Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. december 9., péntek

A harmadikos tananyag és az evolúció

 

Nem gondoltam, hogy már idén találkozni fogunk ezzel. Úgy hittem, hogy az evolúció majd negyedikben vagy felsőben fog előkerülni a tankönyvekben - ott is talán csak földrajzból, meg biológiából. Jelentem, tévedtem. Már harmadikban elindul a gyermekek világnézetének radikális (át)formálása, mégpedig számomra meglepően módszeresen.

Az utóbbi hetekben Doda több tankönyvében is találtam evolúciót erőteljesen hangoztató írásokat, hosszabbakat és rövidebbeket, képpel vagy anélkül. Nem csak egyféle tankönyvkiadó nem csak egy könyvében és nem is egyetlen olvasmány erejéig.

Ez roppantul felhúzott. Persze, tudom, hogy nem várhatom el, hogy az Ige igazságait tanítsák a suliban. De azért nem gondoltam, hogy ennyire mélyen vagyunk. Az egy dolog, hogy nem a Bibliát veszik alapul, de hogy tudomány helyett mese megy habbal, az úgy hiszem, jogosan késztet morgásra.

Lehet, hogy az előző állítás túlzónak tűnik, de gondolkozzunk el, hogy mit nevezünk tudományosnak!

"A módszertan középpontjában a módszeresség gondolata áll, ennek első alapelve a megfigyelésen alapuló tapasztalati ténygyűjtés. (...) A bármikor azonos körülmények között tetszőleges alkalommal és ideig megfigyelhető jelenségek következtében nemcsak a tények mennyisége és pontossága nőhet, ami erősebb bizonyítást tesz lehetővé, de addig észre nem vett, esetleg a természetben spontán módon nem lejátszó jelenségek is feltárulhatnak előttünk, tágítva ezzel azokat a korlátokat, melyek között a megismerőképességünk szükségképpen mozog. (...) Ha azt a kérdést tesszük fel, mit nevezünk tudománynak, akkor ezek fényében a következő választ adhatjuk: tudománynak nevezzük a tudásnak azt a formáját, mely meghatározott tárgyon (a természet valamely régiója), előre meghatározott, szabályszerűen követett módszertani eljárások (megfigyelés, kísérlet, induktív bizonyítás) útján létrejött ismeretekből épül fel, mely ismeretek igazságát előállításuk módja, értékét pedig hatékonyságuk (gyakorlati alkalmazásuk, a természet átalakítása) határozza meg. Fentebb azt hangsúlyoztuk, hogy a tudományt a módszer, és nem a tárgy, különbözteti meg korábbi, vagy más tudásformáktól." Forrás.

Ebben az értelemben a tankönyvekben olyan állítások szerepelnek, amelyek a legkevésbé sem nevezhetőek tudományosnak. Idézek párat, hogy lássátok miről is van szó.

A szövegértés munkafüzetből*:

"Száz és száz olyan növény van, amelyik pontosan jelzi az embernek az időjárás napi változásait. Példa erre a tündérrózsa vagy más néven vízililiom. Ez a növény mintegy száztízmillió éve jelent meg a Földünk állóvizeiben, s ma is sokfelé díszíti folyóink csendes öbleit, tavainkat."

"Az óriáspanda vagy bambuszmedve (...) származása szerint ragadozó állat. Mivel azonban óriási mennyiségben fogyaszt bambuszt, ezért mellső lábának mancsán egy hatodik ujj fejlődött ki, táplálkozási módjához igazodva."

"Hajdan ez lakott hely volt (ti. a Tordai-hasadék). Az ősember benne ütötte fel szállását."

"Őseink, amikor szomjasak voltak, a tenyerükből ittak, villa helyett pedig tíz ujjukat használták. (...) Kése az ősembernek is volt, melyet csontból, pattintott kőből, később bronzból készített."

Környezet munkatankönyvből**:

"A sütést az őskor emberei már nagyon korán alkalmazták. Nyárson vagy forróra melegített kőlapon puhították meg az elejtett állatok húsát, az összegyűjtött magvakat, gumókat. A főzés viszont -edények híján- bonyolultabb feladat volt. Talán egy kemény falú gödröt töltöttek meg vízzel. Ebbe helyezték a főznivalót. Ezután forró köveket dobáltak bele, amelyek felforralták a vizet."

Az olvasókönyvből***:

"Volt olyan idő, amikor az emberek egyáltalán nem tudtak tüzet gyújtani, sőt rettegtek a tűztől. Az ősi idők emberei számtalanszor látták, amikor morajlás, dörgés közepette sok helyen megnyílt a föld. Gyomrából gomolygó fekete füst tört fel, kövek hullottak, azután tűz lövellt fel az égre. Mi tudjuk, hogy tűzhányó tört ki. De az ősemberek nem tudták mi lehet ez. Rettegés fogta el őket, s állataikkal együtt messzire menekültek. (...) Sok ezerszer köszöntött be a tél meg a nyár, amíg az ősemberek megtanulták, hogy a tűz barátságos is lehet, mert meleget ad és puhábbá, ízletesebbé teszi a húst. (...) Azt is megfigyelték, hogy a kődarabba nem kap bele a láng; a fatörzs, száraz ág vagy levél pedig égni kezd. Ezért fát raktak a tűzre. Így megtanulták, hogy a tüzet őrizni kell és táplálni kell, de tüzet gyújtani még mindig nem sikerült."

"A Föld -amely réges-régen alakult ki- olyan, mint egy jól megtermett sziklagolyó. (...) Az egyetlen bolygó, ahol tudjuk, hogy élet van. De elképzelhető, hogy más, távoli bolygókon is élnek élőlények. (...) A legrégebbi kövületek több, mint 3 milliárd évesek."

"Állatok már az ember megjelenése előtt több százmillió évvel is éltek a Földön. Az első élőlények, a parányi baktériumok és algák az óceánokban jelentek meg. (...) Egyes halak úszói lábbá alakultak, s az állatok megtanultak lélegezni a szárazföldön: kialakultak a kétéltűek. (...) A kétéltűek utódai, a hüllők már jobban alkalmazkodtak a szárazföldi élethez. (...) Miközben a földet a dinoszauruszok uralták, egyes hüllők már a levegőt ostromolták. (...) Ősemlősök már 200 millió évvel ezelőtt is léteztek, de a dinoszauruszok kihalásáig nem nőttek nagyra. Kérdések, feladatok: 1. Mondd el, hogyan vették birtokukba az ősállatok a földet! (...)"


Három dolog miatt írtam le ezeket. Egyrészt, nagyon bosszant, hogy ilyen butaságokkal traktálják a gyerekeket és erre azt mondják, hogy tudomány. Másrészt azért, mert úgy érzem, az evolúció nem ártatlan butaság csupán, hanem egy komoly eszköz az ördög fegyvertárában, hogy az ember szívét a Teremtőjétől egoista önmegvalósításba fordítsa.

Ezzel kapcsolatban úgy érzem, muszáj állást foglalnunk: nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne. Nekünk, hívő szülőknek tudomásul kell vennünk, hogy nem őrölhetünk egyszerre két malomban. Pozicionálni kell magunkat egyszer és mindenkorra, hogy melyik oldalon állunk és hogy Kiben hiszünk!

Nem lehetséges vallani, hogy Isten teremtette a világot, de mégis hinni az evolúcióban. Nem lehetséges hinni a Teremtőben, de tagadni, hogy Ő teremtett mindent, mégpedig hat nap alatt. Tehát, ha még kétfelé sántikálunk, akkor tegyük le a lábunkat egy irányba! Döntsük el ma, hogy nem csak az üdvösségünkkel, hanem az élet eredetével kapcsolatban is a Bibliának hiszünk - hogy Istennek hiszünk. Hiszen, ezért vagyunk hívők.

A harmadik dolog, amiért ez a poszt megszületett, az, hogy vannak gyerekeink, és ezek a gyerekek egy bizonyos közegben töltik az idejüket. Egy evolúciós írásokat tartalmazó tankönyv nem okoz különösebben nagy problémát, ha itthon van a gyerekünk velünk. Megbeszéljük, hogy miért butaság ez a nézet, aztán megnézünk pár szórakoztató hitvédő előadást, ami nyíltan rámutat az evolúció tudománytalanságára és a teremtés tudományosan megalapozott voltára - és a dolog nagyjából el is van rendezve. (Imádkozunk is értük, de nem csak ilyenkor.)

Azonban más a felállás, ha a gyerekeink ezeket az áltudományos tényeket egy osztályteremben, egy tekintélyes személy szájából, nevezetesen egy tanártól hallják. Más a felállás, ha az ősemberes tudománytalan mese, mint 'megcáfolhatatlan tudományos tény', kerül megemlítésre. Más a felállás, amikor a gyerekünk együtt hallgatja a fentieket, egy osztálynyi gyerekkel, akik többsége már úgy kerül suliba, hogy meg van győződve: kétségkívül léteztek félig szőrös ősemberek, akik kezdetleges kőszerszámaikkal mamutokra vadásztak a füves pusztaságokon...

Igen, ez most megint kicsit az otthonoktatásról szól, de más dimenzióban, mint eddig. Mert, ha Isten igazságában élünk, akkor égni fog a szívünk, hogy a gyerekeink is az Úr félelmében (Őt szeretve tisztelve) járjanak majd egykor.

De mikor fog az eljönni? És ki fogja nekik megtanítani?

Az iskola hamis igazságot ad át, amikor az evolúciót tudományos tényként kezeli, holott nem az.

Ha csupán arról lenne szó, hogy a suli képtelen elvezetni a gyerekeket az igazságra, ami az élet eredetét, s az ő kis életük értelmét illeti, már ez is problematikus lenne. De itt sajnos messze nem erről van szó. A fenti idézetek tanúsága szerint ugyanis az iskola megpróbálja megválaszolni az eredetkérdést, de más választ ad, mint amit Isten az Igében kijelentett. Így a tudományosság köntösében ideológiát is átad, és ez az ideológia félrevezeti a gyerekeket a valósággal kapcsolatban. Azt nem tudjuk, hogy szándékosan teszi-e ezt, vagy sem, viszont a tényen, hogy félrevezet, még egy jó indíték sem változtat.

Ebben a helyzetben mit tehet a keresztény szülő? Az iskolai 'tényekhez' képest folyamatosan ellennevel, ellentanít, int, figyelmeztet...

 De valóban ez minden? Csupán ennyit tehet??

Én ezt nem akarom elhinni.

Nem muszáj beengedni a gyerekünket egy olyan közegbe, ahol bizonyítottan agymosás történik-  a szónak abban az értelmében, hogy a gyerekekből akarva-akaratlanul kinevelik az otthonról hozott szellemi igazságokat és erkölcsi értékeket.

Nem muszáj beengedni, hogy aztán véget nem érő energiával igyekezzünk kinevelni mindazt, amibe mi engedtük bele őket...

Nagyon a szívemen van ez a helyzet, és nyilvánvaló, hogy a harmadikos tankönyv evolúciós meséi csak a kezdet. Akik iskolába járnak, ezt mind élesben tapasztalják...

Nem tudom, hogy a hívő szülők tudnak-e arról, hogy a gyerekeiknek mit tanítanak a suliban a tudományra hivatkozva. Nem tudom, hogy ők egyetértenek-e azokkal a 'tényekkel', amiket ott tanítanak. Nem tudom, hogy a tanultakat napról napra a gyerekeikkel együtt ítélik-e meg Isten Igéjének a fényében. És időt, fáradságot nem kímélve munkálkodnak-e otthon, hogy helyretegyék azokat a világnézeti hamis igazságokat, amiket gyerekeik az iskolában fölszednek. Nem tudom, de tartok tőle, hogy a válasz mindegyik kérdésre az, hogy nem.

Hogyan is tudnák tenni, amikor a napi teendő annyira sok, a beszélgetési lehetőség annyira kevés, és az együtt töltött idő oly rövidre szabott a hétköznapokon?

Nem mondom, hogy lehetetlen feladat az iskola mellett szellemi hatást gyakorolni a gyerekeinkre, de vajon elegendő az, amennyit teszünk? Talán ez az, amiről úgy vélekedünk, hogy fel lehet áldozni a gyerekközösség áldásainak oltárán- de tényleg megér annyit az a pár emlék?

Hiszem, hogy a hívő szülők is jó szándékú emberek, de nagyon sajnálom, hogy közülünk a legtöbben komolyabb vívódás nélkül engedik be a gyermekeiket egy olyan közegbe, ahol Isten Igéjének igazságait (bár talán tudatlanul, de) módszeresen aláássák, sőt, lábbal tiporják. Ha a szülők tudják, mi folyik ott, akkor miért engedik be oda őket? Talán azt remélik, hogy az iskolában formálódó gyerekeikre ez a folyamatos formálás nem lesz hatással?

Hogyan bízhatnak abban, hogy az átnevelés, amit az otthontól távol kapnak, majd nem lesz sikeres és valami csoda folytán a gyermekeik a folyamat végére nem a világhoz fognak hozzáformálódni, hanem Isten törvényéhez?

Tudom, hogy senkinek sem egyszerű a helyzete és tudom, hogy nem az otthontanítás menti meg a gyerek lelkét! De látnunk kell, hogy feladatunk van, és a tét óriási.

Irgalmazzon nekünk az Úr, hogy időben felismerjük a potenciális veszélyt, amit az evolúciós tananyag rejt és azt is, hogy szülőként micsoda hatalmas lehetőség van a kezünkben a gyerekeink életének alakítására, szívük formálására, ha velünk maradnak!
 



__________________________________________
*: Szövegértést fejlesztő gyakorlatok, 3. évfolyam (Apáczai Kiadó) 
**: Környezetünk titkai, Munkatankönyv, 3. osztály első félév (Mozaik Kiadó)
***: Hétszínvirág olvasókönyv, 3. évfolyam (Apáczai Kiadó)

 

2011. december 5., hétfő

A csizma holnap sem kerül az ablakba...


Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy holnap általános igazmondásmentes-nap lesz. Szerintem ezt nem kell szépíteni: a Mikulás-sztori a szülők szájából hangzik el, a csizmát ők segítenek kitenni, és az érdeklődő kérdésekre is ők válaszolnak. Nem vagyunk távoli szemlélők, hanem szerves részei a készülődésnek és a legenda továbbszövésének. Ilyenkor félretesszük az elveinket (igazságban járni jó és hazudni bűn) és e nap kedvéért a többiekkel együtt vallásos hittel hisszük, hogy mi nem szándékosan vezetjük félre a gyerekeinket, csupán megadjuk nekik, hogy gyerekek lehessenek.

A gyerekkor tehát arról szól, hogy hiszek olyan dolgokban, amik nincsenek? Én nem szeretném hinni, hogy ez így van. A népszerű pszichológiával sem értek egyet, hogy a gyereknek bizony kellenek az ilyen mesék.

Szerintem a gyerekeim Megtervezője az egyetlen személy, Aki pontosan tudja, hogy mi is kell a gyerekeimnek. És ez a Tervező adott egy használati utasítást, amiben az áll, hogy járjunk igazságban és szentek legyünk, és hogy erre neveljük a gyerekeinket is. Az is benne van, hogy a meséket (mondákat) kerüljük. És tudom, hogy el lehet szentimentalizálni az egészet, és lehet azt mondani, hogy hé, mindenki ezt csinálja, meg különben is, a gyerek igényli, hogy hihessen benne, mert ettől lesz szép és izgalmas neki a téli időszak - de egyik sem elég erős érv szerintem.

A gyerekeinknek nem Isten-pótlékot kellene adni, hanem magát az élő Istent kellene elérhetővé tenni a számukra. Mindennap: december hatodikán is! Nekik is az Úrra van szükségük, ha lehet, már gyermekségüktől. És ehhez nem másoktól kell hallják az evangéliumot, hanem tőlünk, a szüleiktől.

Ez a mi feladatunk, személyes küldetésünk Istentől: az igazságot Róla (és minden másról is) tőlünk kell, hogy hallják. Ugyanígy a Mikulásról is nekünk kell megmondani az igazat. Valljuk meg, ha eddig akár éveken át hazudtunk vele kapcsolatban: nevezzük nevén a bűnt a gyerekünk előtt. Sohasem késő egy hazugságot helyretenni, de nincsen mentség arra, ha az igazság megismerése után tudatosan a bűnt választjuk a 'mikulásozás' kedvéért.

Jó lenne bennük és magunkban is végérvényesen tudatosítani, hogy mi Istenben hiszünk, nem a Télapóban. A két hit sosem lesz kompatibilis, mert a Télapó Isten attribútumaival kérkedik (természetfeletti, mindentudó, joga van cselekedeteket megítélni és embereket a tetteikért büntetni/jutalmazni). Isten nem tűri a trónbitorlókat és nekünk sem kellene: végtére is a mi életünk trónjáról van szó!

Még ha nem is érezzük ezt ennyire vagy-vagy-nak: a hazugság miatt, amibe belekényszerülünk, ha holnap az igazságban járás helyett a Télapó-hit gyakorlását választjuk, mindenképpen konfliktust hoz létre az életgyakorlatunk és az Úrba vetetett hitünk között. És ebbe a hazugságba a saját gyerekünket is belekeverjük.

Lehet, hogy nagy ünneprontásnak tűnnek a gondolataim, de nem kellene, hogy az igazság annyira felzaklasson. Ha mégis ez történik, akkor le kell lepleznünk önmagunkat, mert csak akkor zaklat föl, ha van olyan dolog az életünkben, amit még az igazságnál is jobban szeretünk.



  

2011. november 17., csütörtök

Kötelező ovi, meg egyéb paraságok, avagy új közoktatási törvényjavaslat otthonoktató szemmel


 

Az elmúlt hónapokban a blogokon sok mindent lehetett hallani arról, hogy a törvényi változások, amelyek az új jogszabálytervezet elfogadásával hatályba lépnek, el fogják lehetetleníteni az otthonoktatást, hiszen már oviba is muszáj lesz elvinni a gyerekeket. Ráadásul sok iskola már most is húzza a száját a magántanulókra.

Úgy hiszem, nem kell félni ettől. Persze volt, amikor én is aggódva figyeltem egy-egy felröppentett hírt, mert ahogyan az már lenni szokott, a legtöbben a legrosszabb eshetőségeket latolgatták szörnyülködve.

Most már azt mondom, hogy felesleges ezen a dolgon aggódni. Általában semmiféle aggódás nem hasznos, hiszen segíteni nemcsak, hogy nem segít, de még el is távolít attól az egyetlen Személytől, Aki a kezében tartja az eseményeket, és Akinek egyedül van hatalma változásokat létrehívni. Tehát fölösleges volt túlgondolkoznom a témát, mert a jelek szerint a törvény nem fogja jelentősen megváltoztatni a mostani otthonoktatós állapotokat. Vagyis továbbra is azt szabad majd otthonoktatni, amint eddig is.:)

De hogyan lesz akkor a kötelező ovival?

A pár napja benyújtott új törvényjavaslatról így írnak:

"A javaslat alapján a gyermek három éves korától kötelező óvodai nevelésben vesz részt legalább napi négy órában. Az óvodavezető a szülő kérelmére felmentést adhat a kötelező óvodai nevelésben való részvétel alól, ha a gyermek képességeinek kibontakoztatása, sajátos helyzete, családi körülményei ezt indokolják. Az óvodába járás kötelezettsége 5 éves korig családi napköziben is teljesíthető lenne. A változás 2014 szeptemberétől lépne életbe." A cikk forrása: Origo

De mit is jelent mindez?

Az otthonoktató családok szempontjából annyit jelent, hogy az eddigi, 5 éves korban esedékes felmentés bürokratikus ügyintézését ezután pár évvel korábban, 3 éves korban kell kezdeniük. Gondolom a felmentést továbbra is egy nevelési évre fogják adni, tehát kicsit több dolgunk lesz, mint eddig volt, ha nem szeretnénk oviztatni.

A gyakorlatban ez kábé úgy néz majd ki, hogy gyermeke hároméves korának közeledtével az otthonoktató szülő a választott oviban kérvényezi a gyermeke felmentését, amit ideális esetben egy évre meg is adnak neki. Ezt ismétli a következő, majd az azutáni évben is. Gondolom, ha egyszer megadták, megadják majd a következő évben is: talán gördülékenyebben is fog ez menni másodjára/többedszerre.

A fent idézett cikkből az is kiderül, hogy az első két év ovikötelezettségét családi napköziben is teljesítheti a gyermek. Ez a kitétel az otthonoktatóknak fontos lehet. Bár arról nem szól a fáma, hogy a családi napközi is adhat-e felmentést az első két év ovikötelezettség teljesítése alól, vagy ez továbbra is kizárólag az ovivezető hatáskörébe tartozó jogkör lesz, de elképzelhető, hogy a törvény (vagy a joghézag) ad arra lehetőséget, hogy minden intézmény kialakítsa a maga nézőpontját ebben a kérdésben. Szerintem ez adott esetben jelentheti azt, hogy nem kell automatikusan az ovihoz fordulni egy felmentési igény kapcsán. Ez talán nagyobb lehetőséget jelent nekünk egy együttműködő intézmény keresésében.

És mi van azzal, hogy az új törvény gyakorlatilag ellehetetleníti az otthonoktatást??

Ez egy olyan rémhír, amit szeretnék mindenféle fórumon megcáfolni!! Az új törvény mellett is lehet majd otthonoktatni, ugyanúgy, ahogyan eddig is lehetett.

A tervek szerint hatéves kortól kezdődik majd a tankötelezettség, ez pedig egy lényeges pont lesz. Eddig ugyanis 6 vagy 7, de hivatalos szakjavaslat alapján akár 8 éves is lehetett a gyermek az iskolába kerüléskor. Az, hogy most szigorúan hatéves korra teszik a kezdést, némiképpen megváltoztatja a felállást az otthonoktatók számára.

Merthogy a gyerekek nem érnek egyszerre...

Míg eddig elegendő volt egy újabb évi felmentésért folyamodni az ovivezetőhöz (meghosszabbítani, hehe), addig az új szabályozás értelmében valamilyen címke alatt mindenképpen muszáj lesz elkezdenie az iskolát annak, aki a hatodik életévét betöltötte. (A régi törvényben adott év május 31-ig kellett betölteni a hatot. Nem tudom, hogy az új törvény ezen változtatott-e.)

A hatéves iskolakezdés önmagában még talán nem is akkora baj, hiszen ismeretes, hogy az első két évfolyam a tanítók szemében egy oktatási egységnek számít. Tehát, ha az otthonoktatott gyerek félévről félévre azért valamit fejlődik, és az iskola együttműködik az otthonoktatóval, akkor nem fognak problémát csinálni abból, hogy a gyerek nem ír gyöngybetűkkel első osztály végére, csak mondjuk második osztály végére...

Eddig az oviba nem járó gyerekeknek az iskolába kerüléshez a nevelési tanácsadó egyetértő szakvéleményére volt szükségük, amit ő egy iskolaérettségi vizsgálat keretében adott meg. A nev.tan. háromfajta javaslatot tehetett: a gyermek megkezdheti az első osztályt, vagy további egy évig járjon oviba, illetve a gyermek további kivizsgálása javasolt.

Ezt a vizsgálatot az új szabályozás szerint egy minden kisgyerekre kiterjedő komplex szakmai vizsgálat váltja majd fel, melyen több segítő szakma képviselője fogja vizsgálni a gyereket ill. szakmai véleményt alkotni. Ezek a szakemberek nem arról fognak dönteni, amiről a nevelési tanácsadó döntött. Ők is háromféla javaslatot tehetnek majd, de ezek a következők: normál iskolai osztályba mehet, fejlesztő/felzárkóztató első osztályt kezdhet, illetve kisegítő osztályba kell mennie.

Ezzel a változással kapcsolatban remélem a legjobbakat. Mindenesetre a törvényi gyakorlat érdekes lesz majd, de, amíg nem lehet biztosat tudni, addig ezen nem szeretnék spekulálni.

Valószínűleg úgy lesz, mint eddig volt: egy adott gyerek esetében egy adott szakember/csoport adott döntése lesz a mérvadó. És egy adott intézmény adott igazgatója fog egy adott család esetében valamiféle véleményre jutni.

Meglátjuk, hogy mi fog ebből kisülni. Én most úgy látom, hogy minden rendben van. Továbbra is lehet felmentést kérni a kötelező óvodába járatás alól. És továbbra is szabad magántanulónak lenni.

Dicsőség az Úrnak, hogy bár sok minden változik körülöttünk, de az alapjoghoz, magához az otthonoktatáshoz és az ovimentességhez nem nyúltak hozzá!

Az is jó, hogy a törvény majd csak évek múlva lesz hatással a családjainkra. Ami azt is jelenti, hogy a már megszületett gyerekeink közül csak a legkisebbeket fogja érinteni ez az új rendszer. A nagyobbjaink a régi rendszer szerint fognak a felmentési eljárásban, iskolaérettségi vizsgálatban, magántanulóvá válás procedúrájában részt venni.

Szóval továbbra sem kell azon gondolkozni, hogy oviba adjuk a gyerekeinket, sem hogy iskolába vigyük a nagyobbakat. Én végtelenül hálás vagyok ezért! És ez így nagyon nagyon jó is, hiszen ha egyszer Isten hívott el itthon lenni a gyerekeinkkel, akkor kegyelem, hogy ezt az elhívást be is tudjuk tölteni.:)


  

2011. október 18., kedd

Gondolatok netezésről és otthonoktatásról



Úgy döntöttem, hogy leszedem a linkeket a blogról. Ezek mind a blog kezdeti időszakában keletkeztek, amikor még csak terveztük az otthonoktatást. Akkoriban azt hittem, hogy majd nagy szükségem lesz rájuk valamikor, mert hasznosak lesznek az itthontanulásban. Aztán utóbb kiderült, hogy ez a 'majd valamikor' az évek alatt egyszer sem érkezett el. És szerintem már nem is fog. Ezért gondoltam ki, hogy leszedem őket.

Lehet, hogy egy valamirevaló otthonoktató blog tele van zsúfolva megannyi jobbnál jobb linkkel, de nekem ez nem megy. Az elmúlt évek mind jobban offline anyává formáltak át. Ezért is jövök ritkábban, mint kezdetekben. És az otthonoktatásban is inkább az offline dolgok híve vagyok. Azt hiszem, egy gyerek csak profitálhat abból, ha nem időzik naponta a képernyő előtt- legyen az akár tv vagy számítógép. És ez nem csak a gyerekekre, hanem rám is áll szerintem.

Tudom, hogy sokak szerint az otthonoktatásban is nagy segítség a net, mert rengeteg jófajta, értelmes, kreatív ismeretterjesztő dolgot lehet nézni és játszani, ami fejleszti a gyerekeink képességeit, miközben szórakoztatja őket, de én nem nagyon osztom ezt a nézetet. Szerintem túl könnyű függővé válni, és könnyű elveszni a gépben, ráadásul a gyerkőc kreativitását is negatívan befolyásolja a képernyőhöz való kötöttség. Erre persze csak azután jöttem rá, miután jó párszor engem is nagyon bedarált a netezés. Tudom, hogy nem mindenkit darál be, de minél több időt töltünk a hálón, annál nagyobb eséllyel történik ez meg...

Mindazonáltal, az otthonoktatásban azért tartják elengedhetetlennek a netet, mert az amerikai mintából indulnak ki. Számtalan angol anyanyelvű otthonoktató blogol a világhálón, és amennyire én látom, az ő példájuk és gyakorlatuk a magyar szülők gyakorlatára is nagy hatással van. Én ezt nem üdvözlöm annyira, mert az amerikai rendszer merőben más otthonoktatás szempontjából, mint a magyar, és ezt sajnos csak kevesen veszik figyelembe.

Amerikában a szülőknek nagy szabadságuk van gyermekük tanításában. Államonként eltérő a szabályozás, hogy miből lehet tanítani és hogyan kell a haladást dokumentálni, de általánosságban elmondható, hogy féléves vizsgáról és az iskola által meghatározott tanmenetről ők nem hallottak.

E nagyobb szabadságuk abban is megmutatkozik, hogy temérdek tankönyvcsaládjuk van (kifejezetten hívő otthonoktatók számára készítettek is), melyek közül az otthonoktató családok a törvényi szabályozás keretein belül viszonylag szabadon választhatnak.

A sokszínűséggel viszont együtt jár az is, hogy az amerikai szülőknek a magyarokhoz képest jóval többet kell gondolkozniuk, imádkozniuk, utánanézniük, hogy a bőséges kínálatból kiválaszthassák a számukra megfelelőt és eldönthessék, milyen tananyag szerint tanítják majd gyermekeiket. Az is gyakran előfordul, hogy évkezdéskor vagy menet közben váltanak egy újabbra, mert a régi nem válik be. És persze nem mindenki választ tankönyvcsaládok közül: van, aki másfajta könyveket használ vagy megoldja okosban a netről.:) Ezért is van, hogy az amerikai anyák sokat blogolnak hasznos netes oldalakról, ill. olyan megvásárolható tananyagokról, amiket az otthontanítás szempontjából fontosnak tartanak.

Ezzel amúgy nincs is semmi baj. A jó szándékú magyar otthonoktató szülők viszont buzgón mentegetik ezeket a jobbnál jobb oldalakat, és megpróbálják mindenképpen hozzászabni az otthonoktatásukat az amerikai blogokon olvasott minták valamelyikéhez, mert azt gondolják, hogy az náluk is működőképes lesz - na ez az, ami felől nekem erős kételyeim vannak. Most már.

A magyar szülőknek ugyanis nincsen akkora szabadságuk, mint amerikai társaiknak, ami persze nem annyira nagy baj szerintem (én személy szerint nagyon hálás vagyok, hogy így van). Mivel viszont nincsen olyan mértékű szabadság, adott esetben nagyon megnehezíti a saját dolgát az a magyar szülő, aki amerikai módon és magyar módon is akarja tanítani a gyerekét. A két rendszernek nem lehetetlen megfelelni, de fölösleges és túl fárasztó.

Magyarországon rendszerint egy megadott tankönyv anyagát kérik a tanárok vizsgán az otthonoktatott gyermektől is, így nem célszerű egy kreatívabb meg egy hagyományos tananyag szerint is haladni. Vagyis nincsen értelme a tankönyv anyagát is venni és még másfajta kiegészítő-fejlesztő dolgokat is csinálni. Tapasztalataim szerint a tankönyv időben meglehetősen leköti a gyereket, így én a magam részéről nem szeretném mással terhelni, csak annyival, amennyit tőlük mindenképpen számon kérnek.:)

Mivel továbbra is meg vagyok győződve, hogy Isten a gyerekeket önfejlesztő lényeknek teremtette (mint a felnőtteket is), ezért aztán nem tartok attól, hogy a gyerekeink 'csak annyit' tanulnak majd, amennyit tőlük követelnek. Nem, dehogy. A gyerekek szinte állandóan tanulnak, ha hagyják őket.

Én szeretném minél több időt hagyni az enyémeket szabadon tanulni: játszani, beszélgetni, olvasni, csak úgy ellenni. Számomra ezt is jelenti, hogy meg kell őrizni a gyermekkor ártatlanságát, hogy a gyerekeink sokáig gyerekek maradhassanak. Mert a szabad tanulás olyan tanulás, ami nélkülözhetetlen az egészséges fejlődéshez, ugyanakkor sok időt vesz igénybe -  minél többet, annál jobb.

Az iskolai tananyaggal viszont úgy vagyok, hogy arra nem szívesen fordítanék több időt annál, amennyit mindenképpen muszáj.:)

A netre viszakattanva visszatérve: én azt a régimódi nézetet vallom, hogy könyvek rendszeres, elmélyült olvasásával lehet olyan ismeretekre szert tenni, ami meg is marad - nem netes ide-oda kattintgatással.

Felnőttek esetében a net arra valóban jó, hogy kedvet csináljon érdekes témákhoz, szélesítse a látószöget és bizonyos mélységig elvigyen az új ismeretekben, de utána már inkább könyv kell... nekem biztosan. Gyerekek esetében viszont abszolút nem pártolom a netet, meg úgy alapból semmiféle képernyőt.

Egy könyv, az mégiscsak könyv.

Bár régen egyáltalán nem így volt, de most már én is inkább csak célirányosan jövök, meg rutin email-csekkolásra: nem parttalan olvasgatásra, kommentezésre, szörfözésre, mint annyiszor a múltban. Magamnak azt mondom, hogy többé nincs időm erre, de valójában nem is akarom, hogy legyen. Biztos lehetne szakítani rá, de annyi minden másra is kell: a férjem és a gyerekeim életéből nem szeretnék kimaradni és sok mással is tele van az életem, ami nagyon jó, jobb, mint a net.

Tudom, kissé groteszk, hogy éppen ilyesmikről blogolok - ellentmondásosnak tűnhet, hogy a blogon lehúzom a netet. Gondolkoztam is, hogy írjak-e erről, mert milyen gáz ilyeneket írni, de hát tényleg így érzek. És ezért van, hogy ha jövök is netezni, akkor utána nagyon gyorsan megyek is. Ha pedig éppen maradok, akkor nem nagyon olvasgatok össze-vissza, hanem elmélyülök egy témában vagy pedig posztot írok. Azt hiszem, erre az állapotra mondják, hogy "megváltoztak az internetezési szokásai".

Még tanulom, hogy a net csupán egy eszköz: információforrás vagy hobbi - de nem az életem mindennapi szerves része. Legalábbis én többé nem szeretném, ha azzá válna. És a gyerekeket is így szeretném szoktatni. Ezért vannak nagyon bekorlátozva gépileg. Na jó, inkább brutál megvonásnak hívnám, bár egy ideje már nem jajgatnak emiatt: prímán eltöltik az időt sokkal értelmesebb tevékenységekkel. És néha még így is kevés nekik egy nap...

Persze nem állítom, hogy nem lehet az internettel is hatékonyan tanulni vagy jó dolgokra felhasználni, de én egyelőre azt mondom, hogy gyerekek esetében nem éri meg az árát: még a felnőttek is nehezen szabnak gátat a saját netezésüknek, mert olyan könnyen beszippant a "csak még erre ránézek, aztán megyek is" érzés. Egy gyerek még ennél is könnyebben válik a gép rabjává, amikor már csak azért a pár percért (vagy pár óráért) kel fel reggel, hogy odaülhessen a képernyő elé. Nem szeretném ennek kitenni a gyerekeket.

Többek között ezért sem szeretném azt sugallni a blogon, hogy ezek a linkek, vagy bármilyen linkek nélkülözhetetlenek az otthontanításban. Valójában nekem nem jelentenek sokat, sőt, a nagyobb részét nem is ismertem behatóbban, csak betettem ide, hogy majd később rá tudjak nézni - ami aztán nem következett be.

Remélem, hogy így, 'pőrébben' is tetszeni fog nektek a blog, mert nem akarom új linkekkel feltölteni. Legalábbis egyelőre. Amiket fent hagytam, azokkal teljesen azonosulni tudok és használom is őket.

Azért ide bemásolom a blogon megtalálható régebbi linkek egy részét is (amivel még némileg azonosulni tudok), hátha ti találtatok közötte hasznosakat. A továbbiakban 'LEHET, HOGY HASZNOS LINKEK :)' címke alatt megtaláljátok ezt a posztot az oldalsávban is, ha kerestek valamit.

Itt vannak tehát, témák szerint.

Így is lehet otthontanítani:

Infók az otthonoktatásról:

Hasznos linkek otthonoktatóknak:

Az iskolaérettségről:

Zene, mese, vers gyerekeknek:

Játékos fejlesztők:

Megvásárolható tananyagok mindenféle témában:

Infókereső:

2011. szeptember 6., kedd

Nyárvégi beszámoló rólunk, így, ősz elején...:)


Augusztus 20-án végre hazaérkeztünk. Újra Magyarország. Most egyelőre Pécsett vagyunk, rokonoknál, ameddig meg nem találjuk otthonunkat. Mert még keressük.

Hosszú volt ez a nyár, és jól telezsúfoltuk emlékekkel. Volt nagyon sok szép is közte, meg volt azért néhány szomorú-fájdalmas is. Mindegyikből tanultam, tanultunk valamit az emberekről, és valamit Istenről is. És ez így volt jó, mindenestül. Nem csinálnám vissza ezt az egy évet, mert azokat a tapasztalatokat Istentől kaptuk, és nagyon meggazdagodtunk általuk. Kicsit más ember is lettem, de ez az Úr munkája: Övé minden dicsőség mindenért, ami az életünkben van.

Szóval újra itthon vagyunk, és az első hetek sokfelé-rohangálós hivatalos intéznivalói után most már van időm kicsit értékelni a történéseket.

Visszanézve. Meg előre tervezgetve.

Meglehetősen sok intéznivalón vagyunk túl, és néhány várva várt nagy eseményen is.


Rafi iskolaérettségi vizsgálata

Aug. 23-án volt a Nevelési Tanácsadóban, ugyanannál a hölgynél, akinél Doda is volt kétszer. (hosszú történet, hogy miért kétszer) Az eredmény: Rafi iskolaérett és kivételesen jól teljesített. Ez nemcsak azért nagy hír nekünk, mert így most már két iskoláskorú gyerkőcünk van, akinek az előrehaladása tőlünk, szülőktől függ. Hanem azért is, mert Rafi itthon igencsak minimális fejlesztést kapott. Nem volt elhanyagolva, hanem engedve lett, hogy önmagát fejlessze. Meg vagyok győződve, és most már erről a tézisről van két lábon járó tanúbizonyságom is, hogy Isten úgy alkotta meg a gyerekeket, hogy születésüktől fogva önfejlesztők.

Nem kell őket stimulálni, nem kell tudatosan fejleszteni, nem kell színes ceruzát, gyurmát nyomni a kezükbe. Nem kell nekik sem színeket, sem számokat, sem idegen nyelvet tanítani direktben. És leginkább nem kell azon aggódni, hogy miért nem tart még ott a fejlődésben, ahol a szomszéd gyerek. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy a gyerekek úgy lettek megalkotva, hogy egy szerető-gondoskodó családi (!) közegben maguktól képesek a maximumot kihozni magukból.

Úgy hiszem, ez is Isten bölcsessége és engem lenyűgöz az a tudatosság, ahogyan Ő formált bennünket, embereket!

Persze a 'maximum' fogalma más egy korai fejlesztő gondolkozású anyánál, mint nálam, aki nem vagyok híve az irányított fejlesztésnek. Talán ez a téma is megérne egy külön posztot egyszer, de annyi más téma is van még a fejemben...:)

Nem mondom, hogy ne legyen otthon gyurma, meg színes ceruza, mert azért azt fontosnak tartom, hogy legyen miből választania a gyereknek. De ne nyomjuk semmilyen irányba, ne fejlesszünk tudatosan, beosztva, kipipálva, előkészítve. Se nagyobb korban feladatlapozva. Nem kell ez. Helyette viszont örüljünk neki, tanuljuk őt, és neveljük helyesen. Azt hiszem, a kisgyerekkor erről kell, hogy szóljon.

A gyerek képes önmagától fejlődni és meg is teszi ezt, ha nem szoktatjuk rá 'mesterséges táplálásra' a foglalkoztatás területén. Ha viszont rászoktatjuk, akkor könnyen lehet, hogy nehezen fogja föltalálni magát otthon, és mindig szórakoztatásra szorul majd: másképpen látványosan unatkozni fog, amikor nem határozunk meg alternatívákat számára, amivel foglalkozhat. Nem mondom, hogy ez egy abszolút bölcsesség, de most nekem mindenképpen nagyon fontos felismerés.

Visszakanyarodva: Rafi iskolaérett, és ezért hálásak vagyunk az Úrnak.
 

Doda vizsgája

Két félév anyagából vizsgáztunk igazgatói engedéllyel. Még nem tudunk minden eredményt, de elkönyveltük, hogy jól sikerült.:) Minden szépen meglett és mivel a tanári gárda szempontjából rohanósabb napra rendeltek be minket, így elég gyorsan rövidre is zárták az egész procedúrát: reggel 9-re mentünk, és délután 1-kor már túl voltunk az éneken meg a tesin is. Nem hoztuk semmiből a 100%-ot az én mércém szerint, de ez bele volt kalkulálva a rendszerbe, hiszen elég zaklatott időszakban voltunk, ami az utolsó nagy hajrát illette a felkészülésben.

Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a lehetőségeinkhez képest, meg egy kis lazulást is bekalkulálva, ez volt a 100%, ami adott esetben tőlünk telt. Persze rögtön a vizsga után levontam a személyes konklúziókat, hogy kicsit többet, meg kicsit előrelátóbban tanulunk majd a következő tanévben, de... azért ezt még át kell gondolnom, mennyire és miként. Mert azt is érzem, hogy ez így volt jó, ahogyan történt, nem másként.

Azt biztosan tudom, hogy otthonoktatva minden év más, mint az előző, és így tudom, hogy a következő sem lesz olyan, mint a mostani volt.:)

Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk. Eredményekkel később még lehet, hogy jelentkezem. Most 'tanulásilag' nekünk őszi pihi következik. Jellemfejlesztés és közösségépítés folyik most aktívan a családunkban: ezen van a hangsúly, mert erre van most szükség. A londoni egy évünk nevelésileg hagyott némi kidolgoznivalót az életünkben, leginkább a gyerekek jellemében. Úgy hiszem, ez most az, amivel foglalkoznom kell.

Majd, amikor átköltözünk oda, amit most még nem tudunk, hogy hol van, akkor nekiállok megszervezni a Két Iskolás Meg Két Kicsi Együtt Élős És Tanulós napjainkat.

Addig meg gyűjtöm az impulzusokat és igyekszem az Úrra figyelni. Gondolom, hogy erre a tanévre is van egy egészen konkrét terve számunkra. Vele lesz jó ez az évünk is, ha az Ő lábnyomán haladunk...


Náti ovis felmentése

Némiképp aggódtam ezen, mert a két idősebb fiunk felmentése eléggé döcögős volt, így ez alkalommal sem számítottam másra.

Ha már otthonoktatás, akkor én ezt a procedúrát tartom nehezebbnek bürokratikusan, nem a magántanulóvá válást...

Mindenesetre imádságos szívvel, az Úrban reménykedve indultunk neki a két kisebbel és F.-el azon a bizonyos augusztus végi napon. Előző este azt kértem az Úrtól, hogy innen ne kelljen továbbmenni: hogy elsőre adják meg nekünk a felmentést. Isten irgalmas volt hozzánk és meghallgatta az imádságomat. Sőt, feljebb megáldott, minthogy kértük vagy elgondoltuk volna...

A megbeszélt időben érkeztünk az oviba és nagyon kellemesen meglepődtünk. Soha ennyire gyorsan, ennyire gördülékenyen, ennyire jó légkörben nem zajlott még felmentésünk. Nem kellett gyanakvó keresztkérdésekre válaszolnunk, nem kellett okos érvekkel védenünk a meggyőződésünket, mert nem volt rosszindulat, sem szkepticizmus. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy mi is jót akarunk a gyerekeinknek... Nehéz elmondani, hogy ezt a hozzáállást milyen jól esett tapasztalni egy ovivezető részéről. NAGYON jól esett.

Az ott töltött pár óra után - számomra még most is fura, hogy ez tényleg megtörtént velünk- azzal a bizonyos Hőn Áhított Okmánnyal együtt távoztunk. Náti tehát erre a tanévre hivatalosan felmentett nagycsoportos, és ezért egyedül Istené a dicsőség!

Röviden, most ennyi. Jó újra itthon lenni Magyarországon.:)

Néha azért frusztrál az érzés, hogy még nem ott vagyunk, amit majd otthonnak fogunk hívni: hogy bár már otthon vagyunk, ami az országot illeti, de még nem vagyunk otthon itthon. Majd annak is eljön az ideje. A türelmet is tanuljuk ebben az időszakban...

  

2011. augusztus 8., hétfő

Miért nem iskola? (marathoni poszt)



Itt az ideje, hogy megragadd a bögrédet, és tölts egy gőzölgő teát magadnak, mert ez most egy újabb marathoni poszt.:)

Kérlek, hogyha hívő szülőként vagy pedagógusként olvasod a blogot, olvass nyitott szívvel, mindent Isten Igéjével összevetve, mert e kettő nélkül nem fogod tudni jól érteni a mostani gondolataimat. Nem célom megkérdőjelezni emberek szakértelmét és legjobb szándékait. Ugyanakkor nem mehetek el a tény mellett, hogy mind a szakértelem, mind a legjobb szándék kevésnek bizonyul, amikor a gyerekeink boldogulásáról van szó. Ennél többre van szükség: a helyes dolgot kell megtenni. De mi az és miért? - erről gondolkozom most. Teára fel.:)

*****

Anglia sok mindenben más, mint Magyarország, de az otthonoktatás fölött ugyanúgy nehéz napirendre térniük az embereknek, mint otthon. Az itteni gyülekezetünkben sincs ez másképpen.

Úgy hiszem, persze találgatok, hogy talán többeket irritál az, ahogyan élünk, meg az, hogy otthonoktatunk- mégis csak nagyon kevesen jönnek oda és érdeklődnek erről komolyabban. Pedig nem harapunk.:)

Néhány héttel ezelőtt, házi csoportban mégis felmerült pár kérdés az otthonoktatással kapcsolatban, amit 'nekünk szegeztek'. Napokkal később, sokat gondolkoztam azokon a dolgokon, amiket akkor felvetettek: a feltételezéseken, amikkel éltek és a válaszokon, amiket adtunk. Örültem, hogy beszélgethettünk a témáról, de emellett mindenféle furcsa érzést is kiváltottak bennem a kérdéseik, felvetéseik. Meg kellett állapítanom, hogy még mindig nem tudok érzelmileg semleges maradni, és tárgyilagosan válaszolgatni, akárhányszor hallottam is már hasonlóakat: mindig felkavar és kicsit el is keseredek. A szűklátókörűségen. Persze, nem kellene. De akkor is.

Néha szeretnék mindenkivel konfrontálódni, hogy valami módon rávehessem őket egy jobb útra, amin járhatnak. Néha meg csak szeretnék csendesen elvegyülni és beilleszkedni egy közösségbe, anélkül, hogy családként azt kellene éreznünk, hogy Isten népe között is furák és 'túl radikálisak' vagyunk. Mindkettő érzés elsodor néha, de ilyenkor a férjem mindig emlékeztet egy harmadik szemszögre is. Isten szemében ugyanis nem mi vagyunk a furák azzal, hogy Neki akarunk megfelelni. Azok a furák, akik nem ezt akarják...:)


Nem bízol Istenben??

Ez egy meglepő kérdés számomra, de már több fórumon elhangzott, amikor elmondtuk, hogy mi nem visszük iskolába a gyerekeinket.

Az emberek igen furcsán gondolkoznak. Ha mi hiszünk Istennek, Aki az Igében kijelentette, hogy mi módon kell egy gyereknek szocializálódni, és ebben megerősödve otthonoktatóvá válunk, akkor mások ránk sütik, hogy nem bízunk az Úrban. Aki viszont Isten útmutatása ellenére káros közegbe engedi a gyermekét, az nyilvánvalóan Benne bízik, amikor ezt teszi...

Én nem hiszem, hogy bizalomnak nevezhető az a helyzet, amikor valaki, félretéve Isten útmutatását a saját feje és a társadalom hangjai után megy: közben pedig reménykedik, hogy az Úr megtartja a gyermekét ott, ahol egyébként neki semmi keresnivalója nem lenne.

Szerintem igazi bizalomról akkor beszélhetünk, amikor előre elkötelezem a szívemet, hogy Isten vezetése szerint fogok járni, akármerre vezessen is. Amikor teljesen rábízom az életemet az Ő tökéletes terveire, akár a családról, akár a munkáról, akár az anyagiakról, akár a gyereknevelésről van szó. Nem azért rendezem be az életemet az Ige alapján, mert mindent előre látok, vagy mert annyira szupernek érzem magam. Hanem mert elhiszem az Úrnak, hogy Ő tudja a legjobban, hogy mi a jó nekem és a családunknak- nem a társadalom vagy akár én magam.

Amikor Istenben bízom, akkor elhiszem Neki, hogy csak úgy jó, ahogyan Ő eltervezte és az Igéjében kijelentette. És elhiszem, hogy nekem nem kell okoskodnom, akadékoskodnom, aggályoskodnom, hanem csak engedelmeskednem, Hozzá igazítva mindent az életemben. Ez a bizalom szerintem, és nem a másik verzió.

A probléma azzal van, hogy az emberek összekeverik Isten kegyelmét az ember felelősségével. Valóban Isten kegyelme, ha egy gyermek nem tévelyedik el az igazságtól, hanem megragadja azt és hitre jut. De az ember felelőssége Isten útmutatásai szerint nevelni az övéit. Annak semmi köze az Úrba vetett bizalomhoz, ha olyan helyre viszem a gyerekemet, amely Isten szerint nem jó neki. Az nem bizalom, hanem az Úr kísértése...

Hogyan mondhatjuk, hogy Istenben bízva visszük iskolába a gyerekeinket, amikor az Ige szerint Ő családokban nevelődve szeretné látni őket a mi szellemi felügyeletünk és vezetésünk alatt? Nem arról van itt szó, hogy az Ige mondanivalója rejtett vagy homályos lenne azzal kapcsolatban, hogy az Úr mit vár el tőlünk gyereknevelés és családi berendezkedés viszonylatában. Istennek egészen konkrét véleménye van ezekről a témákról, csak mi nem vagyunk készek befogadni azt. Mert nem igazán nyitott a szívünk az Ő útjai iránt, ha az a társadalmi iránnyal ellentétes gondolatokat is képvisel.

Így viszont hogyan hivatkozhatunk az Úrra, amikor nem is Ő a forrásunk a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekben, hanem a saját kútfő, a világi pszichológusok és a közgondolkozás?

 
Nem fogja sajnálni a gyereked, hogy visszatartottad őt a gyerekközösségtől??

Ha elrontjuk az otthonoktatást, akkor bizonyára meg fog fordulni a fiaink fejében, hogy bárcsak iskolába járhattak volna... De ha Isten segít és nem rontjuk el, akkor szerintem nagyon hálásak lesznek, hogy nem kellett suliba járniuk, hanem lehetővé tettük számukra, hogy otthon legyenek velünk, távol a gyerekközösségtől, amely csak elszigetelte volna őket egymástól és tőlünk. Húsz év múlva beszéljünk, addigra kiderül, hogy mi lesz.:)

De miért az az alaptézis, hogy az otthonoktatás szükségképpen megfosztottság valami jótól? Az otthonoktatás nem a jótól való megfosztottság, hanem a károstól való távol tartás. Mert családban felnőni jó igazán a gyereknek, nem a szüleitől elválasztva egy lelkileg romboló hatású gyerekközösségben.

Ha nem homályosítaná el a szemünket a közgondolkozás, akkor tisztán látnánk, hogy az iskolások azok, akik a jótól megfosztottak: mert meg vannak fosztva a saját szüleikkel való életközösségtől, és az ő lelki tanításuktól. Ez az igazi megfosztottság, nem az, hogy valaki rendszeres gyerekközösség nélkül nő fel.

A feltételezésekkel ellentétben az otthonoktatott gyerekek nem szenvednek otthon a gyerekközösség hiánya miatt. Mint minden gyerek, ők is szeretnek otthon lenni, és fel tudják találni magukat ott.

Persze, ha a szülők engedik felgerjedni a gyerekközösség utáni vágyat, akkor a gyerekeik szenvedni fognak, és nyaggatni a szülőt a gyerekközösségért. S ha e gyerekközösség biztosítását alapvető feladatnak érzi az otthonoktatott szülő, akkor az ő gyerekei ugyanúgy "nem lesznek visszatartva" a gyerekközösségtől, mint ahogyan az iskolások sincsenek. Ez azonban nem fog a hasznukra válni, ugyanúgy, ahogyan az iskolásoknak sem válik hasznára- de attól még van, aki így tesz. Az otthonoktatás tehát nem minden családnál jelenti a rendszeres gyerekközösségtől való távol tartást (sajnos).

Ha viszont a szülők nem csinálnak nagy ügyet a gyerekközösség kérdéséből, mert úgy gondolják, hogy a család barátai, a rokonok, az ismerősök, de leginkább a szűk család a megfelelő közeg egy gyermek fejlődéséhez, akkor otthon mindenki nagyszerűen el tud lenni, anélkül, hogy bármiben is megfosztottnak érezné magát. Sőt, jóval többről szól az otthonlét, mint nem-megfosztottnak érezni magam. Tovább lehet menni, és ki lehet mondani, hogy az otthonlét és a családi közösség rendkívül meggazdagíthatja egy gyermek életét, amiből biztosan kimaradna, ha iskolába járna...

Hogy a kezdő kérdést a visszájára fordítsuk: vajon egy iskolába járó gyerek nem fogja utólag sajnálni, hogy a szülei nem tartották őt vissza attól a gyerekközösségtől, amely napról napra hit-kompromisszumokba kényszerítette őt, s így szellemileg hátrányba került, ahhoz képest, ahova eljuthatott volna? Nem fogja sajnálni, hogy éppen a szülei, akik "bíztak az Úrban" fosztották meg őt az igei bölcsesség megtanulásának lehetőségétől, azzal, hogy megfosztották őt a családi életközösségtől?


Minden hívő szülő hitre neveli a gyerekeit, ehhez nem kell otthon maradni vele.

Mindkét állítás téves. Nem minden hívő szülő neveli hitre a gyerekeit. Van, aki csak pár igazságot mond el nekik, és van, aki még annyit sem. Viszont mindegyikük megnyugtatja a lelkiismeretét valami módon- máskülönben érzékelné az óriási kontrasztot e nevelés intenzitása és az Ige által emlegetett "ha otthon vagy, ha úton jársz, ha lefekszel, ha felkelsz" intenzitású hit-nevelés között.

Sajnos a vasárnapi iskola és az ifjúsági óra létezése egyáltalán nem kedvez ennek a helyzetnek, sőt, még ront is rajta. Mert nem arra ösztönzi a szülőket, hogy felvállalják a teljes felelősségüket gyermekeik szellemi neveléséért, hanem arra, hogy a saját, Istentől kapott feladatukat egy 'kompetens lelki szakemberre' bízzák. Így a szülők igénybe veszik 'a Szolgáltatást' és a gyülekezetre testálják gyermekeik szellemi nevelésének oroszlánrészét. És azzal nyugtatják meg magukat, hogy végül is azok a szolgálattevők jobban értenek a hithez is, meg a gyerekeikhez is, mint ők...

Az is téves állítás, hogy a szülő úgy is tud hitre nevelni, hogy nem marad otthon a gyerekével. Nem vitatom, hogy valamiféle értékrendet ilyen módon is át tud adni, de Isten terve szerinti szellemi hatást gyakorolni bizonyosan nem fog tudni. Amit egyik kezével felépít majd a gyereke életében, a másik kezével le is rombolja, amikor egy morálisan romlott közegbe küldi őt.

Sajnos magától értetődőnek tartjuk, hogy egy gyereknek a barátaival van igazán mély kapcsolata, nem a szüleivel- ezért tűnik úgy, mintha az otthonoktatók csak felfújnák ezt az egész kérdést. Pedig, ha számszerűsítenénk a családon kívüli kapcsolatok megerősítésére szánt órákat, akkor megdöbbenve tapasztalnánk, hogy a gyerekünk gyakorlatilag a barátaival van mindennapi életközösségben, nem velünk, szülőkkel. Így tehát a barátok azok, akik mindig ott vannak érte, amikor egy fontos kérdés felmerül: a szülőnek a munkahelyi és az otthoni elvárások szorításában nincsen erre ideje. Nem is csoda, hogy nem tudunk megfelelő módon hatni rá.

Nagyon sok szülő nem néz ennek a dolognak a mélyére- nem értem, miért nem. A legtöbbjük megelégszik azzal, hogy van "némi kapcsolat" a kölökkel, hogy "le lehet vele ülni beszélgetni", és hogy "bár megszenvedjük a kamaszkort, de azért sokkal rosszabb is lehetne..." Ezek a szülők örülnek annak, hogy bizonyos kritikus beszélgetéseket hitről, szexualitásról, párválasztásról, serdülőkorról, szerelemről sohasem kellett valódi mélységében lefolytatni a gyerekeikkel, mert azok "nem igényelték ezt". 

De valóban arról van szó, hogy nem igényelték ezt? Nem inkább arról, hogy a 'felvilágosító' könyvek, a tinimagazinok, a világi dalok, a romantikus regények, a tv-sorozatok, a filmek, és az osztálytársak már elmondták a maguk bölcsességét ezekben a témákban, és az elegendőnek bizonyult a gyerekünk számára? Ha van még kérdésük, akkor meg majd a gyülekezeti kortársak, maga az ifivezető, vagy esetleg az internet választ ad nekik...

De miért mindenki más, csak a szülő nem?? Miért nem látjuk, mekkora gond ez? A világ a gyerekeink arcába nevet és eléjük tol mindenféle megoldást egészen kicsi koruktól fogva. A barátok észrevétlenül a maguk képére formálják a jellemüket, és készségesen segítenek nekik mélyen belemerülni a világba. Mi pedig mindezek ellenére azt gondoljuk, hogy elégséges imádkozni értük és reménykedni egy pozitív kimenetelben. Tényleg ennyit vár tőlünk Isten??

Sem a világ, sem a barátok nem hagyják magára a gyerekünket az ő kérdéseivel- mi szülők vagyunk az egyetlenek, akik igen.

Pedig nekünk mennyei perspektívánk van... vagy kellene, hogy legyen... 

Élő hitet nem lehet távoktatásban átadni, csak megélve. Egy gyermek szempontjából nem elegendő még a jól megélt hit sem, ha nem látja, hogyan élünk, mert egész nap nincsen velünk...

Ahhoz, hogy a gyerekünk legalább annyira hívő legyen, mint amennyire mi azok vagyunk, szoros mindennapi kapcsolatban, életközösségben kell velünk lennie. Látnia kell, hogy mit teszünk, hogyan élünk, hogyan imádkozunk, hogyan reagálunk a felmerülő helyzetekre. Látnia kell, hogyan éljük az Igét napról napra. Velünk kell legyen, úgy, mint Jézussal voltak a tanítványok. És nem az élete első három évében van erre kiemelten szüksége, hanem folyamatosan. Egészen addig, ameddig fel nem nő és családot nem alapít.


Ez vajon nem 'rámászás' a gyerekeidre? Nem fojtod meg őket a szereteteddel, ha otthon maradsz velük, és nem engeded őket szárnyalni mások körében? 

Nos, a szárnyalás a legtöbb esetben csupán illúzió. Az úgynevezett 'szárnyalás' nem is a gyerekekről szól, hiszen ők, amint kikerülnek a szülői korlátozás alól, más rendszerek korlátozása alá kerülnek.

A 'szárnyalás' valójában arról szól, hogy az eddig otthon lévő szülő végre 'szárnyalhat' a gyerekei nélkül, és felszabadulhat azt tenni, amihez jobban kedve van, mint egy jelentéktelen hátébé szerephez. De ez a szabadság illúzió.

Miért gondoljuk, hogy az a jó nekünk, ha függetlenítjük magunkat a legfontosabb szerepeinktől, és a feleség és anya létformát 'jelentőségteljesebb' szerepekkel egészítjük ki? Talán ennyi plusz időnk van, miután maradéktalanul betöltöttük a ránk bízott feladatokat, amikkel Isten bízott meg minket otthon? Vagy azt gondoljuk: Istennek mindegy, mit teszünk, ameddig elég buzgón imádkozunk, hogy áldja meg az életünket? Miért gondoljuk azt, hogy egy másik életközösség jobb a gyerekünknek, mint Isten intézménye, amibe a kezdetektől belehelyezte őt, vagyis a család?

Szeretettel senkit sem lehet megfojtani, mert a szeretet figyelembe veszi a másik felet. Mi nem a saját komplexusunkból vagyunk otthon, hanem mert beláttuk, hogy ez a legjobb döntés, amit meghozhatunk gyermekeink jövőjével kapcsolatban. Nem akarjuk tönkretenni őket, hanem azt szeretnénk, hogy teljes életet élhessenek. A bűnnek viszont egészen konkrétan a gyerekeink lelkére van vágyódása, és az ördög vadul keres minden adódó alkalmat, hogy csapdába ejtse őket.

A gyerekek a szüleik mellett vannak a legjobb helyen, és az ő szellemi védelmük az a védelem, amelyet Isten rendelt számukra. Bár a szeretet nem fojt meg, de nem is hagy cserben.


Minden kamasz megkérdőjelezi a szülői értékeket és elfordul azoktól egy időre. De ha lázad is, nem véglegesen teszi, mert Isten kegyelméből végül visszatalál. (És itt jönnek a gyülekezeti példák XY hívő testvér tékozló gyerekeiről, akik végül csodálatos módon visszataláltak, és most teljes erőbedobással szolgálnak a gyülekezetben.)

Ez egy nagyon kemény téma, de muszáj róla nyíltan beszélni. Inkább ne a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy milyen fájdalmas lecke tud lenni, ha Isten igazságát figyelmen kívül hagyjuk...

Nagyon fontos megérteni, hogy a Biblia szerint a lázadás bűn. Isten nem kódolta a lázadást sem a mi, sem a gyerekeink génjeiben, így nincs mentségünk: az a mi bűnös természetünkből adódik. Ha újjászülettünk, akkor a bűn többé nem uralkodik rajtunk, viszont más kérdés, hogy önszántunkból újra a rabságába kerülhetünk.

Egyetlen kamasz lázadását sem szabad életkori sajátosságnak tekinteni, amit majd kinő, mert nem az, és nem fogja kinőni. A lázadás bűn, amely kétségkívül elválasztja a gyerekünket Istentől. Aki Istentől el van választva, azt sok szívfájdalom és összetöretés fenyegeti. Ilyesmit pedig egyetlen ép lelkű ember sem kíván a saját gyerekének (másokénak sem).

Azt mondani, hogy normális dolog, ha egy kamasz lázad, egyenlő azzal, hogy Istent olyan Istennek látjuk, aki beleiktatta a rendszerbe a rendje elleni lázadást: vagyis tökéletlent teremtett.

Ezen is érdemes elgondolkozni: nem hiszem, hogy van olyan hívő ember, aki a saját fiatalkori lázadása következtében kapott súlyos sebeket büszkén vállalja, és azt mondja róluk, hogy ezt minden hívőnek meg kellene tapasztalnia, mert annyira szép élmény és annyira nélkülözhetetlen volt! A kamaszkori lázadás következménye nem az éretté válás. Hanem a szégyenpír az arcon, és a folytonos harc az ördög kárhoztatásával a múltbéli bűnök miatt.

De a fenyítés vesszejét csak az engedetlenek háta érzi: aki szót fogad, az nem kap fenyítést, és nem esik az ördög csapdájába.

A lázadás sebei elkerülhetőek, ha nem lázad az ember. A lázadás végkimenetele viszont mindig kétesélyes: vagy megmenti őt az Úr vagy nem, tehát a kegyelemre ilyen módon nem lehet apellálni.

Lehet, hogy XY hívő testvér gyermeke megtért kamaszkori tévelygéseiből, és most már újra szolgál- de vajon ez mindig, minden hívő szülő eltévedt gyerekére igaz? Nem hinném. Csak kérdezzük meg azokat, akik a mi gyülekezetünkben ülnek összetört szívvel, könnyes szemmel, csodára várva...

Bár valóban nagy kegyelem, ha egy bűnös megtér a bűnös utakról (és mindig Isten csodája ez), de ne gondoljuk, hogy ha mi Isten útmutatását figyelmen kívül hagyva elhibázzuk az életünket, Ő akkor is kezeskedik a happy end-ért: hogy aztán hirdethessük, hogy a lázadás normális dolog, és Isten úgyis minden bajból kiment.

Az Ige szerint Isten az igazat menti ki minden bajból. Ha a gyerekünk nem Isten akaratában jár, akkor ez az ige rá nem alkalmazható.

Ha szándékosan adod magad tévelygésre, akkor nagyon veszélyes vizekre evezel, ahonnan lehet, hogy nincsen visszaút. És ugyanez igaz arra, ha hagyod a kamaszodat tévelyegni, azt mondva, hogy ez egy életkori sajátosság. Nem biztos, hogy meg fogja őt menteni az Úr, és ezt nem is érdemes próbálgatni. A kamion elé nem lököd ki őt, bízva abban, hogy Isten majd biztosan megőrzi. Mert tudod, hogy a testére neked kell vigyáznod. Vajon a lelkének megőrzése miért nem ennyire evidencia a hívő családnál?

Isten kegyelmes: végtelenül kegyelmes. De Ő szuverén Úr is. Tiszteletben tartja az emberi akaratot, még ha mélységes szerelemmel szeret is bennünket...

A lázadó gyermekek az utolsó idők kórképe- ne higgyük el, hogy ennek Isten népe között is így kell lennie! Csak akkor lesz így, ha elfordulunk az igazságtól, és cserben hagyjuk a gyerekeinket.

Nem szabad óvatlanul cselekednünk. Jézust is éppen azzal kísértette meg az ördög, hogy cselekedjen óvatlanul. Mert, úgymond nem számít, mit tesz; Isten úgyis meg fogja tartani az életét. Ez hazugság volt, hiszen nagyon is számított, mit fog tenni: élet-halál kérdés volt, hogy megtartja-e magát tisztán vagy vétkezik Isten ellen. Az is nagyon számít, hogy mi hogyan cselekszünk a gyerekeinkkel.

Elképzelhető, hogy Isten az ő nagy szeretetéből megszabadítja a legtöbb lázadót, aki Ellene vétkezett. De mi van, ha mégsem?? Ő nem köteles ezt megtenni. A gyermekem élete túl értékes ahhoz, hogy ezt a tézist kipróbáljam rajta.


Úgysem tudod megvédeni őket ettől a világtól: csak Isten tudja. Akkor meg már jobb, ha előbb találkoznak a világgal, minthogy később szembesüljenek, ami talán jobban meg fogja őket viselni, mintha fiatalon hozzászoknának.

Mi emberek, még a hívők is, szeretjük Istent kegyelmesnek és szeretőnek látni, de nem akarunk tudni az igazságáról és a szentségéről. Mert ez nekünk így kényelmes. A saját felelősségünket előszeretettel hárítjuk az Úrra, elvárván, hogy végtelen kegyelmével fedje be a mi mulasztásunkat. Isten tényleg kegyelmes, de a kegyelmével nem szabad visszaélni, mert az istenkísértés.

Nem igaz, hogy nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket a világban lévő gonoszságtól. Csak mi tudjuk megóvni őket! Isten velünk együtt munkálkodik, és mert kegyelmes, néha még akkor is megőrzi őket, amikor mi nagyon felelőtlenül döntünk velük kapcsolatban. De ez ne legyen ürügy a testnek, hogy szándékosan kitegyük őket annak, ami a Biblia szerint bolondok társasága. Az még az egyenes úton járókat is elfordítja a helyes úttól!

Nem érzem, hogy a világtól amúgy meg kellene őrizni a gyerekeinket, mert a világ Isten világa, amely nagyszerű hely gyerekek számára. Éppen ezért is otthonoktatunk: hogy megtapasztalhassák és felfedezhessék ezt a világot maguknak az ő szintjüknek megfelelő módon. És, hogy ennek a világnak a felfedezése során együtt megismerhessük azt a végtelenül bölcs Teremtőt, aki mindent rendben alkotott meg. Erre az iskolában nincsen lehetőség.

Gyerekeink nincsenek távol tartva a világtól, sőt, sokkal inkább lehetőségük van mély megértést szerezni róla, mint amennyire iskolás kortársaiknak lehetőségük adódik. Egy iskolás adott esetben sokkal később találkozik a való világgal, mint egy otthonoktatott, hiszen ő egy olyan világra készül fel a suliban, amilyen igazából nem is létezik.

Az viszont igaz, hogy a gyerekeinket nem fogjuk védtelenül kitenni annak a gonoszságnak, ami a világban van. Fog találkozni a gonoszsággal? Igen, fog. De ezt otthon védett közegben teszi, ahol válaszokat kap a miértekre, és hagynak neki elegendő időt, hogy felnőjön és megtanuljon helyesen reagálni. Mert azért az mindenki számára egyértelmű, hogy nem szükséges drogossá válni ahhoz, hogy megtudjuk: az egy káros szer és függőséget okoz.

Van empirikus bölcsesség, vagyis élettapasztalat, de van Isten szerinti bölcsesség is. Sokan vannak, akik előnyben részesítik a saját bőrön tapasztalást, és a saját káron tanulást, de a Példabeszédek könyve szerint van ennél sokkal jobb út is a bölcsesség megszerzésére. Ez az út pedig az istenfélelem útja: Jézus Krisztus megismerésének útja. Ő a bölcsesség Forrása, vagyis aki Vele jár, az nem szűkölködik bölcsesség nélkül.

Ez korosztálytól független igazság. Egy gyerek is szerezhet ilyen módon bölcsességet, és lehet bölcsebb, mint sok felnőtt, aki még a saját kárán sem tanul...

Nem az iskola a legideálisabb és legkézenfekvőbb módja az életre való felkészülésnek. Az otthon ennél sokkal kézenfekvőbb.:)

Ha a gyereked máshogyan nő föl, mint a többi gyerek, akkor nem fog tudni beilleszkedni: mindig ki fog tűnni a másságával...

A másság egy nagyon relatív dolog. Az osztályközösségen belül egy túlsúlyos kisgyerek gúny céltáblája lehet, mert ő 'más', mint a többi. Ugyanez igaz lehet egy alacsony lurkóra, egy soványra, vagy egy vörös hajúra is. A szokatlan nevű, más nemzetből származó, vagy kisebbségi népcsoporthoz tartozó gyerekekre is igaz ez, pedig egyik sem otthonoktatott. Iskolásként mégis a bőrükön tapasztalják a másság hátrányos hatását. Mert gyerekközösségben ilyeneket is meg lehet tapasztalni...

Aztán van szellemi másság is. Keresztelő János a pusztában szocializálódott: Istennel, emberi társaság nélkül. De ezáltal mégsem vált antiszociális emberré. Viszont szerette az Urat, szívvel-lélekkel szolgálta Őt a rá bízott módon, és nem alkudott meg soha. Vele kapcsolatban nem mondunk olyat, hogy furcsa volt, vagy nem tudott beilleszkedni. Pedig nagyon más módon nőtt föl, mint a többi gyerek, és szellemileg más felnőtté is vált, mint a többség.

Miért van az, hogy őszintén csodáljuk azokat az embereket, akikről a Bibliában nagy dolgokat olvasunk, de működésképtelennek ítéljük azt a módot, ahogyan ők szocializálódtak? Pedig elképzelhető, hogy mi azért nem vagyunk még hithősök, mert velük ellentétben mi nem a szüleink szellemi oktatását hallgattuk, és nem velük éltünk életközösségben, hogy tőlük tanultunk volna. Hanem a kortársainkkal szocializálódva azt tanultuk meg, hogyan kell ugyanolyanná válni, mint mások: a világgal együtt tartani, nem kitűnni a tömegből, csak hogy meg ne szóljanak. Vajon hívőként nem ugyanezt tesszük?

Mi, szülők szinte kivétel nélkül iskolába jártunk, tehát a kortársak között szocializálódtunk. Tegyük fel magunknak a kérdést: segített ez bármit is a hívő életünkben? Nem emiatt kísért meg bennünket újra és újra az, hogy kompromittáljuk a meggyőződésünket, és úszunk együtt az árral? Nem emiatt hasonlítgatjuk folyton másokhoz magunkat, mintha valakihez képest kellene elég jónak lennünk, hogy Isten elfogadjon, és elégedett legyen velünk?

Noé, Ábrahám, Józsué, de még Jézus sem járt suliba, hanem a szüleik nevelték és tanították meg őket Isten követésére! A Biblia az elejétől a végéig tele van olyan emberekkel, akik a családjukban nevelődtek- egy sem járt iskolába közülük. Mert régen ez volt a normális.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden hitelődünk otthonoktatott volt. Hanem azt, hogy a fenti definíció szerint ők is 'mások' voltak. Ez a másság viszont olyan másság, ami ma minden hívő számára igen kívánatos: mert ők abban voltak mások, hogy a világ szeretete helyett igazi istenfélelem volt a szívükben. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet a suliban megtanulni, viszont ott el lehet veszíteni...

Mint írtam, a másság nagyon relatív dolog. Meg a beilleszkedés is. Jézus a tanítványait bárányoknak nevezte, akiknek a farkasok közé kell mennie. Az Úr azt is mondta, hogy a hívő ember olyan, mint egy gyertya az éjszakában. A bárány nem asszimilálódik a farkasokkal, mert ha megtenné, hamar véget érne bárány-élete. A gyertya sem illeszkedik bele a sötétségbe, hanem nyilvánvalóvá teszi a sötétséget azzal, hogy világít.

És ez persze sokaknak nem tetszik, de akkor is ezt kell tennünk. A suli viszont ráveszi a gyerekeinket, hogy a saját valójuk ellen forduljanak és megalkudva asszimilálódjanak a világhoz. Ha ezt megteszik, azzal önmagukra hoznak szellemi romlást (ha már újjászülettek): úgy mint a bárány és a gyertya is. Ezért nem akarjuk, hogy a gyerekünk megtanuljon beilleszkedni a világba.

Persze a társas érintkezés helyes módjainak megtanulásával nincsen semmi bajunk, azt fontosnak tartjuk. De ne gondolja senki, hogy ennek elsajátítása az iskolások kiváltsága. Ha körbenézek egy játszótéren, akkor azt kell mondjam: az iskolások ezt nem is tudták jól megtanulni.

Ha egy otthon tanított gyerek mássága abban mutatkozik meg, hogy mindenféle korú ember érdekli, nem csak a korosztálya, hogy nem csúfolódik gyerekesen, és nem neveti ki azokat az embereket, akik mások, mint ő, és hogy meri Jézust megalkuvás nélkül követni, akkor igen, bevállalom: mindent el fogok követni annak érdekében, hogy más legyen a gyerekem, mert ez a fajta másság a bibliai norma.

Nem érdekel, hogy a társadalomban nem ez a norma, mert nem a társadalom határozza meg az életemet, hanem Jézus Krisztus. Remélem, hogy neked is...

Szóval lehet, hogy otthon tanítva mások lesznek a gyerekeim: lehet, hogy nem fognak a szó világias értelmében beilleszkedni, vagyis nem lesznek ugyanolyanok, mint a világ. De ez végül is hívő szemmel szuper dolog, hiszen azt jelenti, hogy nem világias életvitelű, világias értékrendű lázadó vagy megalkuvó fiatalok váltak belőlük.

Jézus sem illeszkedett bele a társadalomba: éppen ezzel tudott hatással lenni rá.

A gyerekeink nem attól lesznek másmilyenek, mert otthon tanítjuk őket és így "máshogyan nőnek föl, mint a többi gyerek". Hanem attól, hogy olyan keresztény szülők nevelik őket, akik elkötelezettek Isten akaratát tenni. Így mindenképpen mások lesznek, ha a hitünket komolyan vesszük. Viszont sehogyan máshogyan nem tudunk mély hatást gyakorolni az életükre, csak így, 'más'-ként.

Ha hívő szülőként az a legnagyobb félelmünk a gyerekünkkel kapcsolatban, hogy nem fog elég jól teljesíteni az iskolában, vagy hogy rossz társaságba kerül, akkor még mindig nem értjük a szülői felelősségünk mibenlétét. Nem e világra nevelünk. Egy lélek van ránk bízva, akinek az életminőségét nagyban meg fogja határozni, hogy Isten bölcsességét tanulja tőlünk otthon, vagy a világ bölcsességét az iskolában. Egyik sem fog nyomtalanul eltűnni belőle. Újra mondom: egyik sem fog nyomtalanul eltűnni belőle. És most nem a tananyagra gondolok, hanem arra, hogy kik a tanítómesterei.

Ha a gyereked veled él szoros tanítványi életközösségben, akkor te vagy a tanítómestere. Ha egy csapat istenfélelmet nem ismerő gyerekkel, akkor ők. Nem ijesztő a következő igevers?

Nem feljebb való
a tanítvány az ő mesterénél;
hanem mikor tökéletes lesz,
mindenki olyan lesz,
mint a mestere.
(Lukács 6:40)

Ha éppúgy nőnek föl, mint a világ, éppen olyanok lesznek, mint a világ. Akkor mit adhatnak a világnak? Akkor mit adtunk mi a világnak??


  

2011. július 26., kedd

1 éve ilyenkor...

 

Egy éve ilyenkor a férjem éppen 34 éves lett.

Egy éve ilyenkor éltük át első családi repülős élményünket. (Köszi WizzAir.)

Egy éve ilyenkor első esténket töltöttük egy idegen országban a gyerekeinkkel, a rokonainknál.

Egy éve ilyenkor nem tudtuk, milyen kalandos, milyen mély, milyen fontos egy év elé nézünk.

Egy éve nem tudtuk, micsoda áldás lesz, hogy Isten tanít minket a nehézségeken keresztül közelebb vonva Önmagához.

Egy éve nem gondoltam, hogy egy év múlva annyira más ember leszek.:)

Egy éve nem tudtuk, hogy egy teljes évet kint leszünk Londonban.

Egy év. Eltelt. Ma van a napja. Szeretnék megemlékezni, hogy az itt átélteket akkor se felejtsem el, amikor sok év telik el az 'egy év' óta.

Hamarosan újra otthon leszünk. Úgy gondoltuk, frappánsan az ideérkezésünk naptári napjára (férjem szülinapjára) időzítjük a hazaindulásunkat is, de ez nem így alakult. Majd legközelebb.

Nem akarom elfelejteni, mi minden történt, hogy az átélt dolgok és a megtanult leckék hazakísérjenek, s velem maradjanak.

Nem számítottam rá, hogy ezt fogom érezni így a végére, de kettősség van bennem. Vágyom haza nagyon. De jó volt itt is. Nagyon.

1 éve... veled mi történt egy éve?

  

2011. július 1., péntek

A puding próbája... az evés? (marathoni poszt)



Puding... Édes és csábítja a szemet. Ki ne falná be azonnal?

- Mmmm, de jól néz ki...
- Jól hát!
- Nnnnagyon jó lenne belekóstolni... de talán mégsem kellene.
- Mégsem?? Hmmm...
- Igen. Tudod, gondolkoztam. Én úgy hiszem, nem akarok pudingot enni. Nem értek egyet a pudinggal.
 - Hogy mi van? Már megbocsáss, de te nem dönthetsz puszta előítéletek alapján. Ki kell próbálnod, és amikor megízlelted, hogy milyen, akkor leszel képes megalapozott véleményt alkotni róla. Szóval a pudingot meg kell kóstolni! Máskülönben honnan is tudnád, hogy nem ízlik, ha ki sem próbáltad?...

De tényleg rá lehet ezt húzni mindenre? Szükséges a dolgokat kipróbálni ahhoz, hogy megalapozott döntést hozhass? Muszáj enni a pudingból, hogy megítélhesd, hogy az a puding megfelel-e neked? Vagy nem is az evés a puding próbája?


Egyik kedves olvasóm, Abi, érdekes dolgokon dilemmázik. Talán nem ő az egyetlen, aki ezeket a kérdéseket magának/másoknak már megfogalmazta. Úgy hiszem, hasznos a nehezebbnek látszó helyzetekről is nyíltan beszélünk, ezért bemásolom ide a gondolatait. Egyben meg is köszönöm neki, hogy kérdezett: szív-ügyem a téma, amiről most szó lesz. Ráadásul, mindig, amikor kérdésre reagálok itt a blogon, célirányosabban írok, ami nagyon megkönnyíti a dolgomat, úgyhogy máskor is kérdezzetek nyugodtan. Köszi, Abi.:)

Van egy kérdésem. Mit gondolsz, ha egy kis falu végén lakunk, hasonló korú gyerekekkel; nem sok kapcsolatunk van, és a gyerekek folyton az oviról, suliról beszélnek, nem lenne jó kipróbálni? Ill. hogy még mindig nem látom magam alkalmasnak, leginkább a rendszertelenségem miatt. Pedig nagyon látom, hogy ez jó, és kell. És hogy működik is, de képtelen vagyok egy egyszerű verset is megtanítani nekik...

Ahogy a gyerek nő, a rokonok és ismerősök között a mindennapi beszélgetésben egyre többször terelődik a szó az ovira és a sulira. A társadalom szinte minden létező forráson keresztül azt sugallja a gyerekeinknek, hogy a világ rendje szerint az életükben el kell jönnie annak a különleges mérföldkőnek, amikor anya szoknyája mellől a kortársak közé kerülnek. Ők egy idő után 'leveszik a szitut', és ennek a valós külső elvárásnak megfelelően elkezdenek vágyakozni a gyerekközösség után.

Nem azért teszik ezt, mert gyerekcsoport, ovi vagy suli nélkül nem tudnak egészségesen fejlődni, hanem mert a környezetük úgy állította be nekik, hogy ez így 'normális'. A felnőttek nem csak normálisnak, hanem a fejlődés egyik jelének is tartják, amikor a kisgyerek intézménybe kerül. ("Nemsokára te is ovis nagyfiú/nagylány leszel!" stb.)

Fontos megértenünk, hogy a gyerekeink nem a szükségletüket fejezik ki, csupán egy társadalmi sugallatra reagálnak, amikor gyerekközösség után vágyakoznak. Mert nem csak az ismerős felnőttek hozzák rendszeresen szóba ezeket a témákat, hanem szinte minden gyerekeknek szóló dolog. A mesék és gyerekfilmek is jobban szeretik a főszereplőt barátok és gyerekcsoport körében megjeleníteni, ahelyett, hogy a gyerekek normális életterében, vagyis családi körben ábrázolnák őket. Mintha minden izgalmas kaland csak szülőktől távol, barátok között történhetne...

Tehát nem belső szükség, hanem külső nyomás hatása, hogy a gyerekek oviba vagy iskolába akarnak menni. Mondhatjuk úgy is: nem csoda, hogy oda akarnak járni, hiszen még a csapból is az ovi meg a suli folyik. Ezt a 'normát' látják maguk körül, ezt kommunikálják feléjük nyíltan is, így adja magát a helyzet, hogy a környezetük értékrendjét átvegyék.

Az őket körülvevő erőteljes propaganda által kívülről mesterségesen fel lett keltve egy igény bennük, és most úgy hiszik, valamiről lemaradnak, ha nem járhatnak oda ők is.

De ezt az igényt nem muszáj kiszolgálnunk. A gyerekeknek sokféle igénye, kívánsága van. Ugyanakkor, magából a kívánságból nem következik egyértelműen, hogy az egy jó és hasznos dolog. A gyerekek kívánnak töménytelen mennyiségű csokit enni, sokáig fenn maradni, új játékot kapni, mindenben önállóan dönteni. De csak mert ezt kívánják, attól még az nem lesz jó dolog, amit kívánnak. A szülő felelőssége minden esetben, hogy megvizsgálja és mérlegelje: hasznos-e az a kívánság a gyermeke számára vagy sem. A szülő feladata, hogy távol tartsa gyermekét mindattól, ami akkor, ott és olyan mennyiségben nem hasznos.

Így van ez az ovi-, és sulikérdéssel is. A szülők felelőssége Isten vezetését megérteni és eldönteni, hogy gyermekeik tanulásának színtere a gyerekközösség lesz-e vagy a család, azaz intézményes oktatásban vagy otthonoktatásban részesítik-e őt. Bármit is döntenek, jellemző módon gyermekük véleményétől függetlenül hoznak majd döntést. Persze, a döntés meghozatala után a kicsit is bevonják a helyzetbe, és arra törekszenek, hogy elfogadja és megszeresse az általuk meghozott döntést, akármi is az a döntés. De nem a gyerek dönti el, hogy milyen közegben folytatja az életét, hanem a szülei, mégpedig a saját meggyőződésük alapján.

Így viszont, nem szükséges kipróbálni egyik oktatási helyszínt sem, hiszen a döntésünk alapja nem az lesz, hogy a gyerekünk mit szeretne, vagy hogy miért könyörög, hanem, hogy mi neki a jó.

Még ha valaki az otthonoktatást választja is, nem azért teszi ezt, mert a gyerekei éveken át könyörögtek neki, hogy tanítsa otthon őket. De miért is könyörögtek volna, amikor születésüktől fogva otthon élnek? Természetes és magától értetődő helyzet, hogy őket a szüleik tanítják: nekik normális dolog családban fejlődni és a 'nagyoktól' tanulni.

Alapesetben élete első pár évében egyetlen kisgyerek sem ismeri az intézményes oktatás modelljét, hiszen mindig is anya és apa tanította őket az élet dolgaira. Ezért, ez nem egy olyan valami, ami után vágyakoznának a gyerekek. Később viszont, a környezetük miatt mégis felkeltődik bennük egy vágy, de ez a vágy nem a családjukra irányul, hanem épp ellenkezőleg: a természetes közegükből egy másikba csalogatja őket... Ideális esetben viszont ez a csalogatás mégsem ér célt, mert 'ideális esetben' nem a gyermeki vágyak a meghatározóak, hanem a szülői döntések.

Nem azért tanítjuk otthon a gyerekeinket, mert nem szerették az oktatási intézménybe járást. Hanem, mert nem tartjuk hasznosnak, hogy a gyerekeink oda járjanak. Ez a döntésünk nem a gyerekeink szimpátiájáról vagy antipátiájáról szól, hanem az oviztatás és az iskoláztatás hosszútávú negatív hatásáról. Részben emiatt a hatás miatt nem akarjuk a gyerekcsoportba járatást választani.

Fogalmunk sincs, hogy a srácaink szeretnék-e az ovit meg a sulit, ha oda járatnánk őket, de ebben az esetben nekünk ez nem is mérvadó. Nekünk szülőként nem a gyerekeink kívánságait kell vég nélkül teljesíteni, hanem a javukra és hasznukra munkálkodni; néha még a kedvük ellenében is. 

Ez persze nem jelenti, hogy az otthontanított gyerekek ne szeretnének otthon lenni. De nem azért vannak otthon, mert szeretnek, hanem azért, mert mi szülők így döntöttünk. Akkor sem küldenénk őket suliba, ha nem szeretnének itthon lenni.:) Inkább megpróbálnánk megszerettetni velük az otthonlétet.


Most lehet, hogy nagyon önkényesen hangoztam, de gondoljunk kicsit bele a másik oldalba is. Vajon azok a szülők, akik iskolába küldik a gyermekeiket, időt szánnak arra, hogy az objektivitás kedvéért kipróbálják az otthonoktatást is, hátha a gyereküknek az jön be jobban? Nyilvánvalóan nem. Ha tehát a suliztatók nem tartják szükségesnek beható tapasztalatokat szerezni az otthonoktatásról, mielőtt döntenének; nekünk otthonoktatóknak miért kellene kipróbálni az intézményes oktatást?

Természetesen nem kell ezt megtennünk, és igazság szerint nem is lehet. Mert a kipróbálás nem ad azonos tapasztalatot, mint amikor elköteleződve belevágunk. Így inkább csak még jobban összekuszálja bennünk a dolgokat, és megnehezíti a döntésünket. Oktatási formát tesztelgetni nem érdemes. A gyerekeket is összezavarja a mi bizonytalanságunk, és mindez hatással lesz arra is, ahogyan utólag értékelik a tapasztalataikat.

Tehát, nem az a megoldás a bizonytalankodásra, hogy kipróbáljuk, melyik oktatási helyszín jön be jobban neki. Hanem, hogy az ő véleményétől függetlenítjük a mi döntésünket.

Sajnos ez a döntés-függetlenítés nem mindig történik meg. Sokan azért íratják korán oviba a gyereküket, mert a kispajti "már nagyon akart menni", és végül a szülők megadták magukat a folytonos nyaggatásnak. Mások azért döntenek így, mert kifogytak az ötletekből: nem tudják, hogyan foglalkoztathatnák őt hatékonyan otthon. És mivel nem eléggé motiváltak, viszont eléggé tanácstalanok; úgy érzik, hogy anyaként ők már nem elegendőek a gyereküknek, mert neki már rendszeres gyerekközösségre is szüksége lenne, nem csak anyára...

Azonban ez nem jó tendencia. Az ilyen szülői döntések ugyanis nem a valós gyermeki szükségletekben gyökereznek. Azzal, hogy a szülő a gyerek kívánságait mérlegelés nélkül megalapozottnak fogadja el, gyakorlatilag a saját felelősségét próbálja áthárítani a gyerekére. Ezt számtalan más esetben nem teszi meg, de az ovi-, és sulikérdéssel kapcsolatban gyakran igen.

Hogyha a gyerekem a konnektorba akar nyúlkálni, vagy ki akar szaladni az útra, nem engedem azt meg neki, bármennyit nyaggat is érte. Nem a gyerek dönt, mert ebben az esetben semmilyen belátással nem tud lenni a tettei következményeit illetően. Azért vagyunk mi a szülők; azért vannak a gondjainkra bízva a gyerekeink, hogy mi legyünk belátással és döntsük el, hogy mi hasznos és mi káros nekik (kissé sok volt a mi...). A testi egészségükkel is, de a nevelésükkel/oktatásukkal/boldogulásukkal kapcsolatban még inkább így kellene vélekednünk.

Isten, Aki azokat a gyerekeket ránk bízta, el fog számoltatni mindenért, amit az Ő nevében a kicsinyeinkkel teszünk vagy nem teszünk. A gyerekeink nem a mi birtokunk, hanem csak letétben vannak nálunk, ameddig felnőnek. Az Úr a maga tetszésére szeretné őket felnövekedni látni: maga Isten szeretne rendelkezni velük, de hogy ez mennyire valósul meg, az attól is függ, hogy ebben együttműködünk-e Vele vagy nem. Muszáj megértenünk, hogy mit akar tőlünk Isten, és fontos a vezetését maximálisan figyelembe venni a gyerekeinkkel kapcsolatos döntéseinkben, így az ovi/suli kérdésben, és annak kipróbálásában is.

Amint előbb írtam, úgy hiszem, az ovit és a sulit igazából nem lehet kipróbálni. De nem is érdemes. Ugyanis minden gyerekközösség kívánatos a kisgyermeknek; kicsit talán olyan módon, mint a fiataloknál a drog: ha már egyszer volt benne része, akkor újra át akarja élni. És egy kevés sohasem elég; még több és még több kell. A probléma az ezzel, hogy a droghoz hasonlóan a gyerekcsoport is nagyon hamar függőséget okoz, és már kicsi mennyiségben is romboló hatású a gyerekek jellemfejlődésére és családi kapcsolataira nézve.

Egy drogos nem biztos, hogy tudja magáról, hogy ő függő, de biztos, hogy nem fogja azt mondani a drogra, hogy az nem jó neki, ezért tartsák távol tőle azt... Bár a példa némiképp morbidra sikeredett, de az analógia egyértelmű. Egy gyerektől nem várhatjuk el, hogy elmenjen oviba vagy iskolába, valamennyi időt eltöltsön ott, aztán elgondolkozzon és azt mondja: "anya, ne vigyél engem többet, mert én ott gyerektársaság-függő lettem, és ez káros lesz rám nézve is, meg a veled való kapcsolatomra is..."

Ahhoz, hogy a gyerekünk negatívan nyilatkozzon az iskoláról, igencsak intenzív rossz tapasztalat kell (pszichés trauma, durva megszégyenítés, testi veszélyeztetés) vagy tartós sikertelenség a tanulásban. Kicsi az esélye annak, hogy ezek bármelyikével komolyabban szembesülne a gyermekünk, ha rövid időre próbaképpen beíratnánk oviba/suliba. A függőség, és a környezet megszokása viszont igen hamar kialakulna. Tehát, ha elviszem a gyerkőcöt az intézményes oktatást kipróbálni, akkor lehet, hogy azt fogom tapasztalni, hogy a kezdeti beilleszkedési idő után megszereti a közeget és az oda járókat. Barátságok épülnek, és naná, hogy nem akar majd lemondani erről... Pedig attól még, hogy szereti, nem biztos, hogy hasznos is neki.

Éppen azért akarjuk gyermekünket otthonoktatni, hogy a család legyen az ő közege és élményeinek központja- mert ez a jó a neki. Nem az a jó neki, ha mások formálják őt a családtól elszakítva. Azért írtam így, mert ez ennyire kizárólagosan működik. A gyerekközösségnek ugyanis megvan az a nagyon negatív hatása is, hogy kizárólagos. Ha egy gyerek bekerül, akkor onnantól kezdve számára a felnőttek társasága másodrangú lesz: a kortársai jobban fogják érdekelni, mint a szülei, és a 'barátai' érdekesebbek lesznek, mint a családja.

Persze, ettől még nem fogja megutálni a szüleit vagy 100%-ban mellőzni a testvéreit, így ez a folyamat kezdetben könnyen rejtve maradhat a szemlélő előtt. Az intézménybe kerülő kisgyerek átmenetileg jobban is ragaszkodhat a családtagokhoz, mint amikor még csak otthon volt, hiszen az új helyzet miatt rájuk, mint gyermekélete egyetlen biztos pontjára tekint. Azonban, ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, egyértelművé válik, hogy gyerekközösségbe kerülve többé nem a család lesz az életközege. (Hét közben jóformán csak hálni jár haza...) Ezért nem a szülei fogják befolyásolni, hanem a barátai, valamint azok a mesehősök és tinisztárok, akiket a társai követnek.

A gyerekcsoport mindenképpen éket ver a szülő-gyermek kapcsolatba. Így az ő értékrendje észrevétlenül fog a kortársak értékrendjéhez hozzáformálódni, és ez csak annak nem szúr szemet, aki szülőként nem képvisel merőben más értékrendet, mint a világ.

Ha otthon akarod tanítani a gyerekeidet, akkor nincsen arra semmi szükség, hogy kipróbáld az ovit meg az iskolát. Ha bizonytalan vagy abban, hogy az otthonoktatás neked való-e, akkor nem kipróbálásra, hanem Isten vezetésére van szükséged! Az Úr mindenkinek készséggel ad bölcsességet, de e bölcsesség elnyerésének van egy feltétele. A feltétel az, hogy előre elkötelezd a szívedet arra, hogy az útmutatás szerint fogsz eljárni. Vagyis Isten bármit is mondjon, te engedelmesen meg fogod tenni, amit mond.

Ha nem ezzel a szándékkal indulsz neki, akkor nem fog szólni hozzád az Úr, ez egy szellemi igazság, egy törvényszerűség. Isten hallgatása jogos ilyenkor, hiszen, ha nem akarsz engedelmeskedni, akkor nem is valódi bölcsességet kerestél.

Ha pedig valakinek közületek
nincsen bölcsessége,
kérje Istentől,
aki mindenkinek készségesen
és szemrehányás nélkül adja;
és megadatik néki.
De kérje hittel,
semmit sem kételkedvén:
mert aki kételkedik,
hasonlatos a tenger habjához,
amelyet a szél hajt és ide s tova hány.
Mert ne vélje az ilyen ember,
hogy kaphat valamit az Úrtól;
a kétszívű, a minden útjában
állhatatlan ember.
(Jakab 1:5-8)

A rendszertelenség pedig nem akadálya az otthontanításnak. Vannak eredendően rendezett emberek, és van a többség...:) Szerintem nagyon sokan nem vagyunk eredendően rendezettek, de azért ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy működőképes módon vezessük a háztartásunkat, és neveljük a gyerekeinket. Amikor és amennyire szükséges, annyira meg lehet tanulni a rendezettséget. Ez mindenkinél egyéni tanulási folyamat, de a fejlődés egyikünknél sem lehetetlen. Biztató tudni, hogy nem egyedül és nem magunktól változunk: valójában az Úr az, aki minket átformál, és Ő kegyelmes és hosszútűrő. Tehát, ha változnod kell a rendezettség terén, ahhoz az impulzust Istentől fogod megkapni a családoddal és az otthonoddal folyamatosan szembesülve.

Az otthonoktatás nem arról szól, hogy valami nemlétező ideálhoz kell felnőni. Az otthonoktatás valóságos, gyakorlati, és nagyon családbarát: nem egy mérce megütéséről, hanem Istenről és rólatok szól. És persze minden család másképpen csinálja, hiszen mindenki másmilyen... viszont mindenki hozott anyagból dolgozik.:)

Kaptunk ugyanis személyeket magunk köré, és mindenkinek megvan a vérmérséklete, személyisége. Az egymással való kapcsolataink is különböző szintűek és adottak. Ugyanakkor, ezen tényezők egyike sem állandó, hiszen a keresztény család Jézus jelenlétében dinamikusan formálódó család! Amikor ránézel a családodra, akkor lásd meg, hogy bár most előtted vannak nagyon konkrét dolgok és helyzetek, de Az, aki a génjeiteket megformálta, bármikor képes a jellemet is a saját dicsőségére formálni. És Ő teszi is ezt folyamatosan azokkal, akik engedik Őt munkálkodni.

Ne felejtsd tehát el, hogy nem egyedül leszel otthon, hanem a Világ Ura megy veled, és Ő formálja a családtagok mindegyikét a többieken keresztül, az Ő Igéjének fényében.

Egyikünk sem tökéletes, és nem hiszem, hogy vannak olyan önjelölt otthonoktató családok, akik a kezdetektől fogva teljes magabiztossággal állítják, hogy nekik ez az egész biztosan menni fog, mert ők annyira szuperek. A legtöbbünk, ha nem mindenki, csupán azzal a bizonyossággal indul bele, hogy tudja: Isten akarja, hogy otthonoktasson ÉS ő is ezt akarja. Sejti, hogy valamiben jó, valamiben meg kevésbé, s vannak különféle koncepciók a fejében, hogy hogyan szeretné majd csinálni. Aztán elkezdi... és rendszerint az első tapasztalata nagyon más lesz, mint amire felkészült. De telnek a hetek és hónapok, lassan belerázódik... s előbb vagy utóbb rájön, hogy az otthonoktatás nem is az oktatásról szól.

Pedig kezdetben a legtöbbet ezzel a résszel foglalkozunk, hogy ez hogyan lesz; nem pedig az otthonnal, hogy az hogyan lesz...

Egy idő után kegyelemből lassan az is feldereng, hogy az otthonoktatás sokkal jobb és sokkal több és sokkal személyesebb valami, minthogy száraz analízissel ki lehessen fejezni, vagy hasonlítgatni a sulival. Mert az otthonoktatás elsősorban nem pedagógia, időmenedzselés, kreativitás, rendszerezettség, hanem emberi kapcsolatok, életközösség és szeretet-közösség.

A családban, egymással, Isten jelenlétében.

Mivel elsősorban életközösség, ezért a hangsúlyt az alkalmasságban ide kellene eltolni. Ha alkalmas vagy arra, hogy családban élj, ha alkalmas vagy a keskeny úton követni Jézust, akkor alkalmas vagy otthonoktatni is. Persze, ez még nem garantál semmit, sőt, igazából egyáltalán nincs semmi emberi garancia semmire. Az otthonoktatást el lehet rontani. Lehet, hogy mi is fogunk hibázni. Lehet, hogy sokszor el is bukunk majd. Pedig a tét hatalmas, és ha tönkretesszük a gyerekeink életét, akkor csak magunkat hibáztathatjuk majd a végén... Ezért van szükség Isten kegyelmére, újrakezdési lehetőségre, bűnbocsánatra és vezetésre mindennap, amíg ezen az úton járunk (meg amúgy is, de otthonoktatóként ez hatványozottabban igaz).

Az Úr hűsége a mi sziklaszilárd bizonyosságunk, és ez az otthontanítás egyetlen garanciája.

Tehát, nem mi tesszük működőképessé; nem nekünk kell alkalmasnak vagy elég jónak lenni ahhoz, hogy belevághassunk, hanem azt kell meglátni, hogy az Úr tartja a kezében a dolgokat itthon is. Ő az, Aki napról napra vezet. Nem magunkra nézünk, mert nem érdemes- hanem csak az Úrra. Aki utánunk nyúlt a sáros fertőbe, amiben voltunk, Aki megtisztított és újra megtisztít a bűneinkből, Aki új életet, mennyei örökséget adott. Ő megígérte, hogy a világ végezetéig velünk marad.

Nem az a kérdés, hogy alkalmasnak érzem-e magamat, hanem hogy meghallottam-e a hívást és hajlandó vagyok-e lépni az Úr után hitben. Ez vakhit. Ezt jelenti, bízni az Úrban. Ő ha elhív, akkor vezetni is fog, és ha Ő vezet, akkor nem fogod megütni a lábadat a kőben, mert megőriz. Csak te is tarts ki Mellette hűségesen.

Értelmemmel nem tudom befogadni, hogy az otthonoktatás életközössége milyen sokféle dimenzióban gyakorol hatást a családunkra. Nem tudom megfogalmazni, de érzem ezt. Érzek belőle érintéseket, amiket néha meg tudok fogalmazni, de gyakran nem. Bár ebben élünk mindennap, az otthonoktatás hatásának teljességét nem látjuk át. Azt csak Isten látja. És ezért nehéz arról beszélni, hogy miért jó az otthonoktatás és miért nem a suli, mert az előbbi sokkal több, mint az utóbbi negatív hatásainak ellenpólusa.

És igazából nem tudod kipróbálni egyiket sem. Az oktatás/tanítás részét igen, de senki sem az miatt csinálja azt, amit csinál. Hanem az életközösség miatt csináljuk. Ezért bírják ki az ovit anyjuk jelenléte nélkül a gyerekek. Ezért vannak el a suliban a nagyobbak. És ezért működik az otthontanítás. Az életközösség miatt. De egyáltalán nem mindegy, hogy milyen életközösségről beszélünk, sem hogy ennek az életközösségnek milyen hatása van egy keresztény családból érkező gyermekre... Na, ebben összehasonlíthatatlanul pozitívabbat nyújt az otthonoktatás, mint az oktatási intézmények.

Minden nagyobb döntésünk hitkérdés is egyben. Annak a kérdése, hogy neked ki a fontos. Vitathatatlanul nagy a nyomás a környezet részéről, az ismerősök részéről, a társadalom részéről: hangosan és ellentmondást nem tűrően harsogják a közszájon forgó tévhiteket. De nem szükséges figyelembe venni ezeket a fórumokat. Mint ahogyan nem kell a gyermekünk szeszélyeire sem bízni a döntést. Érte lépünk, de bölcsen kell tennünk, mert sok múlik a lépésünkön.

Amit mi, szülők eldöntünk, azt tudnunk kell 100%-ban felvállalni a gyerekeink előtt; illetve azt képviselni kell az ismerősök és a világ felé is. Lehet, hogy nagyon kelleti magát a lehetőség, de mégsem muszáj kipróbálni a pudingot ahhoz, hogy tudjuk: mi nem akarunk enni belőle. Mert a puding próbája valójában nem is az evés, hanem... a döntés.

Nekünk nem a társadalmat, hanem egyedül Jézus Krisztust kell követnünk. Ő megmutatja a jó utat, amin járnunk kell, és megtanít azon az úton járni. Ő maga az Út.



Szívesen olvastátok