Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. november 16., hétfő

Anyámasszony katonája?




Gyenge a gyerekem? Burokban fejlődik, ezért nem találkozik a való világ kihívásaival? Nem tudja megvédeni magát? Néha elgondolkozom ezen. Tény, hogy otthonoktatott fiaim nem olyanok, mint a többi kisgyerek a környezetünkben. A fiaim nem csúfolják azokat, akik másmilyenek, és nem nevetik ki a többieket, mert azok nem otthonoktatottak. Ők beengednek a csoportjukba másokat is, és nem úgy, hogy közben lehetőleg egymásnak ugrasztják a tesókat. Ők nem akarják más játékát elvenni. Ha egy felnőtt szól, azt nem engedik el a fülük mellett, nem játszanak süketet. Nem köpködik le a másik gyereket, nem rángatják a ruháját, nem akarják elbirtokolni a homokozójátékait. Nem lökdösődnek.

Mivel nem teszik ezeket, kilógnak a sorból.

Jelen életkorukban sajnos úgy tűnik, hogy a fiaimnak hátránya származik abból, hogy az azonos korú gyerekekhez képest ők nem növesztettek elefántbőrt, amiről lepereg a cinkelés, és a gúnyolódás. Nem tanultak meg csípőből reagálni, mert otthon nem találkoznak ilyen viselkedéssel. Nem keményítették meg a szívüket, így nem tudják, hogy ha valaki megüt, akkor vissza kell ütni. Úgy tudják, hogy ha megüt valaki, akkor meg kell bocsátani.


Persze nem gondolom, hogy az én gyerekeim szentek lennének, vagy akár kevésbé bűnösek, mint más gyerekek. Itthon is előfordulnak egymással szemben szeretetlen, vagy gonoszkodó megnyilvánulások, még durváskodás is, nem ritkán. De más gyereket nem csúfolna, köpne le, vagy ütne meg egyik sem. Szerintem ez azért van, mert mások az alapelvek. Itthon mások a közösséget mozgató alapelvek, mint az oviban és az iskolában, ezért itthon nevelődve másmilyen közegben tapasztalják meg a közösségi élet realitását (ha úgy tetszik, azt tapasztalják meg, amit majd felnőttként is fognak). Itthon mindegyikünk tudja, hogy szeretni és tisztelni kell a másikat, és ezért a sérelmek nem temetődnek el, nem válnak rossz védekező mechanizmusok alapjává, hanem gyorsan rendezésre kerülnek (néha már egyedül is megy ez, de a legtöbbször azért még szülői segítséggel- a lényeg, hogy nem marad tüske senkiben...)

Az elmúlt héten sokat gondolkoztam azon, hogy mi lenne a megoldás az olyan helyzetekre, amikor más gyerekek nem okosan viselkednek a fiaimmal. Gondolkoztam, hogy mit kellene tanítanunk, és mit kellene kommunikálnunk a gyerekeinknek ahhoz, hogy felkészültek legyenek és hogy védve legyenek. Aztán arra jutottam, hogy ez nem lehetséges. Nem lehet felkészültté és védetté tenni a gyerekeimet, csak drága áron. Ez azt jelenti, hogy meg kéne tanulniuk számítani arra, hogy fogja őket konfliktus és bántás érni más gyerek részéről. Meg kéne szokják, hogy normális dolog, ha kinevetik őket és az élet természetes velejárója, hogy az erősebb uralkodik a kevésbé erősek felett. El kéne fogadják, hogy a gyerekekkel való konfliktusaik idején magukra vannak utalva s ha ők bizonyulnak gyengébbnek, akkor le kell mondjanak akaratuk érvényesítéséről. Nem szeretném, ha ezeket tanulnák meg, mert a világ nem ilyen.


Hogyan tehetném őket érzéketlenné? Nem akarom ezt megtenni, mert ehhez alapjaiban kellene megváltoztatnom a nevelésemet és az elveimet, amelyekben hiszek. Nem akarom ezt megtenni, mert az új hozzáállásom azt közölné a gyerekeimmel, hogy magukra vannak utalva, nem állok a rendelkezésre, amikor baj van. Az iskolában bizonyos értelemben ezt tapasztalják meg, hiszen a legtöbb kritikus helyzetet diák a diákkal rendez el szünetben vagy órák után, a tanár szemei elől jól elrejtve. Sajnos ritka az olyan jóbarát, aki kiáll egy kisgyerek mellett, akkor is, ha erősebb ovistársak vagy iskolások szekírozzák... Ráadásul a tanár nem is szerető és óvó szülő és az osztály sem család, bár van, amikor hasonló a légkör.

Akkor tehát anyámasszony katonáját nevelek a fiaimból? NEM. Való életre nevelek- gondolom mindenki erre törekszik. Megértettem, hogy akiket nevelek, azok érző lények, akik egy adott életkorban védtelenek. És mivel védtelenek, valóságosan jelen kell lennem az életükben. Most tanulják meg a felnőtt életükben is használható túlélő stratégiák nagyobb részét, ezért az én feladatom, hogy megvédjem őket azoktól a hatásoktól, amelyek lereagálására még nem képesek. Persze, biztathatnám őket arra, hogy nőjenek föl érzelmileg hamar. Vagy hogy mutassák erősnek magukat: elnyomhatnák az érzéseiket, vagy válaszolhatnának agresszióra agresszióval, bántásra bántással. De az nem emberi és nem méltó. Nem is hatékony, hiszen az ilyen hozzáállás a konfliktusokat a legjobb esetben is csak jegeli, az ember saját lelkét, érzelmeit pedig sérülésnek teszi ki.

Ha jó konfliktuskezelési technikát szeretnék tanítani, akkor először is eléjük kell élnem azt. Tehát kell a jó példa otthon szülői részről. Másodszor kell, hogy a családi szabályok alátámasszák, amit a konfliktusok kezeléséről tanítani szeretnénk. Ez pedig nem a farkastörvények, tehát nem az, hogy a testileg erősebb vagy a ravaszabb kerekedik felül. Nincs is szó felülkerekedésről. Amit tanítani szeretnék, az a másik megértése, megbocsátás és újrakezdési lehetőség. Harmadszor pedig kell, hogy a felnőtt közbeavatkozzon, amikor a helyzet eldurvul. Az mikor van? Családon belül akkor, amikor nem jutnak dűlőre a tesók egymás között, mert valakit megsértettek és ezért már nem reálisan és konstruktívan állnak a helyzethez, hanem önvédelem és vádaskodás van.


És családon kívül? Hagyjam, hogy a gyerekek elrendezzék egymás között a konfliktusaikat? Azt nem. Ebben az életkorban ez azzal jár, hogy egyik a másik fölé kerekedik, valakit megszégyenítenek, valakinek az akarata, méltósága sérül az erősebb, rámenősebb vagy körmönfontabb gyerek javára. Sajnos a környezetemben a szülők többsége, legyen szó gyüliről vagy játszótérről, úgy gondolja, hogy csak nagyon ritkán és csak távolról kell beleavatkozni a gyerekek közötti konfliktusokba, hiszen a gyerekeknek gyakorolniuk kell magukat, így válnak talpraesetté. Nem hinném, hogy így van. A kis agresszorok szerintem nem nevezhetők talpraesettnek, inkább erőszakosnak, az pedig nem erény. Az a gyerek pedig, aki nem akar, vagy nem tud visszaütni, nem fog attól talpraesetté válni, ha többször van ilyen helyzeteknek kitéve.

Talán azért kezelik annyira nyugisan, vagy inkább közönyösen ezeket a helyzeteket azok a szülők, mert az ő gyerekük ritkán elszenvedője, leginkább okozója ezeknek a durvulásoknak- ha az ő csemetéjüket bántanák, biztosan kijönne belőlük a tigrisanya...

Azt mondom, hogy ha konfliktusok idején magára hagynám a gyerekemet, akkor az valami nagyon rosszat tanítana neki a világ működéséről. Meg az olyan fontos dolgokról az életben, mint család, összetartás, a másik ember tisztelete, egymás elfogadása, önzetlenség, segítőkészség.

20 megjegyzés:

  1. Köszönöm ezt a posztot, hasonló dolgok foglalkoztatnak... Nemrég éltem át egy gyülekezetben a szabadjára engedett gyermekek randalírozását és nagyon elszomorodtam. 3-8 éves korú gyerekek szülői felügyelet nélkül lökdösődtek, dobáltak kisebbeket, "versenyeztek" stb... a gyülekeztben. Én meg állandóan azon aggódom, hogy "túlaggódom" magam és minek vagyok mindig a gyerekem nyomában, de aztán rájövök, hogy egyszerűen muszáj!!! Értük, miattuk.

    VálaszTörlés
  2. Bea, én is úgy érzem néha, hogy túlaggódom, de aztán körbenézek, és ugyanarra jutok, amit te is mondasz- MUSZÁJ. Ha sok anya érezné ezt, akkor nem lenne muszáj...

    VálaszTörlés
  3. Teljesen igazatok van. Néha én is aggódok, de nem szabad! Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy vannak olyanok akik bántanak és akiket bántanak, ezt nevezik mások úgy hogy talpraesett és anyámasszonkatonája. Biztosra veszem, hogy meg kell tanitanom a gyerekeimnek a helyes viselkedést, néha nagyon nehéz 5 percenként abbahagyni amit csinálok, hogy a testvérkonfliktust kezeljem, de valószinű, hogy mindig a hatéves győzne a kétéves felett..., és nem is mindig birom, de kell. Egyszer nem léptem közbe, amikor az akkor 4 évés lányomat bántották (lelkileg) gyerekek, nagyon kiélezett volt a helyzet, és én csak néztem és nem szóltam bele, és utána alányom megütött :O Persze ez nem volt helyénvaló, de megértettem, hogy ő is érezte, meg kellett volna védenem.

    VálaszTörlés
  4. Az 5percenként tesókonfliktus-kezelés nálunk is létező helyzet. Azt hittem, csak nálunk.:D Az, hogy tudom, hogy nálatok is, segít kitartani.

    A talpraesett és az anyámasszonykatonája magyarázata nagyon tetszett: ezt még így nem fogalmaztam meg, de teljesen egyetértek.

    Köszi Eszter, jókat írtál, jólesett olvasnom.

    VálaszTörlés
  5. Hát pedig a konfliktus hozzátartozik az élethez, és igenis hagyni kell, hogy agyerek saját maga oldja meg a problémát, mert ha mindig ott vagyunk mellettük akkor sose fogja megtanulni, hogy ez kinna világba hogy működik.Valóban anyámasszonykatonája lesz belőle, sőt nem engeded érvényesülni, hogy saját maga cselekedjen, hanem megpróbálsz mindent Helyette megoldani.Szerintem.
    Mónika

    VálaszTörlés
  6. Mónika, a gyerek egy bizonyos életkor alatt, nem tudja megoldani a problémát helyesen! (Ez abból is látszik, hogy inkább elmenekülne, de nem teheti, nem teszi.)

    Érdekes, hogy így írtad: "kinn a világban". A gyerekem benne van a világban, jobban, mint a mesterséges kortárs közösségben élő gyerekek. A kortárs közösség mesterséges, mert a felnőtt világban sehol sincs életkor szerinti elkülönülés. A család nem mesterséges. Családon kívüli kapcsolatai is vannak a fiaimnak.

    'Kinn a világban' éppen úgy működik a problémamegoldás, mint otthon a családban: értelmes beszélgetés folyik, a felek megpróbálnak megegyezni. Ellenben a magára hagyott gyerekcsoportban nem így van, hanem farkastörvények vannak. 'Kinn a világban', a mindennapi életben nem a farkastörvények a jellemzőek ember és ember között! Ez abból is látszik, hogy igen rosszul viseljük, ha elnyomnak minket. Mert nem megszokott. Tehát nem ezzel fog találkozni a gyerekem, ha felnő, ezért egy gyerekcsoport farkastörvényei egyáltalán nem készítik őt fel az életben való boldogulásra.

    Pedig a gyerekek között elnyomás van. És fizikai ráhatás, testi durváskodás is. Ez sincsen 'kinn a világban', illetve nem vesszük megszokott, normális dolognak, ha ezzel találkozunk felnőttként. Mivel ez a fajta problémamegoldás nem értelmes, és nem a való világra készíti fel feleket, ezért nem engedem bele a gyerekeimet.

    Igyekszem felmérni, hogy melyek a gyerekeimre szabott döntési helyzetek, amelyekkel már boldogulnak, és abba nem avatkozom bele. Nem menekülünk el minden konfliktus elől, de amikor esélytelen az értelmes beszélgetés, a fair-play megegyezés, akkor szülőként igenis közbe kell avatkoznom.

    Az érvényesülésről azt gondolom, hogy szerintem a gyerekeim jobban érvényesülnek, mint más gyerekek. Ők teljes egészében el vannak fogadva abban a közegben, ahol mozognak: a családban. Az intézményi gyerekközösségben csak akkor érvényesülhetnének, ha ugyanolyanná válnának, mint a többség, máskülönben elnyomnák őket.

    (Gondolkoztál már azon, hogy miért van az, hogy ha valakit csúfolnak, akkor az a gyerek, aki megvédi őt, vagy 'nem száll be a buliba', azt is csúfolni kezdik? Vagyis aki nem fúj egy követ, azt kirekesztik... na, szerintem éppen ebben a helyzetben maga a gyerekközösség az akadálya a gyerek érvényesülésének.)

    Ezek a helyzetek, amikor gyerek uralkodik gyereken, mesterségesek, és nem a 'kinti világot' imitálják, nem készítik fel a gyerekeket, hanem sérülést okoznak, és helytelen problémamegoldó mechanizmusokat rögzítenek a gyerekek viselkedésében.

    VálaszTörlés
  7. Nálunk pár hete éleződött ki a helyzet.
    Az öcsém nagyon csúnyán szívatja a fiamat, mondván, szokja a gyerek, ha már oviba nem jár! Ne legyen már anyámasszony katonája! Egyébként én rontottam el a hordozással,és a többivel. Ebben nagy az egyetértés a környezetemben.
    HajniM

    VálaszTörlés
  8. HajniM, a hordozással biztosan nem rontottad el a fiadat!! A testközelség jót tesz neki testileg-lelkileg, nem okoz kárt. Megértelek, nagyon csúnya, amikor a családtagok durva ellenneveléssel beleavatkoznak az ember életébe. Az ellenem irányuló támadásokat még elviselem, de a gyerekemet ne szívassák!

    Én nem tudom, hogy mit tennék, valószínűleg beszélnék vele négyszemközt. Nyílt szembesítés használni szokott, főleg, ha meg van pendítve, hogy amennyiben nem változtat a másik, akkor hajlandó vagy a végsőkig elmenve megszakítani a kapcsolatot... Ha nem használ a beszélgetés, akkor a gyerek előtt, a gyerek helyett reagálnék ezekben a helyzetekben, és sohasem hagynám őket kettesben. Ha ez sem használna semmit, akkor végső esetben valószínűleg véglegesen elszeparálnám a gyereket a rokontól. Tudom, az családi meglincseléssel jár, de ha nincsen más, akkor vállalnám, hogy összerúgom a port. (ezzel a viselkedéssel az öcséd gyakorlatilag már megtette ezt...) Bocs, nem akartam beleszólni az életedbe, de az ilyen helyzetek fölzaklatnak.

    Nálunk is fölmerült a helyzet, bár nem ennyire élesben, de a gyereket nyomták mindenfélével az ismerősök ("mondd anyának, hogy vigyen el oviba, mert az milyen jó lesz...", meg hasonlók). Mi akkor megbeszéltük a férjemmel, hogyha bedurvulnak a dolgok, akkor nem megyünk többet. Végül is, nem vagyunk kötelesek kitenni a gyerekeinket olyasminek, aminek nem akarjuk! Ha a családtagokban nincs tisztelet felénk, és a döntéseinket nem veszik tudomásul, az már akkor úgysem igazi család, nem is érdemes áltatni magunkat.

    Ha a férjemet vagy engem támadnának a döntéseinkért, abban az esetben sok mindent eltűrnék szeretetből, de ha a gyerekeimet szekírozza a rokonság, akkor azt nem vagyok köteles elszenvedtetni a gyerekemmel. Elvégre épp a negatív hatások elkerülése végett nem oviztatnuk, nem?

    Tarts ki! Okos és felelős anya vagy, bármit is állítanak a rokonaid!:)

    Adjon erőt és bölcsességet az Úr a helyzet rendezéséhez! Szeretettel: Eszti

    VálaszTörlés
  9. Én még mindig az gondolom, hogy egy gyereknek igenis közösségben a helye,és nem kiszakítani onnan, vagy el sem vinni.Ha nem vagy képzett óvónő akkor nem tudod, hogy mi mindenre van egy gyereknek szüksége a megfelelő fejlődéshez.Sajnos nem derült ki számomra, hogy mi a foglalkozásod.
    És ne gondold, hogy minden oviban negatív hatások vannak, ezzel kár elriasztani más szülőket.Az óvoda nem csak gyerekmegőrzőnek van kitalálva, és azt feltételezni, hogy ott nem figyelnek az óvónők a gyerekekre, és hagyják, hogy egymást csúfolják.Komoly munka folyik ott, amit az ilyen szülők teljesen lenéztek.
    Valőszínű, olyan családokkal tartjátok inkább a kapcsolatot, akik ugyanúgy gondolkoznak mint ti, de ez nem lesz mindig így. A gyerekek egyszer felnőnek, és nem tarthatjátok mindig burokba őket.Legalábbis én ezt érzem olvasva a bejegyzéseidet.
    Ne érts félre, nekem is négy gyerekem van, rendszeresen járunk templomba, de ott is azt tanuljuk, hogy Isten tartson meg bennünket a világban. De persze ettől függetlenül mindenki a saját meggyőződése szerint neveli a gyereket, engem csak az háborít fel ahogy állandóan leírod az óvodákat, iskolákat.

    VálaszTörlés
  10. Mónika, én is úgy gondolom, hogy a gyereknek közösségben a helye. De nem csak a kortárs gyerekközösség a közösség. A család is az, és a gyülekezet is. Nem vagyok képzett óvónő, csupán a gyerekeim motivált ANYJA. Ma már bárki kiművelődhet az interneten vagy könyveken keresztül és így bármelyik anya megtanulhatja, hogy mi mindenre van a gyerekének szüksége a megfelelő fejlődéshez (meg ott van a nem lebecsülendő anyai ösztön is).

    Nem hiszem, hogy bárki nálam jobban ismeri a gyerekeimet.

    Minden oviban vannak negatív hatások, szerintem ezen kár vitatkozni, szülők és óvópedagógusok is tisztában vannak ezzel. Ez a negatív hatás maga a kortárs gyerekközösség, amely minden oviban megtalálható. Alapjában véve nem az óvónőkkel van bajom, nem vitattam el soha, hogy sokan közülük megteszik, ami tőlük telik, hogy adott helyzetből és gyerekanyagból a maximálisat hozzák ki (persze nem mindegyikük, de egy részük mindenképp). Ezért nem nézem le, hanem tisztelem is őket, mint mindenkit, aki szenvedéllyel teszi, amit tesz.

    Azt viszont nem feltételezem, hogy nem figyelnek az óvónők, hanem határozottan állítom. Képtelenség egy harmincas létszámú óvodai csoporton belül minden szóváltást és erőszakos megnyilvánulást figyelemmel követni és kezelni: sem idő, sem ember nincsen erre. A fiam is volt ovis pár hónapig, anno én is, és több ismerős óvónő is elismerte, hogy ez így van. Ez nem az óvónők hibája, de tény, hogy így van.

    Sokféle emberrel tartjuk a kapcsolatot és hidd el, a legnagyobb részük nem úgy gondolkodik, mint mi, ennek ellenére kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást.

    Igazad van: a gyerekek egyszer felnőnek. Úgy gondolom, hogy én is, meg te is igyekszünk a maximumot megtenni anyaként, azért, hogy a következő nemzedék a legjobban boldogulhasson- viszont a megvalósításhoz máshogy közelítünk. :)

    Isten valóban nem akarja, hogy kimenjünk a világból, hanem Ő a világban akar bennünket használni munkatársaiként mások elérésére. De az ige, amire utalsz nagyon nem hozható erre a helyzetre. A gyerekeink nem harcedzett tanítványok, nem is misszionáriusok, akiktől elvárható lenne, hogy egymaguk majd jól megevangélizálják az osztálytársaikat- ez a felnőtteknek sem nagyon megy: akkor hogy menne gyermeki hitű vagy hit nélküli gyereknek?

    Isten nem azt várja el tőlünk, hogy a gyerekeinket kitegyük ilyesmiknek, hanem, hogy megőrizzük őket és tanítsuk Isten félelmére jártunkban, keltünkben, ÁLLANDÓAN. Ha a gyerekeink dolga lenne az oktatási intézményekben járva evangélizálni, akkor már régen keresztény lenne minden iskolás gyerek, hiszen a legtöbb keresztény gyereke iskolába jár. De sajnos nem. Éppen fordítva van. Ahogy a Korinthusi levél írja: Jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok. A keresztény fiatalok nagy része ezért erőtelen, és él kompromisszumokkal teli életet- őket húzzák le és nem ők építenek másokat...

    VálaszTörlés
  11. Kedves Eszti!
    Minden posztodat elolvasom ám, és sokat járnak a fejemben a felvetett gondolataid. Sajnálom, hogy arra már nem marad időm, energiám, hogy ezeket megosszam veled. :)
    Nagyon tetszik nekem, hogy becsletesen végigjárod ezt a nehéz utat, és érződik minden sorodon, hogy próbálsz anyaként és kívülállóként is reflektálni arra, amit teszel.
    Ez szerintem baromi nehéz, nekem nem is sikerül. Így aztán elég gyakran konfrontálódok a környezetemmel az "elveim" (?) miatt. :(
    Ami a konfliktuskezelést illeti...
    Az én gyerekeim jártak oviba, de elég későn kezdték, illetve csak heti 4 napot jártak, és nem aludtak ott. Szóval amennyire lehetett ritkítottuk. :)
    Az itthoni viselkedésükbe (egymással)csak akkor szóltam bele, ha kezdett eldurvulni...persze érdekes kérdés, mikor kezd eldurvulni. De mi tudatosan hagytuk őket kakaskodni egy kicsit. Úgy érzem, nagyon bevált ez a módszer, már amennyire módszer. Tudod, néhe vérzett a szívem, amikor a Nagy odacsapott (nem megverte, csak már erőteljesebben eltolta) a Kicsinek, hogy kérte már többször, most hagyja békén játszani. De azt gondoltam, ezt intzzék el maguk között. A Nagy álljon ki maga magáért, a Kicsi meg tanulja meg, hogy jobb érteni a szép szóból.
    A gyerekenknek szándékosan nincs külön szobájuk (kettesével vannak), hogy folyamatosan kelljen alkalmazkodniuk egymáshoz. Elmondhtom, hogy nagyon jó testvérek mindannyian. Kiállnak egymásért, figyelnek egymásra, már megbeszélik a konfliktusaikat (a négy nagyobbról beszélek: 16, 15, 13, 11), és önállóan megoldják azokat. Nem tudom, mikor kellett utoljára nekünk moderálni :)(jó szó)közöttük.
    Azt hiszem, ennek egyik oka, hogy hagytuk őket, bár a háttérből figyeltünk, nem kell-e beavatkozni. Legtöbbször nem kellett.
    Szóval, ha egy 10-es skálán kell elhelyeznek a mi viselkedésünket, akkor mondjuk a nyolcason állunk azon az oldalon, ahol "nem avatkozunk be, intézzék el maguk között". És bizony, a külvilágban is úgy fognak viselkedni, amilyen minta beléjük ivódik otthon. Szerintem elég talpraesettek, de nem tudom elképzelni, hogy tisztességtelenül eltaposnának másokat. Legalábbis ilyen visszajelzés nem érkezett, és én sem tapasztaltam.
    De egy jó példa: Zsombi fiam történelem javítódolgozata...az ötösért írta, és a mellette ülő fiú látta, hogy az egyik feladatnál régóta időzött, gondolta, hogy biztos nem tudja. Segíteni akart Zsombin, kinyitotta a tankönyvet ott, és középre tette. Zsombi ezt észre sem vette. Jön a tanár, és egyszer csak elveszi Zsombi dolgozatát, és elkezd vele kiabálni, hogy ezt nem gondolta volna róla...Zsombi késöbb értette meg a helyzetet, és angyon szarul érezte magát. Nem mondott semmit, teljesen lebénult. :(((
    Itthon átbeszéltük a dolgot, és arra biztattuk, hogy mondja el a tanárnak, hogy nem puskázott, észre sem vette a nyitott könyvet. És itt nem az a lényeg, hogy elhiszi-e a tanár, hanem az a lényeg, hogy kiáll az igazáért. Megtette. Baromi nehéz volt...
    Akkor négyest kapott végül, de azóta is csak ötösei vannak. Nagyon szereti a törit, és a tanárral való kapcsolatában sincs már tüske sem benne, sem a tanárban.
    Na, már olyan hosszúra sikeredett, hogy abbahagyom. :)))
    "Legyetek jók, ha tudtok" :)))
    Virág.

    VálaszTörlés
  12. Virág, nagyon köszönöm, amit írtál, jól esett ám, és nagyon tanulságosnak találom...:)

    A családon belüli tesókonfliktusokat azt hiszem hozzád hasonlóan kezelem. A mieink általában csukott ajtónál játszanak, de kihallatszik, ha gond van. Amikor sírás vagy aggresszió hangjait hallom, általában akkor avatkozom közbe, de először szóban jelzek a renegátkodó palántának, hogy változtasson stratégiát, mert nem jól közelít a helyzethez. (Ez általában elegendő szokott lenni, főleg, ha tippet is kap, hogy mit tegyen másként és hogyan.)

    Nálunk is előfordul, hogy a kicsi (4éves harmadik) a nagyok idegeire megy. Igyekszem igazságos lenni, és nem elvitatni a nagyoktól a jogaikat. A kicsinek meg kell tanulnia tiszteletben tartani mások tulajdonát (nálunk ez még nehezen megy olykor), a két 'nagynak' pedig le kell szoknia arról, hogy ellenséget lát a kicsiben és összefog ellene, meg arról, hogy úgy módosítja az aktuális játék szabályait, hogy a kicsit hátrányosan érintse (ezt hívom intelligens szivatásnak:D).

    Nálunk jelenleg ezek a konfliktusok vannak terítéken. Köszönöm, hogy megosztottad a tapasztalataidat. Néha úgy gondolom, hogy mindig közbe kell avatkoznom, néha meg úgy, hogy majd megtanulják, ha kell durvulás árán is. Azért igyekszem középen maradni, és mérlegelni, hogy melyik helyzetben muszáj beavatkozni és melyikből tanulnak többet, azzal, ha maguk viselik a helytelen döntéseik következményeit. Utólag amikor csak lehet, megbeszéljük, hogy mi lett volna a helyes eljárás, és hogy legközelebb hogyan kellene hozzáállniuk egymáshoz.

    Tudod, nagyon szeretnék istenfélő, szeretetteljes, értelmes és érző embereket nevelni a fiaimból, de olyan kevés a jó példa előttem, akiknek ez sikerült. Tudom, hogy az Úr a kezében tart, és ad bölcsességet, de azért ront az ember, és néha nyomja az agyamat, hogy vajon amit elrontok, az milyen hatással lesz az életükre.

    Köszi a soraidat, sokat jelentenek. Felemelő és inspiráló hallani valakit, aki előttem jár ebben, és a családja jól működik!:)

    VálaszTörlés
  13. Agresszió- ezt a szót asszem elírtam. :)

    VálaszTörlés
  14. Szerintem a gyerekeknek meg kell tanítani, hogy konfliktushelyzetben hogyan viselkedjenek, és mikor megtanulták, majd "a való világban" megállják a helyüket. A lányom pl. visít, ha az öccse elvesz tőle valamit, de leblokkol, ha a barátnője ki akarja erőszakkal húzni a fogát :O Szóval el kellett neki magyaráznom, hogy fordítva kell :D, akkor ordítson, ha tényleg bántják.

    VálaszTörlés
  15. Eszti, köszönöm bátorító szavaidat. Akkor ilyen vérlázító a helyzet, ha az öcsém lánya is a helyszínen van. Ezeket az alkalmakat kerüljük. Az a jó, hogy ritkán adódik.(Valószínű itt a probléma gyökere.)
    Mónika,
    Sajnos az ovit lehúzni előttem nem lehet.Próbáltuk! Igaza van Esztinek, 30 gyerek sok 2 felnőttre. Ennél még egy érdeklődő anyával, aki utána jár a dolgoknak is sokkal jobban jár a gyerek.
    Sajnos van olyan óvodapedagógus aki maga biztatja a gyerekeket csúfolódásra, ha sír a társuk.
    HajniM

    VálaszTörlés
  16. Eszter, nálunk is így van: másokkal szemben nehezebb kiállnia magáért, mint itthon a tesókkal szemben. Előbbit tanulni kell, és ebben egy anya sokat segíthet. :)

    HajniM, szívesen máskor is. Remélem, hogy hamarosan megszűnik a heveskedés körülötted.:)

    VálaszTörlés
  17. Sziasztok!
    Én úgy gondolom, hogy inkább "anyámasszony katonája" legyen a gyermekem, mint a "senki katonája". Mert az anyámasszony katonája egy biztonságos és szeretetteljes burokban fejlődik és bontakozik ki az anyámasszony mellett, de a senki katonája, védtelen, gyenge, magára maradt és gyermeki ésszel az erőszak fegyverét használja, mert valahogyan meg kell védenie magát, ha senki nem áll mellette.
    Dalma

    VálaszTörlés
  18. Dalma, én is így látom. Köszönöm, hogy írtál, üdv itt.:) Nagyon találó a kép, amit írtál a kétfajta katonáról.

    A suliban, oviban gyakran kényszerből kell durvasághoz nyúlniuk a gyerekeknek, mert máskülönben nehezebben boldogulnának a többiek között. Erre mondják, hogy "megerősödik a gyerek". Ezzel nem tudok egyetérteni, mert szerintem nem abban van az erő, hogy valaki nagyot tud ütni, vagy erőszakkal, másokat elnyomva tud érvényt szerezni az akaratának.

    Hanem abban, hogy képes uralkodni az indulatain, s a szeretet szelídségével és nagyvonalúságával nem azt adja vissza, amit kap, hanem jót tesz a másikkal. A Biblia azt írja, hogy: ne győzzön le téged a rossz, hanem a rosszat a jóval győzd meg. Sokkal nehezebb együttműködni, mint elnyomni, megengedőnek lenni, mint bosszúállónak. De ezt tanulni kell, mert nem ilyen a természetünk, az ember alapból nem így reagálna, sem a felnőtt, sem a gyerek.

    Ahhoz, hogy a szeretet mentalitását megtanulják, szerető közegben kell lenniük, védetten fejlődve. Ahogy felnőnek, Isten segedelmével képesek lesznek jól reagálni mások erőszakosságára, de senki katonájaként ez nagyon meg van nehezítve.

    VálaszTörlés
  19. Az anyámasszony katonája témát kivetítettem egy házasságra, csak úgy gondolatban...
    Bizonyára sok férfi papucsnak nevezné azt a férjet, aki kedves, előzékeny, udvarias, és mindig megfontolt a feleségével szemben, igyekszik nagyon de nagyon szeretni őt, és ezt igyekszik kimutatni.
    És feltételezem, hogy sok emancipált nőnek a zsebében kinyílna a bicska, ha látná, hogy egy keresztény feleség lesi a férje minden kívánságát, engedelmeskedik neki, aláveti az ő akaratát a férje akaratának, igyekszik mindenben a kedvében járni, és a férje iránti tiszteletét nem palástolja el, hanem igyekszik láthatóvá tenni.

    Minden vágyam, hogy erős hitű, istenfélő, szerény, alázatos férfiakat neveljek a fiaimból, annak ellenére, hogy ezt a világ majd másnak nevezi, pl. anyámasszonykatonájának...

    pepita

    VálaszTörlés
  20. Igen, pepita. És lehet, hogy anyámasszonykatonájának fogják nevezni, de titokban minden nő előzékeny és szerető férjre vágyik, mint ahogy minden férfi olyan feleségre, aki kiszolgálja és tiszteli. Nem kell az azonos neműek intrikájára adni, elég, ha a másik nem képviselői közül egy értékeli a jellemünket... ;)

    Ha bírunk várni úgy kb. 20 évet, akkor talán eljön az igazság órája és kiderül, mivé formáltuk akiket az Úrtól kaptunk... :D

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok