Ha tudnánk, hogy ’problémásak’, az jelentene bármit is?

A részképesség-zavar az egy címke. Jobb lenne azt mondani, hogy 'másképpen tanuló gyermek'. Mert tény, hogy képes tanulni -az esetek nagyobb részében nem is akárhogyan- csak hagyni kéne, hogy úgy tegye, ahogyan neki jó, és nem úgy, ahogyan szerintünk tennie kellene.

Az is elgondolkoztató, hogy az esetek egy részében nem is valódi részképesség-zavarról van szó, csak arról, hogy nem akarjuk kivárni, amíg kifejlődik, mert már ennyi éves, és már ’muszáj lenne’ ezt és azt tudnia. Az iskola miatt van ez, mert ott sokat számít, ha egy harmincas osztályba bekerül 3 ’dis-es’ gyerek: úgy már igen nehéz kooperálni, s a címke legalább segít távol tartani néhányukat, így egy problémával kevesebb lesz a tanárnak. Megértem őket is, de ettől még a helyzet messze nem ideális.

Otthon viszont nem számít, hogy egy gyerek a képességei szempontjából átlagos vagy nem átlagos, mert otthon nincsen átlag. Egyén van, aki a számára megfelelő tanulási módot meg tudja találni, és ebben a szülő képes őt segíteni, ha ráhangolódik a gyermekre.


"Nekem szükségem van arra, hogy tudjam, az átlaghoz képest hol tart a gyerekem, szerintem ez nem meglepő."

Megértem, és a szakmádból adódóan logikus is. De ahhoz, hogy tudd, hol tart, neked nincsen szükséged tesztekre és vizsgálatokra: te látod őt napi szinten és tudni fogod, ha gond van.

Igazából nekünk, akik a gyermekeinkkel otthon vagyunk, az 'átlag', mint olyan, nem is létezik: mindenki egyéni összetétel, különféle képességekkel, és a család minden egyes gyermeke megismételhetetlen mesterműve Istennek, akit nekünk, szülőknek meg kell tanulnunk. Mindez nem kis kihívás.:)


Ez az említett Babies c. film angol előzetese
(hagyd, hogy betöltődjön, máskülönben folyton meg fog akadni)

2011. május 2., hétfő

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI? 2.

Még mindig képtelenül (=képek nélkül) blogolok. A problémát nem tudtam eddig orvosolni, de rajta vagyok az ügyön. Addig, maradnak csak a betűk.:)

Sok hónappal ezelőtt, még tavaly írtam egy bejegyzést a munkába állás dilemmájáról. Ez az egész dilemma meglehetősen sokoldalú: én 7 konfliktust találtam, ami a munkába állás mögött feszül, de lehet, hogy van több is. Mindenesetre elkezdtem kibontani ezeket a konfliktusokat, s a tavalyi bejegyzésben e hét közül az első kettőről, az anyagi és a társadalmi konfliktusról írtam. A másik ötről e mostani bejegyzésben lesz szó. Ha az előző részt nem olvastad, akkor itt megteheted.

***

A karrier: családkarrier vagy munkahelyi önmegvalósítás?

Ma nem divat hinni abban, hogy az anyáknak otthon a helyük. A társadalom megrabolt bennünket az egészséges énképtől, de mi vagyunk a hibásak, mert nem Istentől tudakoltuk, hogy mennyit érünk, hanem más referenciákat kerestünk. A másfajta referenciák miatt érezzük úgy, hogy otthon lenni nem értelmes tevékenység hosszútávon. Az otthonlétre azért tekintünk átmeneti állapotként, mert sohasem gondoltunk rá úgy, mint egy anya igazi hivatására. Legbelül kicsit talán sajnáljuk is azokat az ismerős anyákat, akik önszántukból otthon maradtak, és úgy gondoljuk, hogy mi ennél többre hívattunk az életben.

De mi az a több? Mi többet tehetünk, mint az, amit Isten ránk bíz? És ha annál többet teszünk, akkor az nem szükségtelenül engedetlenség-e? Mert ha többet teszünk, akkor már nem pontosan azt tesszük, amit Isten mond. Sőt, többet tenni képtelenség, mert amikor azt hisszük, hogy többet teszünk, akkor sem teszünk többet, csak mást teszünk: mást, mint amit Isten mond. Ha az anyaság nem egy válaszható hivatás, hanem azt megkaptam, és kész, s én mégis más akarok lenni, mást akarok tenni, mint amire Isten elhívott, az vajon nem engedetlenség?

Isten feleséggé, vagyis 'segítőtárssá és otthonteremtővé' tett minket, és ez az életünk hivatása. Amíg csak élünk, a férjünk segítőtársaiként kell funkcionálnunk és egész életünkben otthont kell teremtenünk a családunk számára. Isten szerinti feleségnek lenni elsősorban nem a lakásdekorálást és a vacsorafőzést jelenti, hanem egyfajta lelkületet, amely megtalálja a teljes örömöt és békességet otthon. Ezzel a lelkülettel nyer jelentőséget a legkisebb dolog is, amit otthon feleségként teszünk. Enélkül a lelkület nélkül lelketlen rabszolgamunkának fogjuk érezni a teendőinket.

Az otthonteremtés dinamikus dolog, mert folyamatosan otthonként kell működjön az otthonunk, és ehhez folyamatosan az Úrból kell táplálkoznunk, és ez főképp rajtunk múlik.

De nem csak feleségek, hanem anyák is lettünk, ha gyermekeket kaptunk. Amikor az Úr anyává tett, egy különleges feladatot bízott ránk: a gyerekeinket meg kell ismertetnünk Ővele és meg kell nyernünk Számára. Ha úgy tetszik, sáfársággal bízattunk meg, evangélizálunk és tanítványozunk a saját otthonunkban. És nem csak ezt tesszük: a nevelés és az életre való felkészítés is fontos teendők, de tudnunk kell, hogy mindez mit sem ér, ha a gyerekeink lelke elveszik. Akkor hiábavaló volt a munkánk. Tehát lelkük megnyerése az örökkévalóságnak anyaságunk legelemibb része. Ez azonban nem megy egy nap alatt. Ehhez dinamikus életközösség kell, amelyben gyermekeink megismerik a mi életünket: hitünk és szeretetünk valódiságát, igazságunk állandóságát.

A tét hatalmas: örök életről vagy örök kárhozatról van szó, azokéról, akiket az Úr a mi gondjainkra bízott. Ha így tekintünk az anyaságra, akkor többet kell látnunk benne, mint totyogókkal töltött munkaszabadságot. Meggyőződésem, hogy az Isten szerinti anyaság nem egy 3-5 évig tartó intenzív tevékenység, ami után visszatérhet az életünk a 'normális' felnőtt kerékvágásba. Nekünk a Királyok Királya a munkaadónk, és az Ő munkaszerződése egy életre szól. Isten kegyelméből feleségek és anyák leszünk, amíg élünk.

Gyermekeink a felnövekedésükig ránk vannak bízva: mi felelünk Isten előtt azért, hogy mivé formálódnak. Ezen a tényen az sem változtat, ha ők az idejük nagy részét ovis koruktól nem velünk töltik. De ha az idejük nagy részét nem velünk töltik, akkor képtelenek leszünk Isten szerinti módom befolyásolni őket. Isten így olyan dolgokért fog minket szülőként megítélni, amihez alapvetően nem is volt semmi közünk. Ez azonban mégsem Isten igazságtalansága, hanem a mi döntésünk: hiszen mi adjuk másnak a gyerekeink befolyásolásának lehetőségét, ha felmondunk az Úrnál és máshova megyünk dolgozni.


A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?

A munkahely, mint önmegvalósítási helyszín már eleve egy mítosz, mert maga az önmegvalósítás is egy mítosz. Értékesek akarunk lenni, és azt gondoljuk, hogy ha ezt vagy azt megteszem, akkor értékesnek érezhetem magam. Ha a társadalomhoz hozzájárulok a munkámmal, akkor a társadalom szemében értékes leszek, és akkor a saját szememben is értékes leszek. De nem szabadna, hogy a társadalom határozza meg, hogy a magunk szemében értékesek vagyunk-e, mert ennek szellemi súlya van.

Minden, amit magunkról és a világról gondolunk kétféle referenciából eredhet. Istennek rólunk és a világról is megvannak a maga gondolatai és kijelentései. És az ördögnek is megvannak a maga hazugságai. Mindig, amikor nem Isten a referenciánk, akkor az ördög szépen csomagolt hazugságát fogadjuk el Isten igazsága helyett. Amikor a társadalom véleményével azonosulunk, akkor Isten igazságát vetjük el az ördög hazugságáért.

Az önmegvalósításról az a véleménye Istennek, hogy nem vezet sehova. Vagy eleve értékes vagy és akkor amit teszel, annak az ad értéket, aki vagy. Vagy pedig értéktelen vagy- ebben az esetben bármit teszel is, az nem tesz értékesebbé, mert a munkád nem kölcsönöz értéket az értéktelen személyednek. Mivel nem egy véletlen vagy, hanem Isten okkal és céllal teremtett meg nagy szeretetéből, bölcsen, ezért értékes vagy. Az tesz értékessé, hogy egy végtelen intelligenciával rendelkező Teremtő teremtett meg téged. Nemcsak megteremtett, hanem nagyon szeret és meg is váltott. Bármit is teszel, attól nem leszel értékesebb, mert Isten szemében eleve becses vagy.

Így tehát, mivel becses vagy, mindenhol tehetsz értékes és fontos dolgokat, de nem az adja meg az értékedet, hogy hol és mit teszel. A munkahelyeden is jobbá teheted a világot, meg otthon is, meg bárhol máshol is. De tény, hogy a legtöbb helyen nélkülözhetőek vagyunk. Az egyetlen hely, ahol nem lehet minket helyettesíteni, az az otthonunk. Mert a babysitter, az óvónő, a tanár, az nem anya és sohasem lesz az. Amit TE adhatsz a TE gyerekednek, az sokkal jelentősebb, sokkal értéktartóbb, sokkal hasznosabb, mint amit valaha a munkahelyeden képes leszel tenni- bármilyen jelentős helyen is dolgozol.

Amit te tudsz neki adni, azt senki más nem fogja tudni megadni! Tehetsz sok minden fontosat a világban, de ha anyaként nem vagy ott a gyereked mellett, akkor a legfontosabbat nem tetted meg érte- mert belőled az ő számára csak egy van.

Önmegvalósítás helyett mi lenne, ha Isten terveit valósítanánk meg? Mi lenne, ha megtennénk, amit Ő gondol a családunkról? És vajon mit gondol a családunkról Isten? Mi a terve? Talán meg kellene Tőle kérdezni. Vagy tanulmányozni kellene az Ő Igéjét. Meggyőződésem, hogy Isten nem 'dolgozni' hívja el a kisgyermekes anyákat. Egyszerűen nem kérdezzük meg, és ezért nem halljuk a hívását sem.


A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?

Vannak férjek, akik a pénztermelésre voksolnának. És ennek természetesen engedelmeskedni kell. De a legtöbb esetben nem a férjek kényszerítik munkába a feleségüket, hanem maguk a feleségek szeretnének visszamenni dolgozni, s a férjek beleegyeznek ebbe. A férjek rendszerint nincsenek tudatában annak, hogy ha a feleségük újra munkába áll, azzal végérvényesen megváltozik otthonuk légköre. Ez a családos munkahelyesdi jóval megterhelőbb lesz feleségük számára, mint amikor még nem voltak gyerekek, de ezt egyikük sem gondolja végig. Ha előre tudnák ezt a férjek, talán a legtöbbjük elmondaná, hogy sokkal inkább preferálják a békés otthont és a feleségük kiegyensúlyozottságát, amit otthonléte biztosít, mint hogy nagyobb jövedelem folyjon a családi kasszába, de házastársuk és rajta keresztül az egész család stresszes, békétlen legyen.

Persze nem minden otthon harmonikus, és nem minden otthonmaradó feleség stresszmentes. Sőt, gyakori az az érvelés, hogy valaki éppen amiatt megy vissza dolgozni, mert úgy érzi, hogy őt a gyerekei és a négy fal között maradás stresszeli, és ezért muszáj kiszakadnia otthonról és felnőtt közegbe kerülnie. Szerintem ez egy mézesmadzag, egy becsapás, ami elhomályosítja azoknak a szemét, akik a munkavállaláson dilemmáznak. Mert nem lesz kevesebb stressz a családban az anya munkába állásával. A stressz az elvárásoknak való megfelelési kényszerből adódik, s a munkába állás új elvárásokat és újabb stresszt jelent a régi mellé (nem a helyébe, ahogyan gondolni szoktuk).

Ha az otthonunk stresszes volt, akkor ha munkába állunk, még stresszesebb lesz, mert a munkahely stresszét hazahozzuk a stresszes otthonunkba. És nem csak stresszesebb lesz az otthonunk, hanem alapvetően felborulnak a prioritásaink is. Már nem a férjünk segítőtársaként és a gyerekeink első számú nevelőjeként fogunk elsősorban funkcionálni, mert a sorrendet a munkahelyi prioritásaink felül fogják írni. A főnökünk elvárása szükségszerűen fontosabb lesz, mint a családi dolgaink, és az összeegyeztetésnél inkább a család érdeke fog sérülni, hiszen ma a munkahely drága kincs.

És akkor majd megindul a megalkuvások és idő-zsonglőrködések sorozata, amikor a munkamegbeszélések és túlórák a családdal töltendő idők helyére tolakodnak, éket verve a férj és a feleség, a szülő és a gyerekek közé. S gyakran csak utólagos ez a felismerés, amikor a gyerekek nem hallgatnak a szülőkre vagy a családtagok már el vannak hidegülve egymástól. Azt hiszem nagyon kevés olyan dolgozó anya van, aki nem sírja vissza azokat az éveket, amikor otthon lehetett a gyerekeivel. Pedig nem lenne muszáj múlt időben beszélni az otthon töltött időkről...

Én hiszem, hogy Istennel semmi sem lehetetlen. Bizonyos nehézségek felmerülése nem kellene, hogy elrettentsen egy olyan úttól, amit bölcsességgel tervezett nekünk az Úr. De nem szabad azzal áltatni magunkat, hogy Isten tervében vagyunk, amikor a döntés előtt meg sem kérdeztük Őt.

A kérdés tehát az, hogy Istennel tettük-e rá a lábunkat arra az útra, amin járunk vagy még mindig a saját utunkon megyünk a saját fejünk után, és azt tesszük, amit mindenki más tesz, mert azt gondoljuk, hogy az a jó? Ha keresztények vagyunk, ha Jézust követjük, akkor valóban Utána kellene mennünk. Jézus nem arra megy, amerre a társadalom nagyobb része megy. Ezért hívják keskeny útnak a keskeny utat. A keskeny úton mennek azok, akiket Isten vezet a menny felé, és a széles úton megy mindenki más. Ha még nem tettük, akkor kérdezzük meg Istent, hogy mit akar Ő.

Tedd félre a félelmeidet, a kétségeidet, az ellenérveidet, és kérdezd meg Őt nyíltan, hogy Neki mi a terve veled: otthon szeretne látni? Ő vezetni fog, a kérdés csak az, hogy te hajlandó vagy-e követni Őt.

Ha a tervében vagy, ha azt teszed, amit Ő mond, akkor az adott problémát nem a boldogságod akadályának fogod érezni, hanem egy kihívásnak: olyan helyzetnek, amit meg lehet oldani, csak esetleg időbe telik megérteni, hogy Isten hogyan gondolta a megoldást. Őhozzá kell menni a válaszokért, mert Vele a lehetetlen nem létezik.:)


Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?

Ez is a konfliktus része, de erről már nagyon sokat írtam, most mégis kitérek pár gondolat erejéig.

Nem igaz az, hogy az iskola nincsen hatással a gyerekek életére. Nem igaz, hogy elég, ha van egy erős család a gyerek mögött, és akkor majd minden rendben lesz. Azért hisszük ezeket, mert nem értjük, nem látjuk, hogy az oktatási intézmények mekkora ütőerőt képviselnek az ördög kezében, ha nem Isten használja őket.

Sokan nem tudjuk, hogy minden iskola egy vallásos intézmény. Minden, amit a világról gondolunk a világnézetünkben gyökerezik. Minden, amit az iskolában tanítanak, legyen az tudomány vagy művészet, valakinek a világnézetéhez kötődik. Amikor a tananyagból kihagyják Istent, az azt sugallja a diákoknak, hogy a világ megismeréséhez és megértéséhez nincsen szükség Istenre. Ez a világnézet nem az, amit egy hívő szülő tanítana a gyerekének!

A tanárok világnézete tükröződik a tanórákon. Az iskolatársak világnézete megnyilvánul a szünetekben. A suliban a gyerekek egymástól bölcsességet tanulnak, de nem Isten bölcsességét. Más a világi bölcsesség és más az Isten szerinti bölcsesség. A tudás és az ismeret nem semleges dolgok és amit elég sokan, elég hosszú ideig mondogatnak nekünk, azt hajlamosak vagyunk igazságként kezelni.

A tanárok és az osztálytársak világnézete, mindaz, amit a világról hisznek, ki fog belőlük jönni, és ez hatással lesz a mi gyerekünkre is. Még ha keresztény lenne is a tanár, akkor sem szabad neki ezt nyíltan, kizárólagos igazságként az órán megfogalmazni. Lehet, hogy vállalja a hitét, de nem taníthatja azt egyedüli igazságként. És azt is figyelembe kell venni, hogy bár számít, hogy egy hitvalló keresztény a gyerekünk tanára, de nem csak ő fogja őt tanítani. Mert vele együtt bizonyára lesz sok másféle hitet és meggyőződést valló tanára is, akiknek az 'igazsága' ugyanúgy hatással lesz gyerekünkre, mint a hívő tanáré.

Tehát az iskolai környezet mindegyik szereplője hatással lesz a gyerekünkre. Mivel hétről hétre, sok-sok órán keresztül ki van téve ennek a környezetnek, a hatás is hatványozottabb lesz. Ha gyermekünk a gyermekkora javát a család melege és a szülők bölcsességre nevelő tekintélye helyett szellemi szempontból esztelen gyerekek társaságába kényszerítve tölti, akkor ne csodálkozzunk, ha éppen ugyanolyan lesz, mint a többiek. Ne gondoljuk, hogy ha a sárban fürdünk, nem leszünk sárosak, vagy ha tüzet viszünk, nem éget meg. Vajon ha a gyerekeink teszik ugyanezt, akkor már nem marad igaz?

A hívő szülők panaszkodnak, hogy milyenek a mai gyerekek. Vajon ki volt ezeknek a gyerekeknek a tanítómestere? Az Igéből szereztek bölcsességet életre, vagy a barátaik értékrendjével azonosultak e világ fiainak hamis bölcsessége szerint? S ha utóbbi történt, akkor azért az Úr előtt ki felel?

Miért kockáztatnánk a gyerekeink szellemi állóképességét, miért tennénk próbára nyiladozó hitüket azzal, hogy olyan helyre engedjük őket, ahol lehet, hogy elbuknak vagy elvéreznek szellemileg? A testét nem tesszük ki szándékos veszélyeknek: helyes ha megengedjük, hogy a benne lévő hittel mások tegyék ugyanezt?

Keresztyén szülőként át kellene formálja az iskolához, mint intézményhez való hozzáállásunkat az a tény, hogy a gyermekeinknek sohasem semleges ismereteket adnak át, merthogy olyan nincsen, hanem a miénktől eltérő világnézetet. Szíven kellene üssön, hogy a kortársakkal való tartós közösség a gyerekünket garantáltan átneveli, és eltávolítja tőlünk. Más értékrendet fog kapni, és ez azt jelenti, hogy Isten helyett egy másik szellemi valóság fogja az életét meghatározni. Ahogy fentebb szó volt: ha nem Isten igazságát fogadja be, akkor kétségkívül az ördög valamelyik hazugságát hitte el. Vagy egyik igaz, vagy a másik- semleges világnézet nincsen. Emellett a suliba járás elveszi a lehetőséget attól a jóval hatékonyabb szabad tanulástól, amit otthon megtapasztalhat a gyerekünk.

Fontos megértenünk, mert sokan érvelnek ezzel: senki sem válik erősebbé, emberebbé az iskolai atrocitásoktól. Talán érzéketlenebbé igen, de belül a bántást ugyanúgy bántásnak éli meg, csak már nem vesz róla tudomást, de ezzel a probléma csak a szőnyeg alá van seperve. Odaszántabb hívő sem lesz attól a gyerekünk, ha ártalmas közegbe zárják éveken keresztül, mert a barátoknak való megfelelés előbb-utóbb rákényszeríti, hogy kompromittálja a hitét, és beleolvadjon a környezetébe.

Amit a hívő anyák a világi elvárásoknak való megfelelés miatt elmulasztanak a gyermekeik életében, az csak nagy energiabefektetéssel pótolható, s kérdés, hogy ki fogja pótolni és mikor. Isten kiszabadíthat szorult helyzetünkből, és helyreállíthatja gyermekeink Belé vetett hitét, de ha megteszi, az az Ő kegyelme. Mi nem játszhatunk ezzel a kegyelemmel olyan módon, hogy beengedjük őket egy szellemileg káros közegbe, közben pedig elvárjuk, hogy az Úr őrizze meg a hitüket. Isten nekünk adta a lehetőséget, hogy megőrizzük a gyerekeinket, de ha nem tesszük, akkor nem hivatkozhatunk Őrá.


A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Kinek hiszünk és mit hiszünk az életünkről? Vajon önmagunkból táplálkozik az önértékelésünk? Vagy miből? Honnan tudhatjuk meg, hogy értékesek vagyunk-e? Vajon a hívőknek ugyanazt kell gondolniuk a családról és az anyaságról, mint a társadalom más tagjainak? Az oktatás és a nevelés kinek a feladata: ki kompetens és kinek a felelőssége ez? Vajon tényleg akkor leszek értékes, ha az otthonomon kívül munkát vállalok? Vajon otthon maradva is lehetek a társadalom értékes tagja? Ha a gyerekeink születése után véglegesen otthon maradnék, az hogyan befolyásolná az énképemet? Óvoda, iskola, munkahely: vajon a család nem sínyli meg a szétszakítottságot? Vajon Isten egy anyát elküld a munkába? Vajon Isten akarja, hogy a gyerekeink iskolába járjanak?

Sok-sok kérdés. Nem mondom, hogy mindenkinek magában kell megtalálnia a válaszokat, mert ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy Isten mindenkihez szól, és hogy ha valaki meg akarja találni az igazi válaszokat a kérdésekre, akkor azokat Nála kell keresni. Ez mélyre nézés, és lehet, hogy fájdalmas is, de a mélyre nézés mindig hasznos. Végül úgyis kiderül, hogy minden kérdésre csak egyetlen helyes válasz létezik: az, ami Istentől jön. Ő készségesen ad bölcsességet az életünkhöz, ha Hozzá fordulunk.


***

Szívesen olvastátok