Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. október 27., szerda

Mi a baj Summerhill-el?




Jó pár hete láttam egy nagyon elgondolkodtató filmet. A Summerhill drama egy a tanulást nagyon szabadon értelmező iskoláról, és az ő érvényesülési harcukról szólt. Nagyon sok gondolatot kavart fel bennem ez a film, és napokig csak járt az agyam a látottakon. Régóta, a blog indulása óta tervezem, hogy egyszer majd írok erről a suliról, meg az oktatási filozófiájukról, de eddig nem volt meg a löket egy ilyen poszthoz. Most viszont akkora a löket, hogy muszáj írnom, mert bennem van, és mert ki akar jönni.:)

Eredetileg ki szerettem volna elemezni Summerhill-t: bemutatni és értékelni. De nem fogom ezt tenni, mert nincs türelmem száraz leírást kreálni. Inkább azt írom le, ami a film kapcsán, és Summerhill kapcsán bennem van. Emellett mindenkit bátorítok, hogy nézze végig ezt a filmet: elemi hatással bír, és már csak ezért is érdemes.

Akkor tehát Summerhill, a szabad suli. Szabad, mert azt teszel benne, amit akarsz. Ha akarsz, nem tanulsz, ha akarsz, tanulsz. Azt, és akkor, amikor neked jó, és amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá. Senki sem siettet, kizárólag magaddal versenyzel és magadat valósítod meg. Te vagy önmagad motivátora, amihez Summerhill biztosítja a keretet. És nem csak tanulsz, hanem megismered magad, és fejlődsz belsőleg, és intellektuálisan. Azzá leszel, aki csak akarsz, nincsenek korlátok, csak a fantáziád és az elszántságod...


Bevallom, első pillantásra mindez lenyűgöző. És a filmen megjelenített képkockák a suli életéből: teljesen magával ragadóak. Az ember ezzel a sulival szembesülve akaratlanul is felteszi magának a kérdést: HISZEN SZÜLŐKÉNT NEM PONT EZT SZERETNÉNK MI IS ELÉRNI??? A válasz az, hogy de. Illetve majdnem.

El kell ismerni, otthonoktatóként lehengerelt az a tudatosság, ahogyan a filmben engedték magára találni a két 'sulilúzer' diákot. Mesterien nem avatkoztak közbe a nagyobbak, felismerték, hogy mikor nincsen szükség a külső irányításra. S valóban, ott a filmen úgy volt jó, ahogyan tették. Jó döntést hoztak, s ezt bizonyította az is, hogy a sulilúzerek magukra találtak végül. Az egész folyamat, ezeknek a diákoknak az érési folyamata, ezzel a szabadon megoldott konfliktussal indult.

Nekem ez itthon nem mindig ilyen egyértelmű. Néha gondolkozom azon, hogy egy-egy konfliktust hagyni kellene elvadulni, aztán majdcsak kimásznak belőle a felek. De mégsem tudom, nem akarom hagyni, mert látom a jelentőségét annak, ha a fiaim helytelen konfliktusmegoldó stratégiákba kóstolnak bele. Nem szeretem a gondolatot, hogy igazságtalanul, és esetleg agresszíven kezelnek le helyzeteket, s hogy valamelyikük hasznot húz a másik javára a szülői segítség tudatos távolmaradásából...

Vannak időszakok, amikor teljesen lefáraszt ez a fajta aktív jelenlét, amivel napról-napra, van amikor úgy érzem, véget nem érően a gyerkőcök nézeteltéréseinek megoldásában segédkezem. De amikor elgondolkozom, hogy van-e ennek bármiféle értelme hosszú távon, Isten mindig megerősít, hogy igen, van. Hiszen nem reménytelen dolgot teszek, hanem korrigálok, mintát adok, segítek, formálok, vagyis nevelek.

Istentől kapott munkában állok, és még ha végeláthatatlannak, vagy olykor reménytelennek tűnik is ez a 'munka', s ha néha könnyebb lenne otthagyni az egészet, hogy mindenki maga oldja meg a dolgait, ahogyan tudja, mindezek ellenére bízhatok Annak a hűségében, Aki ezzel a munkával megbízott. Ő meg fogja áldani a fáradozást, s a reménytelenség közepette fel is üdít, és új reménnyel tölt el.

Tudom, ennek ellenére sokan a hívei az 'egymásközöttmegoldjákagyerekek' gondolatnak. De szerintem az olyankor nagyon ritkán fair play. A legtöbb esetben valaki érdeke sérül, s általában a szelídebb és érzékenyebb félé, míg ezalatt valaki más megtanul büntetlenül manipulálni másokat, vagy erőszakhoz folyamodni. Ezt nem szeretném, ezért ha nem megy a jófajta konfliktusmegoldás a gyerekek között, mindig beavatkozom. Ezt azért írtam le, mert számomra az egyik fődilemma Summerhill-el kapcsolatban ez a mentalitás, hogy: a gyerek tudja.

Summerhill egész filozófiája számomra ezt sugallja.

A gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...
A gyerekeknek nincsen arra szüksége, hogy egy felnőtt előírja, hogy mit és mikor kell tanulnia...
A gyerekek nagyon jól meg tudják szervezni az életüket minimális felnőtt jelenléttel...
A gyerektársadalom működőképes koncepció, ezért adjunk nekik szabadságot azt tenni, amire hívattak, és ne szóljunk bele az életükbe, ne is hozzunk döntéseket helyettük, mert tudnak dönteni maguk is...


Akkor most tudnak vagy nem tudnak? Ez a fődilemma.


Summerhill több koncepciót mos egybe, és ezeket egyenként kellett kibogoznom, csak úgy tudtam megválaszolni magamnak ezt a kérdést. Vegyük tehát sorban ezeket:


Önálló konfliktusmegoldás, vagyis a gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...

Ebben nem hiszek. Nem hiszem, hogy a gyerekek úgy meg tudják oldani a dolgaikat egymás között, hogy az maradéktalanul jó jellemvonásokat erősítsen meg mindegyikükben. Itt ütközik két ismert koncepció.

Az egyik bölcs-öregnek tartja a gyerekeket. Eszerint a gyerekek képesek maguktól megtalálni a jó és működőképes viselkedésmintákat, hiszen ösztönösen efelé tendálnak. Ez a gondolkozás az állandó szülői jelenlétet és a felnőtt beavatkozást károsnak tartja, mert szerinte ezek belepiszkálnak a gyerekek eredendően jó, életrevaló ösztöneibe, így azok nem tudnak megfelelően érvényesülni. Vagyis ha a gyerek helytelenül viselkedik, az azért van, mert a szülő interferált gyereke eredendően jó ösztöneivel.

A másik koncepció szeretnivaló bűnösnek tartja a gyermeket. Eszerint a gyerekek, bár van bennük jó, ösztönösen a bűn felé tendálnak. Természetszerűleg egocentrikusan oldják meg a konfliktusaikat, nem a szeretet alapjain. A szülő folyamatos útmutatása és példája, vagyis kitartó nevelés szükséges ahhoz, hogy beléjük ültetődjön a helyes viselkedés, mert az nincsen beléjük kódolva. Ez a gondolkozás kívánatosnak tartja a fokozott szülői jelenlétet és a helytelen viselkedés okát az ilyenfajta folytonosan nevelő szülői jelenlét hiányában látja.

Summerhill egyértelműen az első koncepciót képviseli, s tökéletlenül bár, de ezt a modellt láthatjuk a hagyományos ovikban és iskolákban is. Utóbbi helyszíneken a tanár-tanuló arány olyan szerencsétlen, hogy Summerhill-el ellentétben itt fizikális képtelenség minden konfliktushelyzetnél jelen lenni. Summerhill-nél viszont tudatosan létrehozott rendszerről van szó. Így vagy úgy, de a gyerekek hamar megtanulják, hogy a felnőttekre nem, csak magukra, meg a barátaikra számíthatnak: a szülők távol vannak, a felnőttek erre-arra, s jobbára a gyerekek segítenek a gyerekeken, ha gond van. Én ezt nem tudom helyeselni.

Biztosan értékes leckéket is megtanulhatnak a gyerekek azzal, ha egy nagyobb csoporton belül szabadjára engedik őket- hiszen előbb-utóbb mégiscsak dűlőre jutnak a társaikkal, ellenkező esetben azok kirekesztik őket. De vajon ez az az út, amit be kell járniuk? Vajon az a jó, ha a gyerekek egymástól tanulnak meg konfliktust kezelni, ahelyett, hogy a szüleik nevelnék őket rá erre?

Summerhill-ből a szépet és a békéset mutatták meg a filmben: azt, hogy egy ilyen szabadjára engedés jól sül el, és happy enddel végződik. De szerintem ez a kép a valóságban nem ilyen szép.


Summerhill egyvalamit biztosan elvesz a gyerekektől: a szüleikkel való igazi, mély kapcsolat lehetőségét, mivel egy ilyen kapcsolat kialakításához sok együtt töltött idő kell, ez pedig nem tud megvalósulni. S mivel a mély kapcsolat a kulcsa minden további nevelésnek, vagyis annak, hogy a szülő hathasson a gyermekére, Summerhill gyakorlatilag a szülői kontrollt veszi el a családoktól, talán még egy kicsit jobban, mint a hagyományos oktatási intézmények (amelyek szintén elveszik), mert azokért a gyerekek legalább annyira nem rajonganak...

El lehetne menni a klasszikus oktatás vagy nevelés dilemma irányába is, vagyis, feszegethetnénk, hogy az oktatás érdekében lehet, szabad, szükséges-e feláldozni a nevelés lehetőségét... de erről majd egy másik posztban írok. Folyt. köv. hamarosan.

2010. október 13., szerda

Otthonoktatás- mi tart téged vissza?



Miért nehéz engedelmeskedni a hívásnak? Miért van az, hogy belül már sejted, hogy mit kellene lépned, de még hezitálsz? Még vársz. Még bizonytalankodsz. Miért?

Megkíséreltem összeszedni a legerősebb érveket, amik megnehezítik az otthonoktatás melletti elköteleződést- magát a döntést. Nem azokról írok, akik nem tartják a családjuk számára ideális döntésnek az otthonoktatást. Azokról írok, akik érzik, hogy ez jó döntés, akik tudják, hogy már dönteni kellene, de nem tudnak dönteni.

1. érv "Tudom, hogy jó. Tudom, hogy másoknál működik. De azt nem tudom, hogy a mi családunknál működne-e."

2. érv "Mi nem vagyunk olyan kreatívak, mint mások. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Nem tudom, mit kezdenék itthon a gyerekekkel."

3. érv "Nem vagyok határozott. Arra se tudom rávenni a kölköt, hogy rendbe tegye a szobáját, akkor hogyan bírnám rá, hogy leüljön velem tanulni??"

4. érv "Az otthonom káosz. A gyerekeim a fejemre nőttek, így meg nem lehet otthonoktatni."

5. érv "Pénz, pénz, pénz. Hogyan fog ez működni egy fizetésből??"

Ezek mind komoly érvek. És szeretnék is a magam értelme szerint válaszokat adni rájuk. De mielőtt ezt megtenném, egy fontos dolgot meg kell említeni.

Többféle kérdés létezik az oo-val kapcsolatban. Vannak érdeklődő kérdések. Vannak akadékoskodók. Vannak elterelőek.

Ezek a kérdések nem a másik ember hozzánk való viszonyáról szólnak, legalábbis most itt nem ezt értem alattuk. Arra gondolok, hogy a legnehezebben megválaszolható otthonoktatással kapcsolatos kérdéseink tükrök. A szívünkben zajló dolgok tükrei. Ha jó mélyre nézünk, ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor ezek mögé a kérdések mögé nézve megismerhetjük a családunkkal kapcsolatos gondolataink mozgatórugóit, akadékoskodást, elterelést, vagy érdeklődést, és az ezzel kapcsolatos legmélyebb félelmeinket.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk, és bizonyosságra jussunk, muszáj jól látni magunkat. Elsősorban nem okos válaszok kellenek az otthonoktatás kivitelezésével kapcsolatos kérdéseinkre, hanem önismeret ahhoz, hogy a megfelelő kérdésekre válaszoljunk, ne másokra.

Mert kellően ütős érvekkel a tarsolyban bárki rávehető annak belátására, hogy az otthonoktatás működőképes koncepció. Arról viszont senkit sem lehet észérvekkel meggyőzni, hogy otthonoktatóvá váljon. Mégpedig azért nem, mert ez elsősorban nem fejdöntés, hanem szívdöntés. Ha a szív rádobban, akkor az észérvek megválaszolására is energiát kell fektetni. De ameddig a szív hezitál, addig nem lehet továbblépni, s így nincs értelme a mély kérdések megválaszolásának sem.

Minden élet a szívből indul ki, és Isten otthonoktatással kapcsolatos szólongatása, hívása sem racionálisan megragadható gondolat. Isten oo-bizonyosságot adó Szentlelkének személyes igenje semmiképpen sem helyettesíthető frappáns válaszokkal. Ameddig a szív nem dobban rá, hogy nekünk ezt kell tennünk, hogy ez az az irány, amit Isten mutat, addig csak sötétben tapogatózás van: fellelkesedés és elcsüggedés, kérdőjelek és bizonytalanság.

Ha otthonoktatásról beszélünk, akkor a személyes bizonyosság talán a leglényegesebb része a döntésnek. Tudni biztosan, hogy nekünk ezt kell tenni. De hogyan tudhatod biztosan?


Erre a kérdésre az a válasz, hogy Isten vezet, és inspirál, és Ő megmutatja egészen egyértelműen, hogy otthonoktatásra hív-e el titeket, mint család. A kérdés csupán annyi, hogy rászántad-e már az időt, hogy megkérdezd, és elég nyitott szívvel hallgattad-e a válaszát ahhoz, hogy megértsd. Bátorítalak, hogy ha eddig nem tetted volna, vagy nem tetted volna elég ideig: tedd meg most. Istennél nem fog süket fülekre találni ez a kérdés.

Kezdd el Atyádat ostromolni ezzel a kérdéssel, és ne engedd magad 'lerázni'. Isten kedveli az állhatatosságot, és válaszolni fog, amikor valóban kíváncsi, és nyitott leszel az Ő válaszát meghallani. Ne add föl, amíg meg nem mutatja magát. Ezt akarja, hogy tedd.

Most pedig rátérnék a kérdésekre. Szeretnék úgy válaszolni, hogy közben az előbbiekre visszautalok, vagyis arra, hogy az otthonoktatással kapcsolatos válasz nem kívül keresendő, és nem is a fej fogja megmutatni. Az igazi válasz belül, a szívben keresendő. A legfőbb kérdés mindig az, hogy mit akar velem és a családommal Isten, nem pedig az, hogy az otthonoktatás működni fog-e. Hiszen, ha Isten otthonoktató családdá szeretne tenni, és engem Ő vezet, akkor működni fog. (nem amiatt, aki én vagyok, hanem amiatt, Aki Ő). Most pedig az előbbiekhez képest kevésbé lényeges kérdések jönnek.


1. érv "Tudom, hogy jó. Tudom, hogy másoknál működik. De azt nem tudom, hogy a mi családunknál működne-e."

Ezt rajtad kívül senki sem tudja megmondani! Ne engedd, hogy bárki megpróbálja megválaszolni ezt a kérdést helyetted, akár rábeszéléssel, akár lebeszéléssel: nem az ő asztaluk. Az nem baj, ha az ember tájékozódik, de akkor is a te családodról van szó, és a te döntésedről, nem a többiekéről- a házastársaddal egyetértésben, természetesen. Először Istennek kell feltenned a kérdést, és a családoddal együtt az Ő válaszának a fényében cselekedni. Ha téged erre hív az Úr, akkor számotokra ez az egyetlen jó döntés, amit meghozhattok.


2. érv "Mi nem vagyunk olyan kreatívak, mint mások. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Nem tudom, mit kezdenék itthon a gyerekekkel."

Persze, hogy nem tudod, hiszen most még nem az otthonoktatós fejeddel gondolkozol.:)

Rendszerint Isten nem adja meg előre a válaszokat a jövőt illető kérdéseinkre.

A helyzet messze nem olyan bonyolult ám, mint amilyennek az otthonoktatás látszik nem otthonoktatva.

És minden család más. Isten nem azt várja tőled, hogy éppen úgy csináld, mint ahogyan egy másik otthonoktató család csinálja. Emlékezz arra is, hogy a látszat sokszor becsap: látsz a másik életéből valami megnyerőt, követésre méltót, de az sohasem a teljes kép, hiszen nem élsz velük. Az ő könnyű lépteik ugyanúgy nem a tiéid, mint ahogyan az ő harcaik és keresztjük sem a tiéd.

Emlékezz arra, hogy Isten otthonoktatóként sem fog tőled elvárni semmi olyant, amire Ővele ne lennél képes. Ez viszont elég tág, mivel az Ige szerint Jézusban minden nehézségre meglesz az erőnk. Senki sem ígéri, hogy nem lesznek nehézségeink otthonoktatóként, mint ahogyan senki sem ígéri, hogy iskolába adva gyerekeinket könnyű életünk lenne, sőt... De a nehézségeket sohasem egyedül hordozzuk, és ha válaszút elé kerülnénk, az Úr, Aki mindent tud, vezetni fog.

Ha bízol az Úrban az életedet illetően, akkor abban is bízhatsz, hogy mindig időben tudni fogod a következő lépést az otthonoktatásban. Tudod a mondást: egyszerre egy lépést csak. Ha mindennél fontosabb neked Isten akaratának betöltése az életedben, akkor tedd meg az első lépést. Vágj bele, ha az Úr erre indít. A többi majd út közben érkezik- erről az igazságról otthonoktatóként többen is bizonyságot tehetünk.


3. érv "Nem vagyok határozott. Arra se tudom rávenni a kölköt, hogy rendbe tegye a szobáját, akkor hogyan bírnám rá, hogy leüljön velem tanulni??"

Mondhatjuk, hogy ez egy elég nehéz kérdés, mert az otthonoktatásnál tényleg alap, hogy a gyerekeink szófogadóak legyenek. Viszont úgy hiszem, hogy a nevelés egészen addig tart, ameddig egy fedél alatt lakunk a gyerekeinkkel. Senki sem mondhatja, hogy ő a nevelésen már túl van, befejezte. Mint ahogyan azt se, hogy innen már nincsen visszaút. Mindig van esély jobbá tenni, amit elrontottunk, a kérdés csak az, hogy tényleg akarjuk-e ezt.

Úgy hiszem, különálló nevelési helyzetek vannak, amelyeket egyenként kell megoldanunk. Minden helyzetben van lehetőségünk eldönteni, hogy a régi úton megyünk-e tovább, a régi játszmáinkat folytatjuk-e, vagy új meggyőződésre jutunk, és végre elkezdjük komolyan venni a szavainkat, amikor a gyerekeink felé kommunikált szabályok betartásáról van szó... Ezt tanulni kell, és ebben lehet fejlődni.


4. érv "Az otthonom káosz. A gyerekeim a fejemre nőttek, így meg nem lehet otthonoktatni."

Dehogynem..:D Az otthonoktatás nem egy statikus állapot, mint ahogyan egyetlen hívő élet sem lehet statikus. Otthonoktató családként is fejlődünk és növekszünk szellemileg, és ez a gyerekek engedelmességének a kérdésére, és a család harmóniájára is vonatkozik, hiszen ezek is szellemi dolgok. (Az engedetlenség egy lázadó szív megnyilvánulása, vagyis szellemi állapot, amit elsősorban szellemi módon kell kezelni.)

Az otthonoktató családban élő gyerekeket nem teszi bűntelenné az a tény, hogy ők otthonoktatottak. Az engedelmességre nevelés egy folyamat, és még a legprecízebben kivitelezett folyamat is visszafordulhat, ha a keretek meglazulnak.

Tehát nem úgy működik, hogy egy rövid ideig nagy erőket mozgatva szófogadóvá neveled a gyerekeidet, aztán otthonoktató családdá váltok, és a gyerekeid innentől fogva életük végéig belekövülnek az engedelmesség állapotába.

A vadló is betörhető, de ha visszahelyezik előző környezetébe, akkor a visszavadulás idő kérdése csupán.


Bár a gyerekeink nem vadlovak, de hogyha korlátozás nélkül szabadjára engedjük őket, akkor a bűn képes olyan mértékben lakozást venni bennük, hogy fékeveszett vadlónak tűnhetnek otthon. Ez egy komoly probléma, és a helyzetet meg kell oldani. De éppen az otthonoktatás az, ami elősegíti, hogy anya és gyereke, illetve apa és gyereke újra egymásra találjon, és közöttük igazi kapcsolat épüljön. Ha van igazi mély kapcsolat, akkor megvan a jó alap a helyesen kivitelezett nevelési épület fölhúzásához- csak el kell kezdeni.

Sokan már belekeseredtek a helyzetbe, és feladták a gyerekeikkel folytatott rivális harcot a hatalomért. Pedig az otthonoktatás segíthet. Hiszen a lázadás leginkább a szülővel való kapcsolat hiányából származik: abból, hogy nem ismerjük eléggé a gyerekünket, és emiatt nem érzi az elfogadásunkat, a tiszteletünket, és a szeretetünket. Ha nem ismerjük őt, akkor nagyon nehéz lesz neki tisztelnie bennünket, mert a szeretet az egyetlen kapocs, amin keresztül képesek vagyunk örömmel elviselni a rajtunk való uralkodást. (A bibliai rend szerint a gyerek a szülei hatalma alá rendelt, és nekik mindenben engedelmeskednie kell. A morogva engedelmeskedés is engedetlenség, a szív engedetlensége.)

Az iskolába járás több szempontból is ellehetetleníti a szülő és a gyerek mély kapcsolatának kialakulását, mivel sem elegendő idő nincs a kapcsolat ápolására, sem igény (bizonyos idő után már). A kortárs közösség ugyanis ügyesen pótolja a szülőkkel való kapcsolatot.

A mély szülő-gyerek kapcsolat hiánya gyakorlatilag teljesen aláássa a szülőségünkből adódó feladataink teljesítését. Viszont otthonoktatva nem lehet a kapcsolati problémákat megkerülni, vagy a szőnyeg alá söpörni, hiszen az ember napról napra szembesül a helyzettel, nincsen hova elmenni. Ezért a szülő nem fog addig megnyugodni, amíg meg nem találja a hathatós módot a helyzet kezelésére, mivel ez igen komolyan érdekében áll.

A helyzet kulcsa tehát a gyerekünkkel való mély kapcsolat fölépítése, az meg otthon ápolható a legideálisabban. Vagyis a káoszos család problémájára is megoldás lehet az otthonoktatás.

Persze senki sem állítja, hogy könnyű lesz, vagy hogy nem kell majd kemény csatákat végigküzdenie annak, akinek nem szófogadóak a gyerekei. Ha nagyon elfajult a helyzet, lehet, hogy az első pár év nem is a tanulásról, hanem a kapcsolatba kerülésről fog szólni- ám egyértelműen megéri belefektetni ebbe a kapcsolatba.

Az az anya vagy apa, aki Istennek engedelmeskedik, és így nevel, annak Isten adja az erejét ehhez a nagy feladathoz, és a reménységet is, hogy jó vége lesz a dolognak. Ráadásul otthon tényleg senki sem siettet: valóban van idő kapcsolatot építeni, nevelni és fejlődni- abban a tempóban, ahogyan gyereknek és szülőnek is jó.


5. érv "Pénz, pénz, pénz. Hogyan fog ez működni egy fizetésből??"

Jézus azt mondja, hogy keressük először az Ő országát és igazságát, és ráadásul mindez (étel, ruházat) megadatik nekünk. Ha Isten hívására válaszként otthonoktatsz, akkor olyan dolgot teszel, ami Isten országa szempontjából fontos: hiszen azokat a gyerekeket neveled fel az Ő tetszése szerint hitben, akiket neked adott. Vagyis szülőként Isten sáfára vagy. Az otthonoktatás melletti döntésed a része lehet annak, hogy a sáfárságodat Isten előtt felelősen értelmezd.


Az Igében az is meg van írva, hogy ne aggodalmaskodjatok. Amit kirendel nekünk az Úr, azt bölcsen kell felhasználni. Ugyanakkor a lehetetlen körülmények ellenére való gondviselés egyike Isten szeretet-megnyilvánulásainak. Ő otthonoktatva sem hagy magunkra. Ha hitből lépünk, a következmény mindig áldás lesz.

2010. október 7., csütörtök

Otthonoktatás 101... megint




"Azért még néhány kérdést feltennék."

-írta Kispiskóta, és ebből is született egy bejegyzés.:) Hozzászólásnak indult, de a terjedelme miatt poszt lett. Szóval még mindig oo-s gondolatok, ismét interjú-féle formában, az előző bejegyzés folytatásaként.

Eszerint te nem fogsz egyhamar dolgozni menni. A következő 15 évben biztos nem. Vagy 4 (+x) gyerek mellett ez nem merülne fel amúgy sem?
Nem fogok otthonról eljárni dolgozni, de ez így rendben van a férjemnek, és nekem is. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy idővel nem fogok a férjemnek besegíteni a pénzkeresésben. Ő itthonról dolgozik, és az eddigiek alapján, ha arra kerül a sor, jól össze tudunk majd dolgozni.

Nem a gyerekek száma miatt vagyok itthon. Ha csak egy, vagy két gyerekünk lenne, akkor is itthon lennék, mert nekik ugyanúgy szükségük lenne az anyukájukra, mint a négy gyerekünknek.

Számunkra az otthonmaradásom nem egy kényszermegoldás, hanem tudatos döntés, mint ahogyan a családunk mérete, és az otthonoktatás is. Ezért nem érzem, hogy úgy kellene tekintenem a gyerekekkel való itthonlétre, mint átmeneti állapotra, aminek egyszer majd vége lesz.

Tudom, hogy a legtöbben pár kisgyerekes év után személyes kiteljesedésük akadályának érzik a további otthonlétet. Úgy érzik, hogy mindent beleadtak, de most már mást is szeretnének csinálni, mint a gyerekükkel lenni. A folytonos otthonlét beszűkítette őket, és ezért ki akarnak ebből törni
. De hogy az ember lánya ezt a helyzetet végül munkába állással oldja-e meg, vagy ettől eltérő megoldásokat keres, az leginkább azon múlik, hogy kire hallgat, és mit gondol az anyaságról.

A társadalom azt kommunikálja az anyáknak, hogy amit csinálnak, az nem több, mint egy rosszul fizető mellékállás: ideiglenes parkolópálya a hivatásgyakorlás közepette.

A társadalom nem ismeri el az anyaságot, sem mint élethivatást, sem mint önálló értelmes tevékenységet. Hanem pótléknak tartja, azt sugallva, hogy aki intelligens, az anyaként sem mond le véglegesen a karrierrel járó önmegvalósításról, csupán pár évvel későbbre tolja azt.

De lehet teljesen máshogyan is gondolkozni erről a kérdésről, s ennek az ismeretnek a javára szerintem nyugodtan el lehet vetni a társadalom által felkínált hozzáállást, mint olyant, amely nem igazán működőképes.

Az anyaságot, és a feleségszerepet lehet úgy is szemlélni, mint hivatást. S ez nem csupán egyes jámbor asszonyok és 'nagyonanya' anyák kiváltsága, hanem valódi főállású hivatás mindenkinek, aki már feleség és anya!

Szabad a társadalmi ideáltól eltérően értelmezni az anyaságot, a feleségszerepet, és a gyereknevelést. Nemcsak, hogy egy asszony legfontosabb karrierjének, kiteljesítő életpályájának, hanem jelentős, és értelmes tevékenységnek, amiben nemzedékek formálódnak, vagyis történelem íródik.

Gyerekeink boldogulása azon múlik, hogy ki formálja a jellemüket, és a gondolkozásukat napról napra sok-sok éven át. Ha ezek nem mi, szülők vagyunk, akkor baj van... Tagadhatatlanul súlyos mindegyikünk felelőssége, akinek gyerekek vannak a családjában, s e felelősséget akkor is viselnünk kell, ha a gyerekeinket másokra bízzuk- ebben az esetben azonban minimális kontrollunk van a végkifejlet fölött.


Isten ad értelmet, és jelentőséget az anyaságnak. Ő nem mellékállásnak bélyegzi, hanem nagyon fontos feladatnak értékeli, ami ha szívvel van végezve, akkor egész életükre lefoglalja az anyákat: kezüket, érzelmeiket, intellektusukat. Izgalmas kihívás gyermekeinket szilárd jellemű emberekké nevelni- ezzel nem nagyon ér föl semmilyen világi karrier. A hatása is messze felülhalad bármilyen szakmáén vagy hivatásén, hiszen az örökkévalóságra is nevelünk...

A fentiek súlya miatt rendezkedtünk be így, és egyáltalán nem bánom, hogy dolgozó anya helyett 'családkarrieristának' aposztrofálhatom magam.:)

Írtad valahol, hogy főiskolán tanulsz. Mit?
Teológián tanultam hittanárságot levelezőn, most éppen halasztásban vagyok két éve. Tavaly úgy volt, hogy folytatom, de mégsem tudtam megtenni.

Ez a szak a mi sulinkban leginkább a gyülekezeti fiatalok, és gyerekek tanítására képez gyülekezeti munkásokat, tehát elsődlegesen nem a megélhetési lehetőség megteremtésére helyeződik a hangsúly piacképes tudás átadásával, hanem a gyülekezeti szolgálatra.

Az ötéves suliból az utolsó évem van még hátra, s a sulirendszer megváltozása miatt (bolognai rendszerre való átállás miatt) nem is biztos, hogy be tudom fejezni. Ez még a jövő. De máshoz is értek ám...;)


És menni fog végig az érettségiig a matek/fizika/kémia anyag, vagy másfelől az idegen nyelvek/magyar/történelem?
Érdekes ez a kérdésed a tantárgyakról. Nem látom semmi okát, miért ne menne minden tantárgy az érettségiig, vagy akár még tovább. Az ember bármit meg tud tanulni, amit már megértett, és ez minden mentálisan egészséges emberre igaz.

A közgondolkozással ellentétben, ahhoz, hogy valaki eljusson a megértésig, egyáltalán nem szükséges tanári jelenlét, csupán bőséges információ arról az adott tárgyról. Ha mégis valaki tanárhoz ragaszkodik, akkor ma már tömegével lehet fellelni olyan videó-anyagokat, és oktató dvd-ket a neten, amik törit, magyart, kémiát, fizikát magyaráznak. Így, ha úgy szeretnénk, akár teljesen nélkülözhető a tanári jelenlét.

Egy otthonoktatott ugyanúgy képes tanulni, mint ahogyan egy iskolás képes erre. Bár gyakran hisszük, hogy a tanulás a tanáron múlik, s mivel az otthonoktató szülő nem feltétlenül rendelkezik papírral arról, hogy ő képes tanítani, a szkeptikusok számára ettől igazán kétségessé válik a végkifejlet. Ez a gondolkozás viszont tanár-függő gondolkozás, amely kihagyja a tanulót a képből.

A tanulás fő faktora nem a tanár. Hány meg hány dolgot sajátítottunk el felnőtt fejjel tanár nélkül! Elsősorban nem rajta, hanem a tanulón múlik a tanulás, hiszen ezt a tevékenységet ő végzi, nem a tanár. Ha a tanulónak van értelme és motivált, akkor képes arra, hogy megtanuljon dolgokat- akár otthonoktatott, akár iskolába járó tanulóról van szó. Van egy mondás: "Nincsen tanár diák nélkül." Na, ez fordítva már nem igaz! :)


Bár a közgondolkozásnak engedve teljesen megadtuk magunkat annak a gondolatnak is, hogy az életünk fontos dolgaiban, így gyerekünk oktatásában is mások a kompetensek, nem mi magunk, én mégsem hiszem, hogy ez így lenne.

A gyerekeinkben mi, szülők vagyunk a legkompetensebbek- nem a védőnő, nem az óvónő, nem a tanító, nem a tanár, nem más szakemberek. Senki sem ismeri úgy a gyerekeinket, mint amennyire mi ismerhetjük őket, ha időt szánunk a megismerésükre. Senki sem képes ennek az ismeretnek a birtokában úgy motiválni őket, mint mi- mert a mi szeretetünkből élnek napról napra, és ez a szeretetkapcsolat hatalmas erőforrás, ami az otthonoktatást egyedülállóan sikeressé teheti.


Engedsz majd választást a gyerekeidnek, ha nagyobbak lesznek, hogy akarnak-e iskolába járni?
Úgy gondolom, hogy minden szülő a meggyőződésének megfelelő oktatásban részesíti a gyerekét. Mindenki, aki iskolába akarja adni, megteszi, és soha semelyik szülő nem kérdezi meg a gyerekét, hogy iskola helyett nem szeretne-e inkább otthonoktatott lenni. Miért kellene tehát egy otthonoktató családtól elvárni, hogy megadja a választás lehetőségét a gyerekének egy olyan kérdésben, amiben a szülőknek van egy komoly meggyőződésük- hiszen mások sem hagynak sanszot a gyereküknek dönteni, hanem egyszerűen iskolába küldik.

Ha belegondolok, alapvetően ellenkezik az anyai ösztöneimmel az, hogy iskolába küldjem a gyerekeinket: hiszen nem tartjuk ideális helynek sem oktatás, sem nevelés, sem más szempontból, s ezért ösztönösen meg szeretnénk ettől óvni őket. Szerintem kevés olyan szülő van, aki szabad választást engedne a gyerekének egy olyan kérdésben, amiben tudja, hogy az egyik opció alkalmas arra, hogy kárt tegyen őbenne.

Őszinte leszek: nem tudom elképzelni, hogy a fiaink annyit profitálhatnának a suliból, hogy akármikor is érdemes lenne beengednem őket oda.

Bár sokan ebbe nem gondolnak bele, de egy gyerek számára az otthonoktatás valójában nem beszűkíti, hanem kitágítja a tanulási teret, és ezzel együtt a tapasztalatszerzési lehetőséget. Az, hogy sok szabad órája van magát megismerni, és a saját érdeklődését kielégíteni, az, hogy nincsen a tananyagra limitálva az, amit megtanulhat, s a maga tempójában, másokkal nem összemérve a legjobbat hozhatja ki magából, felbecsülhetetlen értékű ütőkártyát képvisel a másik oldallal szemben. Egy otthonoktatott gyereknek az egész világ a tanterme- nem hiszem, hogy ennek a megkóstolása után beéri majd ennél kevesebbel...


De kísérleti jelleggel elképzelhetőnek tartom az iskola kipróbálását- mondjuk, ha igényük támadna erre... :)

Van egy levél, amit régebben közzétettem már itt: egy középsulis otthonoktatott fiú tollából származik, aki éppen az előbb említett célból ment el suliba. Igénye támadt lecsekkolni, mi folyik ott- hogy valóban olyan-e az iskolai oktatás, és az intézményi gyerekközösség, amilyennek hallotta. Ő nagyon értelmesen megfogalmazza, hogy miként látja az iskolát egy otthonoktatott.

Végül én is megkérdezném: te engedsz majd választást a gyerekednek, ha nagyobb lesz, hogy otthonoktatott lehessen? :)



2010. október 3., vasárnap

Otthonoktatás 101 ... van még kérdésed?




"Szia! Most találkoztam a blogoddal, nagyjából az otthon oktatással is. Annyi kérdésem lenne, kezdve az alapoktól..."

Ezt a hozzászólást kaptam tegnap Kispiskótától, majd ezután jó pár kérdése következett- olyanfajták, amiket szinte mindenki megfogalmaz, aki körül nem hemzsegnek az otthonoktató családok...:) Nagyon örültem a kérdéseknek, mert el kellett gondolkoznom, és számot vetnem magammal, mielőtt válaszolok. És miközben a választ fogalmaztam, eszembe jutott, hogy nagyon rég volt már, amikor utoljára otthonoktatásról blogoltam.

Talán vagytok jó páran, akik akkor még nem is voltatok a blog olvasói, amikor otthonoktató utunk tavaly tavasszal, az ovis felmentés körüli hercehurcával elindult. Akkoriban sokat gondolkoztam az otthonoktatásról: már tudtuk, hogy ez a mi utunk, de még meg kellett magamat találni ebben a döntésben. Még meg kellett találni a fő motivációt. Mert annyi mindenért lehettem volna otthonoktató: de mi az, ami tényleg annyira számít nekünk? Mi az, ami megéri, hogy fölvállaljuk ezt a döntést?

Akkoriban az ismerősök kedvesen érdeklődve, vagy fejcsóválva értetlenkedtek, míg mások egyenesen az arcunkba aggályoskodtak, vagy ledorongoltak... s ezeket a helyzeteket a blogon gondoltam tovább. De talán erre már sokan nem emlékeztek. Ezért is gondoltam, hogy felfrissítem otthonoktató credo-nkat...na jó, azért nem lesz ez ennyire monumentális ám...:)

Szóval Kispiskóta kérdései mentén amolyan informáló interjú kerekült, s alább ezt találjátok.


Jól értem, a férjed dolgozik és eltart ötötöket, te meg otthon vagy?
Igen, a férjem dolgozik, és eltart. Én itthon vagyok, és néha besegítek a munkájába (ő itthonról dolgozik).

Ez így volt eltervezve?
Igen, terveztük, de nem a gyerekek születésétől. Akkor nem gondolkoztunk ilyesmiken.:) Amikor a legnagyobbunk 5éves lett, akkor már komolyan gondolkoztunk az otthonoktatásban, de csak Doda 6 éves korára dőlt el megrengethetetlenül, hogy ez a mi utunk. Így a fiam csak pár hónapig járt nagycsoportba, utána már nem. (Az ovis felmentetés egy hosszabb történet, de ha érdekel, megkeresem, hol írtam erről.)

Meg tudtok élni?
A megélés elég tág fogalom. (Attól is függ, hogy igények vagy szükségek szerint értelmezzük-e.) Otthonoktatóként nem kell tornacuccra, iskolatáskára, osztálypénzre, osztálykirándulásokra költenünk. Nem szükséges gyerekeinket a korosztály számára menőnek tartott ruhákba öltöztetni, s az osztályban éppen divatos játékok kikönyörgése sincsen napirenden. Persze ez utóbbi nem is jellemző mindenkire, de azért az iskolás gyerkőcöt nevelők többsége előbb-utóbb szembesül ezekkel az anyagi terhet is magában hordozó helyzetekkel.

Az otthonoktatásnak is vannak költségei: családi kirándulásokra megyünk, és időről időre mindegyik gyerekünk intellektusának megfelelő könyvet kell vásárolni. Az oktatóanyagok, cd-k, dvd-k, lexikonok, ismeretterjesztő irodalom, s egyéb segédeszközök is költséget képviselnek. De ezen költségek majd mindegyike nélkülözhető, illetve maximálisan családhoz szabott, és igen rugalmasan kezelendő. Kis kreativitással, vagy a szükség nagy úr alapon a könyvár és az internet segítségével minimál dizájnon is megoldható minden. Persze nem muszáj minimál dizájnon megoldani.

Azt kell mondjam, hogy otthonoktatás ide vagy oda, mint mindenki más, mi is igyekszünk jól beosztani, amink van, több-kevesebb sikerrel. Isten gondviselése viszont, amelyet napról napra tapasztalunk, még soha nem mondott csődöt.

Hogy jut időd a háztartásra? Magadra?
Háztartás, én-idő: azt hiszem, hogy minden jó időbeosztás kérdése. Nem mondom, hogy 4 gyerkőc mellett, otthonoktatva nem kell lavírozni, és megtervezni, hogy mindenre jusson időm, amire szeretném, s azt sem mondom, hogy mindig jól be tudom osztani a tevékenységeket. De tény, hogy az időt itthon sokkal rugalmasabban meg lehet tervezni, mintha 3/4 8-ra suliba, vagy oviba kellene vinni a csemetéket, én meg dolgozni járnék.

Számomra éppen ez az egyik nagy kihívás az otthonoktatásban: hogy az időm szabadon felhasználható, így ha nem vagyok elég tudatos, az könnyen elfolyik a kezemből, mint a homok...

Az otthonoktatás viszont messze nem emészt föl annyi időt, mintha iskolás gyerekemnek segítenék leckét csinálni, vagy kikérdezném. Itthon nincsen a szó klasszikus értelmében vett házi feladat, s a tananyagban egyetlen gyerek haladási ütemét kell figyelembe venni, nem egy osztályét.


(Ezt azért írtam, mert ha egy osztály haladására kalibrálják az éves tananyag mennyiségét, akkor otthon az iskolában kalkulált óraszám töredékét ráfordítva lehet ugyanazt a követelményt teljesíteni. Vagyis lehet sokkal nyugisabb tempóban, kevesebb ráfordítással is ugyanott tartani.)

Szerintem a dolgozó anyáknak is, meg az otthonoktató anyáknak is időről időre szembe kell nézniük bizonyos, az élethelyzetükből adódó nehézségekkel. És azt kell megoldaniuk, amiben benne vannak. Úgy hiszem, hogy egyikünk sem azért választotta azt, amit választott, mert az könnyebb, mint a másik út. Hanem, mert valami fontos neki benne, s amellett kitart.

Becsatlakoznak majd valamikor a gyerkőcök a hivatalos iskolába?
Egyelőre úgy gondoljuk, hogy nem szeretnénk őket a mostaninál jobban beengedni az oktatási rendszerbe. Végül is ha nagyon úgy van, még az egyetemet is el lehet végezni egyéni tanrenddel...:)

Mi a helyzet azokkal a tárgyakkal, amikhez nem értesz? (én például még elsős szinten sem tudok szolmizálni).

Amely tantárgyakhoz nem értek, ahhoz a férjem ért. Vagy mások, akikhez tudunk fordulni. (Eddig nem volt rá szükség, de még lehet.)

Van, amit együtt tanulok a gyerkőccel, vagyis nekem is meg kell tanulnom, ahhoz, hogy segíthessem a megértésben. De szerintem ez csak az első években szükséges. Egy ismerős, rokon, vagy az internet segíthet, ha elakadunk. Vannak ingyenes anyagok, meg nem túl drága, de nagyon jó magyar nyelvű oktatószoftverek, tantárgyak -többek között a szolmizálás, és az ének-zene tanulásához is.

Az internet nem csak a gyerekek tanulásában segíthet, de nagyon alkalmas arra is, hogy a szülő bizonyos témákból rövid idő alatt kiművelje magát. Minden szülő érdekelt abban, hogy többet tudjon meg a gyerekét érintő dolgokról, s otthonoktatva ebbe a tanulással kapcsolatos ismeretek is beletartoznak, mivel ez is ugyanúgy az életünk természetes része, mint minden más.

De ha ismereteket gyűjtünk is, nem azért tesszük, mert úgy hisszük, pedagógiai végzettség nélkül nem fogunk boldogulni. Nem kell pedagógussá válnunk, sőt, szerintem bizonyos esetekben inkább hátrány, mint előny az otthonoktatásban a tanítói vagy tanári hozzáállás. Mert a hagyományos iskolai tanórák osztálynyi létszám előtti frontális oktatásának majdnem semmi köze az otthonoktatáshoz. Az otthoni tanulás nagyon más, mint a tantermi, ezért a megoldások is nagyon mások- az iskolai modellek alig vagy egyáltalán nem használhatók. Akinek hivatása az oktatás, az nehezen tud ettől elvonatkoztatni, és mindenáron oktatni akar majd otthon is: irányítani, beszabályozni, kézben tartani, nem pedig segítve a háttérben maradni.

A diploma könnyen elhiteti velünk, hogy képesek vagyunk tanítani, így talán nehezebb azzal az alázattal nekiállni, hogy hatalmas felelősség nyugszik a vállunkon: könnyebb úgy éreznünk, hogy a papír eleve kompetenssé tesz az otthoni oktatásra is. Az igazság azonban az, hogy magunktól egyikünk sem képes istenfélelemben felnevelni, sem rászabott módon otthonoktatni minden egyes gyermekét- ehhez Isten adja az erőt is, meg a bölcsességet is.

Nekünk azért fontos bizonyos ismeretek megszerzése, hogy a lehető leghatékonyabb megoldásokat megtaláljuk- hogy megtanuljuk, amit tudnunk kell, és aztán alkalmazzuk, amit szükséges, és annál nem többet.

Számomra az otthonoktatás nem azt jelenti, hogy otthon kiállok a tábla elé, mint egy tanár, és tantárgyanként órarendszerűen leoktatom az anyagot. Ez egy nagycsaládban abszolút nem is kivitelezhető, s ha meg is lehetne pl. 1 gyerek mellett oldani, akkor is hatalmas időpazarlás lenne. Az otthonoktatás csak a nevében otthoni oktatás: elsősorban nem a szülő oktat otthon, hanem a gyerek tanul otthon.:) Így nekem nem is szükséges mindent tudnom- elég, ha tudom, hogy hol lehet utánanézni.

Az otthonoktatás úgy működik, hogy a gyerek tanul, te meg figyelemmel kíséred. Az igaz, hogy az írni, olvasni, meg számolni tanulásnál még teljes felügyeletet, és útmutatást igényelnek a gyerkőcök, és ezért ez egy intenzív, jelenlétet igénylő időszak a szülő számára. A későbbiekben viszont a tanulás leginkább a gyerekek feladata lesz. Emellett persze a szülő továbbra is bármikor elérhető egy-egy kérdés erejéig, csak esetleg az asztal másik végében ülő kistesóval foglalkozik éppen.


Ugyanez van az iskolában is: a legtöbben a sok tanóra ellenére ugyanúgy otthon tanulják meg, amit a suliban 'oktatnak', nem pedig a suliban- a mieink is otthon tanulnak, mint az iskolások, csak ők a sok iskolában eltöltött óra idejét használják ki másra.:)

Azt tapasztaltam, hogy a következő lépés, a következő jófajta oktatási forrás, dvd, anyag, sőt, még csüggedés idején a bátorítás, vagy akár egy tanulási élethelyzet újfajta megközelítése is az úton el volt készítve számunkra eddig mindig: amikor belebotlottam nehézségbe, imádkoztam, és Isten megadta a választ. Volt, amikor a megoldás előbb jött, mint a probléma, s amikor jött a probléma, megértettem, hogy miért kellett azt a dolgot megvenni, vagy miért jött az a gondolat. Akkor nem értettem, amikor jött, csak később, amikor szükség volt rá.

Kívülállóként talán nehezen megérthető, hogy miért vág valaki bele ilyesmibe, mint az otthonoktatás. Nehezen érthető, mert mások legtöbbször csak minket, otthonoktató családokat látnak a saját egyéni korlátainkkal- és nem látják a képben a mindenható Istent. Mi, akik benne vagyunk ebben a nagy utazásban, amit otthonoktatásnak neveznek, napról napra tapasztaljuk, hogy Isten jó, és hogy nem egyedül csináljuk ezt az egészet, hanem Ővele. Bárcsak folyamatosan be tudnánk mutatni, hogy mit végez bennünk!

Isten hűséges hozzánk, és felemel, ha elbukunk. Ő minden földi és mennyei bölcsességgel teljes, s bármikor 'zavarhatjuk', ha bölcsességre van szükségünk. S bár ezt gyakran tesszük is, Ő sosem utasít el.


Milyen okokból döntöttél az otthonoktatás mellett? A tananyag, a többi gyerek, vagy vallási okok miatt?
Nem tudnék egy mondattal felelni arra a kérdésre, hogy milyen okból döntöttem az otthonoktatás mellett. Ez egyébként változott is, mélyült is, és komolyabb meggyőződéssé is vált, mint amilyen volt, amióta gyakorlatban is csináljuk. Már akkor is erős meggyőződésem, bizonyosságom volt arról, hogy ez a mi utunk, amikor ténylegesen még nem kezdtünk bele, de a döntést talán az hitelesíti, hogy valóban bele is vágtunk.

Írtam erről már sokat itt a blogon, de hirtelen nem tudok most belinkelni olyat, ami csak erről szól. Azért megpróbálom röviden összefoglalni, hogy
most mit érzek fontosnak, hogy most mi alapján vagyunk itthon.

1. Hit. Isten ránk, szülőkre bízta a gyerekeinket. A mi feladatunk istenfélelemben felnevelni őket. Ezt csak otthonoktatva tudjuk megvalósítani, mert csak így tudunk velük annyi időt eltölteni, amennyi ahhoz szükséges, hogy mély kapcsolatot tarthassunk fönn mindegyikükkel, s hogy így őket megismerve, és folyamatosan velük változva képesek legyünk hatni rájuk, nevelni őket.

2. Szocializáció. Azért vagyunk itthon, mert meg vagyunk győződve arról, hogy egy kisgyerek felnőtt közösségben tud csak megfelelően szocializálódni. Nem értünk egyet azzal, hogy az iskola az ideális szocializációs közeg, hiszen ott szocializálatlan gyerekek deszocializálják egymást, nem pedig fordítva.

3. Család. Szeretünk együtt lenni. Szeretünk együtt tanulni, fejlődni, élni. Szeretjük látni, ahogyan a tesók részt vesznek egymás életében, s ez nem osztódik meg azzal, hogy korosztályok szerint szétszakítják őket. Mi, szülők, nem szeretnénk lemaradni a gyerekeink életéről, hanem szeretnénk a részesei lenni annak, a lehető legteljesebben.


A továbbiakban a bejegyzés címében szereplő kérdés neked szól. Ha van valami, ami érdekel az otthonoktatással kapcsolatban, de eddig nem kérdezted meg, vagy csak hozzáfűznél valami számodra fontosat, akkor most itt a lehetőség. Ha tudok, válaszolok, ha nem tudok, majd megteszi valamelyik nálam bölcsebb olvasó. Szóval, van kérdésed?

Szívesen olvastátok