Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2010. december 11., szombat

Gondolatok vizsgáról, tanulásról




Pár hete kérvényt írtunk a suliba, hogy hadd ne kelljen hazamenni félévkor vizsgázni. Több okból is jó lenne így. Nemrég válaszoltak: mehet a dolog. Úgy tűnik, rugalmas a sulink. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt lehetővé tette. Egy kicsit izgalmas is ez számomra, mert egy évet egy egységként kezelhetek, s mert ott a vizsga is, egy év anyagából. Kíváncsi leszek, hogy hogyan fogunk boldogulni.

Többen mondták, hogy jobb lenne, ha az otthonoktatott gyerekek ritkábban vizsgáznának, ha nem kellene félévente ekkora stressznek kitenni őket. Hát, én azért ezt nem hívnám akkora stressznek, ha megfelelő a tanárok hozzáállása. (Ha nem megfelelő, akkor meg spuri onnan.)

Most majd meglátjuk, hogy valóban kényelmesebb lesz-e egy év anyagát elsajátítani, s abból számot adni, vagy nem. Mindenesetre elsietni nem fogom, eddig is a szép-komótos tempó volt ránk jellemző. Nem tudok ellenállni- lenyűgöz, ahogyan vezeti a gyerekeket az érdeklődésük, s ez messze értékesebb a szememben, mint a tananyag. Egyetlen feltett kérdés eljuttat minket egy egész témakörhöz, sőt, a legtöbbször inkább kettőhöz, háromhoz. És a kisebbek is bekapcsolódnak. Engem lenyűgöz, ahogyan szívják magukba a tudást- egyszerre nem többet, mint amennyit képesek megemészteni. Ami több, azt már nem fogadják be, fülön be, fülön ki. Szóval nem lehet őket tudással 'tömni', mert ha elég, azt félreérthetetlenül a tudtomra adják.


Egyszerűen csodálom azt a természetességet, ahogyan a világhoz viszonyulnak, és azt a természetességet, ahogyan kérdéseket tesznek föl erről a világról. Ez nekem nagy áldás és bevallom, teljesen belefeledkezem ilyenkor a velük való párbeszédbe, vagy a neten való keresgélésbe.

Igen, tényleg megfogható vagyok, mert nem tudom mindenre a választ, de a gyerekek egyedül még nem tudnak utánajárni a kérdéseiknek. Így ha nem repülök rá azonnal egy kérdésre, és ha nem ütjük a vasat az utánajárásban, ameddig forró, akkor a lehetőség elszáll, és már nem fognak később visszajönni ugyanazzal a kérdéssel. Könnyű azt mondanom, hogy "majd később" megnézzük, s a gyerekek el is fogadják ezt a választ. De ha nem "most" tesszük ezt meg, akkor az egy lezárult lehetőség. Ezt értettem meg mostanában.

Kérdéseket megválaszolni nagyon jó a net, vagy egy lexikon. Bevallom, hogy vannak témák, amikben jó ideje nagyobb tudással rendelkeznek a gyerekeim, mint én... már csak ezért is muszáj utánajárni a kérdéseiknek.:)

Én ezt érzem igazi tanulásnak, és nagyon tetszik, és teljesen megfertőzött. (énisénisénis... lehet, hogy nem is vagyok otthonoktató, hanem otthonoktatott?? :D) Szóval valahogy nem tudom nagy tragédiának értékelni, ha pár nap kimarad a 'rendes' tananyagból, sem azt, ha félgőzzel haladunk. Mert tudom, hogy nem az a lényeg.

Persze, megtanulunk majd mindent, és felkészülünk majd rendesen a vizsgára is, de jelenleg ez annyira nem motivál, hogy csak. Nem ez hoz lázba. Úgy értékelem, hogy az iskolai tananyag csupán egy mellékága az életünknek. Készülünk, de nem annyira irányítottan. Vagyis irányítottan is, de keveset. Kevésnek tűnik. És jó ez így, hisz van még sok időnk (ami biztos vagyok benne, hogy hamar el fog pörögni, tavaly is így volt). Azért igyekszem tudatosítani az idő múlását.

Gyakran érzem teljesen iskolamentesnek magunkat, ami szuper érzés: a gyerekek órákat rajzolnak, beszélgetünk, hangoskönyvet hallgatunk, nemcsinálunksemmit... és néha nekilódulunk egy-egy dolognak, de jobbára csepegtetve, észrevétlenül (az énekóra az közös éneklés, dúdolászás, gyerekzene hallgatás, a tesi az a benti 'baráti' tesóbunyó meg a kinti szaladgálás, a technika az a szöszmötölés, kreatív tevékenység, ami spontán eszünkbe jut, a rajz az a rajzolás).


Ezt a jóleső iskolanélküliséget általánosban éreztem utoljára, amikor egyszer-kétszer lebetegedve hazaküldtek a suliból. Ahogyan ballagtam hazafelé a dokitól, és nézelődtem, azt láttam, hogy van élet a suli falain kívül is. Előtte ez nem tűnt fel. Ahogy mentem hazafelé, emberek jöttek-mentek az utcán... vajon hova mennek és miért nem dolgoznak? Ilyesmikre gondoltam. Meg arra, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék beteg, de én is itt sétálgathatnék... tényleg voltak ilyen gondolataim, most visszaemlékszem ezekre.

És most éppen azt teszem, ami akkor bűntudattal töltött el. Mert mikor már kezdtem jól lenni, minden alkalommal megfordult a fejemben a lógás gondolata: szívesen lettem volna otthon még pár igazolt napot úgy, hogy egészségesen nem járok suliba, mikor mindenki más ott van. Ilyenkor mindig elfogott a vágy, hogy milyen szuper is lenne ez- de utána rögtön jött a kötelességtudat, hogy azt nem lehet, mert megtanulandók vannak, suli van, munka van, muszáj van. És a mai napig bennem van a tanult rossz érzés: a visszakellmenni, meg keményenkelldolgozni, meg ilyenek.

Pedig most legálisan vagyunk itthon és legálisan tehetünk, amit szeretnénk. És én döntöm el, hogy mikor van szabadnap... és mégis bennem van az, ami akkor bennem volt: hogy ennek keménynek és nehéznek kellene lenni, meg muszájnak, mert a tanulás az ugye kemény munka. Én most azt érzem, hogy tanulás valami nagyon jó, és nem munka. Igen, a gyakorlás munka, pl. az írásgyakorlás. De itthon senki sem várja el, hogy addig írjon a gyerek, amíg ki nem esik a ceruza a kezéből. Senki sem áll fölötte, mint egy rabszolgahajcsár fenyegetőzve és megszégyenítve az áldozatát.

Itthon szabad kisebb falatokban venni a dolgokat, szabad pihenni, szabad észrevétlenül tanulni, szabad örömmel, jókedvvel tanulni. Szabad nem 'tudatosan fejlesztve' és okítva, hanem felnőttként csendesen és ámulva szemlélni mindazt, ami történik. És észrevenni, hogy ami történik, az milyen jól megtervezett dolog, milyen spontán, milyen természetes és milyen jó... És mennyire nem kellek bele én, vagy mennyire kevéssé kellek én! Az iskolában elvártakhoz kellek, de nem kizárólag az a tanulás... sőt, az iskolait én inkább gyakorlásnak hívom. Mert az lehet monoton, bár azt hiszem gyakran nem az, ha derűs a légkör.


Tanulni jó. Ezt egyikünknek sem szabadna elfelejteni. Ha már nem jó, ha már csak a véres veríték, meg a küzdelem marad meg belőle, az már nyögve-nyelés, meg vergődés, de nem tanulás. A tanulás örömforrás, és amit megtanul a gyerek, azt nem vehetik el tőle, mondhatni, egy kiváltság az az ismeret számára.

Ezek a gondolatok találtak meg, ezért most háttérben meghúzódó vagyok, ami az otthonoktatást illeti: egyre kevéssé próbálom meg irányítani, beosztani, leosztani, kitalálni a dolgokat. Valami titkos módon Isten működteti az otthonoktatásunkat, és ha Ő ezt nem tenné, akkor az összes okosságom, meg szervezőkészségem sem lenne elég. Viszont ha nem én működtetem, ha nem miattam működik, hanem Isten miatt, és azok miatt a készségek miatt, amiket Ő a gyerekeinkbe beletett, akkor jobb, ha én hátralépek három lépést, és csak hagyom, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek.

Emlékszem a kezdésre, első félévünkre: emlékszem büszke-öntudatos otthonoktató énemre, amely minden egyes cselekvést fejlesztési és mérhető ismeretszerzési lehetőségnek értékelt. Mindenben, amit tettünk igyekeztem megtalálni, hogy azzal éppen mit fejlesztek. Aztán az első félév után volt egy gondolatváltás. Máshogyan kezdtem el szemlélni a megtanulandó anyagokat is, meg a tanulásunkat is. Már nem annyira volt fontos, hogy mit fejlesztek éppen akkor- az csak megtörtént. Elkezdtem a tanagyag meg a féléves teljesítendő feladatok helyett a gyerekeimet látni. Őket és az ő különböző, de megragadó személyiségüket.

Néha persze utólag még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen szuper fejlesztő dolog volt ez meg az a hétköznapi tevékenység, de lassan ezt is kezdtem elhagyni. Aztán ebben a lassan végéhez közelítő mostani félévben jutottam el oda, ahol most vagyok. Oda, hogy már nem tudom magamat fontosnak értékelni, nem tudom magam előretolni az otthonoktatásunkban, mert látom, hogy a tanulási készségen, a tanulási képességen, és Isten kegyelmén múlik minden itthon.


Kezdem felfogni, megérezni, hogy ami itthon történik, az valami sokkal nagyobb dolog, mint én, valami sokkal jelentősebb, mint amit én valaha tehetek: formálódás és ismeretszerzés folyik, palánták növekszenek, és törnek a fény felé, szellemi harcok, beszélgetés, ima, bátorítás- mindez ezek között a falak között.

Egyre jobban dereng, hogy ezt nem én teszem, hanem Isten munkálkodik csodálatosan... mit is tehetnék ehhez én hozzá? Hogyan is mondhatnám, hogy majd én megoldom az otthonoktatást? Hiszen ez nem én vagyok, hanem ez Isten. Én annyit tehetek, hogy az Ő kezébe teszem az eszközöket, amiket kér, mint egy jó segéd a műtősorvosnak. És ha az életemet kéri, akkor azt teszem a kezébe, és akkor megfelelő eszköz leszek napról napra ezeknek a kedves kissrácoknak az életében.

Milyen mélyen él bennem a vágy, hogy mind a négyüket megragadja Isten szeretete! És mennyi sok beszélgetés, energia, és mennyi sok ima és kegyelem kell ehhez! És én balga, van, amikor azt hiszem, hogy ezeket meg lehet spórolni, hogy már sínen vagyunk, mert látszanak a rügyek... Pedig a rügy az még nem gyümölcs, hanem a gyümölcsnek csupán az ígérete. Még jöhet fagy, még jöhet féreg, még jöhet egy Favágó... és a rügynek vége.

Hogyan őrizhetem meg a gyerekeimet Istennek? Hogyan vehetem rá őket arra, hogy Istennek különítsék el a szívüket? Hogy ne dobják oda azt a Lelkek Megrontójának, hogy megtiporja és összetörje? Elegendő, ha hitet nevelek beléjük? Egyáltalán lehet hitet ültetni egy gyerek szívébe neveléssel? És ki fogja megőrizni a nyiladozó hitet?

Háború folyik a gyerekeink lelkéért, és sátán nem fogja könnyen elengedi őket. Állandóan csalogatja magához őket és elhitetni is kész. A világ nem éppen jófajta módon az arcukba tolakszik, és nem isteni kívánságokat gerjeszt fel a szívükben: önállósodás, lázadás, tisztátalan beszéd, öncélú vágyak, önmegvalósítás, indulatos szív... Résen állok? Napról napra? Vajon nem vagyok-e híjával a kegyelemnek, szeretetnek, erőnek? Vajon nem vagyok-e híjával... Istennek?

Most így az év végéhez közeledve ilyesféle dolgokkal terhelődik le a szívem. És mozdít Isten, hogy tegyek többet annál, amit tettem. Itt már messze nem a tanulás megszervezéséről van szó, hanem arról, hogyan ápolom az Istennel való kapcsolatomat: hogy az életemet tényleg leteszem-e napról a kezébe, és hogy megtisztított-e az annyira, hogy Ő használni tudja. Ha a prioritásaim a helyére kerülnek, akkor Isten kezében jó eszköz leszek a gyerekek formálásában. És ha Ő vezet, akkor Ő vezet az otthonoktatásban is. És akkor nincs min aggódni.


Most az van bennem, hogy ha Doda év végén kettesekkel zárna, akkor sem zuhannék magamba, mert tudom, amit tudok: ismerem a gyerekemet, és látom, mit és hogyan sajátít el, mi érdekli. Nem a vizsga fogja megmutatni, hogy mit tud, hiszen azt vizsga nélkül is látom, hogy mit tud. A vizsga inkább arra lesz jó, hogy megnézzük, hogy mire vagyunk képesek stresszhelyzetben... vagy inkább idegen környezetben.

De az eredményeinktől függetlenül szerintem az az életrevaló ismeretszerzés, amikor elvileg nem 'tanulunk'. Ez fogja elkísérni az életben, nem a szigorú értelemben vett sulis tananyag. Persze a sulis tananyaggal nincsen bajom, csak kicsit sajnálom, hogy iskolai mércével másodikban nem értékelhető tudás a fiam 2. világháborúval, Erik a vikinggel, zeneszerzőkkel, festőkkel, optikai csalódásokkal, gravitációval, fekete lyukakkal kapcsolatos ismerete. Lehet, hogy sosem lesz az... na mindegy. Azért én továbbra is azt mondogatom magamnak, hogy ez a valódi ismeretszerzés, és ha engedem, hogy menjen az érdeklődése után, az nem fog az iskolai tanulmányainak sem kárára válni.

17 megjegyzés:

  1. Jó volt ezt olvasni. Néha a saját gondolataimat fogalmaztad meg :)

    Az egyetlen dolog, amiről muszáj írnom és kérdeznem, lehet, hogy majd blogolok is róla:

    úgy érzem, hogy nálunk muszáj egy kicsit iskolásdit játszani :) Úgy gondolom, hogy már egy ekkora gyereknek is szüksége van egy kis kötelességtudatra. Már kétszer történt meg, hogy anyósom volt a gyerekekkel muszájból, és megkértem őket, hogy tanuljanak. Johanna pedig mindkétszer húzta-nyúzta (előbb eszem, előbb kimegyek...), és nem tanult, szinte semmit. Pedig másodjára még levelet is írtam neki a feladatokkal, és igyekeztem rábeszélni, hogy most másodjára legyen kötelességtudóbb. Ráadásul azt hazudta, hogy felét elvégezte, pedig nem.

    Ezért "büntetésből" egy hétig komoly tanulás folyt, és jól ment. Persze van benne játékosság, de a munkafüzet feladatait el kell végezni. Ismerve a lányomat neki erre van szüksége (nem kitartó, ha valami nem megy, otthagyja, kapkod, ideges, felhúzza magát, szereti gyorsan és nem alaposan letudni a dolgokat, pl. rondán ír, mert siet), de egy kicsit bizonytalan vagyok :(

    Ezért érdekelne a véleményetek.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon hasonló gondolataim voltak nekem is a napokban. :)
    http://gyereketeto.blogspot.com/2010/12/karacsonyi-keszulodes-es-tanulas.html

    VálaszTörlés
  3. Csodálatos, ahogyan Isten kezében formálódsz és általad formálódnak a gyerekek, az egész család. Dicsőség ezért az Úrnak!
    Dalma

    VálaszTörlés
  4. Eszter, egy rokonnal tanulni nem ugyanaz, mint anyával. A lányod elsősorban téged szokott meg, és a biztonságérzete is hozzád kötődik. Szerintem célszerű az anyamentes napokat kihagyni az iskolásdis tanulásból. Én még azokat a napokat is kihagynám, amikor vendégek vannak itt, mert szerintem elég rossz érzés úgy tanulni, hogy a család többi része eközben a vendég körül van, csak a tanuló van kirekesztve. Szerintem ki lehet venni 'szabadnapokat', akár többet is, ha a család aktuális helyzete így kívánja. Rendszerint jót tesz mindenkinek ez, és utána új erővel lehet nekiindulni. Ez is belefér az oo-ba szerintem.

    Egyetértek abban, hogy a gyerekeink meg kell tanuljanak erejüket megfeszítve munkálkodni, de szerintem a kötelességtudatot nem a tanulás hivatott megtanítani. Arra ott vannak az egyéb kötelességek, házimunkák, ház körüli feladatok, amiket gyerekre lehet szabni. Ezért felelősséget vállalhat és számon kérhető lehet a csemete.

    A tanulás öröm kell legyen és élmény. Ha nehéz, akkor lehet, hogy nem a megfelelő módon állunk hozzá, vagy még nincsen itt az ideje annak a tanulnivalónak, vagy a nagy mennyiséggel túlterheljük a gyereket. Ha a kötelességtudatot a tanulásra kényszerítéssel akarjuk kieszközölni, akkor ezzel elidegenítjük a gyerkőcöt az élmény-tanulástól. Ha azt sugalljuk neki, hogy a tanulás kemény munka kell legyen, akkor megfosztjuk a gyereket attól, hogy szeressen tanulni. Hiszen a kemény munkát nem szereti senki. Mi, felnőttek is kizárólag akkor veszünk erőt magunkon, ha egy magasabb célt látunk a szemünk előtt lebegni. A gyereknek még nincsen ilyen magasabb rendű motivációja, amivel a fejében-szívében értelmet nyerhetne az ilyenfajta erőfeszítés folyamatos megkövetelése.

    VálaszTörlés
  5. Ha egy gyereknek nem megfelelő a munkamorálja, akkor rá kell bízni valamilyen feladatot, amiért aztán felelősséget kell vállalnia (pl. takarítás, rendrakás, cipőelpakolás, ruhahajtogatás, kerti munka). Legyen méltányolva, ha jól elvégzi a rá bízott feladatot, és legyen negatív következménye annak, ha nem megfelelően végzi el.

    De ez a feladat ne a tanulás legyen, mert az nem működik ezen az analógián. A tanulás eltérően működik, mint a munka. Ha a gyerekem nem jól végzi el a tanulási 'feladatát', és ezért én megbüntetem, akkor csak még jobban hazavágom a tanulási kedvét.

    A munkát meg lehet csinálni kötelességből is, és nem fog belesérülni az ember lelke, sőt van, amikor hasznos is az ilyenfajta kemény erőfeszítés. De tanulni nem lehet lélektelenül, hiszen azt a lelkesedés viszi előre és az érdeklődés motiválja. Az az ismeret, amit lélektelenül tanulok, nem megy igazán mélyre, és nem lesz igazán az enyém. Az egy 'idegen anyag' lesz az agyamban, amihez nem fogok pozitív érzelemmel viszonyulni, s emiatt az agyam gyorsan meg fog tőle szabadulni (éppen ez történik az értelem nélkül bemagolt ismeretekkel is). Viszont, ha szívvel-lélekkel, belefeledkezősen tanul meg tanulni a gyerek, akkor nem kell majd nógatni őt, hogy tegye a dolgát. Akkor sem kell majd nógatni, ha belső motivációja lesz a tanulás, de az szerintem nagyobb korban lesz csak.

    Ha tehát a munkamorál a gond, azon más módon is lehet változtatni, nem muszáj a tanulást használni e célra. Ha más módon a helyére kerül a lányod munkamorálja, akkor az a tanulására is kihatással lehet. Viszont meglehet, hogy a tanulásban mutatott munkamorálnak nem az az oka, hogy Johannának nem jó az általános munkamorálja, hanem az, hogy túl sok vagy túl monoton a tananyag, vagy pedig olyan, amihez nem tud természetes módon kapcsolódni. Ezeken a tanulási idők, vagy a tanulnivalók átszervezésével, újragondolásával lehetne segíteni.

    VálaszTörlés
  6. Bocsánat csak rövid időre beficcenek: a munkamorál javításáról ugyanaz a véleményem, mint Eszternek. Feladatot kell a gyerekekre bízni - nem iskolai tankönyvből adott leckékre gondolok - és megtanítani neki, hogy az elvégzett munkáért felelősséggel tartozik, érezze, hogy számítunk rá! Legyen az a virágok megöntözése - nálunk van az osztályban felelőse a virágoknak, a tornazsákoknak, az osztály könyvespolcnak, a tisztasági batyuknak - és meg kell köszönni nekik, hogy milyen jó, hogy nekünk nem kell rá figyelni, mert tudjuk, hogy jó kezekben van. Például nálunk a napköziben az asztalterítésért, az étkezési imamondásért sorban állás van. Készítettem nagyon szép nyakba akasztót, jelezve, hogy ők felelnek valamiért. Miért is? Az ízlésesen megterített asztalért (terítő, teljes teríték, teljes evőeszköz garnitúra - mosogatás spórolás kizárva, és nem esszük kanállal a tésztát, szalvéta mindenhol :o), két kisgyerek fogadja az ajtóban az étkezni jövőket, felakasztatja a kabátjaikat a fogassorra, mind a négy terítős imával kezdi az étkezést jó étvágyat kívánnak, a nevelők kihordják a leveses tálakat - bocsi a részletezésért, de ez így megy minden nap!
    Otthon a lehetőség még több (saját személyes tapasztalataimból tudom, hogy a kisgyereknek a zoknipárosítás = párkereső játék élőben stb.), valamiért mégis sok szülő ki akarja kímélni a gyerekét vagy úgy érzi ő sokkal jobban meg tudja csinálni, mint a gyerek. Ez igaz, csak akkor mikor tanulja meg?
    A másik, ami szerintem fontos, hogy milyen felnőtt példát lát maga körül: mérges az anyuka, hogy még ezt is, azt is meg kell csinálni? Mondja a tanító néni, hogy nem igaz, még három órám hátra van? Hallja az apukától, hogy a fene egye meg, már megint mennem kell? A felnőttek részéről a pozitív munkamorál kommunikálása, a közösen elvégzett munka öröme nélkülözhetetlen része a tanulási folyamatnak is! Szerintem... Erika
    (Esküszöm, rövid hozzászólásnak szántam! :o)

    VálaszTörlés
  7. Köszi, erre nem is gondoltam. Az az érdekes, hogy pl. néha magától leír (megfogalmaz) 6 oldalt, de másnap írásból nem lehet kihúzni belőle 2 mondatot. Vagy pl. az angol rendhagyó igéket tanulja, amikor korrepetálok valakit itthon. De mivel ezek ritkán történnek meg, úgy gondolom, hogy ez kevés, vagy mégsem? Nagyon szeret emberek között lenni, állandóan menne valahova, valakihez, szóvalő nem az a fajta, aki önszántából tanul, kutat, vagyis nagyonritka, és általában olyanokkal foglalkozik, ami már túl könnyű számára. Pl. hangjegyek rajzolgatása, mert megtalálta a régi füzetét, vagy firkálás, mintha gyorsan írna (képes egy füzetet így teleírni)

    De most ahogy írom ezeket, elgondolkodtam, hogy az írástanulást nagyon elrontottam, mert 5évesen túl sokat vártam el tőle. Lehet, hogy ő most ezt kompenzálja, lehet, hogy még csak most lenne itt az ideje. És ő sohasem mászott, mert járókája volt. A fiamnak már nem (az első gyereket mindig elrontjuk...), és ő rengeteget mászott, és már most 3 évesen képes ráírni a nagy betűkre tökéletesen.

    VálaszTörlés
  8. Erika, örülök nagyon, hogy beficcentél. :)

    A gyerekeket bevonni a munkába szülőként kihívás, és erőfeszítéseket igényel. Én azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebb gyorsan és alaposan elvégeznem, amit kell, mint a gyerekeknek megtanítani, hogyan csinálják, majd folyamatosan számon kérni rajtuk azt. Pedig a gyerek tényleg attól fogja értékesnek érezni magát a családban, ha vannak dolgok, amikért teljesen ő felel. Ez nekem is olyan terület, ahol fejlődnöm kell.

    Hasznosakat írtál, köszönöm.

    VálaszTörlés
  9. Eszter, az 'első gyereket elrontjuk' nálunk is igaz. Ha ma kezdeném az elsőmmel, majdnem mindent máshogyan csinálnék! De ha ma kezdeném, az egy másik élethelyzet lenne, más kihívásokkal: akkor más hibákat követnék el. Így azt mondom: úgy volt jó, ahogy volt. Még azzal együtt is, hogy nem volt minden jó, amit és ahogyan csináltam.

    Van, amikor én is értelmetlennek bélyegzek tevékenységeket, és azt mondom, hogy nem elég, amit Doda tesz, ennél több kellene. De ez nem helyes. Mert ami a tanulást illeti, a gyerek ösztönösen fejleszti magát a mi beavatkozásunk nélkül is. És kompenzál, ha arra van szükség. Johanna is, Doda is. A lányodnak talán azért is tetszik a gyorsírás (firkálás) annyira, mert e ténykedés végeredménye megfelel az elvárásaidnak (hiszen kívánatos tempóban és sokat ír, nem úgy, mint az igazi írásával). Lehet, hogy az új írásra való átváltás komoly sikertelenséget jelentett neki: visszaesést. Hiszen előtte sokkal jobban ment neki, s ezt talán nehéz az önértékelésének benyelnie. (Ha nagyon meg akar felelni az elvárásaidnak- az elsőszülöttek hajlanak erre- akkor érzelmileg meg fogja viselni, hogy ha nem tud megfelelni.) Lehet, hogy ezért kompenzál, ezért tettet: sikerélményre vágyik, és arra, hogy az elvárásaidnak meg tudjon felelni, ha máshogy nem, hát színlelve.

    VálaszTörlés
  10. Nálunk az olvasással volt az elmúlt időszakban hasonló élményünk. Doda ugyanis az utóbbi hetekben nagyon keveset olvasott. Napok teltek el, hogy nem volt könyv a kezében.

    (Amióta tud olvasni, maga vette elő a könyveket és napi szinten olvasta, nagyon ritkán kellett noszogatni. Szóval eddig sosem kellett aggódnom az olvasási készsége miatt.)

    Én eléggé kétségbe voltam esve, hogy most mi lesz, de azért csak néhányszor szóltam neki, aztán hagytam. (és közben persze csöndben aggódtam...) Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy a gyerek tudja, mit csinál. De ha mégis leeresztés van a dologban: akkor sem árt neki, ha kicsit békén hagyom. Elég sok idő telt el így, és egyszer csak újra MAGÁTÓL levette a könyvet a polcról és elkezdte olvasni. Örültem nagyon, és tudom, hogy ez így volt jó.

    Meg kell tanulnunk bízni a gyerekeink Istentől kapott képességeiben, önfejlesztésükben és persze figyelni kell őket, hogy az intő jelekre azért reagáljunk. Emellett a jellemüket is fejleszteni kell: munkamorált és szorgalmat nevelni beléjük, mert a tanulással ellentétben ebben viszont teljesen ránk vannak utalva.

    Van hát nekünk is miben fejlődni, nekem legalábbis mindenképpen. :)

    VálaszTörlés
  11. De jó, hogy csak egyszer kell vizsgáznotok! Szerintem én jobban izgulok a vizsgák miatt, mint a gyerekeim. :) Mi még, sajnos, nem tanulunk otthon, de már megkezdődött a visszaszámlálás. A második félévet, már itthon töltjük. Gyakorlásképpen megpróbálom bevonni a kisebbeket a házimunkába (a nagyok csak este érnek haza :( ). Nem mondom, valóban gyorsabban fel szoktam mosni, mint velük. Egész délután sikáltunk, mert annyira élvezték. Az eredmény csodálatos. Egyrészt, minden csillog-villog, másrészt a fiam (5 éves), pont ma reggel kérdezte, hogy nincs-e szükség felmosásra, mert szívesen segítene. Szerintem nagyon megérte a plusz munkát. Mellesleg nekem is móka volt látni, ahogy a kis esetlen, de buzgó kezecskék dolgoznak.

    A tanulásról, meg azt gondolom, és ezt tapasztalom a gyerekeimen is, hogy nem egyenletesen történik. Születésünk pillanatától folyamatosan tanulunk. A tanulás korai szakaszát hajlamosak vagyunk a fejlődés részének tekinteni, ami azt a benyomást kelti, hogy mindez, a növekedéssel együtt, magától történik meg. "Mekkorát fejlődött ez a gyerek, milyen szépen beszél! Pedig nem rég még az asztal alatt mászott négykézláb!" Amíg kicsik a gyerekek, teljesen elfogadott, hogy ugrásszerűen fejlődnek. "Hát, nyár elején nem gondoltam, hogy iskolaérett lesz a fiam. Most rá sem lehet ismerni." Később, pedig elvárjuk tőlük, hogy folyamatosan jó teljesítményt nyújtsanak, és értetlenül állunk okos gyerekünk felhlamozott egyesei felett. Hmm. Ebbe én is csak most gondoltam bele...

    ...csak jár az agyam...Akkor most hogyan is kezeljem ezt a gyerekeimnél? Csak várjak türelemmel, vagy van valamilyen áthidaló megoldás?

    VálaszTörlés
  12. Eper, szerintem meg kell tanulni rájuk hangolódni. Az iskolások nagyon sok órát töltenek a szülő nélkül. Ez egyrészt azt eredményezni, hogy szülőként a természetes érésükből csak nagyon keveset tudunk figyelemmel követni. Másrészt azt jelenti, hogy az iskolai hatásokról, amik őket érték, sem tudunk annyit, amennyi segítene a gyereket megérteni. Ezért elegendő időt kell majd hagyni arra, hogy rájuk tudj hangolódni, és hogy megismerd, hogy milyenek is valójában. Úgy, mint amikor kicsik voltak, és itthon voltál velük.

    Ez sok időt vehet igénybe, de nagyon fontos, hogy ne sajnáljuk rá az időt. Amint ez megtörténik, már sínen lesztek, mivel ekkor már érezni fogod ösztönösen, hogy mit kell tenned, hogy mire van éppen akkor szüksége a gyerekeidnek: noszogatásra vagy éppen szeretetteljes békén hagyásra.:)

    Ezután már csak magunkkal kell megküzdeni.:) Hiszen szülőként mi is felnőttünk valahogy, és sok olyan tévismeretet hordozunk, amiket a közgondolkozás miatt sajátítottunk el. Ezek adott esetben akadályozhatják, hogy Isten vezessen és az anyai ösztöneink tanácsoljanak minket. Ezért ezeket le kell vetkőzni, s ez is időt igényel.:)

    Tehát azt mondom, adj időt magatoknak, és az Úrral való kapcsolatodat és a nevelési elveidet porold le. Hiszen erre a kettőre lesz leginkább szükséged kezdetben (is). A többi jön magától! Mindenben vezetni fog az Úr.

    Nagyon gyerekfüggő, helyzetfüggő és korfüggő, hogy mikor kell türelmesen várni, és mikor kell valamit megtenni. Én most ezt tanulom, de nem vagyok még a tanulás végén.:) Isten neked is ad majd bölcsességet, amikor oda kerülsz. Hiszen Ő hűséges, és terelni fog a jó irány felé, mint ahogyan eddig is Ő mutatta nektek az utat.

    Köszönöm, amit írtál, most ezeken is jár az agyam.:)

    VálaszTörlés
  13. Eszti, örülnék, ha írnál arról, hogyan zajlik nálatok a tanulás, mert mióta ezen gondolkodom, nem tudunk tanulni :D és ennek nem lesz jó vége :D

    VálaszTörlés
  14. Eszter, köszi az érdeklődést, hamarosan megírom. :)

    VálaszTörlés
  15. (Anett vagyok)

    Olyan foglalkozás nincs, hogy otthonoktató szülők tantónénije?

    Annyira tudnék segíteni!
    Látom, hol tudnék építően hozzászólni...

    pl. nem kell aggódni, hogy a gyerek hullámzóan érdeklődik.
    Egyik nap leír 6 oldalt, másnap semmit.
    Teljesen érthető.
    Megtelt. Pihen.

    Emlékszem ahogy figyeltem az 1-3 éves gyerekeimet anno: Minden héten más volt a fejlődés: vagy a mozgása fejlődött, vagy a beszéde :-)

    Óvodásoknál, mivel a figyelmük terjedelme kicsi (kb. annyi perc, ahány éves) különösen meg lehet figyelni, mikor "telik meg" - és akkor ügyesen váltani kell. Nem biztos, hogy témát, csak kicsit máshogy. Anyukák, mivel csak "kevés" gyerek van, ezt "könnyen" meg lehet tenni.
    Ezért fejlődnek olyan jól az otthontanuló gyerekek.

    VálaszTörlés
  16. Anett, ha úgy érzed, építőleg hozzá tudsz szólni, akkor tedd is meg.:)

    Ugyanakkor azért azt látnod kell, hogy az otthonoktatás elsősorban nem az oktatásról, hanem egy család együtt töltött életéről szól. Ha ez a család keresztény, akkor az oo maximálisan Istenről és az Ő világáról szól.

    Az otthonoktató szülőknek nem biztos, hogy szakmai tanácsok kellenek, hanem elsősorban testvéri biztatás. Biztatás kell, ami arról szól, hogy amire Isten elhívta, abban Ő fogja végigvezetni is, mert Ő hűséges. Isten fogja tanítani a szülőket arra, hogy hogyan neveljék, hogyan oktassák, hogyan szeressék a gyerekeiket. Az otthonoktató szülőknek Isten a tanítójuk, mert az oo nem arról szól, hogy hogyan tudom a gyerekemet minőségi oktatásban részesíteni, hanem arról, hogy hogyan tudok a gyerekemre ráhangolódni, hogyan tudom őt úgy segíteni a tanulásban, hogy az maximálisan őhozzá igazodjon. (és ha rá tudtam hangolódni a gyerekem igényire, akkor minőségi lesz az oktatás is. de nem ez a kiindulási alap, ez csak egy kellemes mellékterméke a megfelelő hozzáállásnak.)

    Újra mondom: ha úgy érzed, hogy építő dolgot tudsz hozzászólni, akkor kérlek, hogy tedd is meg.:)

    VálaszTörlés
  17. Úgy gondolom, elég rugalmas vagyok...

    Teljesen megértem.

    Remélem, a szakmai tanácsok mögül felsejlik a testvéri biztatás érzete is...
    (Anett)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok