Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. február 22., kedd

Gyerekek és morzsák (Marathoni poszt)




Eltelt jó pár hét. Most újra itt vagyok. Nem történt semmi nagy, csak sok kicsi. És aztán történtek még nagy dolgok, itt belül, bennem. És még mindig fejlődünk és növekedünk, még mindig, mindig együtt. Mondhatnám, hogy az elmúlt 'néma' időszakban nem történt semmi komoly, semmi hírértékű- de nem mondhatom, mert nem így érzem. Mert a legjelentéktelenebb történés hogyne volna jelentős és komoly dolog, amikor mivelünk történik, rólunk szól? Így tehát, mindennek jelentősége van, mert ezek a kicsiny pillanatok, a napról napra együttélés, együtt nevelődés, a kapcsolataink egymással, Istennel... ezek teszik ki az egész életünket. És ezek a kicsiny rezdülések egyszer majd bizonyosan elmúlnak. Ami pedig elmúlik, annak egyszer talán nagy jelentőséget fogunk tulajdonítani.

De miért csak "majd egyszer"? Miért csak akkor, amikor már elmúlt, és többé nem lehet visszahozni? Miért nem most?

Úgy élem meg, hogy mindegyik napunk fontos, mert együtt éljük, és mert minden pillanat tartogat valamit: kedvességet, örömet, megbocsátást... kibékülést és békességet... néha kiborulást... és kétségbeesést... és néha terhelt, nehéz szívet az Úr előtt. Majd a vihar elcsendesülésével... hálát... azért, hogy újra beburkolózhatok szeretetbe, örömbe, békébe.

Isten megfedd, Isten helyreigazít, Isten megáld... Isten jó. Mélyen ezt érzem, ilyen gondolatokban és érzésekben élek mostanság.


Most mondhatnád, hogy de jó nekem, mert béke van bennem és béke van kívül is, de a képlet éppen fordítottan igaz: bár kívül erőteljesen fogynak a remények, belül a hit győzedelmeskedik. Mondhatom, hogy emberileg sosem voltunk ennyire reménytelen helyzetben, de hogyan is mondhatnám, amikor a hit a nem látott dolgokat is látja? Ezért hálát adok azért, amit nem látok, amiből egyetlen morzsányit sem tapasztalok. Azt élem meg, amiről Pál apostol írt: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.

Nem tudom, hogyan lesz, de az biztos, hogy Istennel jó lesz. Ő ott lesz velünk a folytatásban is, ahogyan eddig is mindig ott volt, ez egészen bizonyos. Így már ma hálát adhatok azért, amit nem látok, de belül tudok: hogy Isten azt teszi velünk, hogy megszorítja a lehetőségeinket és a szemeink előtt teljesen elhomályosítja a jövőt, azért, hogy amikor majd Ő cselekszik, akkor semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy ez az Ő munkája volt, nem pedig a miénk.

De nem csak ilyeneket élünk át, hanem tanulunk is.:) Ami a matek-magyar formációt illeti -most kb. ennyiben merül ki a hivatalos sulizásunk- azt minimáldizájnon csak. De így jó most. Néha azért elgondolkozom, hogy ez valóban minimáldizájn-e vagy nem is, hanem hatékony zömítése a megtanulandó anyagnak...:)

De leginkább nem a feladatozásról szól az életünk, hanem minden másról is. És ez a 'minden más' a jelentősebb, bár egyáltalán nem mérhető része otthonoktató életünknek. Nem tudom ugyanis azt mondani, hogy ezen a héten ennyi meg annyi ismeretet adtam át ebből meg abból a tantárgyból. A feladatozáson lekövethetően látszik, hogy hány lappal több van teleírva a füzetben, és bár azok a teleírt lapok a fejünkben lévő ismeretről nem sokat mondanak, de azért mégis csak bizonyítják, hogy itt tanulás, vagy legalábbis valamifajta munka történt itthon.

Ismeretszerzésünk spontán részéről azonban szándékosan nincsen dokumentációnk. Nem látom értelmét, sőt, nekünk nem vált be. Tény, hogy vannak tevékenységek, amelyeket le lehetne jegyezni, mint 'tanulás', de azt meg nagyon mesterségesnek érzem, hiszen nem előre eltervezett, általam irányított tevékenységről van szó, hanem spontán jövő, érdeklődés-vezette és ezért nagyon izgalmas és vidám folyamatról. Nekem is izgalmas és vidám, és ezért nem munka, nem nehéz... olyan, mintha nem is lenne komoly, pedig nagyon is az.

A klasszikus irodalom, a biológia, az ének-zene, a vizuális nevelés, a földrajz, a társadalomismeret, és ezeken kívül még megannyi címkézetlen ismeret napról napra apró szórt morzsákban jön el hozzánk: mikor melyik, itt is egy kicsi, és ott is egy kicsi... ahogyan jön. Nem követhető szigorúan a haladás, néha nem is érzékelhető, mert még nincsen kézzel fogható nyoma- de mi így is tudjuk belül, hogy haladunk, hogy tanulunk, hogy a világot egyre jobban ismerjük.

A haladást szerintem azért felesleges dokumentálni, mert nem tudható, hogy mennyi sok-kicsi-morzsa kell, amíg összeáll a teljes kép (jobban mondva a kenyér): amíg minden ismeret helyre kerül bennük. Dokumentálni csak azt lehet, amit tevékenységként végzünk, de azt nem lehet ebből megmondani, hogy a tevékenységek mennyire voltak hatékonyak, és hogy valódi tanulás történt-e vagy sem. A tanulás folyamatában a dokumentálás nem segít jobban átlátni a gyerekem haladását- vagy eleve látom, hogy halad, vagy nem, de ha nem látom, akkor azon a tevékenységeink listázása sem fog tudni segíteni.

De miért is gondolom, hogy rendet kell teremteni és át kell látni a tanulás zűrzavarát? Miért érzem azt, hogy nekem kell a tanulás folyamatát irányítanom?


A tanulás bizony zűrzavar. A legtermékenyebb zűrzavar, ami csak létezik, de zűrzavar. Mert nincsenek bejáratott útvonalak a megértéshez: az a fél mondat, ami az egyik gyereknek a teljes megértést hozza, az a másik számára csak még inkább összekuszálja a képet. Valakinek nagy-sok idő, míg egy másiknak nagyon kevés idő kell ugyanannak a dolognak a megtanulásához. De az idő-faktor mégsem lényeges a tanulásban, hiszen nem a gyorsaság számít, hanem a tényleges elsajátítás.

Mindenki, aki tanul- építkezik: morzsákat pakol egymásra, mint a kis hangyák. Ahhoz azonban, hogy egy egész kenyér létrejöjjön, rendelkezni kell a megfelelő morzsákkal. A morzsák nem sablonmorzsák, hanem pontosan azok a morzsák kellenek, amelyek személyesen az egyénnek a morzsái, ahhoz az ismerethez. Vagyis mindenki teljesen egyedileg jut el a megértéshez és az alkalmazáshoz, mert mindenki más-más morzsaállománnyal rendelkezik.


A tanulás tehát képszerűen szólva halászás a zavarosban: az elénk tett ismerethalmaz szanálása és csoportosítása a saját szempontjaink szerint. Ebben a folyamatban pedig nemcsak az ismeretek a fontosak, hanem maga az útvonal is, ahogyan eljutok a nem-tudásból a tudásba: ez a kapcsolódási pont a morzsák között.

Amikor megkíséreljük dokumentálni gyermekünk haladását, akkor a megszerzett morzsa fontosabb lesz számunkra, mint a gyűjtögetés öröme.

Olvastam egy amerikai otthonoktató anyáról, aki a gyerekei rezdüléseit morzsaszinten kezelte. Nem a gyerekeivel közösen átélt élmények és emlékek hozták lázba, hanem életük eseményeinek analizálása akadémiai szempontok alapján. Közös pillanataikat iskolásdivá degradálta az, ahogyan a mindennapjaikról írt: mindenhez hozzátoldotta, hogy pontosan mely készségük fejlődött ettől a tevékenységtől. Úgy kezelte a családi életüket, mintha nem lenne több, mint egy iskolai tanmenet, amiről másoknak be lehetett számolni, az otthonoktatást népszerűsítve. Nem állítom, hogy gond van azzal, ha beszámolunk a gyerekünk morzsáiról. Azt viszont figyelembe kell venni, hogy a gyerekünk nem csak morzsákból áll...

Azt hiszem minden elkötelezett és lelkes otthonoktató szülőnek a lelkére kell ezt venni: ne csináljunk cirkuszi látványosságot a gyerekeinkből, és ne alacsonyítsuk le őket annyira, hogy tálentumaikkal és megtanult készségeikkel és ismereteikkel dicsekszünk mások előtt, csak azért, hogy valakit meggyőzzünk az otthonoktatás hatékonyságáról! Az ember hiúságát legyezgeti a gyereke tudása, de vajon ahhoz a tudáshoz kinek van több köze: nekem vagy Istennek? Lehet, hogy velem tanult a gyerekem, de ki adott erőt, képességet, bölcsességet, kedvet, kegyelmet, lehetőségeket, anyagi gondoskodást ahhoz, hogy megvalósulhasson mindaz, amire most oly büszkék vagyunk?

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Isten nem a gyerekeink tudásszintjét vizsgálja, hanem a szívüket. Vajon mit lát az én gyerekem szívében? Vajon arra, amilyen a gyerekem, ugyanolyan büszke lehetek, mint arra, amit tud? És ha nem, akkor vajon melyik a fontosabb?

Amikor a tudásával dicsekszem, és nem a szívével, akkor valamit kommunikálok arról, hogy nekem mi a lényeges...

Maga az a szándék is, hogy emberek előtt, az otthonoktatást védendő dicsekedni akarok, ez sem bölcs dolog. A dicsekvés már eleve egy nem jó pozíció, és nem is lehet vele senkit sem meggyőzni, mivel maga a gőg fogja a másik ember számára visszatetszővé vagy taszítóvá tenni a rólam, mint otthonoktatóról kialakult képet. Tény, hogy sok ember is ugyanilyen gőgösen és visszatetszően viselkedik az otthonoktatókkal, tehát érvelhetnénk úgy, hogy azt adjuk vissza, amit kaptunk. De Isten erre azt mondja, hogy rossz az indíték. Mert ha mi felül akarunk kerekedni bárkin, az már nem az Ő útja, hanem a miénk. Az Ő útja így szól:

Senkinek gonoszért
gonosszal ne fizessetek.
A tisztességre gondotok legyen
minden ember előtt.
(Róma 12:17)


És:

Ne győzettessél meg
a gonosztól,
hanem a gonoszt
jóval győzd meg.
(Róma 12:21)


Vajon ha a legtöbb otthonoktatást célzó szívtelen szón és szándékos bántáson csak szelíden mosolyognánk, akkor nagyobb lenne a békességünk? Én azt hiszem, igen. Mert bár az otthonoktatás melletti erős érvekkel le lehet döngölni másokat, de vajon tényleg ezt a célt szolgálják azok az érvek?

Ha bántanak, könnyebb visszabántani, mint némán elszenvedni a bántást. Megvédeni magunkat könnyebb, mint szelídséggel viselni mások élcelődését, főképp, ha azoknak a másoknak éppen nincsen igazuk. De ettől még nem mindig a könnyebb út a helyes út. Az önérzetünk sokszor talán nagyobb, mint amekkora lennie kellene: lehet, hogy Isten csendre intene, lehet, hogy azt várná, hogy tűrjük el az igaztalanságot, és ne védekezzünk. De nem értjük, mint mond Ő, mert az inzultus miatt hevesen igazolni akarjuk magunkat és a döntéseinket. Mintha bármit segítene a helyzeten a mi sok érvünk...

Sem Isten, sem az otthonoktatás nem igényli a mi védelmünket. Nem. Az igazság az, hogy Isten meg tudja magát védeni, az otthonoktatás meg úgy lesz vonzóvá, ha alázatos és hálás embereknek ismerik az otthonoktatókat. Tehát válogassuk meg a csatáinkat: ne menjünk olyan csatába emberekkel, amelybe Isten nem fog velünk menni. Ha már dicsekszünk, akkor az Úrral dicsekedjünk- az Ige erre tanít. Isten gondoskodik a többiről és nem fogunk megszégyenülni, mert nem léptük túl a hatáskörünket. (Az emberek meggyőzése Isten hatásköre.)

A tanuláshoz visszakanyarodva, a haladás dokumentálható, de a dokumentálás közben mindig elsikkad a lényeg: a kapcsolat, az emlékek, a szeretet. Ezeket nem szoktuk dokumentálni, csak a morzsákat. Pedig a morzsák nem olyan fontosak, hanem az oda vezető út. Mert az úton megyünk együtt, a gyűjtögetést végezzük együtt. A morzsagyűjtögetés válhat közös emlékek gyűjtögetésévé is, de csak ha lemondunk a dokumentálásról, a folytonos analizálásról, és megtanuljuk elvárások nélkül csak megélni a gyerekeinkkel való életünket. Elvégre a megtanult dolgok velünk maradnak, a pillanatok viszont kérlelhetetlenül tovatűnnek.

Tény, hogy csak a morzsagyűjtő úton lehet szeretetet és hitet tanítani a gyerekünknek, nem amikor már megvan a morzsa. Amikor megszerezte a morzsát, akkor rá vár a feladat, hogy bölcsen használja, amit megszerzett.

A dokumentálás azért sem hasznos, mert abból a feltevésből indulunk ki, hogy az általunk átadott minden morzsa biztosan illeszkedik a többihez: elvárjuk, hogy minden megszerzett ismeretük azonnal alkalmazott ismeretté váljon. De ez nem így működik. Valójában nem lehet tudni, hogy mikor áll össze kenyér a morzsahegyekből. Nincs 'gyerekem-ezt-már-százszor-elmondtam' a tanulásban. Addig mondom, míg át nem megy. Vagy pillanatnyilag lemondok a tudás átadásának öröméről, mert felismerem, hogy erre a morzsára most nincsen szüksége vagy most még túl nagy falat.:)


A dokumentálás mindig siettet. Ha egy gyerek fejlődését vagy ismereteit papírra jegyezzük, az rendszerint összehasonlításhoz és a hiányosságok analizálásához vezet. Így a tudás örömmel üdvözlése helyett azt kezdjük figyelni, hogy mit nem tud még. Ha látjuk, hogy mit nem tud, akkor a helyzetet kezelni akarjuk, vagyis nekikezdünk a természetes morzsagyűjtés irányított átformálásának. Szelektálni kezdünk: ezt az ismeretet már tudnia kéne, miért nem tudja, jaj, gond van tán vele? Miért lenne gond vele? Nincsen vele semmi gond. Egyszerűen csak nem olyan, mint mindenki más. Az az igazság, hogy senki sem olyan, mint mindenki más.:)

Ki mondja, hogy egy gyereknek ekkorra ezt már tudnia kellene? És ha az az ismeret akkor és ott nem az ő illeszkedő morzsája? Nem lehet, hogy neki most még más ismereteket kell begyűjteni, mielőtt oda jutna, hogy az a morzsa is fontossá váljon, amit én erőltetek? A kérdés mindig az, hogy miben bízom a gyerekem tanulási képességét illetően. Magamban vagy a gyerekem tanulási képességében?

A gyerekek morzsaszippancs funkciója (a vágy, hogy megismerjenek mindent), nem "csak úgy kifejlődött", hanem végtelen intelligencia kódolta beléjük (Isten). Én hiszem ezt, és bevallom, egyre kevésbé merek interferálni a természetes szippancsfunkcióval. Mert azt tapasztalom, hogy mindig, amikor megteszem, közönyt, megkeseredést vagy a természetes érdeklődés elvesztését váltom ki a gyerekekben.

Bármennyire kecsegtető is a lehetőség, mégsem nyomhatok olyan morzsát a gyerekem fejébe, amely nem illeszkedik a többi morzsájához. Ez lehetetlen- az agya ki fogja dobni, mert nem az az illeszkedő morzsa. De ha engedem, hogy a szippancssága odavezesse őt az illeszkedő morzsához, akkor képes lesz egész kenyereket összerakni. De vajon a kenyér tényleg létrejöhet a gyerek természetes érdeklődése és az ő saját agymunkája folytán? Szerintem igen. De ehhez szülőként figyelembe kell venni, hogy a szippancsfunkció igen öntörvényűen működik: nem azt tanulja, amit mi szeretnénk, hanem azt, ami őt érdekli. De miért zavarjon ez engem addig, ameddig a tanulás folyton végbemegy és az öröm sem marad el?

Visszaugorva a mi családunkhoz, a fentiek miatt nálunk nem lehet azt mondani, hogy na, most előredolgoztunk csillagászatból, vagy történelemből, és az x. évfolyam anyagát lezártuk. Itthon nálunk nincs ilyen. Csak morzsák vannak, de ezek a morzsák, ezek a falatok és szeletek és darabok gyanítom, a végére többen lesznek, mint amennyiből egy iskolai kenyeret össze lehet tenni...

Éppen ezért, mint már írtam, én nem merem visszafogni a gyerekeimet. Nem merem mederbe terelni és igába hajtani az érdeklődésüket - tankönyvek, megtanulnivalók igájába. Nekem ez nem megy. Úgy hiszem túl hatalmas és túl törékeny erőről van itt szó, mintsem hogy én majd erővel arra hajlítsam, amerre én akarom. A gyerekeim érdeklődése nagyon erőteljes, de mégis, nagyon finomra hangoltan működő erő- ha letöröm, ha elnyomom, ha nem elégítem ki azonnal a kíváncsiságot, ha nem válaszolom meg időben az őt csiklandozó kérdést, akkor az adott dolog iránti érdeklődés nagyon hamar lelohad, és vagy tovaszalad, mint a rohanó patak, vagy teljesen kiszárad. Itthon, ha nagy károkat nem okozok, kiszáradni mégsem fog talán. De ez a rohanó patak szinte erőbefektetés nélküli örömtanulást tesz lehetővé- hullámait meglovagolva a gyerekem úgy tanul, hogy még csak nem is nem tudja, hogy tanul. Csak beszippantja az infót, és ellesi a készséget, és nagyon élvezi.:)

Nem tudom, hogy a tanulással kapcsolatban tehetek-e velük annál jobbat, minthogy hagyom, hogy az érdeklődésük hullámai vigyék őket, és repítsék oda, ahova kell. Nem érzem felhatalmazva magam arra, hogy beleavatkozzak, és átvegyem az irányítást: a tapasztalatok is túl pozitívak. Túl édes a gyümölcse ennek az együtt-tanulásnak, és túl hatékony eszköz a kapcsolatunk elmélyítésére- nem akarok lemondani erről, mert annyira... jó így.

(És míg azzal foglalkozom, ami a gyereket érdekli, én vagyok a részese az ő életének, ami neki azt kommunikálja, hogy nekem ő fontos.)


Akkor tehát most unschooling-olunk ezerrel? Nem igazán. Nem tudom. Nem gondolkozom ezen. Leomlottak a falak bennem, és ezen a ponton nem tudok objektíven mérlegelni: mi csak együtt éljük az életünket, szorosan együtt. És ez csodajó, felpezsdít és megérint és túlcsordul tőle a szívem.

Néha elmélázom, hogy hogyan is lehetne másképpen, de... nem tudom. Ezek annyira mi vagyunk, annyira így vagyunk mi, és ha csak belegondolok a mi kis életünkbe, elérzékenyülök és ez jut eszembe: csordultig van a poharam. Nem tudom, hogyan lehetne máshogy, már nem tudom elképzelni sem, hogy máshogyan is lehet: ez így van nálunk, és működik. És ez már régen nem az otthonoktatásról szól, hanem rólunk... a mi családunkról.

Hát, ezek a dolgok, amiket az utóbbi hetekben élünk.

Szívesen olvastátok