Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. január 7., péntek

HOGYAN SZERESD SZÓFOGADÓVÁ? (maratoni poszt)




Szívem közepe a címbeli téma, leginkább azért, mert napi szinten ezzel vagyunk lefoglalva itthon: négy kislegény szófogadóvá szeretésével. Nagyon bő ez a téma, és sokat írtam róla most. Kérlek, hogy utóbbit nézd el nekem, rövidebben nem tudtam megfogalmazni a gondolatokat. Nagyon a szívemen van, amit írtam, és rám nehezedik, hogy így helyes élni, de még magam is sokat bukdácsolok, még nem úgy megy ez, mint a karikacsapás, bár egyre inkább igyekszem. Tőled sem várom, hogy holnaptól tökéletesen alkalmazd, amit leírtam, de ha Isten változásra indít, akkor ne keress kibúvókat, hanem lépj hittel, engedelmesen.

Ha egy kezdő-végszót kellene írnom ahhoz, ami most következik, akkor ez lenne az:

Isten adjon nekünk kegyelmet bőséggel, hogy betölthessük azt a feladatot, amire Ő hívott el: gyereket nevelni, gyereket tanítani, gyereket szeretni!

¤¤¤

Minden nevelés alapja a mély és bensőséges szeretetkapcsolat szülő és gyermeke között. Én ezt úgy hívom, hogy nálad van a gyereked szíve, nála meg a tiéd.

Szófogadóvá szeretni... Furán hangzik, de meggyőződésem, hogy nincsen más módszer. Nincsen más, ami hatna, és ami igazi mély jellemformáló erővé tudna válni a gyerekeink életében. Csak egy mély szeretetkapcsolat képes erre.

Ha érzi, hogy szereted, akkor hallgatni fog rád. Ha hallgat rád, akkor az erkölcsi tanításnak, amit napról napra átadsz a különböző élethelyzetekben, lesz hatása. Ha hallgat rád, akkor minimálisan kell majd őt fegyelmezni. És amikor mégis szükség lesz erre, akkor nem lázadást és elhúzódást, még keményebb szívet és tőled elidegenedő viselkedést fogsz tapasztalni, hanem azt, hogy egymáshoz közelebb von ez is, és a gyerek hallgat a fegyelmezésre.

Azt hiszem ezek azok a dolgok, amiket köztünk, szülők között aranyárban mérnek: gyermekek, akik boldogan szót fogadnak, és akik mindenféle hátsó szándéktól független őszinte rajongással csüggnek szüleiken. Nem tudok ennél békésebbet elképzelni. De vajon miért van az, hogy egyáltalán nem ez a jellemző? Miért nem tapasztaljuk meg a fenti ideális viszonyt?

Kétségkívül bennünk van a hiba, nem a gyerekeinkben, hiszen ők csak gyerekek. Ez alatt azt értem, hogy ők csak reagálnak valamire: nem ők generálják a szülők viselkedését, hanem a szülők a gyerekekét. Nagyon fontosnak tartom ezt, olyan fontosnak, hogy újra leírom: nem a gyerek viselkedése miatt viselkedünk úgy vele, ahogyan viselkedünk. Bármennyire szeretnénk is áthárítani a felelősséget, ezt nem tudjuk megtenni, hiszen nem saját maga miatt olyan a gyerek, amilyen, hanem olyanná vált. Azért is viselkedik úgy, ahogyan, mert ezt a viselkedést generáltuk ki belőle a saját viselkedésünkkel. A dolog persze ennél több ismeretlenes, de ezeket az ismeretleneket is meg lehet ismerni. Bízom abban, hogy az alábbi gondolatok alapjaiban fogják megváltoztatni a gyerekeinkhez való hozzáállásunkat.


A szemléletváltás

Meg kell értenünk, hogy a gyerek bűnös és járatlan. Bűnös alatt azt értem, hogy elveszett bűnös, aki Isten kegyelmére szorul. Olyan ember, akinek kapcsolatra van szüksége és vezetésre van szüksége. Arra van szüksége, hogy kapcsolatba kerüljön élete Forrásával, Istennel, és arra, hogy alárendelődjön egy felnőttnek, aki irányt mutat neki: mivel csak ebben az állapotban tud ideálisan fejlődni. Azon, hogy járatlan, azt értem, hogy nélkülözi a világ dolgainak megértéséhez szükséges tudást. És azokat a jellemvonásokat és készségeket is, amelyekkel a felnőtt életben majd boldogulni fog tudni.

Gondolom, eddig nem sok újat mondtam, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek ilyenek. Amire fel szeretném hívni a figyelmet, az a kenőanyag, amivel minden növekedési, ismeretszerzési és jellemfejlődési munkafolyamat olajozott lesz. Ez a kenőanyag pedig a már előbb említett kapcsolat. (Ebben a posztban a szülővel való kapcsolatra fogok összpontosítani, de gyerekeink Istennel való kapcsolata is egy nagy téma.)

Ha van kapcsolat, akkor a dolgok olajozottan és súrlódásmentesen működnek szülő és gyermeke között. Most mondhatod, hogy ez igen bagatell dolog, és hogy mindenki tudja, hogy kapcsolat kell... de vajon milyen kapcsolatról beszélünk? Sokféle kapcsolat van, én azonban nem akármilyen kapcsolatra gondolok. Nem olyanra, hogy köszönőviszonyban vagyunk és felületesen ismerjük egymást. Nem is olyanra, amelyben megtaláltuk a módját, hogy kikerüljük egymást, és így képesek vagyunk látszólagos békességben élni az életünket egymás mellett.

Kapcsolat alatt én mély szeretetkapcsolatot értek, olyan mélyet, amely képes átformálni a résztvevők életét, és tartósan át is formálja. Olyan szeretetkapcsolatra gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul, és ahol a szálakat egy életen át építgetjük.

Mély szeretetkapcsolat... A szeretetről sokkal könnyebb beszélni, mint megélni a mindennapokban, és ez igaz a gyerekeinkkel és más felnőttekkel való kapcsolatainkra is. Sajnos gyakran félreértelmezzük ennek a kenőanyagnak a mibenlétét. A rossz minőségű kenőanyag (vagyis a hamis szeretetre épülő kapcsolat) leterhel, több kárt tévén, mint ha egyáltalán nem lett volna kenőanyag, vagyis kapcsolat.

Ahhoz, hogy a gyerekünk velünk való komolyabb súrlódás nélkül alárendelődjön, szeretetre van szükség. Nem az övére, hanem előbb a miénkre. Ahhoz is, hogy ismeretet adjunk át, jellemet fejlesszünk, készségeket alakítsunk ki, tanítsunk és neveljünk, ahhoz is szeretet kell. Nem arra gondolok, hogy a tetteinket szeretettel kell véghez vinnünk, bár ez is igaz.

Arra gondolok, hogy a szeretetnek nem egy nevelési célzatú tettnek kell lennie, hanem egy meghatározó erős kapocsnak. Egy közegnek, amiben élünk, ami jellemzően megnyilvánul minden apró kommunikációban, amit bonyolítunk, sőt abban is, ahogyan odafigyelünk egymásra vagy bocsánatot kérünk. Egy állapotról beszélek, egy kapocsról, ami közted és a gyermeked között formálódik és ami átitatja a tetteidet. Ez meghatározza a róla alkotott gondolataidat és a hozzá való mindennapi viszonyulásodat is maximálisan. Egy elérhető és kívánatos kapcsolatra gondolok, ami nélkül minimum kétesélyes minden nevelési reakciónk és gyerekekkel kapcsolatos interakciónk. És akkor most érkeztünk el oda, ahonnan elindultunk. Emlékszel?

Minden nevelés alapja a mély és bensőséges szeretetkapcsolat szülő és gyermeke között. Én ezt úgy hívom, hogy nálad van a gyereked szíve, nála meg a tiéd.

Ha ez megvan, akkor a gyereked nem fog keserűen lázadni a tekintélyed ellen. Nem fog érdekembernek tartani, aki csak akkor közelít őhozzá, amikor akar valamit tőle. Nem fog tiniként eltávolodni tőled, nem fog más utakat keresni, mint amiken járni tanítottad, nem fogja megutálni és megvetni azt, ami vagy és amit hiszel. A keserű-nehéz kamaszévek nem fognak sosem eljönni, hanem édes kamaszévek lesznek, amelyek során cinkostársakká formálódhat az apa-gyerek és az anya-gyerek kapcsolat. Ha ez megvan és megmarad, akkor a gyermekeddel való kapcsolat egy olyan mély örömforrás lesz az életedben, amit sohasem akarsz majd mással betölteni, vagy elfelejteni.


De H-O-G-Y-A-N???

Talán már hallottad, hogy a gyereked számára a szeretetet úgy betűzik, hogy i-d-ő. Rá kell szánni az időt erre a kapcsolatra, rá kell szánni az időt a gyerekedre. Olyan ez, mint egy bimbózó szerelem: meg kell ismerni egymást, és ez sok időt igényel. Minden gyerek egyedi és különleges teremtése Istennek. Senki sem fog neked útmutatót adni arról, hogy mennyi időt kell rászánnod erre, hogy mikor mondhatod el végre, hogy "ennek a gyerekemnek a szíve nálam van, és nála az enyém". Ne azt kérdezd, hogy mennyi időt kell még rászánnod, hogy nálad legyen a szíve. A kérdés inkább az, hogy meddig vagy hajlandó elmenni a gyereked megismerésében? Elmennél a végsőkig, ha az kellene? Mert ahhoz, hogy ez a kapcsolat áldás és öröm forrása legyen mindkettőtök életében, bizony az kell...

Mikor mondhatod, hogy nálad van a szíve? Amikor már nálad van a szíve, akkor szeret veled lenni. Nincsenek előtted titkai, mivel ő is igényli, hogy megosszon veled mindent. Ad a véleményedre, és hallgat a tanácsaidra, még azokban az esetekben is, amikor olyat tanácsolsz, amivel szíve szerint nem ért egyet. Igen értékes mindkettőtök szemében az együtt töltött idő, és önfeledten egymásra is pazaroljátok, anélkül hogy türelmetlenül várnád a végét (úgy, mint a legjobb barátok...). Gyermeked mélyen érzi, hogy bármikor számíthat rád és hálás ezért. Nem felszínesen, hanem igazán ismered őt: tudod, mi jár a fejében, ismered a gondolatmenetét, tudod, hogy mi hozza lázba, miért aggódik, mivel lehet felvidítani, mi hozza ki a sodrából. Ez a leírás ugyanúgy igaz egy ötévesre, mint egy tizenkettő vagy húszévesre. Amikor nálad van a szíve, akkor az így néz ki.

Ha az idő az egyik faktor egy ilyen szintű kapcsolat kialakulásában, akkor a folyamatosság a másik.

Az idő azt jelenti, hogy amikor a gyerekednek szüksége van rád, akkor ott vagy neki. A folyamatosság azt jelenti, hogy ez nem egy néhányszori alkalom a nap általad meghatározott időszakaiban, általad meghatározott ideig. Ahhoz, hogy nálad legyen a szíve, meg kell élned a kontrollvesztést. A gyermeked igénye szabja meg a mikort, a meddiget és a milyen gyakrant. És ez nem változhat, nem fog változni. Mindig ő fogja meghatározni, hogy mikor van szüksége rád, és amikor szüksége van rád, neked ott kell lenned érte. Mindig. Lesz, amikor félbe kell hagynod miatta a munkát. Vagy oda kell őt magadhoz vonni, bele kell vonni a munkavégzésedbe. Lesz, amikor éjjeli beszélgetést fog ez jelenteni. Vagy lemondott programot, elnapolt tervet.

Röviden, azt jelenti, hogy egész nap elérhető és megközelíthető vagy a gyereked számára: imádságos szívvel kész vagy az alkalmas időket kihasználni. És minden idő alkalmas idő, amikor a gyereked téged igényel.


Három tévút

Elérhetőnek és megközelíthetőnek lenni nem azt jelenti, hogy a tévé vagy a számítógép mellől háttal navigálom a gyereket. Azt sem jelenti, hogy bólogatok a mondandójára, de a fejemben máshol járok. A gyerek fel tudja mérni és meg is érzi, hogy anya most valóban figyel és komolyan érdekli az, amit beszélek vagy mutatok, vagy csak 'le akar pattintani'. A felületes figyelem degradáló a gyereknek és nem közöl szeretetet számára.

Az elérhetőséget és megközelíthetőséget nem jó összekevernünk a gyerek vég nélküli kiszolgálásával sem. A kapcsolatépítés nem azonos azzal, hogy a gyerek nyivákol egyet, hogy "anyaaaa!", és én azonnal pattanok a bogárkához. Ezzel az ego-centrikus természetét szolgálnánk ki, és ez nem válna hasznára.

(Nem arról van szó, hogy a valós igényeit figyelmen kívül hagyom, hanem arról, hogy nem engedem hasztalan ugráltatni magam, hiszen annak nincsen köze a gyerekem szükségleteihez.)

Az elérhetőség és megközelíthetőség nem azonos azzal sem, hogy vég nélkül részt veszek a játékába, és őt szórakoztatom, mert ő úgy kívánja. A bölcs felnőtt bevonja a gyereket a saját tevékenységeibe, hiszen azokat muszáj megcsinálni. A gyerekek élvezik ezeket a közös tevékenységeket. Arra is rá lehet őket szoktatni, hogy egyedül vagy a testvérükkel szépen eljátsszanak, és ne állandóan a szülőt igényeljék ehhez.


Nem szabad önmagunkat áltatnunk

Az, hogy ismerünk valamit a gyerekünkből messze nem azonos azzal, hogy nálunk van a szíve. Az, hogy működőképes a kapcsolat anya és gyermeke között még nem jelenti, hogy hallgatni is fog rád a kritikus helyzetekben. Nagyon sok szülő gondolja, hogy a működőképes kapcsolat ugyanaz, mintha a gyermeke szíve nála lenne, de ez nem így van. Az, hogy valamennyi időt rászánunk a kapcsolat ápolására, az valamennyi rászánt idő lesz- nem több ennél. Ha nem vagyunk ott a gyerekünkért napról napra, ha nem vagyunk elérhetőek és megközelíthetőek mindig, amikor a gyerekünk igényli, akkor nem lesz nálunk a szíve, és lehet, hogy erről nem is fogunk tudni.

Mennyi szülő hiszi naiv hittel, hogy ismeri a gyermekét és nála van a szíve, amíg be nem üt a krakk, és ki nem derül, hogy a gyerek rossz társaságba került, bűncselekményt követett el, drogozik, vagy tiniként lett várandós. És nagyon sajnos, hívő szülők gyerekeiről is lehetne beszélni, mert ők is elfordulhatnak a hitüktől és belekeveredhetnek olyan dolgokba, amiket a szülők legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Ezek a szülők döbbenettel állnak a történtek előtt, és sehogyan sem értik, hogy az ő kedves és tisztelettudó kamaszukkal hogyan történhetett ez. És rendszerint összetörnek az új ismeret terhének súlya alatt. Ez borzasztóan tragikus dolog, de az ő döbbenetük az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nem ismerték a gyerekeiket, nem is volt náluk a szívük...

Nem ismerték fel időben, hogy a gyerekkel gond van, nem voltak ott, hogy segíthessenek, nem is tudtak róla, hogy mi jár a fejében. Így nem tudtak rá hatni, amikor el kellett volna téríteni őt a helytelen és veszélyes útról. Soha senki sem akar ilyet átélni a gyerekével! Mégis mennyire közönyösek vagyunk: hagyjuk, hogy a velük való mély kapcsolat lehetősége kicsússzon a kezünkből a mindennapok rohanásában...

Naivan hisszük, hogy ilyen velünk nem fog történni, csak mert a mi gyerekünk "nem olyan"... De biztos ez?? Nem az 'olyan' gyerekek kerülnek bele minden rosszba: nem azok, akik nem voltak elég okosak és értelmesek. Hanem azok, akiknek nem volt mély szeretetkapcsolata a szüleivel. Akik földön-égen keresték az elfogadást, a szeretetet, kerestek egy olyan kapcsolatot, amelyben értékesnek érezhették volna magukat... ami megóvta volna őket attól, hogy rossz helyen keressék a hiányzó szeretetet... de hiába keresték a jó helyen, nem találták meg a szüleiknél, nem találták meg egyetlen felnőttnél sem... és ez az igazán tragikus dolog.

Nincsenek garanciák, de ha mély szeretetkapcsolat van szülő és gyermeke között, ha ismered őt és nálad van a szíve, akkor a gyerekednek nem lesz arra szüksége, hogy máshol keressen szeretetet és elfogadást. Meg vagyok győződve, hogy azokkal a szülőkkel történik ilyen súlyos összetöretés, akiknél valójában nincsen ott a gyerekük szíve: akik alig ismerik őt. Meg kellene állnunk és újragondolni a fontossági sorrendet. Lehet, hogy még mindig csak reménykedünk? Talán mi magunk is áltatjuk magunkat, hogy minden nagyon jól van, pedig igazán nem tudhatjuk?

Azt mondjuk, normális dolog, hogy a gyerek leszakad a szülőről. És ez alatt azt értjük, hogy nem baj, ha nem tudunk róla mindent, sem az, hogy másokkal szívesebben tölt időt, mint velünk. Valójában örülünk is, hogy nem csak velünk osztja meg a dolgait, hiszen alig van időnk a vele való kapcsolatra (meg bármi másra is).

Amikor a gyerekünk naponta sok-sok órában nincsen velünk, akkor a fizikai távolság miatt képtelenség elérhetőnek és megközelíthetőnek lenni. Hogyan is tudnánk ott lenni érte, akkor, amikor szüksége van ránk? Így nagyon nehéz őt megismerni, és talán lehetetlen is elérni, hogy a szíve nálunk legyen. És ez pedig nem jó így, mert ha nincsen nálunk a szíve, akkor nem tudunk rá hatni, olyan mértékben, ahogyan kellene.

Mély igazsággá kell váljon bennünk, hogy önmagában ilyen, hogy minőségi idő, nem létezik. A mennyiségből következik a minőség. Ha rászánom a sok időt a gyerekem megismerésére, akkor érezni fogja, hogy nekem ő, mint személy fontos, és azt fogja gondolni, hogy jelentőségteljes valakinek tartom. Így lesz valódi számára a szeretetem, így lesz közege a cselekedeteimnek felé. Ha az ún. minőségi időre hajtok: percekre, félórákra, amikor irányítottan kikérdezhetem, hogy mi van vele, akkor azt közlöm a gyerekkel, hogy ő csak akkor fontos, amikor be tud illeszkedni a napirendembe. Talán fontos, de nem eléggé: annyira már nem, hogy ott legyek érte akkor, amikor ő igényelné, amikor neki fontos lenne.

Ez egy gyerek számára légüres teret képez, amiben úgy érzékeli a szeretet-megnyilvánulásaimat, hogy azok valójában nem őróla szólnak, hanem énrólam, az én lelkem megnyugtatásáról. Arról, hogy én, az apa vagy anya, azt érezzem, hogy mindent megtettem, amit kellett (tinikor előtt ezt nem tudják így megfogalmazni, de bizonyára korábban is megérzik).


Címkék, bélyegek, kategóriák

Szerintem minden gyerek egyedi koktél személyiség, tanulás, érzékelés, képességek, vérmérséklet, gondolkozás és érzések szempontjából. A címkék mindig arra jók, hogy ne kelljen megismerni őt magát, hanem majd a címkét kikutatom, és akkor a gyerekemet is ismerni fogom. A címkék arra is jók, hogy stabil építményként nézzünk a gyerekünkre, aki már mindig olyan marad, amilyennek 'megismertük'. Ez a gondolkozás a szülőnek nagy magabiztosságot ad, a folyamatosan változó gyereknek azonban kárt okoz, mivel erősen gúzsba köti őt a 'tesosemfogszmegváltozni' gondolat (így tényleg nem fog tudni a helytelen jellemvonásokból megváltozni, vagy csak igen nehezen).

Pedig minden gyerek dinamikusan fejlődik és minden felnőtt is magában hordozza ennek a dinamizmusnak a lehetőségét. Mindenki képes megváltozni, mert Isten mindenkit képes megváltoztatni. Nem mondhatunk le egyik gyerekünkről sem, sem nevelésileg, sem máshogyan, ameddig Isten nem mond le róla. Isten a második esélyek Istene és nem mond le rólunk sem. Miért mondana le a gyerekeinkről? Nem teszi. Nála mindig van második esély: újrakezdési lehetőség a gyereknek is és a szülőnek is.

Talán azért szeretjük annyira a címkéket és a kategóriákat, mert jelentős időt spórolhatunk meg a használatukkal. Tanulási képességekkel kapcsolatos címkék, pszichológiai címkék, rendellenességek címkéi, személyiségtípusok címkéi, tanulási típusok címkéi, szeretetnyelvek címkéi. Mind-mind olyanfajta tudást adnak, ami eltávolít minket attól a másik embertől, akire a címkét rátettük. Azt hisszük, hogy most már igazán ismerjük azt a másik embert, és ennek a tudásnak megfelelően fogunk reagálni a másikra. Ez nem hasznos.

Ne címkézzünk. Inkább ismerjük meg a gyerekeinket, de valóban. Menjünk el a végsőkig: szánjuk, vesztegessük, pazaroljuk rájuk az időnket és az energiánkat. Menjünk el addig, míg a gyerekünk szíve végre nálunk lesz és a miénk meg nála.


Egy életen át...

Fontos megérteni, hogy a gyerekünkkel való kapcsolat dinamikus kapcsolat, mert a gyerekünk és mi magunk is dinamikusan fejlődő személyek vagyunk. Mivel dinamikusan fejlődünk, nem lehet azt mondani, hogy csak mert egy hónappal ezelőtt ismertem a gyerekem, most is ismerem őt. A gyerekek változnak: a gondolkozásuk változik, az igényeik is változnak, és nekünk folyamatosan, napról napra ott kell lennünk értük.

És itt visszautalok az elejére. Emlékszel még, milyenféle szeretetkapcsolatról írtam? Olyan szeretetkapcsolatra gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul, és ahol a szálakat egy életen át építgetjük. Egy életen át...

Ne felejtsük el: amit megnyertünk, az el is lehet veszíteni. A kisgyermekkorban felépített kapcsolat nem tart ki évekig. Sokan csak a gyerekük 3éves koráig építgetik nagy gonddal és intenzíven a vele való kapcsolatot. Ez nem elegendő arra, hogy egy életen át nálunk legyen a gyerekünk szíve. Ha holnaptól nem leszel ott érte, akkor egy idő múlva elveszíted a szívét. Igaz, hogy reménységet nyerhetünk, mert a kapcsolat újra felépíthető, azonban nem áll a rendelkezésünkre végtelen mennyiségű idő.

Valójában: egyáltalán nincsen túl sok időnk. A gyerekek gyorsan növekszenek. Nem mindig lesz úgy, mint most. Ha most, amikor még ők akarják napról napra megosztani magukat velünk, nekünk ez nem fontos, vagy nem eléggé fontos, és ha nem tudunk értve figyelni rájuk, akkor lehet, hogy egy napon arra ébredünk majd, hogy a fiatal kamasz gyerekeinkkel beszélgetni szeretnénk, de nekik már nem lesz erre igényük. Vagy rossz társaságba kerülnek, és mi megőriznénk őket, de nem hallgatnak majd ránk, mert nincsen közeg, amelyben figyelmeztető szavainkat a szívükre vennék.

Most ők azok, akik mondják és mondják és mondják, és mi győzzük hallgatni! De lesz ez még fordítva is: amikor majd azt mondjuk, bár lenne mit győzni hallgatni! De nem lesz, mert amikor kicsik vagy kicsit nagyobbak voltak, nekünk nem volt erre elég időnk...

Ne kelljen visszasírni azt, hogy akkor, amikor kellett volna, nem volt rájuk idő. Mély szeretetkapcsolatra muszáj, hogy legyen idő, különben évek múlva lehet, hogy össze fog törni a szívünk.

23 megjegyzés:

  1. Kedves Eszter! Nagyon sok mindenben hasonlóan vélekedek a dologról, de néhány helyen bizonytalan vagyok...
    Szerintem a szeretet a tettekben mutatkozik meg... ha lesz több időm idézek, talán jobban látszik mire reagálok. Kicsit kifelejtettnek érzem, hogy egyáltalán nem csak mi vagyunk hatással a gyerekeinkre, ahhoz el kell költözni egy lakatlan szigetre... Én arra tanítottam az enyémeket - az enyémek nagyok: felnőtt és középiskolás - , hogy tudjanak helyes úton járni, mindig eléjük kerül a döntés, nagy ajándék az élettől, de az ő felelősségük, hogyan döntöttek. Különböző korosztályt, különbözően szeretünk. Soha nem bántam, hogy vannak és voltak előttem titkaik. Az érettségi után tudtam meg a fiam kollégiumi kalandjait, akkorákat nevettünk, hogy a könnyünk potyogott. Ő akkor úgy látta, jobb, ha nem tudok róla... Szerintem jól döntött! Ami fontos döntés, és ők akarják, hogy én benne legyek, abban mindig ott voltam és ott vagyok. Töltsön egy szülő sok időt a gyerekével - tudjuk, hogy ma ez nem mindenki számára megoldható, rohanó világban élünk, írtam már, hogy én huzamos ideig három munkahely jövedelméből tudtam eltartani őket - én mégis a MINŐSÉGI IDŐre tenném a hangsúlyt! Amit rájuk szánunk, azt tényleg velük töltsük! Én nem panaszkodhatok, nagyon szófogadó, rendes gyerekeim voltak és vannak. Az életvitelünkből adódóan mindenkire hárultak feladatok, beosztottak voltak a napjaink és nem tudtunk mindig egymással lenni... Minden úgy volt jó, ahogy volt... Hálás vagyok érte Istennek, hogy annyi próba árán kovácsolt minket össze! - nem mindig sütött a nap! Tudom, hogy a gyerekeim szíve nálam van, az enyém pedig náluk! - és nagyon ismerem mindkettőt!
    A bejegyzésed nagyon tetszik, bár így élhetnénk! Ha mégsem adatik meg, akkor is a legjobbat és a legtöbbet kell kihozni belőle! Erika

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm ezt az írást, magam is sokat foglalkozom a témával.
    Tetszett a "nálad van a szíve" megfogalmazás, csak szerintem a MÉG nálad van és nem a MÁR nálad van a helyes kifejezés.
    Mikor a kisbaba megszületik, sőt, már előtte, pocakléte alatt teljes bizalommal teszi édesanyja kezébe mindenéz - a szívét is. A helyes út tehát a megtartani, és nem a megszerezni.
    Mint annyi mindent, a szívet is megtartani a legnehezebb. Én mostanában sokat gondolok erre. Most, ha megszidom valamiért Rékát, ő sírni kezd, hozzám bújik és azt mondja: szeretlek, anya. Vagyis még nem követtem el végzetes hibát. De vajon meddig elég erős egy kisgyerek állhatatos és feltétel nélküli szeretete? Mostanában ezen gondolkodom. Hogy hogyan kellene nem elrontani. Hogyan kellene őt úgy terelgetnem a helyes irányba, hogy a kapocs töretlen maradjon és a bizalom ne fakuljon?
    Hogyan tudnám elkerülni a megszidást, a veszekedést? Hogyan lehetne másként, csak szeretettel?
    Úgy érzem, ez az idei feladatom. Erre rájönni.
    Ezt megtanulni.

    VálaszTörlés
  3. A címben láttam, hogy maratoni, így gondoltam hozok egy bögre teát, de kíváncsi voltam, belekezdtem. Hát, a tea gondolata is elszállt, a végén legörbült szájjal hüppögtem, csak ennyi;)?
    Merthogy nekem nagyon tetszett!
    Tessék még aktualizálni egy kicsit, hitköznapi szintű példákkal is írni egy hasonlót:) Biztos nincs elég dolgod, adok még;)
    Tetszik a kulcsmondatod, ahogy megfogalmaztad, mikor is van szeretet! Biztos vagyok abban, hogy még el fogom olvasni ezt a mini posztot párszor:)
    Azért is jó, mert megerősít, hogy nem, nem pazarlás az, hogy annyit vagyok a gyerekekkel, amennyit csak tudok. És nem vagyok pancser anya, mert hosszú percekig hallgatom Bernátot, amikor mesél. És amikor szaladgál a nappaliban és emelgeti a lábait, kalamol a kezével és kiabálja, hogy nézd anya, nézd anya és minden mozdulatot tüzetesen meg kell nézni és örül!

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm Eszter. Olyan jó most nekem ez az írásod!

    VálaszTörlés
  5. Elfelejtettem írni, hogy szeretem a maratoni posztjaidat! Jó elmerülni egy-egy témában és ízlelgetni a gondolataidat! Erika

    VálaszTörlés
  6. Erika, köszönöm, amit megosztottál az életetekből: élettapasztalat van mögötte és ezért igen értékes.:)

    Külön köszi, amit a maratoni posztokról írtál: mindig aggódva tettem közzé egy-egy hosszú írást, hogy egyáltalán elolvassátok-e, és mi lesz rá a reakció.

    VálaszTörlés
  7. A többi kommentre pár órán belül válaszolok.:)

    VálaszTörlés
  8. Gabka, nagyon igazad van. Az a legjobb, ha az alapfelállásban maradunk, ami az, hogy a gyerekünk szíve MÉG nálunk van és nem veszítjük el azt soha. De nem mindig van így. Sőt, szerintem a legtöbb esetben óvodáskor körül valóban el is veszítjük a szívüket, mert 3 éves kor után még ha otthon van is a gyerekünk, akkor sem figyelünk már annyira. Ezért nem is gondoltam arra, hogy a legjobb lenne el sem veszíteni a gyerekünk szívét. Pedig tényleg ez a legjobb, és köszönöm, hogy erre felhívtad a figyelmemet.

    Nálunk sem így volt egyébként. Sok minden kellett, hogy úgy lássam a dolgokat, ahogyan ma látom. Isten nagyon formálta a gondolataimat, a gyerekekhez való hozzáállásomat. Mi nem ezzel a hozzáállással álltunk neki első fiunk születése után, sőt, még évekig utána sem.

    Folyamatosan lépdeltünk az úton, a gyereknevelési szemléletben is, a szófogadásra szeretésben is, de kezdetben csak nagyon kevés beleszólása volt Istennek, és ezért a hangsúlyok el voltak tolódva olyan irányba, ami nem volt jó, és nem tett jót a gyerekeknek. De Isten átformált, folyamatosan, szelíden, ahogyan csak Ő tud.

    Nem törtem össze bele, de ma már máshogyan csinálnám. És nem azért, mert most már négy gyerekem van és tudom. Meg vagyok győződve, hogy bárki bármikor elkezdheti helyesen csinálni a dolgokat, úgy ahogyan Istennek tetszik, mert az a jó út. De nem mindenki kezdi ezzel az ismerettel a kisbabás éveket. Valaki csak évek múlva lel rá a megfelelő ösvényre, valaki meg sohasem...

    (Olyan ez nekem, mint ahogyan az otthonszülésig eljut egy-egy ember. Valaki csípőből ráérez az ő útjára, valaki meg évekig bolyong. Van olyan is, akinek hosszabb az oda vezető útja, mint másoknak, mert olyan sok mindennek kell a helyére kerülni benne, hogy emiatt érkezik meg időben és/vagy gyerekszámban később oda, ahol már sokan 'célba értek'. Tudom, hogy te érted ezt.)

    Ezeket azért írtam le, mert én bizony elvesztettem a gyerekeim szívét az úton, annak ellenére, hogy otthon voltak velem végig. Háromét a négyből. És ez fájdalmas volt mindegyikünknek, főleg, hogy én nem is tudtam erről, nem vettem róla tudomást, magamat áltattam.

    Ezeket a kapcsolatokat újra kellett építenem, ami sokkal több időt igényelt, mint ha mindvégig nálam maradt volna a szívük, s még csak mostanában vannak jelek, amikből azt látom, hogy sikerült a dolog. A legkisebbünk, Zeki szíve még nálunk van, és rá már figyelek, hogy így is maradjon.

    Lehet, hogy tévedek, de szerintem a szeretetkapcsolatnak még a szobatisztasághoz is köze lehet. Zeki az, akiről a legkorábban került le a pelus, és az elsőszülöttünk volt a legtovább pelusos. A kettő véglet között években mérhető a különbség a szobatisztává válásban és ez engem elgondolkoztat.:)

    VálaszTörlés
  9. Marywolf, naná, hogy nem vagy pancser anya- ha Isten vezet nem lehetsz az.;)

    Köszönöm, amiket írtál, engem is megerősít a visszajelzésed, és jól esik, hogy megosztottad, ahogyan látod- megint ugyanúgy... és de jó ez így! Lehet, hogy együttlátók vagyunk, Mary?? :D

    VálaszTörlés
  10. Egyébként nekem is nagyon tetszik ez a nálad van a szíve... Szerintem a kamasz kor nagyon kritikus, visszatekintve hol nálam volt a szíve, hol az enyém nem volt senkinél. Én úgy látom, hogy aki a 12-13 , 18-19 év közötti időszakot lelki békében, higgadtságban, felnőtthöz méltó bölcsességben, Isten gondviselése mellett kibírja, ott stabilizálódik a szívcsere. Ha az ezt megelőző időszakban igazán mély, őszinte kötődések alakultak ki, akkor kibírja a szülő-gyermek kapcsolat! Nagyon sokat kell szeretgetni a gyerekeket kis korban: ölbe venni, gyúrni, a szorongató öleléseknek, fej siminek nagy szerepe van (tanulási képességekkel is összefügg!) Sokat-sokat mondani: büszke vagyok rád, olyan jó, hogy számíthatunk egymásra (nemcsak én rá és ő rám!!! kölcsönös kapcsolatról van szó). Nekem ezek ma is nagyon gyümölcsözőek a munkámban, tanítványaimon is úgy látom, nagyon sokat jelent nekik. Lehet, hogy még írok Eszter, mert többször elolvasom egy kávé (nagy bögre!) mellett! Erika

    VálaszTörlés
  11. Erika, nagyon fontos dolgokat írtál. Köszönöm.

    Nagyon érdekesnek tartom, hogy a fizikális szeretet-megnyilvánulásoknak köze van a tanulási képességekhez. Mondjuk érthető is: valahogy a szeretet minden területtel összefügg, és így a szeretet hiánya, vagy a nem-elegendő szeretet is sok szinten végez rombolást az ember életében, talán nem is tudjuk még felderíteni, mennyi szinten.

    Szeretet és méltánylás kifejezése szavakban: ez nekem nem egyszerű terület, mert egyrészről fontos, hogy gyakran mondjuk nekik ezeket a szavakat, de fontos az is, hogy ne legyen elcsépelt, hogy legyen hiteles, gondoljam komolyan, amikor mondom. Másrészről viszont, észrevettem, hogy amikor minden szépen megy itthon, akkor az olyan természetes, és a kommunikációt inkább a beszélgetés teszi ki, nem a méltánylás.

    Ráadásul sok a helyreigazító, és irányba rendező kommunikációnk is, amikor mondom, hogy ez így nem helyes, ezt meg nem szabad, az meg nem volt szép, hogy ezt tette... Oda kell figyelnem, mert ha ez kerül túlsúlyba, vagy ha a megerősítő kommunikációra nem fordítok időt, az nem közli azt az anyai szeretetet, amit pedig szeretném, hogy érezzenek.

    Új gondolatokat generált bennem a kommented. Írj még, ha van kedved, mert építő.:)

    VálaszTörlés
  12. Jelentem, 95%át elolvastam az eggggész blognak... huh... jöhet a gyógyító alvás (éjjel h2)

    Aztán reggeltől a megvalósítás a gyakorlatban

    VálaszTörlés
  13. Kedves Eszti! Írtam Neked egy jó hosszút és putty... eltűnt minden az éterben.
    Szóval nemrég vendégként fogadhattam Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, etnográfust, aki remek előadást tartott a család szerepéről, a szülők funkciójáról, a családok közötti baráti kapcsolatokról stb. Elmondta, hogy amerikai látogatása során elvitték egy iskolába, ahol láthatott egy olyan fejlesztőszobát, ahol a szeretetlenségnek köszönhetően tanulási problémákat diagnosztizált gyerekeket terápiáznak. Létezik például egy plafonhoz rögzített háló szerű bugyor, amibe beültetik a gyerkőcöt és a saját súlya által rászorul a testére, körül öleli a háló és abban ott csücsükél. Engem ez a hír lesújtott, hogy itt tart az emberiség, hogy mesterségesen állítjuk elő az ölelő, szorító, gyúró mozdulatokat!

    Nekem is vigyáznom kellett, hogy ne csak szemafor legyek a családban! Én a mosogató fölé (ott sokat álltam és tompítottam a monotóniát az olvasással - cserélgettem is őket rendszeresen ) tettem szép bibliai, szépirodalmi idézeteket, melyek emlékeztettek rá, milyen hálás lehetek Istennek azért, hogy méltó voltam rá, hogy gyereklelkeket bízzon rám. Alig vártam, hogy felébredjenek és elmondhassam nekik! Tényleg nem szabad elvtelenül túldicsérni, de jellemzően a másik irányban esünk át a lovon, természetesnek, evidenciának vesszük, amiért jól esne a gyermeknek a jó szó! Emberi természetünkből fakad ez a hiba, hiszen mi felnőttek egymást is inkább kritizáljuk, bíráljuk, mintsem biztatnánk, elismernénk, megbecsülnénk!
    Kicsit meg kell fordítani a gondolkodásunkat és időnként belebújni a másik bőrébe, légyen az gyermek vagy felnőtt: Vajon ő mit érzett meg egy-egy szituáció által? Receptre felíratni: idő, idő, idő, türelem, türelem türelem, belső lelki béke... Nemrég olvastam egy jó könyvben, hogy korunk legkelendőbb valutája az idő! Erika

    VálaszTörlés
  14. Eszti, ha mi együttlától vagyunk, akkor ez nekem egy hatalmas ajándék a mi Urunktól! És ha a Multitude monday be nem írom bele hétfőn, tessék kegyetlenül fenékbe billenteni;)

    A héten hozzunk már össze egy traccsolást, mert ma misén megfogalmazódott benne egy jó ötlet, és szeretném, ha résztvennél benne. Nem maratoni;)

    VálaszTörlés
  15. "Ajjajjaj,
    Egy levelet felkapott a vihar.
    Ajjajjaj, ajjajjaj,
    Lehet a szívben is zivatar.
    Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
    Minden városka lakatlan.
    Minden zseni ügyetlen,
    Félős nyuszi csak a kalapban."

    Zsolt mutatta ezt a számot, nagyon szeretem a refrénjét, amit idéztem is, annyit éneklem, hogy már Bernát is fújja, de van benne igazság.

    VálaszTörlés
  16. Kedves Eszti!

    Én is elolvastam, egy pohár csalánteával a kezemben, a kommenteket is, mert azok is szerves részei az írásnak, szerintem!
    Nagyon, de nagyon tetszik ez a "nálad van a szíve", kiváló! Köszönöm, hogy ezeket a gondolatokat ismét elolvashattam.
    Azért kétségeket is ébresztett bennem: mert félek, hogy a szívük nincs nálam, és ne mis volt soha. Hagyom, hogy nőjenek, mint a dudva a réten. Hagyom, hogy azzá váljanak, aki bennük laki. Hagyom, hogy érezzék/élvezzék azt hogy megszülettek, azt hogy ennyien vannak.
    De nem tudom, hogy ez jó e, időnként kétségbeesem, hogy jól csináljuk e, hogy milyen felnőttek lesznek, hogy érdemes volt e megszületniük, nem a mi boldogságunkra, hanem a magukéra. Sokszor tudom, túl laza vagyok, túl baráti, túl gyerekes. Sokszor attól félek, hogy valamit nagyon elrontottam/elrontottunk!

    VálaszTörlés
  17. Anett, örülök, hogy elolvastad.:)

    A megvalósítás a gyakorlatban... hát igen, az egy életen át történik szerintem. Sok sikert neked is és mindegyikünknek hozzá.:)

    VálaszTörlés
  18. Erika, az a bugyor-dolog tényleg lesújtó. Mert ez azt jelenti, hogy még miután bizonyíthatóan hátrányokat szenvedett a gyerek a szeretetmegvonástól, akkor sincs senki, aki megszeretgesse... családtagok? anya-apa? Bárki? Akárki?

    Tudod, az Egyesült Királyság a világvezető a tiniterhességekben. Itt külön kormánystratégia van arra, hogy a lányanyákat miként támogassák. (lakást és magas szociális juttatást kapnak) Anyu, aki 5 éve él itt, mondta, hogy bizonyított, hogy azok a gyerekek, akik gyerekként elegendő fizikális kontaktusban részesültek, akit eleget simogattak, ölelgettek gyerekként, azok nem fognak korai szexben részt venni. És fordítva is igaz: azok a gyerekek, akik nem kapnak kellő érintést a szüleiktől, belemenekülnek a korai szexuális kapcsolatOKba.

    A motiváció valahol mélyen az, hogy annyira vágynak szeretve és megérintve lenni, hogy azt hiszik, az alkalmi szex betöltheti bennük az űrt, amit a szüleik meg nem adott érintései ütöttek a lelkükön... És tényleg ezt látod itt: a szülők nem hordozókendőznek, csak babakocsiznak, még az ötévesek is babakocsiban vannak. Bármit csinál a gyerek, nincsen szemkontaktus, ha hisztizik vagy üvölt, anyuka akkor is kedélyesen beszélget tovább. A másik megszokott eszköz, amit használnak itt a póráz (nem kutyákon, gyerekeken!)

    Nagyon ritka, hogy kézen fogva sétáló családot látsz. Itt a testi kontaktus nem megszokott(a hideg angolok, ugye). A gyülekezetben persze nem ezt tapasztalom, és ez jó. De a terhességi statisztika összefügg azzal a távolságtartással, ahogyan a szülők a gyerekeikhez viszonyulnak, és ezt a viszonyulást látod az utcán.

    Erika, köszönöm, hogy ennyi gondolatot generáltál bennem.:)

    VálaszTörlés
  19. Mary, szerintem is ajándék. Megerősíti az embert, és ez nem tőlünk van.;)

    Nem billentelek fenékbe, de majd jól bekommentelek nálad hétfőn, ha nem teszed közzé.:D :D

    A héten mehet a traccsolás, csak a fórumot kell kitalálni, mert mostanában hozzászoktam, hogy skype-omat nem kapcsolom be, még ha gépnél vagyok is. De a héten igyekszem ezt megtenni. Segíts abban, hogy mikor jó neked, keressük egymást.

    Tetszik a szám refrénje, amit küldtél. Igaz, igaz, nagyon igaz. "Szeretet nélkül minden ház üres..." A családunk jutott eszembe. Bármit teszek, a mérce az lesz Istennél, hogy mennyire szerettem valóságos és kézzelfogható tettekben és szavakban, nem az, hogy mennyi mindenmást csináltam. Ez megváltoztatja az ember hozzáállását nagyjából MINDENHEZ. Köszi, Mary.

    VálaszTörlés
  20. Orsi, köszönöm a nagyonőszintét! Azt hiszem érzem, amit írsz. Szerintem nem baj, ha az az 'egészséges félelem' tart minket józanságban, hogy nem szabad elveszíteni a szívüket. Ha elveszítettük már, akkor meg az, hogy MOST van itt az ideje a helyrehozásnak, mert később talán már késő lesz. A szálakat egy életen át építgetjük, emlékszel? Ez azt is jelenti, hogy a múlt elmúlt, és a jelenben kell arra koncentrálni, hogy ami nem jó, azt megjavítsuk, ami jó, azt jobbá tegyük.:)

    Szerintem a jó anya a gyerekeinek a barátja is tud lenni. Ahhoz néha le kell menni kicsibe (vagy föl kell nőni?).

    Isten neked is adott képességeket, amik Tőle vannak. Maximálisan kihasználni viszont csak Ővele fogod tudni azokat a képességeket. A gyereknevelésben és a gyerekszeretésben is Jézusra van szükségünk. Ő hív és vonz magához mindeneket. Add át Neki az életedet, és akkor Ő megvált és az Övé leszel. Egyikünk sem képes jól csinálni magától. Még Isten vezetése alatt is hibázunk... De ha átadjuk Neki az irányítást, akkor már van hova menni a bűneinkkel, mulasztásainkkal, és Isten sohasem kárhoztat azért, amit elrontottunk. Ő meg akar áldani téged. Azt akarja, hogy rábízz mindent, MINDENT: hogy egészen betölthesse az életedet.

    Nem tudok okosakat mondani, Orsi. Egyedül Isten tud elvezetni oda, ahol lenned kell, rajtad keresztül pedig Ő akarja megáldani a fiaidat is. Még van idő, ma még van. Ma még Hozzá jöhetsz, ma még megváltozhatnak az elrontott dolgok. A holnap nem a miénk.

    Nagyon régen ittam utoljára csalánteát, iskolás koromban, de most, hogy írtad, megkívántam egy bögrével.:)

    VálaszTörlés
  21. nagyon sokat jelentenek az irasaid, koszi. orulok, hogy hozzad vezetett a Mindenhato.

    VálaszTörlés
  22. Hát, igen...

    ez a lógatós dolog valóban létező dolog, Mo-on is elismert és működőképes módszer.
    Tényleg azoknál a gyerekeknél alkalmazzák, akiknél kimaradt vagy sérült a pocakban ringatós időszak... ÉS ez aztán valamiféle rendellenességhez vezetett. (koraszülött, veszélyeztett, folyamatosan fekvő anyuka)

    Ugyanezen elvből kiindulva nagyon fontos az, hogy a gyerek végigéljen minden mozgásformát, ami odáig vezet, hogy önállóan jár.
    Akinek kimaradt a négykézláb, vagy kúszás, forgás, bármi, azt akkor akár 7évesen is megtanítják.
    És ez segít.

    Persze én mint rebellis tantónéni :-) szintén azt látom benne, amit ti is: amit az anyuka elmulasztott...

    volt olyan gyerekem (7 éves) a fejlesztőben, aki elég nehezen kezelhető volt, egyik ebédkor nem akart enni, ő volt az utolsó. Na, mondom, teszek egy kísérletet: ölembe ültettem, és elkezdtem etetni: "Egyél Zsoltika, finom, Zsoltika, jaj de ügyes, na még egy falatot" - tudjátok, mi történt?

    Zsoltika ellazult, megolvadt, a szemei tágra nyíltak: "igen, Anett néni" és evett, mint a kisangyal...
    de hát én ezt, mint tantónéni 15 gyerekkel (akkor annyi volt) nem tehetem meg minden nap... azt hittem, sírva fakadok, még most is, ha rágondolok...
    (anyuka sűrűn váltogatta az apukákat. egyszer mikor a gyerek egy kis pici virágot szedett neki az iskolaudvaron, anyuka a szeme láttára dobta ki az első kukába...)

    VálaszTörlés
  23. Örülök, Abi, dicsőség az Úrnak!:)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok