Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. január 10., vasárnap

Otthonoktatás vagy korai fejlesztés?



Muszáj írnom erről, mert kikívánkozik. Viszonylag új jelenségnek tartom, legalábbis egy évvel ezelőtt, amikor mi fontolgattuk az otthonoktatást, még nem volt ilyesmi. Hogy miről is van szó? Kisgyerekek otthonoktatásáról. Jobban mondva 5 év alatti gyerekek napi szintű intenzív fejlesztéséről, az otthonoktatás jegyében. Vajon ez már tényleg otthonoktatásnak számít? Vagy korai fejlesztésnek? És egyáltalán: mikortól otthonoktatás az otthonoktatás? Mikor vagyunk igazi otthonoktatók: első osztályba lépéstől, szeptember elsején, amikor hivatalosan is magántanuló lesz a gyerekünk vagy valamilyen más időponttól? Lehet ezt egyáltalán valamihez kötni?

Talán nem is kellene ezen filozófálgatnom. Nem mindegy, hogy ki minek hívja magát? Egyrészt igen, másrészt nem. Mindegy, mert engem nem érint semmilyen módon az, hogy más, tőlem távoli ember mit tesz. És nem mindegy, mert én is otthonoktató vagyok, és mert foglalkoztat a motiváció, ami emögött az egész mögött meghúzódik.

De először egy kis fogalomtisztázás. Korai fejlesztés alatt azt értem, amikor a babaévek alatt, vagy kicsivel utána a szülő direkt fejlesztési szándékkal tölt időt naponta a gyerekével. Ennek célja, hogy a lehető legjobban kiaknázza ennek a sajátos korai időszaknak a fogékonyságát.


Otthonoktatás alatt pedig azt értem, amikor a szülő maga gondoskodik iskolás korú gyerekének a tanulmányairól. Ezt azért teszi, hogy megóvja a gyermeket az intézményi kereteken belüli oktatás káros hatásaitól, illetve hogy szabadabb, kötetlenebb, a gyermek saját ritmusában zajló, így összességében hatékonyabb tanulást biztosítson számára.

Úgy hiszem, hogy mindkét csoport, a korai fejlesztők, és az otthonoktatók is másként tekintenek a gyermekre. Eltérő a hozzáállás, és ezért nem hiszem, hogy össze lehet hangolni a kettőt. Vagyis szerintem nem lehet valaki korai fejlesztő és otthonoktató is anélkül, hogy a két hozzáállás konfliktusba ne kerülne egymással.

Miért gondolom így?

A korai fejlesztő anya kiaknázni akar. Vagyis a spontánabb természetes fejlődéshez képest korábbi időpontban, és ahhoz képest talán többet is akar tanítani a gyerekének. Fejlődést szeretne, és a maximumot kihozni a kicsiből. Úgy hiszem, hogy emögött a hozzáállás mögött az anya szándéka van, hogy a gyereke boldogulását segítse. Ez egy helyénvaló szándék, de az eszköz, amit használ, nem alkalmas a cél elérésére. A korai fejlesztő anya ugyanis azért foglalkozik a gyerekével, mert úgy gondolja, hogy az minél több ismeretet sajátít el ebben a korai életkorban, annál jobban fog tudni ismereteket szerezni a későbbi életében. A kulcs tehát az, hogy ismeretekkel teljen meg a kicsi fej, és ez alkalmassá teszi majd a tanulásra a későbbi életében. Lehetséges, hogy így lesz, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre a csapda abban áll, hogy leginkább a tanulási képességektől reméljük az életminőség jobbá válását, pedig nem ez a legfontosabb dolog az életben.


Az otthonoktató anya az egyéni fejlődés híve. Tisztában van azzal, hogy minden gyereke egyedi és megismételhetetlen alkotás. Nem siet az ismeretátadásban, hanem arra bátorít, hogy minden gyerek a maga tempójában haladjon. Az ismereteket fontosnak tartja, de nem ez hozza lázba, hanem a jellem. Úgy hiszi, hogy a boldogulás útja az istenfélő jellem kialakítása, ami mind a társadalomban, mind a későbbi keresztény életükre nézve valós előnyökkel jár. (Természetesen hívő emberekről beszélek.)

Szerintem nem lehet, hogy valaki sok-sok időt, és energiát öljön a korai fejlesztésbe, és emellett úgy gondolja, hogy ez nem annyira fontos, mint a jellem. Ha a jellem a fontos, akkor annak nevelésére kell több időt, nagyobb energiát fordítani. Hiszen jellemet formálni a gyerekkel való kapcsolat kialakítása nélkül nem lehet. Meg kell nyerni a gyerekünk szívét, mint ahogyan egy szerelmes megnyeri, és megtartja a kedveséét. Ha megnyerted, akkor fog hallgatni rád, akkor lehet biblikus módon fegyelmezni őt, és akkor lesz kíváncsi a véleményedre 3 éves kora után is. Ez a békés együttélés alapja is. A szív megnyerését, pedig egyképpen betűzik: I-D-Ő. Sok-sok időt kell eltöltened a gyerekeddel, nem csupán a társaságában, hanem vele együtt. Nem úgy, hogy valamit akarsz tőle, nem fejlesztési céllal, hanem önmagáért: mert szereted őt, mert kíváncsi vagy rá és mert részt akarsz venni az életében.


Nem igaz az, hogy a minőségi idő a fontos. Minőségi idő nem jön létre csak azért, mert nagyon akarod, hogy most az legyen. A gyereked nem nyílik meg parancsszóra. Ha nem szánod rá az időt, hogy ott legyél az életében a jelentéktelennek tűnő eseményeknél, ha nem hallgatod meg, amikor számodra unalmas dolgokat ismétel napjában százszor, akkor nem fogja a legmélyebb örömeit, félelmeit, sérelmeit, kétségeit, és saját magát igazán megosztani veled. Akkor nem férkőzhetsz a bizalmába, csak felszínesen. És ez a csapda: amikor elbizakodottan azt hisszük, hogy már megnyertük a gyerekünk szívét, hogy már bizalmába fogadott, s nem dolgozunk tovább a vele való kapcsolatunkon, csak azért, mert hajlandó volt néhány dolgot megosztani magából.

Ha a gyerekednek nem fontos, hogy te hogyan vélekedsz az ő dolgairól, ha folyton lázad ellened, és ha nem te lennél az első, akihez fordulna nagy baj esetén, akkor mindegy, hogy hány apró részletet ismersz az életéből: még nem nyerted meg a bizalmát- vagy már elveszítetted azt. De vissza lehet szerezni, és fel lehet építeni újra, vagy most először a gyerekeddel való mély kapcsolatot, ha hajlandó vagy az árát megfizetni. A helyzet nem egyszerű. Ma nagyon sok dolog verseng gyermeked szívéért. Haverok, hobbi, tv, játékok, még a nagyszülők és mi, szülők is. Valójában csak egy személy vagy dolog nyerheti el a teljes bizalmát. Vagy mi, a szülei vagyunk azok, vagy mások- és ez leginkább rajtunk múlik.


Ha mennyiségileg hajlandóak vagyunk sok időt tölteni vele, figyelembe venni őt és beengedni az életünkbe, akkor elnyerhetjük a bizalmát, s így a vele töltött idő minőségivé válik. A gyermekeink valóban arra vágynak gyerekként, hogy nekünk adhassák a bizalmukat, csak aztán kinőnek belőle, mert érzik, hogy mi azt szeretnénk, hogy ebből nőjenek ki, és hogy váljanak le rólunk. Így másoknak adják a bizalmukat, és aztán mások fogják befolyásolni őket- olyanok, akiket nem feltétlenül az önzetlen jóindulat, és gyerekünk érdeke vezérel.

Nagyon rossz dolog az, hogy ma alig van szülő, aki a gyermeke legfőbb cinkosa, tanácsadója, bizalmasa lenne. Mert alig van olyan gyerek, aki a szülei szavára jobban adna, mint másokéra: kortárs barát, nagyszülő, vagy a saját szavára. Ez nem a gyerekek hibája, hanem a szülők elmulasztott lehetősége, amiért mind a kettőjük hátrányt fog szenvedni. Sokan normálisnak tartják ezt a jelenséget, mert nem látják ennek a jelentőségét.

Mivel ekkora a tét, ezért úgy látom, hogy a korai fejlesztők nem a megfelelő dologban fáradoznak. Jellem, jellem, jellem: ez az, amire az energiánk javát kellene fordítanunk, nem csak a maradékot! Ismereteket később is taníthatsz, de a gyermeked jelleme egyre kevésbé lesz formázható, ahogyan telnek a hónapok, és az évek. A látszólagos siker, amit a gyerek tudásszintjének ugrásszerű növekedése miatt érez az anya, elfedi a jellembeli hiányosságokat, és abban a hamis biztonságérzetben tartja őt, hogy mindent megadott, ami a gyermeke boldogulásához szükséges.


Úgy látom, hogy van egy téves felfogás azon szülők között, akik otthonoktatók szeretnének lenni. Azt gondolják, hogy az az elvárás feléjük, hogy kisgyermekeikkel változatosan és csoda-kreatívan foglalkozzanak, mert ha nem teszik ezt megfelelően, azzal elhanyagolják őket, és már most leszerepeltek, mint otthonoktatók. Vannak, akik magukat okolják, hogy nem képesek annyi mindent tenni a gyerekeikkel, és olyanok lenni, mint 'más szuperanyák'. Pedig ez nem így működik!

Ha otthonoktatásban gondolkozol, ne frusztráld magadat a korai fejlesztéssel. Legyél nyugodt, és éld az életedet a családodban, a ti ritmusotokban: ha Krisztusnak odaszánt hívő vagy, akkor Isten mindig meg fogja mutatni a következő lépést. Nézz az Úrra, ne másokra. Nem kell plusz tevékenységeken görcsölni, fölösleges. Ha mindenáron tenni szeretnél valamit, akkor erre fordítsd figyelmet:

1. Nevelj helyesen.
2. Tanuld meg a gyermekeidet. Mindegyiküket külön-külön. Tanuld meg, hogy milyen a vérmérsékletük, mi teszi vidámmá, kiegyensúlyozottá, vagy frusztrálttá őket. Tanuld meg őket, és tudatosítsd a tanultakat, hogy jól ismerd a gyenge és az erős tulajdonságaikat- erre a tudásra később építhetsz.
3. Nyerd meg a szívüket, hogy jó hatással lehess rájuk nagyobb korukban is.

Ezekhez egyedül Isten adhat bölcsességet. Ha belevágsz a fentiekbe, akkor rá fogsz jönni, hogy egyedül nem fog menni, csak az Úr segítségével. De ez nem baj, így jó: mindig Ő visz tovább, így utólag sem adhatjuk magunknak a dicsőséget...


Ha ezeket teszed, és ha tényleg a jellem fontos neked, akkor nem számít, hogy hány évesek a gyerekeid, mert te már a szívedben otthonoktató vagy. Ha viszont az otthonoktatásban is leginkább kihívást, ismeretanyagot, fejlesztést, és önmegvalósítást látsz, akkor inkább korai fejlesztő a gondolkodásmódod, mint otthonoktató, és ha így marad, akkor valószínűleg csalódni fogsz az otthonoktatásban, ha belevágsz.

Szóval, te mi vagy: otthonoktató vagy korai fejlesztő?



21 megjegyzés:

  1. En korai fejleszto vagyok, de meg inkabb tehetseggondozo es nem, mert `kiaknázni akar. Vagyis a spontánabb természetes fejlődéshez képest korábbi időpontban, és ahhoz képest talán többet is akar tanítani a gyerekének`, hanem mert EN tudom, hogy mi jo a gyerekemnek, mire kepes. Nem informaciorol van ilyenkor szo, hanem erzekenysegrol. Annak a nagyon alapos megfontolasarol, hogy mikor mennyi ablakot nyissunk a vilagra. A kisfiam 5 evesen kezdett zongorazni, mert EN igy dontottem, termeszetesen nem o akarta, nem is tudta, mit lehetne akarnia (tehetseges volt, felvettek). De nem azert, hogy MAJD jo legyen neki, es konnyebben boldoguljon az eletben, hanem mert MOST egy olyan elmeny, eszkoz, amitol MOST jobb neki. Es igenis a jelleme fejlodik, NAGYON. A zene es a benne levo fegyelem egyszeruen lenyugozi es szarnyakat ad neki. De nem gondolom, hogy a masik fiam is ezt az utat kell bejarja, neki meg kell talalni majd a sajatjat.
    Az en feladatom, nem az ismeretek atadasa, hanem hogy megtanitsam, hogyan fedezze fel maga a vilagot, megtanuljon kerdezni es racsodalkozni a vilagra es megtanuljon `dolgozni`.
    Azzal a korai fejlesztessel, ami ellen tiltakozol nem az a baj, hogy tul sok informaciot ont a gyerek fejebe, mert valojaban nem szamit, egy gyerek mindent kibir, meg azt is:-) hanem, hogy a gyerek azt tanulja meg, hogy etetik, nem pedig eszik. Egy ido utan nem fogja a mama a fejebe tolteni a tudast, akkor mar a sajat kerdeseit kellene megtalalnia, de erre nem tanitotta meg senki, arra, hogy ez munka es nem magatol ertetodo.
    Ha nincs jol foglalkoztatva egy gyerek, akkor szerintem igenis rosszat teszunk vele. En lattam a fiamon, hogy valami nincs renben vele, keresett, de nem talalt megfelelo eszkozt a sajat fejlodesehez. Ekkor nekem (mert en az ovitol nem ebben varok segitseget) kellett figyelnem es megoldasokat keresnem. Teny, hogy vannak gyerekek, akik `csak ugy elvannak`, es vannak akiknek a feje, szive, keze, laba ezerrel porog, nekik KELL tobbet is ajanlani, kulonben egy allando frusztraltsagban elnek.
    Es teny, hogy kivulrol annyi latszik, hogy sokkal fejlettebb a koranal, es tobbet tud, de ez csak a felszin. Ami mogotte van, az egy kiegyensulyozott, fantasztikusan erzekeny, meghatoan szeretnivalo, boldog gyerek.
    bocs kicsit hosszu lett, de ez nekem is egy fontos kerdes:-)

    VálaszTörlés
  2. Na ez jó kérdés, mert én korai fejlesztőként indultam :D mostanra elég sok minden lepergett rólam, de azért egy picit vitatkoznék veled, de csak egy picit. Magamból indulok ki. A lányomnak szüksége van arra, hogy nógassam, hogy ahogy te írod, a legtöbbet kihozzam belőle, de ez nem úgy jelent fejtágitást, hogy mindent megtanítok neki időnapelőtt, hanem ami egy picit érdekli, azon elrágódunk, és sokszor meg KELL csinálnia valamit, mert másképp nem megy. Lehet, hogy később majd másképp gondolom, most úg ylátom, hogy nálunk kell egy kis fejlesztés, főleg, hogy sok nyelvet szeretnék megtanitani nekik, persze lehet, hogy mások az Úr útjai, ezt el fogom fogadni, de most meg kell tennem a tőlem telhetőt. És sokszor élvezem, amit csinálunk.

    De egyre inkább azt látom, hogy nem szabad stresszelnem magam, mert ha semmi konkrétat nem tanitanék neki, de egész nap végeznénk a munkánkat, beszélgetnénk és imádkoznánk, akkor is szuper lenne, szóval próbálom a hangsúlyt erre fektetni, ebben igazad van.

    VálaszTörlés
  3. KÖSZI ESZTI!!!!
    Tökéletesen artikulált cikk.
    Amíg olvastam eszembe jutott egy nemrég látott film, a Vásott szülők. Abban kissé talán eltúlozva, de jól ábrázolják a korai fejlesztő szülőt. Szembe állítva azzal, akinek a gyermekei gyermekkora a fontos.
    Steve Martin játsza az apukát. (Csak nekem tűnik úgy, vagy S.M. tényleg sok Apa-szerepet játszik?)

    VálaszTörlés
  4. Kicsoda, jó volt, hogy írtál, köszönöm. Egyet tudok veled érteni: minden kisgyerek életében eljön az a pont, amikor foglalkozni kell vele, új perspektívát nyitni számára a megismerésben. És van, akinél ez előbb, van akinél később következik be, és aztán időről időre újból.

    A szülőnek nagyon sok lehetősége van, de nem mindegy, hogy a háttérből mentorál, és annyit segít, amennyi az adott gyerek igényei szempontjából fontos, vagy olyat álmodik bele, ami habár jó érzéssel tölti el a gyereket, hosszú távon mégiscsak egyre több fölösleges időt vesz el, és a családi életétől megfosztja. Lehet kimagasló tehetség valaki, de ha nem megfelelő a jelleme, akkor az mit sem ér. Nyilván ez a két dolog nem kizárásos alapon működik, de számomra ez a tehetséggondozás legkomolyabb dilemmája.

    Én azt hiszem, hogy egy különlegesen tehetséges gyerek anyukájaként is a családra szavaznék, hiszen a jelleme itt tud a leginkább formálódni, nem akkor, ha híres lesz és beutazza a világot. Ez valószínűleg azt jelentené, hogy nem biztos, hogy kiaknáznám a tehetségét 100%-ig. Vagy legalábbis nem úgy, hogy az a családból kiragadja a gyereket.

    Bár ez a poszt nem a tehetséges gyerekekről szólt, hanem átlagos képességekkel rendelkező gyerekek idő előtti fölösleges fejlesztéséről, azért én egy tehetséges gyereket is az örökkévalóság perspektívájában szemlélendő ajándéknak tekintek, akivel el kell számolnom Isten előtt. Biztosan megtalálnánk a lehetőséget, hogy gyerkőc ne legyen frusztrált, és kamatoztatni is tudja a képességeit, de számomra nem a tehetség a boldogulás kulcsa, hanem az istenfélelem, és eszerint döntenénk a fejlesztési lehetőségekről.

    Azt hiszem, ez egy nehéz kérdés, és ha aktualitása lenne, biztos sokat agyalnék azon, hogyan lehet bölcsen megoldani a dolgokat.

    VálaszTörlés
  5. Igen, nagyon bonyolult a kérdés. És pontosan azért, mert egy tehetséges gyermek nem várja ki az átlagos korúak idejét.
    Korai fejlesztés eredményének tűnhet, ha valaki ismer sok számot, vagy kezd olvasni négyévesen - pedig lehet, hogy a gyerek kérdezgetett, és ragadt rá az ismeret. Nem hiszem, hogy ártana egy gyereknek, ha kielégítik a kíváncsiságát akár 3-4 éves korban is, annak ellenére, hogy ezt csak 6 évesen szokták csinálni más gyerekek.

    A zeneoktatásról, vagy más művészeti oktatásról is a szülő kell hogy megbizonyosodjon, hogy jó-e a gyerekének, ha napi rendszerességgel kell gyakorolnia magát, elvégezni a házi feladatait, a feladott darabot kell kigyakorolni, nem pedig a kedvenc Kaláka számait püfölni a játékain :)

    Azt hiszem, Vekerdy is azért hadakozik úton-útfélen az öncélú fejlesztés ellen, mert sok szülőnek a gyerekkel eltöltött idejét csak ez tölti ki. Emlékszem egyik tanácsára egy apuka felé, aki a hároméves kislányával naponta feladatlapozott, hogy valószínűleg azért néz ki úgy, hogy a kislány szereti nagyon a feladatlapokat, mert ez az a tevékenység, amit az APUKÁJÁVAL csinálhat. Azt az egyszerű tanácsot adta neki, hogy labdázgasson vele, vigye homokozóba, rajzoljanak, gyúrják a gyurmát, sétáljanak az erdőben, és derítse ki, mi tetszik a kislánynak.

    Sajnos a korai fejlesztők azt hiszik, hogy mivel a gyerek képes megtanulni mindent hibátlanul, ez a lehető legjobb, amit nyújthat neki, hogy megtömi a kis fejét. Azon gondolkodom, hogy egy átlagos képességű felnőtt képes lenne arra, hogy megtanuljon vagy 5-6 nyelvet, történelmet, lexikológiát, metafizikát tanulmányozza, hímezzen és hogy szórja az ázsiai fővárosokat keletről nyugat felé haladva - mégsem ezzel töltjük az időnket.

    És teljesen igazat adok, Eszti, a jellem fejlesztése a legfontosabb - nem is létezik olyan hogy káros KORAI jellemFEJLESZTÉS!


    pepita

    VálaszTörlés
  6. Kamilla, KÖSZÖNÖM SZÉPEN!! Nagyon jól estek a soraid.:)

    Steve Martin szerintem is sok apaszerepet játszik- de jól is alakítja. A férjemmel nemrég láttuk a Tucatra olcsóbb második részét- nekem az a kép rögzült most róla. Ott is apát alakít.:D

    A Vásott szülőket nem láttuk még, de már olvastam róla valamit régebben (nem emlékszem, mit). Most már érdekel, úgyhogy beszerezzük.:)

    VálaszTörlés
  7. http://totallytots.blogspot.com/2010/get-real-with-god-mirrors.html

    VálaszTörlés
  8. Eszter, bocs, nem válaszoltam az előző hozzászólásodra. Igazad van, én is úgy látom, hogy van, amiben kell a nógatás. De a lányod már nem 5 év alatti. Én átlagos képességű 5 év alattiak fejlesztéséről írtam, hogy nem feltételen hasznos, sőt. A 6-7 éveseknek kell már új tanulnivaló, ezt én is így gondolom. Régebben az ekkora gyerekek már tevékenyen segítettek az állatok gondozásában, a kisebb testvérek körül, és a konyhában- szóval abszolút le voltak kötve, ráadásul úgy, hogy teljes felelősséget ruháztak rájuk abban, amit csináltak.

    A napokban épp ezen gondolkodtam- hogy vajon szükséges lenne-e jobban terhelni, nagyobb felelősséget tenni Dodára, vagy nem. Valaki híres ember mondta, hogy nincs jobb jellemfejlesztő, mintha felelősséget ruháznak az emberre és ezt teljes bizalommal teszik. Lehet, hogy teljes felelősséget kellene adnom neki néhány házimunkában. Hmm...

    Tényleg érdekes lenne, hogy ha mondjuk nem ezen a részén élnénk a világnak, akkor nem kellene együtt tanulni, hanem lehetne együtt teregetni, főzni, nagyokat beszélgetni- és akkor kizárólag ez kötné le a közös időnket, ahogy te is írtad. Jó lenne az is.:)

    Köszönöm ezeket a gondolatokat, meg a linket, Eszter.:)

    VálaszTörlés
  9. Azon gondolkodtam, hogy nekem értelmet adott az, hogy megértettem, az ha a gyerekemnek könyvet olvasok, vagy a kezébe adok századjára egy labdát vagy építünk egy huszadik tornyot, azzal fejlődik a keze, értelme, stb. Persze szereti is csinálni, de nekem néha olyan unalmas volt, de mióta értem, hogy ezek alapkövek, sokkal nagyobb türelmem van ehhez. És ha már üldögélek vcele, és már ismeri az állatok nevét magyarul, akkor miért ne mondhatnám el neki angolul, aztán más nyelven is, stb. Szóval szerintem hozzáállás kérdése, vagyis hogy mi az indíték.

    VálaszTörlés
  10. Az nekem is segít, és jelentőséget ad az együtt töltött időknek, hogy tudatosodott bennem, amit te is írtál, bár én játszani ritkán ülök le velük. Ha meg is teszem, akkor is csak figyelem őket, nem nagyon veszek részt- de értem, amit írsz.

    Én a 'fontos, amit teszek' érzést leginkább a spontán beszélgetős, ráfigyelős, kapcsolatépítős lehetőségekben érzem. Úgy vagyok vele, hogy az ezredszer elújságolt kis örömök azért nem unalmasak, mert arra gondolok, hogy amikor majd tini lesz, mennyire fogok vágyni arra, hogy megossza magát velem a gyerekem, s hogy ezt nem fogom megtapasztalni, csak ha MOST rászánom az időt, hogy odafigyeljek rá, amikor mondandója van (elég sokszor). Most ő akarja jobban, hogy figyeljek rá, nem én, kamaszkorában meg én fogom jobban akarni, nem ő... A mostani időszak odafigyelő hallgatása olyan befektetés, ami akkor fog megtérülni, amikor a kamaszévek jönnek.

    VálaszTörlés
  11. pepita, köszi. Jó dolgokat fogalmaztál meg jól.:)

    VálaszTörlés
  12. sziasztok, mi otthonoktatók vagyunk. a fiam elsős, a kicsik 4,5 és 1 évesek.

    VálaszTörlés
  13. anyaluc, otthonoktató gondolkodásúak vagytok, vagy tényleg magántanuló a fiad? Gratulálok a gyerekeidhez, aranyosak.:)

    VálaszTörlés
  14. Eszti! Köszönöm, hogy írtál erről, ez nagyon jó téma. Mondjuk én az 5 éves korhoz nem ragaszkodnék, mert ez gyerekenként változik, minden esetre, ahogy pepita írta, a gyerek természetes kíváncsiságát kielégítheti a szülő 5 éves kor előtt is. Ez még nem korai fejlesztés. A korai fejlesztés szerintem egy kicsit öncélú, ahogy te is írtad ott a szülő kiaknáz, szó szerint. Úgy gondolom, hogy ott nincs jelen Isten a gyerek életében, az anyukáéban sem vagy legalábbis nem Isten áll az első helyen. Nagyon jó amiket írtál, mert egy gyerek hiába tud mondjuk 5 évesen zongorázni, olvasni, írni vagy több nyelven beszélni, ha nem ismeri Istent, akkor mit sem ér. Az is igaz, hogy később ezt a tudását a gyermek Isten javára fordíthatja, de ennek kevesebb az esélye. A szülő legfontosabb feladata, hogy közvetítő legyen Isten és a gyerek között. Az a cél, hogy a gyerekünk a menybe jusson. A tehetséges gyerekek kapcsán el lehetne gondolkodni azon is, hogy Isten miért adta a tehetségét, talán azért, hogy a szülőknek büszkeséget szerezzen vele vagy hogy Őt tudja tehetségével szolgálni és dicsőíteni? Persze a gyerek nem tud még ilyeneken gondolkodni, mi szülők kell ezt megtegyük helyette.

    VálaszTörlés
  15. Dalma, az 5 éves kor, mint határ, arra vonatkozott, hogy szerintem napi szintű, de legalábbis menetrendszerű foglalkozást, 'fejlesztés' címszó alatt ekkortól igényelhet a gyerekünk. Nyilván előbb jelentkezik az az igény, hogy a szülő válaszolja meg a kérdéseit, vagy segítsen- ezzel nincs is baj, és természetes, hogy ott vagyunk a gyerekünknek, elérhetőek vagyunk, és válaszolunk, segítünk. De egy 5 évnél fiatalabbnál a napi szintű fejlesztést nem tartom szükségesnek, sőt, inkább hátrányosnak. Szóval azt hiszem ugyanarról beszélünk.:)

    Köszönöm, amit írtál, építő volt.:)

    VálaszTörlés
  16. Szerintem sokkal eredményesebbnek látszik a korai fejlesztés, mint a jellemfejlesztés: a gyerekem hamarabb tudo olvasni stb, tehát produkál valamit, mai látványos, mig egy engedelmes, Istenre figyelő gyerekre kevesen figyelnek fel, és a szülő sem tudja olyan könnyen lemérni, hogy mennit fejlődött. Én legalábbis ezért esem gyakran abba a hibába, hogy sokmindnre megtanitom idő előtt.

    VálaszTörlés
  17. otthonoktató gondolkodásúak vagyunk és ezért a fiam magántanuló.sziasztok

    VálaszTörlés
  18. bocs a szűkszavúságért, de csak ritkán bezuhanok a gép elé és aztán mennem is kell tovább :)

    VálaszTörlés
  19. Megértem, és örülök, ha néha betoppansz, még ha rövid időre is.:)

    Melyik suliba jár a fiad? (Írhatsz e-mailt is, a fiukahajoban-kukac-gmail-pont-com címre. Örülnék, ha hallanék felőled.)

    VálaszTörlés
  20. Eszembe jutott még valami:
    Milyen kortól kezdve tanítottatok igéket fejből a gyerekeiteknek? Én 3 éves kortól nagyjából, és nem azért, mert kérdezte :) hanem azért, mert már képes volt arra, hogy megjegyezze - és ez tulképpen külső ráhatás 5-6 éves kor előtt. Akkor korai fejlesztő lennék?

    pepita

    VálaszTörlés
  21. Hmmm, ez egy jó kérdés.:)

    Mi az első gyerekünkkel 3 éves korában kezdtük az igeversek tanítását, együtt a családi áhítat bevezetésével. A többi gyerekünk bekapcsolódott, amikor elég nagy volt ahhoz, hogy nyugton maradjon áhítaton. (Zeki néha már ott marad, de egyrészt eddig még nem vártuk el tőle ezt, másrészt, ebben az életkorban még nem 'tanulja', csak hallja az igéket, amiket tanulunk.)

    Nem hiszem, hogy az ige-tanítás korai fejlesztés lenne, mint ahogy a mondókázás, meg az együtt éneklés sem, pedig azt is megtanulják a gyerekeink.:)

    5-6 éves kor előtt többféle olyan külső ráhatás éri a gyerekeket szülői részről, ami szerintem nem számít korai fejlesztésnek, mert a cél a korrigálás, megjobbítás, helyes irányba terelés, vagyis erkölcsi és szellemi nevelés, nem a később is megtanulható ismeretek idő előtti elsajátíttatása. Pl. formázzuk a beszédük stílusát, meg a modorukat, befolyásoljuk őket a játékaikban, Istenről és az Ő dolgairól tanítjuk őket. Ezek is ráhatások, néha egész komolyak is, de az ilyenfajta ráhatásokat szükséges nagyon korán elkezdeni, ezért itt nincsen szó idő előtti fejlesztésről.

    Ti is ilyenkor vagy később kezdtétek az igék tanulását?

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok