Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. február 22., kedd

Gyerekek és morzsák (Marathoni poszt)




Eltelt jó pár hét. Most újra itt vagyok. Nem történt semmi nagy, csak sok kicsi. És aztán történtek még nagy dolgok, itt belül, bennem. És még mindig fejlődünk és növekedünk, még mindig, mindig együtt. Mondhatnám, hogy az elmúlt 'néma' időszakban nem történt semmi komoly, semmi hírértékű- de nem mondhatom, mert nem így érzem. Mert a legjelentéktelenebb történés hogyne volna jelentős és komoly dolog, amikor mivelünk történik, rólunk szól? Így tehát, mindennek jelentősége van, mert ezek a kicsiny pillanatok, a napról napra együttélés, együtt nevelődés, a kapcsolataink egymással, Istennel... ezek teszik ki az egész életünket. És ezek a kicsiny rezdülések egyszer majd bizonyosan elmúlnak. Ami pedig elmúlik, annak egyszer talán nagy jelentőséget fogunk tulajdonítani.

De miért csak "majd egyszer"? Miért csak akkor, amikor már elmúlt, és többé nem lehet visszahozni? Miért nem most?

Úgy élem meg, hogy mindegyik napunk fontos, mert együtt éljük, és mert minden pillanat tartogat valamit: kedvességet, örömet, megbocsátást... kibékülést és békességet... néha kiborulást... és kétségbeesést... és néha terhelt, nehéz szívet az Úr előtt. Majd a vihar elcsendesülésével... hálát... azért, hogy újra beburkolózhatok szeretetbe, örömbe, békébe.

Isten megfedd, Isten helyreigazít, Isten megáld... Isten jó. Mélyen ezt érzem, ilyen gondolatokban és érzésekben élek mostanság.


Most mondhatnád, hogy de jó nekem, mert béke van bennem és béke van kívül is, de a képlet éppen fordítottan igaz: bár kívül erőteljesen fogynak a remények, belül a hit győzedelmeskedik. Mondhatom, hogy emberileg sosem voltunk ennyire reménytelen helyzetben, de hogyan is mondhatnám, amikor a hit a nem látott dolgokat is látja? Ezért hálát adok azért, amit nem látok, amiből egyetlen morzsányit sem tapasztalok. Azt élem meg, amiről Pál apostol írt: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.

Nem tudom, hogyan lesz, de az biztos, hogy Istennel jó lesz. Ő ott lesz velünk a folytatásban is, ahogyan eddig is mindig ott volt, ez egészen bizonyos. Így már ma hálát adhatok azért, amit nem látok, de belül tudok: hogy Isten azt teszi velünk, hogy megszorítja a lehetőségeinket és a szemeink előtt teljesen elhomályosítja a jövőt, azért, hogy amikor majd Ő cselekszik, akkor semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy ez az Ő munkája volt, nem pedig a miénk.

De nem csak ilyeneket élünk át, hanem tanulunk is.:) Ami a matek-magyar formációt illeti -most kb. ennyiben merül ki a hivatalos sulizásunk- azt minimáldizájnon csak. De így jó most. Néha azért elgondolkozom, hogy ez valóban minimáldizájn-e vagy nem is, hanem hatékony zömítése a megtanulandó anyagnak...:)

De leginkább nem a feladatozásról szól az életünk, hanem minden másról is. És ez a 'minden más' a jelentősebb, bár egyáltalán nem mérhető része otthonoktató életünknek. Nem tudom ugyanis azt mondani, hogy ezen a héten ennyi meg annyi ismeretet adtam át ebből meg abból a tantárgyból. A feladatozáson lekövethetően látszik, hogy hány lappal több van teleírva a füzetben, és bár azok a teleírt lapok a fejünkben lévő ismeretről nem sokat mondanak, de azért mégis csak bizonyítják, hogy itt tanulás, vagy legalábbis valamifajta munka történt itthon.

Ismeretszerzésünk spontán részéről azonban szándékosan nincsen dokumentációnk. Nem látom értelmét, sőt, nekünk nem vált be. Tény, hogy vannak tevékenységek, amelyeket le lehetne jegyezni, mint 'tanulás', de azt meg nagyon mesterségesnek érzem, hiszen nem előre eltervezett, általam irányított tevékenységről van szó, hanem spontán jövő, érdeklődés-vezette és ezért nagyon izgalmas és vidám folyamatról. Nekem is izgalmas és vidám, és ezért nem munka, nem nehéz... olyan, mintha nem is lenne komoly, pedig nagyon is az.

A klasszikus irodalom, a biológia, az ének-zene, a vizuális nevelés, a földrajz, a társadalomismeret, és ezeken kívül még megannyi címkézetlen ismeret napról napra apró szórt morzsákban jön el hozzánk: mikor melyik, itt is egy kicsi, és ott is egy kicsi... ahogyan jön. Nem követhető szigorúan a haladás, néha nem is érzékelhető, mert még nincsen kézzel fogható nyoma- de mi így is tudjuk belül, hogy haladunk, hogy tanulunk, hogy a világot egyre jobban ismerjük.

A haladást szerintem azért felesleges dokumentálni, mert nem tudható, hogy mennyi sok-kicsi-morzsa kell, amíg összeáll a teljes kép (jobban mondva a kenyér): amíg minden ismeret helyre kerül bennük. Dokumentálni csak azt lehet, amit tevékenységként végzünk, de azt nem lehet ebből megmondani, hogy a tevékenységek mennyire voltak hatékonyak, és hogy valódi tanulás történt-e vagy sem. A tanulás folyamatában a dokumentálás nem segít jobban átlátni a gyerekem haladását- vagy eleve látom, hogy halad, vagy nem, de ha nem látom, akkor azon a tevékenységeink listázása sem fog tudni segíteni.

De miért is gondolom, hogy rendet kell teremteni és át kell látni a tanulás zűrzavarát? Miért érzem azt, hogy nekem kell a tanulás folyamatát irányítanom?


A tanulás bizony zűrzavar. A legtermékenyebb zűrzavar, ami csak létezik, de zűrzavar. Mert nincsenek bejáratott útvonalak a megértéshez: az a fél mondat, ami az egyik gyereknek a teljes megértést hozza, az a másik számára csak még inkább összekuszálja a képet. Valakinek nagy-sok idő, míg egy másiknak nagyon kevés idő kell ugyanannak a dolognak a megtanulásához. De az idő-faktor mégsem lényeges a tanulásban, hiszen nem a gyorsaság számít, hanem a tényleges elsajátítás.

Mindenki, aki tanul- építkezik: morzsákat pakol egymásra, mint a kis hangyák. Ahhoz azonban, hogy egy egész kenyér létrejöjjön, rendelkezni kell a megfelelő morzsákkal. A morzsák nem sablonmorzsák, hanem pontosan azok a morzsák kellenek, amelyek személyesen az egyénnek a morzsái, ahhoz az ismerethez. Vagyis mindenki teljesen egyedileg jut el a megértéshez és az alkalmazáshoz, mert mindenki más-más morzsaállománnyal rendelkezik.


A tanulás tehát képszerűen szólva halászás a zavarosban: az elénk tett ismerethalmaz szanálása és csoportosítása a saját szempontjaink szerint. Ebben a folyamatban pedig nemcsak az ismeretek a fontosak, hanem maga az útvonal is, ahogyan eljutok a nem-tudásból a tudásba: ez a kapcsolódási pont a morzsák között.

Amikor megkíséreljük dokumentálni gyermekünk haladását, akkor a megszerzett morzsa fontosabb lesz számunkra, mint a gyűjtögetés öröme.

Olvastam egy amerikai otthonoktató anyáról, aki a gyerekei rezdüléseit morzsaszinten kezelte. Nem a gyerekeivel közösen átélt élmények és emlékek hozták lázba, hanem életük eseményeinek analizálása akadémiai szempontok alapján. Közös pillanataikat iskolásdivá degradálta az, ahogyan a mindennapjaikról írt: mindenhez hozzátoldotta, hogy pontosan mely készségük fejlődött ettől a tevékenységtől. Úgy kezelte a családi életüket, mintha nem lenne több, mint egy iskolai tanmenet, amiről másoknak be lehetett számolni, az otthonoktatást népszerűsítve. Nem állítom, hogy gond van azzal, ha beszámolunk a gyerekünk morzsáiról. Azt viszont figyelembe kell venni, hogy a gyerekünk nem csak morzsákból áll...

Azt hiszem minden elkötelezett és lelkes otthonoktató szülőnek a lelkére kell ezt venni: ne csináljunk cirkuszi látványosságot a gyerekeinkből, és ne alacsonyítsuk le őket annyira, hogy tálentumaikkal és megtanult készségeikkel és ismereteikkel dicsekszünk mások előtt, csak azért, hogy valakit meggyőzzünk az otthonoktatás hatékonyságáról! Az ember hiúságát legyezgeti a gyereke tudása, de vajon ahhoz a tudáshoz kinek van több köze: nekem vagy Istennek? Lehet, hogy velem tanult a gyerekem, de ki adott erőt, képességet, bölcsességet, kedvet, kegyelmet, lehetőségeket, anyagi gondoskodást ahhoz, hogy megvalósulhasson mindaz, amire most oly büszkék vagyunk?

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Isten nem a gyerekeink tudásszintjét vizsgálja, hanem a szívüket. Vajon mit lát az én gyerekem szívében? Vajon arra, amilyen a gyerekem, ugyanolyan büszke lehetek, mint arra, amit tud? És ha nem, akkor vajon melyik a fontosabb?

Amikor a tudásával dicsekszem, és nem a szívével, akkor valamit kommunikálok arról, hogy nekem mi a lényeges...

Maga az a szándék is, hogy emberek előtt, az otthonoktatást védendő dicsekedni akarok, ez sem bölcs dolog. A dicsekvés már eleve egy nem jó pozíció, és nem is lehet vele senkit sem meggyőzni, mivel maga a gőg fogja a másik ember számára visszatetszővé vagy taszítóvá tenni a rólam, mint otthonoktatóról kialakult képet. Tény, hogy sok ember is ugyanilyen gőgösen és visszatetszően viselkedik az otthonoktatókkal, tehát érvelhetnénk úgy, hogy azt adjuk vissza, amit kaptunk. De Isten erre azt mondja, hogy rossz az indíték. Mert ha mi felül akarunk kerekedni bárkin, az már nem az Ő útja, hanem a miénk. Az Ő útja így szól:

Senkinek gonoszért
gonosszal ne fizessetek.
A tisztességre gondotok legyen
minden ember előtt.
(Róma 12:17)


És:

Ne győzettessél meg
a gonosztól,
hanem a gonoszt
jóval győzd meg.
(Róma 12:21)


Vajon ha a legtöbb otthonoktatást célzó szívtelen szón és szándékos bántáson csak szelíden mosolyognánk, akkor nagyobb lenne a békességünk? Én azt hiszem, igen. Mert bár az otthonoktatás melletti erős érvekkel le lehet döngölni másokat, de vajon tényleg ezt a célt szolgálják azok az érvek?

Ha bántanak, könnyebb visszabántani, mint némán elszenvedni a bántást. Megvédeni magunkat könnyebb, mint szelídséggel viselni mások élcelődését, főképp, ha azoknak a másoknak éppen nincsen igazuk. De ettől még nem mindig a könnyebb út a helyes út. Az önérzetünk sokszor talán nagyobb, mint amekkora lennie kellene: lehet, hogy Isten csendre intene, lehet, hogy azt várná, hogy tűrjük el az igaztalanságot, és ne védekezzünk. De nem értjük, mint mond Ő, mert az inzultus miatt hevesen igazolni akarjuk magunkat és a döntéseinket. Mintha bármit segítene a helyzeten a mi sok érvünk...

Sem Isten, sem az otthonoktatás nem igényli a mi védelmünket. Nem. Az igazság az, hogy Isten meg tudja magát védeni, az otthonoktatás meg úgy lesz vonzóvá, ha alázatos és hálás embereknek ismerik az otthonoktatókat. Tehát válogassuk meg a csatáinkat: ne menjünk olyan csatába emberekkel, amelybe Isten nem fog velünk menni. Ha már dicsekszünk, akkor az Úrral dicsekedjünk- az Ige erre tanít. Isten gondoskodik a többiről és nem fogunk megszégyenülni, mert nem léptük túl a hatáskörünket. (Az emberek meggyőzése Isten hatásköre.)

A tanuláshoz visszakanyarodva, a haladás dokumentálható, de a dokumentálás közben mindig elsikkad a lényeg: a kapcsolat, az emlékek, a szeretet. Ezeket nem szoktuk dokumentálni, csak a morzsákat. Pedig a morzsák nem olyan fontosak, hanem az oda vezető út. Mert az úton megyünk együtt, a gyűjtögetést végezzük együtt. A morzsagyűjtögetés válhat közös emlékek gyűjtögetésévé is, de csak ha lemondunk a dokumentálásról, a folytonos analizálásról, és megtanuljuk elvárások nélkül csak megélni a gyerekeinkkel való életünket. Elvégre a megtanult dolgok velünk maradnak, a pillanatok viszont kérlelhetetlenül tovatűnnek.

Tény, hogy csak a morzsagyűjtő úton lehet szeretetet és hitet tanítani a gyerekünknek, nem amikor már megvan a morzsa. Amikor megszerezte a morzsát, akkor rá vár a feladat, hogy bölcsen használja, amit megszerzett.

A dokumentálás azért sem hasznos, mert abból a feltevésből indulunk ki, hogy az általunk átadott minden morzsa biztosan illeszkedik a többihez: elvárjuk, hogy minden megszerzett ismeretük azonnal alkalmazott ismeretté váljon. De ez nem így működik. Valójában nem lehet tudni, hogy mikor áll össze kenyér a morzsahegyekből. Nincs 'gyerekem-ezt-már-százszor-elmondtam' a tanulásban. Addig mondom, míg át nem megy. Vagy pillanatnyilag lemondok a tudás átadásának öröméről, mert felismerem, hogy erre a morzsára most nincsen szüksége vagy most még túl nagy falat.:)


A dokumentálás mindig siettet. Ha egy gyerek fejlődését vagy ismereteit papírra jegyezzük, az rendszerint összehasonlításhoz és a hiányosságok analizálásához vezet. Így a tudás örömmel üdvözlése helyett azt kezdjük figyelni, hogy mit nem tud még. Ha látjuk, hogy mit nem tud, akkor a helyzetet kezelni akarjuk, vagyis nekikezdünk a természetes morzsagyűjtés irányított átformálásának. Szelektálni kezdünk: ezt az ismeretet már tudnia kéne, miért nem tudja, jaj, gond van tán vele? Miért lenne gond vele? Nincsen vele semmi gond. Egyszerűen csak nem olyan, mint mindenki más. Az az igazság, hogy senki sem olyan, mint mindenki más.:)

Ki mondja, hogy egy gyereknek ekkorra ezt már tudnia kellene? És ha az az ismeret akkor és ott nem az ő illeszkedő morzsája? Nem lehet, hogy neki most még más ismereteket kell begyűjteni, mielőtt oda jutna, hogy az a morzsa is fontossá váljon, amit én erőltetek? A kérdés mindig az, hogy miben bízom a gyerekem tanulási képességét illetően. Magamban vagy a gyerekem tanulási képességében?

A gyerekek morzsaszippancs funkciója (a vágy, hogy megismerjenek mindent), nem "csak úgy kifejlődött", hanem végtelen intelligencia kódolta beléjük (Isten). Én hiszem ezt, és bevallom, egyre kevésbé merek interferálni a természetes szippancsfunkcióval. Mert azt tapasztalom, hogy mindig, amikor megteszem, közönyt, megkeseredést vagy a természetes érdeklődés elvesztését váltom ki a gyerekekben.

Bármennyire kecsegtető is a lehetőség, mégsem nyomhatok olyan morzsát a gyerekem fejébe, amely nem illeszkedik a többi morzsájához. Ez lehetetlen- az agya ki fogja dobni, mert nem az az illeszkedő morzsa. De ha engedem, hogy a szippancssága odavezesse őt az illeszkedő morzsához, akkor képes lesz egész kenyereket összerakni. De vajon a kenyér tényleg létrejöhet a gyerek természetes érdeklődése és az ő saját agymunkája folytán? Szerintem igen. De ehhez szülőként figyelembe kell venni, hogy a szippancsfunkció igen öntörvényűen működik: nem azt tanulja, amit mi szeretnénk, hanem azt, ami őt érdekli. De miért zavarjon ez engem addig, ameddig a tanulás folyton végbemegy és az öröm sem marad el?

Visszaugorva a mi családunkhoz, a fentiek miatt nálunk nem lehet azt mondani, hogy na, most előredolgoztunk csillagászatból, vagy történelemből, és az x. évfolyam anyagát lezártuk. Itthon nálunk nincs ilyen. Csak morzsák vannak, de ezek a morzsák, ezek a falatok és szeletek és darabok gyanítom, a végére többen lesznek, mint amennyiből egy iskolai kenyeret össze lehet tenni...

Éppen ezért, mint már írtam, én nem merem visszafogni a gyerekeimet. Nem merem mederbe terelni és igába hajtani az érdeklődésüket - tankönyvek, megtanulnivalók igájába. Nekem ez nem megy. Úgy hiszem túl hatalmas és túl törékeny erőről van itt szó, mintsem hogy én majd erővel arra hajlítsam, amerre én akarom. A gyerekeim érdeklődése nagyon erőteljes, de mégis, nagyon finomra hangoltan működő erő- ha letöröm, ha elnyomom, ha nem elégítem ki azonnal a kíváncsiságot, ha nem válaszolom meg időben az őt csiklandozó kérdést, akkor az adott dolog iránti érdeklődés nagyon hamar lelohad, és vagy tovaszalad, mint a rohanó patak, vagy teljesen kiszárad. Itthon, ha nagy károkat nem okozok, kiszáradni mégsem fog talán. De ez a rohanó patak szinte erőbefektetés nélküli örömtanulást tesz lehetővé- hullámait meglovagolva a gyerekem úgy tanul, hogy még csak nem is nem tudja, hogy tanul. Csak beszippantja az infót, és ellesi a készséget, és nagyon élvezi.:)

Nem tudom, hogy a tanulással kapcsolatban tehetek-e velük annál jobbat, minthogy hagyom, hogy az érdeklődésük hullámai vigyék őket, és repítsék oda, ahova kell. Nem érzem felhatalmazva magam arra, hogy beleavatkozzak, és átvegyem az irányítást: a tapasztalatok is túl pozitívak. Túl édes a gyümölcse ennek az együtt-tanulásnak, és túl hatékony eszköz a kapcsolatunk elmélyítésére- nem akarok lemondani erről, mert annyira... jó így.

(És míg azzal foglalkozom, ami a gyereket érdekli, én vagyok a részese az ő életének, ami neki azt kommunikálja, hogy nekem ő fontos.)


Akkor tehát most unschooling-olunk ezerrel? Nem igazán. Nem tudom. Nem gondolkozom ezen. Leomlottak a falak bennem, és ezen a ponton nem tudok objektíven mérlegelni: mi csak együtt éljük az életünket, szorosan együtt. És ez csodajó, felpezsdít és megérint és túlcsordul tőle a szívem.

Néha elmélázom, hogy hogyan is lehetne másképpen, de... nem tudom. Ezek annyira mi vagyunk, annyira így vagyunk mi, és ha csak belegondolok a mi kis életünkbe, elérzékenyülök és ez jut eszembe: csordultig van a poharam. Nem tudom, hogyan lehetne máshogy, már nem tudom elképzelni sem, hogy máshogyan is lehet: ez így van nálunk, és működik. És ez már régen nem az otthonoktatásról szól, hanem rólunk... a mi családunkról.

Hát, ezek a dolgok, amiket az utóbbi hetekben élünk.

19 megjegyzés:

  1. Igazán olyan szép, és irigylésre méltó, amit leírsz, csak nekem annyira megfoghatatlan, bár tudom, hogy nem is kell megfognom. És már így is olyan sokat kiadsz magadból, de nekem nagy segítség lenne, ha írnál néhány gyakorlatiasabb dolgot: háztartás, férj, gyerekek mellett hogyan lehet ezt megvalósítani, hogy mindig mindenkinek a kíváncsiságát kielégíted, és hogyan készültök így fel a vizsgákra?
    Hajni

    VálaszTörlés
  2. Nagyon örülök ennek a hosszú bejegyzésnek, este átolvasom, most csak átfutni volt időm. Jó, hogy jelentkeztetek, már aggódtam értetek. Küldtem is e-mailt, de lehet, hogy nem jóra... Na az a lényeg, hogy megvan a monumentális poszt írónk! Üdvözlettel: Erika

    VálaszTörlés
  3. Jó volt ezt olvasni, Eszti! Én is abban reménykedem, hogy a morzsáink a végére összeállnak majd egy iskolányi kenyérré...

    VálaszTörlés
  4. Hajni, nagyon jó a kérdésed. Én még csak nemrég jutottam el arra, amit a posztban leírtam, így nem tudok szuperbevált stratégiát írni, amit már évek óta használok. Amire viszont rájöttem, az az, hogy amit leírtam, az nem annyira idő és szervezés, mint inkább hozzáállás és prioritások kérdése. Annyira fontossá tenni a gyerekekkel való kapcsolatot, hogy félbeszakítsak miattuk egy teendőt- ezt nem lehet belekalkulálni az időbe, ez egyszerűen megtörténik. És amikor megtörténik, amikor a gyerekem megkeres egy kérdéssel, akkor döntés előtt állok, hogy mi lesz a fontosabb. Ez a szívem kérdése. Sajnos az a baj, hogy sokszor inkább a gyereket küldjük el, mert bosszantó kiesni a munkamenetből vagy tevékenységből. Meg úgy gondoljuk, ráér később is odaülni hozzá. Azonban ha úgy tekintek ezekre a kiesésekre, mint a legfőbb feladatom végzésére: kapcsolatépítésre és ismeretátadásra, akkor már nem lesz olyan nehéz félbehagyni az aktuális dolgot a gyerekemért.

    A másik dolog, hogy ezek a beszélgetések az esetek nagyobb részében nem igényelnek egyszerre nagyon sok időt, inkább többször keveset. Tehát időben lehet, hogy nem olyan sok, de a kapcsolat és az ismeretek szempontjából felbecsülhetetlen. (Úgy hiszem.)

    Az is a hozzáállásomon múlik, hogy a gyerekemet beengedem abba a munkába, amit végzek, még ha nem is terveztem, és úgy beszélgetek vele az őt érdeklő dologról. Ne arra gondolj tehát, hogy minden munka helyett csak a gyerek kérdéseire válaszolásról van itt szó.

    A vizsgákra való készülés az más, mint az előzőekben leírtak: ott nem alkalmazható szerintem a spontán beszélgetés, vagy közös utánajárás. Arra van külön rászánt időnk, de nem olyan sok naponta. Úgy hiszem, hogy a célt kell magunk előtt látni, tantárgyanként: ismerni kell, hogy kb. meddig kell eljutni év végére, és akkor a haladást lehet komótosabbra vagy pörgősebbre fogni, sőt, út közben is odaigazítjuk a tempót a követelmények mennyiségéhez.

    A másik blogon épp ma írtam az életszervezésről, ha van kedved, olvasd el.

    Belinkelem:

    http://fiukahajoban.blogspot.com/2011/01/ferj-feleseg-szerep-1-eletszervezes.html

    VálaszTörlés
  5. Erika, köszönöm, hogy ezt írtad, kedves tőled.:)

    Kata, köszi. Isten kegyelmes, és hiszem, hogy nektek is ad bölcsességet, hogy a morzsák iskolai kenyérré formálódjanak.

    VálaszTörlés
  6. Kedves Eszti! Nagyon szeretem az írásaidat, mert végtelen, szabad áradású anyai szeretetről, gondoskodásról árulkodnak. Hajni észrevételeivel is egyet értek, a válaszod viszont nem nyugtatott meg: én nem tartom helyesnek, ha a gyerekek életében nem jelentkezik a rendszer, nem támogattam, hogy a család alfái és omegái legyenek, nem hagytam abba a munkámat, ha akart valamit és ma sem hagyom félbe a beszélgetésemet vagy tevékenységemet, mert beletolakodik váratlanul egy gyermek. Alkalmazkodásból és toleranciából, elfogadásból, türelemből soha nem elég és szerintem ezek megtanulandó folyamatok. Ha én otthon oktató lennék, akkor sem nélkülözném mindezt, engednék szabad folyást a kíváncsiságnak a tudásszomjnak, de lennének határozott, leszabályozott részei a mindennapoknak. Lehet, hogy én nem morzsákat, hanem téglákat rakok egymásra? Talán sarkosabb vagyok nálad, de a gondolatvilágod és a lelked gazdagságát nagyon tisztelem és elismerem! Szeretettel: Erika

    VálaszTörlés
  7. Köszönöm a választ, elolvastam az életszervezést is, teljesen igazad van, én is így gondolom, bár gyakorlatban néha nagyon nehéz megvalósítani,de tanulgatom. Néha már sikerül...:)
    Köszönöm, Hajni

    VálaszTörlés
  8. Erika, nincs olyan nagyon messze az, amit te mondasz attól, amit én mondok.

    Meg vagyok győződve, hogy a tudásszomjnak szabad folyásra van szüksége, ahhoz, hogy hatékonyan működhessen a gyerekek életében. De a tudásszomj azonnali kielégítése messze nem jelenti, hogy nincsenek szabályok itthon. Szabályok vannak, és a társas együttélést napi szinten gyakoroljuk is: hogy nem vágunk egymás szavába, tiszteletet adunk a másiknak, a haragunkat nem árasztjuk másokra agresszíven, meghallgatjuk egymást, reagálunk egymásra, megengedőek vagyunk egymással szemben. Ezt még mind tanuljuk, és úgy érzem, még nagyon sok gyakorlásra van szüksége mindegyikünknek.:)

    A békés együttéléshez elengedhetetlen, hogy a gyerekek megtanulják tisztelni a szüleiket, s ehhez az is hozzátartozik, hogy nem vágnak a szüleik szavába (egymáséba sem) és ha egy felnőtt felnőttel beszélget, azt tiszteletben tartják, és türelmesen várakoznak. Tehát az, hogy a tudásszomját kielégítem, nem jelenti, hogy nem kell tiszteletteljesen megfogalmaznia a kérdését, vagy nem kell figyelembe vennie, azt, amit éppen csinálok. Pl. istentisztelet alatt nem fogok válaszolni a nem odatartozó kérdéseikre, és ezt a mieink megértették, megszokták. (na jó, néha válaszolok azért, de a legtöbbször nem is kérdeznek istentisztelet alatt, hanem kivárják az alkalom végét).

    VálaszTörlés
  9. Tehát vannak helyek, idők és alkalmak, amikor nem fogok válaszolni a kérdésekre. DE: minden más esetben teljesen rendelkezésükre állok. Nekem ez azért új, mert rendszerint egy idő után tehernek szoktam érezni a sok-sok intellektuális kérdést, és pl. volt, amikor idegesen elhajtottam őket, hogy most már elég volt mára, menjenek játszanak egymással, ahelyett, hogy mindenki velem osztja meg apró-cseprő kis gondolatát, kérdését... Ettől persze elszomorodtak és jogos volt a szomorúságuk- hiszen azért vagyok az anyjuk, hogy ott legyek nekik, amikor szükség van rám. És nem mindig akkor van rám szükség, amikor arra éppen a napirendem szerint időt tudok szakítani. Nekem ez a tapasztalatom.

    Nem kizárólag a gyerekeim körül forog az életem, de felelősséggel tartozom azért, hogy milyen ember lesz belőlük. Nem tudok hatni rájuk, ha folyton elhajtom őket, amikor pedig jönnének, azzal az (amúgy erős) érvvel, hogy a napirendembe éppen most nem férnek bele a kérdéseikkel, talán majd később. Nem biztos, hogy lesz később és nem fognak hallgatni rám, ha nem vagyok kellően elérhető, akkor, amikor azt igénylik.

    Az, hogy gyakran elérhető vagyok, az nem egy napirendi pont számomra- többé már nem. Volt, amikor igyekeztem betáblázni a beszélgetős időket, de nálunk ez nagyon nem működött: talán amiatt sem, hogy több különböző életkorú gyerek van itthon, különböző személyiségek, különböző fejlődési stádiumban, sok-sok-sooook kérdéssel, amik nem akkor jönnek, amikor én akarom, hanem jönnek, amikor akarnak- amikor jönniük kell. Hiába beszélgettem velük akkor, amikor betáblázott idő volt rá, mindig volt egy-két gyerek, aki megjelent a betáblázott időn kívül is, és ez nekem egy idő után bosszantó volt, mert úgy számítottam, hogy a beszélgetés már le van tudva. Mostanában megértettem, hogy ha rendszeresen elhajtom őket, amikor más időpontban vannak kérdéseik, azt ugyanúgy elutasításnak fogják venni, mint ha egyáltalán nem lenne beszélgetős időnk. És majd keresnek maguknak másik referenciát az élet kérdéseivel kapcsolatban is- az pedig nagyon nem lenne jó.

    VálaszTörlés
  10. Van, amikor az intellektuális kérdésekből nagyon komoly lelki beszélgetés születik, és ezt nem lehet betáblázni- olyankor félre kell tenni mindent... vagy hagyni a lehetőséget tovatűnni. Én nem akarom, hogy tovatűnjön. De ahhoz, hogy megragadjam, egyáltalán nem kell folyton ugráshelyzetben állnom. Hanem megközelíthetőnek kell lennem. Együtt kell a gyerekeimmel élnem, mint Jézus élt a tanítványaival. Nem kell elrejtenem magam, nem kell, hogy legyen külön egy felnőtt életem, meg egy anya-életem. A felnőtt életemben megélhetem az anyaságot, az anya-életem felnőtt élet is: szóval összemosódhat a kettő, és így szabadon beengedhetem az életem zugaiba a gyerekeimet, anélkül, hogy úgy érezném, elveszik tőlem az életemet.

    A szívemben ráhangolódtam, hogy az, hogy válaszoljak a kérdéseikre fontos, nagyon fontos. Mióta ráhangolódtam, ritkán érzem tehernek, inkább kiváltságnak, hogy bíznak bennem... hogy érdekli őket, hogy hogyan látom a dolgokat, és rajtam keresztül akarják megismerni a világot. Ez nekem nagy becsben tartott dolog, és ezért érzem azt, hogy nagyon lényeges engedni őket spontán jönni, és nem akkor, amikor nekem kényelmes.

    Hosszú lettem. Már megint. De olyan sok gondolatot generáltak a tieid!:) Köszönöm is ezt.

    VálaszTörlés
  11. Köszi Eszti! Én is köszönöm a választ, mert igazolta az életszerűségét. Ahhoz, hogy ezt jól kivitelezze egy anya (vagy akár egy tanár), ahhoz nagyon jó lelki, mentális állapotban kell lennie és ehhez sokat kell dolgozni önmagunkon és kérnünk erőt, támogatást a jó Istentől. Bizony ezek nem egyszerű kérdések és előfordul, hogy a türelmetlenségünkkel megbántjuk a gyerekeinket! Ez lecke neki is - hiszen átél olyan dolgot, ami nem jó érzés, de szerintem szükséges - és nekünk is lecke, mert tudnunk kell elnézést kérni a gyerekünktől és javítani. Szóval a gyerekek nevelése nagyon sok húzd meg, ereszd meg játszma, kész lelki hullámlovas kell, hogy legyen az ember! Eddigi tapasztalataim szerint az önmagunkon folyamatosan elvégzett munka adja a legnagyobb harmóniát környezetünknek, legyen az a család, munkahelyi közösség, gyerekek, rokonság! Ezért szoktam mondani a barátaimnak, hogy én nagyon vigyázok magamra, ez egy kívülálló számára egy egoista szöveg. De ők tudják, hogy ez miért van így! Én egy tipikus népszerű szangvinikus vagyok! Ahogy Te írtad, csordultig kell tartsam a poharam, hogy adni tudjak! Köszönöm: Erika

    VálaszTörlés
  12. Áldott az Isten ,Aki ilyen asszonyokat formál, mint te. Hallgass csak továbbra is Rá! Köszönöm. Boglárka

    VálaszTörlés
  13. Erika, nagyon igaz, amit írtál. A család formál, miközben mi is formálódunk általuk. Ez minden közösségre igaz, de a család az a hely, ahol ez sokkal inkább igaz, mint máshol. De azt hiszem, egy ember formálhatósága is szívkérdés. Ha nem engedem, hogy másokkal való kapcsolat megváltoztasson belülről, akkor nem éri el a célját a közösség. (és persze lehet jó irányban formálódni, meg rossz irányba is, de most én egy pozitív közösségre gondoltam, amelyik igei értékrendet erősít az emberben).

    Én is vad szangvinikus vagyok!:D (már sokat szofisztikálódtam, és odafigyelek, hogy ne írjak egyszerre túl sok felkiáltójelet...hihi.)

    VálaszTörlés
  14. Boglárka, egyedül az Úré minden dicsőség! Köszönöm, amit írtál.

    VálaszTörlés
  15. Hajni, én is tanulgatom. De az irányvonal megvan és fejlődünk. Hiszem, hogy Isten sem tőled, sem tőlem nem vonja meg a kegyelmét, és így meg fogjuk futni a pályánkat- de csak az Úr kegyelméből.:)

    VálaszTörlés
  16. Szia Eszti!Még csak most olvastam a mesékkel kapcsolatos írásodat.A meselistádban a Táncoló talpak című mese elég erős bálványimádással kezdődik.Nem is igen néztem tovább,de szerintem ez elég ahhoz,hogy igen veszélyes és pusztító erőket engedjünk be a másik oldalról.Legyünk óvatosak!Bogi

    VálaszTörlés
  17. Örülök, hogy erről is írtál. Én is gondolkodtam hasonlókon mostanában. Sokszor úgy érzem, ma semmit sem csináltunk a gyerekekkel, legalábbis semmi olyat, amit "dokumentálni" lehetne. Aztán izgulok, hogy mi lesz majd ha már élesbe megy a dolog. De érdekes, ahogy látom alakulni az életünket. Én is úgy érzem, magamon kell elsősorban dolgoznom és a gyerekek szívét megcélozni inkább, mint a tudásukat.
    Nálunk sok minden máshogy van, mint egy átlagos családnál és bizony még sokszor elveszek a teendők nagy halmazába. De most már valahogy van elképzelésem róla hogyan is működhet az OO. Azt hiszem az a lényeg, hogy ne úgy akarjam csinálni, mint akiket már ismerek valamennyire, hanem tudjak ebben is maximálisan az Úrra figyelni. Nekem amúgy sokáig gondot okozott, hogy nem láthatok bele egy-két OO-s család életébe, hogy egyáltalán hogy is lehet ezt csinálni. Most már végre túljutottam ezen is. Szerintem ti egy egészen egyedileg működő család vagytok! :) Nekem még egyelőre több előre látható (kiszámítható) dologra van szükségem, hogy működőképes legyek és ne uralkodjon el idehaza a káosz - hogy így mondjam.

    Minden esetre biztató volt most ez a morzsákról való kis elmélkedésed!

    VálaszTörlés
  18. Bogi, köszönöm az észrevételt. A poszt megírása óta ez ügyben sokat formálódott a gondolkozásom, sokat szigorodtak a szempontjaim. Igazából nagyon nagyon kevés mese van, amit ma jó szívvel megengedhetek, és a Táncoló Talpak nincs közte.

    a filmben problémának látom a 'külső alapján választunk párt' mentalitást is (a pingvincsajok kelletik magukat, a pingvinpasik meg a legdekoratívabb nőcire áhítoznak). Az egész mese a mai kor szellemiségének megfelelően a család elé helyezi az individuumot: az a fontos, hogy ÉN önmagam legyek, és ha ez a családomnak nem tetszik, akkor el kell menni és keresni kell másokat, akik elfogadnak. (és persze az idősek a szűklátókörűek, a haverok a jó fejek, és nem a családban van az erő, hanem a kortársakban).

    Szóval, igazad van Bogi, ez nem a legjobb mese.

    VálaszTörlés
  19. 'Azt hiszem az a lényeg, hogy ne úgy akarjam csinálni, mint akiket már ismerek valamennyire, hanem tudjak ebben is maximálisan az Úrra figyelni.'

    Git, pontosan ez a lényeg! Sajnos az otthonoktatók egy része sem érzi még át ezt, pedig szerintem enélkül hosszútávon nem lehet sikeres az oo.

    Én nagyon örülök, hogy az otthonoktatásunk kezdetekor nem láttunk bele más oo családok életébe: így nem voltak sztereotípiáim, hogy így vagy úgy kell csinálni. Mert ha látsz egy családot és egy mintát, akkor az ember szinte rögtön lépre megy: azt hiszed, hogy ez az etalon, hogy ez a jó és neked is minimum így kell csinálni, pedig nem!

    Az elvet és a hozzáállást meg lehet tanulni, mert az elvek és a hozzáállások elsajátíthatók. Az elvek és hozzáállások, ahogyan az oo-t szemléled, az lehet helyes vagy helytelen, és ezeken is áll vagy bukik az oo sikere. De ha az ember engedi Istent vezetni az otthonoktatást, ahogyan engedi vezetni az élete többi területét, akkor Ő pontosan oda fog eljuttatni, ahol a ti családotoknak lenni kell. Istennel kétségtelenül meg fogjátok találni a saját működőképes stílusotokat.

    Nem lesz minden részlet azonnal tiszta. Lesznek idők, amiket az Úrhoz kiáltva kell eltöltened egy-egy probléma felett. De Isten MINDIG hűséges marad hozzátok. Ő végül megjutalmazza, hogy engedelmeskedsz és az otthonoktatásban is Rábízod az irányítást.:)

    Úgy hiszem, Git, nagyon jól ráéreztél- ez Istentől van. Ő megtanít az útra, amelyen járnod kell.:)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok