Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. április 29., csütörtök

A szülés Ura



Szülés. Én ezt így látom. Vannak külső és belső körülmények, amik eleve befolyásolják egy szülés kimenetelét. Ha biztonságban érzed magad, ha el tudod engedni magad, ha biológiailag minden oké veled meg a gyerkőccel is, ha a doki nem interferál a testedben zajló folyamatokkal, akkor természetszerűen minden simán fog menni és szépen fog megszületni az a gyerkőc. Ha nem érzed magad biztonságban ott, ahol vajúdsz, ha nem bízol az emberekben, akik körülvesznek, ha fenyegetve, megalázva, megzavarva, leuralva érzed magad, ill. ha belül békétlenség vagy félelem van benned, akkor természetszerűen nagyon rossz élményként fog beleégni a tudatodba a gyereked születése.


Tehát természeti szinten el kell fogadnunk, hogy vannak szép és vannak rossz szülésélmények. És ez mind azoktól a tényezőktől függ, amik habár látszólag csupán a szülés hátterét adják, de amik szükségszerűen determinálják a szülést magát egyik vagy másik végkifejletre. Tehát ha minden oké benned és kívül is, akkor nem meglepő, ha szép lesz a szülésed, mert számítani lehet erre. Ha gáz van benned és/vagy kívül, akkor nem meglepő, ha nem lesz szép a szülésed emléke, mert számítani lehet erre. Azért írom így hogy emléke, mert a valós szülés gyakran nem ugyanaz, mint amit a szülő nő átél. De amit átél, számára az a legvalóságosabb valóság- sokkal inkább, mint amit mások kívülről látnak.


Ezért nagyon káros egy traumatikusan megélt szülés után lekicsinyelni az asszony fájdalmát és elvitatni a dolog jelentőségét, arra hivatkozván, hogy más is átélt már hasonlót, és hamar túltette magát, ill. hogy maga az út, ahogyan a kisbaba megérkezett, nem számít, csak az a lényeg, hogy most már itt van, egészségesen. Ez egyáltalán nem igaz. Ez éppen olyan, mintha valakit megerőszakolnak, és valaki más úgy reagál, hogy lépjél túl és örülj, hogy nem lettél terhes... Valahol olvastam, hogy azok, a traumatikus szülésen átesett asszonyok hasonló tüneteket mutatnak lélektanilag, mint azok, akiket megerőszakoltak. Elgondolkodtató...


Szóval egyáltalán nem mindegy maga az élmény. Mert a szép szülés és a rossz élmény is elkísér, és csendesen meghatározza az életünket és a nőiségünket évekre vagy évtizedekre. Most lehet, hogy ez nagyon megkérdőjelezhető állításnak tűnik, de gondolj csak azokra a gyermekekre, akiket Isten szeretne egy családban tenni, de akik sohasem fognak megszületni egy következő trauma miatti védekezésből. Néha nem a gyerek ellen védekeznek, hanem a rossz élmény, a kiszolgáltatottság, az újabb trauma ellen...

Vagy gondolj arra, hogy hány másik asszonyt fog ez az asszony a saját fel nem dolgozott szülésével riogatni, és hányszor fogja lekicsinyelni a szülés, az anyaság, a női mivolt szépségét amiatt az elemi trauma miatt, ami őt belülről szinte megcsonkította...

Lehet, hogy a sokgyerekesek sem azért vállalnak sok gyereket, mert ők minden szülésüket szupernek élték meg, hanem mert a hitük, vagy a következő gyerek utáni vágyuk rákényszerítette őket, hogy foglalkozzanak a traumáikkal, hogy vigyék oda Istenhez és tegyék le. Talán ők időt adtak maguknak, hogy feldolgozzák, amit átéltek. Rászánták magukat, hogy utánajárnak, és megértik, hogy mi miért történt a szülésüknél úgy, ahogy. Rajta voltak az ügyön, hogy megértsék a saját érzéseiket. Nem eltemették az élményt bejegelve, de mélyre nyomva a fájdalmat, hanem addig dolgoztak, míg a fájdalom enyhült vagy el is tűnt. Talán csak ennyi a titok, semmi több. Talán.

Ezeken kívül persze van még egy tényező, ami sokkal fontosabb, mint az első kettő (mint a külső és a belső körülmény): ott van az egész fölött Isten. A biológia, az ember, a lelki háttér és a természetszerűség fölött. És Ő adott esetben ezen körülmények ellenére cselekszik, azért, hogy valamit tanítson.


Van, amikor a baljós körülmények ellenére a logikus végkifejlettől csodálatos módon megment és egy szép szülésélménnyel ajándékoz meg. Ezt azért teszi, mert szeret, és mert tudja, hogy ha most nem őrizne meg, abban nem lennél képes meglátni az Ő kezét. Talán nem ez a legmegfelelőbb eszköz, amivel magához tud téged vonni, talán még nem vagy elég érett egy ilyen lecke megértéséhez, talán romboló folyamatokat indítana el egy ilyen trauma, amivel nem tudnál megbirkózni. Azért ad szebbet a várhatnál, mert szeret és mert tudja, hogy számodra ez így lesz most a legjobb.

Viszont olyan is van, amikor a pozitívnak látszó körülmények és minden előzetes imádkozás ellenére egy nagyon traumatikus szülést enged meg Isten. Hogy miért? Én azt hiszem, úgy látom, hogy jellemformálás a végső motivációja Istennek. Amikor várunk valami pozitívat, mert minden arra utal, hogy jó lesz minden, akkor lehet, hogy az Úrnak meg kell mutatnia, hogy Ő az Úr a szülésünk fölött, ami azt jelenti, hogy joga van megpróbálni a szeretetünket. Azt a szeretet, ahogyan úgy hisszük, hogy Őt szeretjük. Vagy mégsem?

Amikor nem azt kapom, amit várok, amire számítok, nem azt, amit 'imában elkértem', akkor derül ki az igazi motivációm, s Isten lerántja a leplet a szívemről. Ha Isten nem úgy cselekszik, ahogy szerintem nekem jó, akkor konfliktusba kerül az én akaratom az Övével. Akkor most ki az Úr háznál: én vagy Ő?


Ha csak addig tudom teli torokból áldani Őt, ameddig minden imámat meghallgatja, és minden szülésem könnyű és gyors és minden a kívánságaim szerint alakul az életemben és minden lelki élményem a magasba repít, akkor nem az Istent, hanem a saját kívánságaimat szolgálom, és a testem az uram, nem Isten. Ha a nehézségekben nem tudom könnyek között is áldani Őt, ha az első nem-várt isteni formálásra felháborodom és a szívemben megbotránkozom az én Istenemben, akkor ki is az én istenem? Nem lehet kétfelé sántikálni, bár mindig bepróbálozunk... Ha Isten az Urad, akkor fogadd el, hogy azt tesz veled, ami Neki jólesik. És ne zúgolódj, hogy nem az van, amit te akarsz, mert amíg Istent szolgálod, addig mindig az lesz, amit Ő akar. (Ha ebben élsz.)

De persze ott a másik oldal is: Isten a szeretet, ami azt jelenti, hogy Ő végtelenül nagyon-nagyon szeret téged. Annyira, hogy amíg itt a földön élünk, nem igazán tudjuk sem felfogni, sem teljesen megérezni az Ő szeretetének egész dimenzióját. Ez a hatalmas szeretet a mozgatórugója minden veled kapcsolatos cselekedetének.

Amikor tudatosan hagy téged megtanulni valamit a szellemi világ működéséből azáltal, hogy engedi megtapasztalnod az elemi fájdalmat és a nehézségeket, amikbe azért kerülsz, mert nem azt tetted, ami helyes lett volna- az az Ő szeretete.

Amikor utánad nyúl, és te elfordulsz tőle, amikor sok mindent Őelé teszel az életedben, amikor az életed a legkevésbé sem Róla szól, hanem minden másról, ami téged előbbre visz a magad sikerének és vélt boldogulásának az útján, s ennek ellenére nem pusztít el, mert nem imádod Őt, hanem vár rád, megalázva magát, mint Isten, vár rád, az emberre- az az Ő szeretete.

Amikor nem számítasz rá, és már azt hiszed, széthullik az életed, és minden reménytelen, s a csendes hangja a semmiből egyszer csak nagyon közel hozzád szólal meg és vigasztal és új reménnyel tölt el- az az Ő szeretete.


Amikor megfedd, mert tudja, hogy később meg fogod érteni, hogy miért teszi, és ezzel vissza tud vinni arra az útra, amiről letévedt a lábad- az az Ő szeretete.

Szeresd az Istent szíved minden szeretetével. Isten felé a szeretetet engedelmességnek betűzik, és alázatnak. Ha megteszed, amit Igéje mond és amire a Szentszellem indít, akkor szereted Őt igazán. Ha Őt helyezed magad elé, és Őt dicsőíted az életeddel és a száddal nyíltan, akkor szereted Őt igazán.

6 megjegyzés:

  1. Nekem a második szülésem kicsit traumatikusabb volt az elsőnél. Engem is mély alázatra indított ez a helyzet. Egyrészt hálát adtam a kegyelemért, a megtartásért, hogy épségben vagyunk, másrészt tudtam, hogy ez nem az én érdemem, csoda történt. Szóval találó a cím, tényleg Isten az Úr minden helyzetben! B-né Évi

    VálaszTörlés
  2. Igen, ez így van- alázatra indít a trauma, ha istenfélelemmel tudod végigélni. Köszi, amit írtál, Évi

    VálaszTörlés
  3. Érdekes, mert én mindhárom szülésemnél úgy indultam neki, hogy Isten az ura mindennek, mégis egészen máshogy éltem meg őket. Úgy látom, nálam nagyon sok múlott az én hozzáállásomon, lelkiállapotomon és hogy hogyan kezelem a félelmeimet. Amikor megküzdöttem velük, akkor volt a legjobb szülésem.
    A legutolsó, leginkább traumatikus szülésre meg most úgy gondolok, hogy Isten tud jót kihozni ebből is. Sokmindent pont ilyen átéléseken keresztül tanulunk, vagy értünk meg. Még ha akkor, ott eléggé érthetetlen hogy miért??

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Igen git.

    Viszont az is lehet, hogy egyszerűen a külső és belső körülmények nem voltak meg maradéktalanul az utolsó szülésednél- ezt érdemes megvizsgálni, mert lehet, hogy ezen múlott. És emellett Isten a legjobbat hozza ki belőle, de lehet, hogy ez volt a kihozható legjobb. Bár én inkább úgy érzem, hogy Isten tovább akart lendíteni, valamit meg akart tanítani neked ezzel. Ez nehéz dolog.

    Amit írtál, hogy mindnél úgy indultál neki, hogy Isten a szülés Ura. Ez nem mindig egyszerű, mert néha nem látjuk át a lehetőségeinket a szülés körüli dolgokkal kapcsolatban és nem döntünk olyan dolgokban, amiben pedig lehetne és kellene is állást foglalnunk.

    Úgy gondoljuk, hogy Isten mindent el fog helyettünk rendezni, s hogy a külső körülmények úgysem rajtunk múlnak, s a belső körülményeken meg igyekszünk, de talán nem eléggé.

    Talán nem vesszük eszünkbe, hogy Isten mindenható Úr, aki bármikor adhatna csodaszép szülést, de Ő nem mindig cselekszik a körülmények ellenére, hiszen a körülményeink egy részét azért adja, hogy azokon Ővele túllépve megváltoztassuk azokat, s hogy ennek a sikere valóban a miénk legyen, úgy hogy Neki adjuk a dicsőséget azért, mert elvezetett ide, és mert végig Ő hordozott és erősített.

    A magam, és kizárólag a magam esetére vonatkoztatva nagyon igaznak találom, hogy bizony gyakran kevés a jóhiszemű vakhit abban, hogy minden jól fog alakulni azért, mert Istenben bízunk. Ha valóban Istenben bíztam volna, akkor utólag nem omlanék össze, hogy nem azt adta, amit vártam. Ha valóban Istenben bíztam volna, akkor kizárólag Neki adnék hálát, Őt reklámoznám, nem a dokit, a szülésznőt.

    Néha Isten megmutatja, hogy amit nekem kell megtenni, azt senki sem fogja megtenni helyettem, az az én felelősségem, ha felvállalom, ha nem.

    És itt elsősorban a szülés külső tényezőire gondoltam: a doki, a szülésznők, a támogató környezet megválasztására. Meg a belsőre: hogy ismerjem meg magam, és tudjam, hogy nekem ez meg ez kell a vajúdás zavartalanságához, s hogy ezek a dolgok hátráltatnak, s ha ez történik, az félelemmel tölt el, ami megakasztja a vajúdást, s hogy milyen beavatkozásokat nem szeretnék egyáltalán, akármi lesz is.

    Sokszor az embernek fogalma sincs arról, hogy egy-egy eljárás mit okoz benne fizikailag, s ezért bepánikol, amikor egy olyan helyzet adódik a szülés közben, amire pedig lenne fiziológiai magyarázat. És ha az ember ismerné a saját lelki reakcióit, s ismerné a saját teste reakcióit, akkor érezné idegen területen magát, s nem ijedne meg.

    Az is kell, hogy valaki ellássa az érdekképviseletemet szülés alatt, mert akkor úgysincsen abban az állapotban az ember, hogy ezt maga tegye meg. S hiába gondolok ki akármit, ha nem tudom megvédeni és érvényesíteni az általam kigondoltakat. Nem könnyű ez.

    Nekem most ez a végső tanulság: néha csak annyit akar mondani az Úr, hogy vállald a tudatos döntés és az utánajárás felelősségét, mert az rád van bízva.

    VálaszTörlés
  6. NEM érezné idegen területen magát- ezt akartam írni.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok