Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. november 28., szombat

Hát ez tökjó...



Tegnap reggel hozott egy ajánlott levelet a postás. MEGKAPTUK A FELMENTÉST!!! Rafi hivatalos ovi-kerülő lett! Furcsa. Semmit sem érzek: sem diadalt, sem eufóriát. Még csak nem is örülök különösebben- legalábbis kívülről nem. Talán a hétfői gyerekjólétis látogatás miatt van ez, mert akkor megkönnyebbültem és a reménységem valós alakot öltött. Lehet, hogy a tényleges papír, amit annyira vártunk, sem tudja ezt fokozni. Lehet, nem fogtam még fel, hogy ez mit jelent. Vagy nem hiszem el, hogy tényleg itt a vége és most már nem fognak mindenféle nem-várt fordulatok jönni... enyhe üldözési mánia ez, vagy ilyesmi... hát, talán van alapja a gondolataimnak, de igazából nem ezzel kellene foglalkoznom. Az nem a mai napnak a baja, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten... Pedig valószínűleg ezért nem tudok felszabadultan örülni. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki évekig börtönbe van zárva: hányszor elképzelte, ahogyan kilép a kapun boldogan... aztán, amikor végre megtörténik, amit annyira várt és akart, akkor első szabad lépései után ezt mondja "nos, ennyi? ennyi az egész?" (Jól van, igaz, hogy kicsit abszurd a kép, de hirtelen ez jutott az eszembe.)

Talán túl sok volt a gondolat, a küzdelem, a vergődés, a vágyak, az indulatok az ügy kapcsán... túl sok volt az érzelem... mostanra elfogyott. De emellett- olyan fura- legszívesebben szétkiabálnám az összes kételkedő ismerősünknek, hogy helló emberek, van ám felmentésünk!!! Mert voltak olyan felhangok ('szakavatott' szülők), akiktől megkaptuk anno, hogy ilyet nem lehet csinálni legálisan, hogy az utolsó év márpedig kötelező és jobb, ha beletörődünk, hogy Dodát vinni kell majd- de neki is jobb lesz úgy, higgyük el. Doda ügye nem volt sem sima ügy és nem is volt felmentésünk akkor. Szóval életünkben először most láttunk ilyen felmentési papírt... kitöltve... érvényesítve. Azért most, hogy így belegondolok... felspanolódom kicsit ezekre a gondolatokra (blog önterápia, hehe)

A papír arról szól, hogy a felmentést szept. 29-től adták meg, mert akkor kaptak tőlünk írásbeli kérvényt. A valóság persze az, hogy szept. 3-án, amikor elmentem Rafival az oviba, hogy nézze meg a fejlesztőpedagógusuk, akkor az ovivezető semmiféle írásbeli kérvény szükségességéről nem beszélt: direkt rákérdeztem előbb telefonon is, meg ottlétünkkor is, hogy ugye akkor más teendőnk nincsen, mint bemenni. Mindannyiszor az volt a válasz, hogy nem, semmi egyéb teendőnk nincs. Aztán 2 héttel később szólt, hogy kellene a kérvény. Mi egy hét múlva vittük el, hát így lett a 3-ából 29-e. Ettől tartok kicsit- hogy majd kitalálják, hogy egy hónap nincsen lefedve és akkor most utólag ejnye meg bejnye. Hát nem tudom. Azért most örülök. Tényleg. NAGYON.

2009. november 26., csütörtök

Felmentési...kínok?



Nohát. Hétfőn délelőtt 11-kor megszólalt a kaputelefon. Nem vártunk senkit, úgyhogy vonakodva emeltem föl a kagylót. A gyerekjólétitől jött két hölgy. Annyira ledermedtem, hogy kapunyitás nélkül tettem le a telefont. Valahogy mégis bejöhettek, talán nyitva volt lenn a kapu, merthogy pár pillanat múlva kopogtak a bejárati ajtón. (Elsőn lakunk.) Mielőtt bármilyen védelmi stratégia végigfuthatott volna az agyamon, beengedtem őket.

Az egyikük leült. Ugyanaz a nő volt, akinél bent voltunk Doda felmentési ügye, jobban mondva a szabálysértési eljárás kapcsán. Rövid volt és kedves. Mondta, hogy Rafi felmentésével kapcsolatban jöttek. 3-4 kérdést tett fel, és elmondta, hogy továbbra sem érti, hogy minek muszáj ekkora felhajtást csinálni ez ügyben. Kb. 5 percet maradtak. Ez idő alatt a pizsamás Zeki a csípőmön volt (tőle szokatlan nyugalomban), a három nagy meg bent ugrált az ágyunkon- viszonylag kibírhatóan. Jó volt így, nem kellett rájuk szólnom, amíg itt voltak hívatlan vendégeink. A párbeszéd végén elköszöntek és elmondták, hogy a felmentést a kérvényezés napjától fogják tudni megadni. Aztán elmentek, én meg ott maradtam meglepetten, hogy akkor most ennyi?! Hogy megvan a felmentés? Vagy meglesz? Hmm.

Néha az Úr csak úgy belép az ember életébe, amikor az ember nem is gondol ezzel. Most mondhatnám, hogy tudhattam volna, hogy ez lesz, meg hogy nem kellett volna parálnom, vagy hogy számítanom kellett volna az Úr szabadítására. Számítottam rá, de nem gondoltam arra, hogy ez így fog meglepni. Akiktől a legjobban tartottam, azoktól ment tovább a leggördülékenyebben az ügy. (Azért persze volt jópár hét várakozás, de ezt most egyáltalán nem bánom.)

Így lett és én végtelenül hálás vagyok. JÓ AZ ÚR. Örülök, hogy akkor is ezt mondtam, amikor még semmi sem látszott az egész szabadításból, és így nem kell utólag pironkodnom. Azért lehetett volna még inkább Rá hagyatkoznom, mert volt néhány átaggódott, átzúgolódott napom, amit szívesen elfelejtenék.

Szerintem kb. pár napon belül megkapja a papírt az ovivezető, és akkor végre kiadhatja a felmentést. Úgy hiszem, hogy nem vagyunk már messze a céltól.

2009. november 16., hétfő

Anyámasszony katonája?




Gyenge a gyerekem? Burokban fejlődik, ezért nem találkozik a való világ kihívásaival? Nem tudja megvédeni magát? Néha elgondolkozom ezen. Tény, hogy otthonoktatott fiaim nem olyanok, mint a többi kisgyerek a környezetünkben. A fiaim nem csúfolják azokat, akik másmilyenek, és nem nevetik ki a többieket, mert azok nem otthonoktatottak. Ők beengednek a csoportjukba másokat is, és nem úgy, hogy közben lehetőleg egymásnak ugrasztják a tesókat. Ők nem akarják más játékát elvenni. Ha egy felnőtt szól, azt nem engedik el a fülük mellett, nem játszanak süketet. Nem köpködik le a másik gyereket, nem rángatják a ruháját, nem akarják elbirtokolni a homokozójátékait. Nem lökdösődnek.

Mivel nem teszik ezeket, kilógnak a sorból.

Jelen életkorukban sajnos úgy tűnik, hogy a fiaimnak hátránya származik abból, hogy az azonos korú gyerekekhez képest ők nem növesztettek elefántbőrt, amiről lepereg a cinkelés, és a gúnyolódás. Nem tanultak meg csípőből reagálni, mert otthon nem találkoznak ilyen viselkedéssel. Nem keményítették meg a szívüket, így nem tudják, hogy ha valaki megüt, akkor vissza kell ütni. Úgy tudják, hogy ha megüt valaki, akkor meg kell bocsátani.


Persze nem gondolom, hogy az én gyerekeim szentek lennének, vagy akár kevésbé bűnösek, mint más gyerekek. Itthon is előfordulnak egymással szemben szeretetlen, vagy gonoszkodó megnyilvánulások, még durváskodás is, nem ritkán. De más gyereket nem csúfolna, köpne le, vagy ütne meg egyik sem. Szerintem ez azért van, mert mások az alapelvek. Itthon mások a közösséget mozgató alapelvek, mint az oviban és az iskolában, ezért itthon nevelődve másmilyen közegben tapasztalják meg a közösségi élet realitását (ha úgy tetszik, azt tapasztalják meg, amit majd felnőttként is fognak). Itthon mindegyikünk tudja, hogy szeretni és tisztelni kell a másikat, és ezért a sérelmek nem temetődnek el, nem válnak rossz védekező mechanizmusok alapjává, hanem gyorsan rendezésre kerülnek (néha már egyedül is megy ez, de a legtöbbször azért még szülői segítséggel- a lényeg, hogy nem marad tüske senkiben...)

Az elmúlt héten sokat gondolkoztam azon, hogy mi lenne a megoldás az olyan helyzetekre, amikor más gyerekek nem okosan viselkednek a fiaimmal. Gondolkoztam, hogy mit kellene tanítanunk, és mit kellene kommunikálnunk a gyerekeinknek ahhoz, hogy felkészültek legyenek és hogy védve legyenek. Aztán arra jutottam, hogy ez nem lehetséges. Nem lehet felkészültté és védetté tenni a gyerekeimet, csak drága áron. Ez azt jelenti, hogy meg kéne tanulniuk számítani arra, hogy fogja őket konfliktus és bántás érni más gyerek részéről. Meg kéne szokják, hogy normális dolog, ha kinevetik őket és az élet természetes velejárója, hogy az erősebb uralkodik a kevésbé erősek felett. El kéne fogadják, hogy a gyerekekkel való konfliktusaik idején magukra vannak utalva s ha ők bizonyulnak gyengébbnek, akkor le kell mondjanak akaratuk érvényesítéséről. Nem szeretném, ha ezeket tanulnák meg, mert a világ nem ilyen.


Hogyan tehetném őket érzéketlenné? Nem akarom ezt megtenni, mert ehhez alapjaiban kellene megváltoztatnom a nevelésemet és az elveimet, amelyekben hiszek. Nem akarom ezt megtenni, mert az új hozzáállásom azt közölné a gyerekeimmel, hogy magukra vannak utalva, nem állok a rendelkezésre, amikor baj van. Az iskolában bizonyos értelemben ezt tapasztalják meg, hiszen a legtöbb kritikus helyzetet diák a diákkal rendez el szünetben vagy órák után, a tanár szemei elől jól elrejtve. Sajnos ritka az olyan jóbarát, aki kiáll egy kisgyerek mellett, akkor is, ha erősebb ovistársak vagy iskolások szekírozzák... Ráadásul a tanár nem is szerető és óvó szülő és az osztály sem család, bár van, amikor hasonló a légkör.

Akkor tehát anyámasszony katonáját nevelek a fiaimból? NEM. Való életre nevelek- gondolom mindenki erre törekszik. Megértettem, hogy akiket nevelek, azok érző lények, akik egy adott életkorban védtelenek. És mivel védtelenek, valóságosan jelen kell lennem az életükben. Most tanulják meg a felnőtt életükben is használható túlélő stratégiák nagyobb részét, ezért az én feladatom, hogy megvédjem őket azoktól a hatásoktól, amelyek lereagálására még nem képesek. Persze, biztathatnám őket arra, hogy nőjenek föl érzelmileg hamar. Vagy hogy mutassák erősnek magukat: elnyomhatnák az érzéseiket, vagy válaszolhatnának agresszióra agresszióval, bántásra bántással. De az nem emberi és nem méltó. Nem is hatékony, hiszen az ilyen hozzáállás a konfliktusokat a legjobb esetben is csak jegeli, az ember saját lelkét, érzelmeit pedig sérülésnek teszi ki.

Ha jó konfliktuskezelési technikát szeretnék tanítani, akkor először is eléjük kell élnem azt. Tehát kell a jó példa otthon szülői részről. Másodszor kell, hogy a családi szabályok alátámasszák, amit a konfliktusok kezeléséről tanítani szeretnénk. Ez pedig nem a farkastörvények, tehát nem az, hogy a testileg erősebb vagy a ravaszabb kerekedik felül. Nincs is szó felülkerekedésről. Amit tanítani szeretnék, az a másik megértése, megbocsátás és újrakezdési lehetőség. Harmadszor pedig kell, hogy a felnőtt közbeavatkozzon, amikor a helyzet eldurvul. Az mikor van? Családon belül akkor, amikor nem jutnak dűlőre a tesók egymás között, mert valakit megsértettek és ezért már nem reálisan és konstruktívan állnak a helyzethez, hanem önvédelem és vádaskodás van.


És családon kívül? Hagyjam, hogy a gyerekek elrendezzék egymás között a konfliktusaikat? Azt nem. Ebben az életkorban ez azzal jár, hogy egyik a másik fölé kerekedik, valakit megszégyenítenek, valakinek az akarata, méltósága sérül az erősebb, rámenősebb vagy körmönfontabb gyerek javára. Sajnos a környezetemben a szülők többsége, legyen szó gyüliről vagy játszótérről, úgy gondolja, hogy csak nagyon ritkán és csak távolról kell beleavatkozni a gyerekek közötti konfliktusokba, hiszen a gyerekeknek gyakorolniuk kell magukat, így válnak talpraesetté. Nem hinném, hogy így van. A kis agresszorok szerintem nem nevezhetők talpraesettnek, inkább erőszakosnak, az pedig nem erény. Az a gyerek pedig, aki nem akar, vagy nem tud visszaütni, nem fog attól talpraesetté válni, ha többször van ilyen helyzeteknek kitéve.

Talán azért kezelik annyira nyugisan, vagy inkább közönyösen ezeket a helyzeteket azok a szülők, mert az ő gyerekük ritkán elszenvedője, leginkább okozója ezeknek a durvulásoknak- ha az ő csemetéjüket bántanák, biztosan kijönne belőlük a tigrisanya...

Azt mondom, hogy ha konfliktusok idején magára hagynám a gyerekemet, akkor az valami nagyon rosszat tanítana neki a világ működéséről. Meg az olyan fontos dolgokról az életben, mint család, összetartás, a másik ember tisztelete, egymás elfogadása, önzetlenség, segítőkészség.

2009. november 7., szombat

Mit csinálunk otthon?



Tanulunk. Fejlődünk. Növekszünk. Okosodunk. Anya is meg az aprónép is.

Hol tartunk most tanulásilag?

Doda olvas. Egész folyékonyan. Az egyszerű írott utasításokat már képes értelmezni és azokat megcsinálja. Verses mesét, találós kérdést is olvas már. Elkezdtünk együtt Bibliát is olvasni- egy igeverset én, egyet ő. Számolni tanul: összeadni, kivonni, relációs jeleket használni. Számokat leírni. Írás-előkészítést csinálunk, dőlt betűs írást. Azért azt, mert gyorsabban lehet vele írni, amikor már megtanulta, és szép is ez a fajta írás. Ezen kívül bár nehezebb megtanulni, később nem torzul az íráskép.

És sokat beszélgetünk. Az élet dolgai párhuzamosan érdeklik a világ működésével. A régmúlt és a jelen. Valahogy mozaikkockákból kezd neki összeállni, rendeződni a sok tudásmorzsa, mert mostanában egyre célirányosabb kérdései vannak, javarészt olyanok, amikre csupán megerősítést vár, hogy jól tudja, vagy jól gondolja-e. Verseket és elbeszéléseket is olvasunk, a morálja nagyon fejlett "anya, minden mesében a róka a gonosz pedig ez nem igaz". Ilyenkor muszáj egyet értenem, igyekszem nem árnyalni az igazságot, bár néha egyszerűbb lenne azt mondani, hogy bár nem logikus, de ez így van és kész. Ez persze erőszak lenne a logikai érzékén, ezt nem lehet. Vannak persze ígyvan dolgok, de amikor egy visszásságra, hamisságra mutat rá, akkor igazat kell neki adnom.


Egyébként mi estefelé-tanulósak vagyunk. Magyarázatot is találtam rá: azért, mert a lefekvés előtt tanult dolgok jobban bevésődnek. Persze, ebben van igazság, de nyilvánvalóan nem ezért időzítettem estére. Kezdetben nem is volt tudatos ez az időzítés, inkább mondjuk így: néhány későre csúszott délutáni alkalom után döntöttem úgy, hogy nekünk ez így felel meg. Most éppen. Azt nem tudom, hogy hogyan lesz két hét múlva. De nem is baj. Most így csináljuk, és egyelőre jó így és működik. Ha nem fog működni, akkor majd változtatunk. Ez a jó az otthonoktatásban, hogy rugalmas és csak tőlünk függ, hogy mikor és hogyan csináljuk. Még íróasztal sem kell hozzá. Pedig van, de az elmúlt hetekben egyáltalán nem használtuk. Az ebédlőasztal vált be Dodának. Meg egy vendégmatrac a tanteremben (F. fenségterülete, mivel ő itthon dolgozik). Az íróasztal kirakózásra és egyéb játékokra van rendszeresítve (ja, meg az összehajtogatott ruháik egy része van rajta- nagy az az asztal).

Rafiról is írok, mert már vele is kell foglalkozni. Ő teljesen más, mint Doda, gyorsan és nagyjából pontosan dolgozik, de a kitartásán és az érzelmi megnyilvánulásain van mit csiszolni. De fejlődik, és ez nekem is sikerélmény (szerintem neki is). Néhány hete olvasni tanulunk. Ő kérte, jobban mondva nyomatta. Úgyhogy mindenféle előkészítés nélkül nekivágtunk a Lexi betűországban-nak. Most ott tartunk, hogy szavakat összeolvas. Ezen kívül kakukktojásosat, meg labirintust szeret megoldani. Nem feladatlapozunk, majd néhány hónap múlva.


Nátival nem feladatlapozom. Mondókázunk, mesélünk, éneklünk. Nagyon sokat játszanak. Néha gyurmázunk. Időnként csoportosítós, részletmegfigyelős feladatot játszik, de nem ülök le vele rendszeresen feladatozni. Szerintem ebben a korban nem ez az, amire figyelmet kell szentelnem. Engedelmességre és az Úr dolgaira, valamint a teremtett világ ismeretének alapjaira szeretném megtanítani. Nekünk ezek a fontos dolgok, és úgy érzem, ezek le is kötik a kis értelmét így 4évesen.

Nyelvet most éppen nem tanulunk, de annak is eljön az ideje (régebben egy évet jártak ovis angolra, amit F. tartott, abból van még némi tudásuk). Úgy tervezzük, hogy F. fogja majd őket tanítani. Zenét is tanulunk, de egyelőre csak a hangok neveit papírzongoráról. (Van szintetizátorunk, de még nem használjuk, most még nem szükséges hallaniuk az adott hangot.)

2009. november 5., csütörtök

Felmentési kínok 2.




Semmi hír. Nem kerestek, nem írtak, nem telefonáltak a Gyerekjólétiből. Tegnap letelt a harminc nap, ami az ovivezető szerint törvényi határidő. Eddigre kellene meglennie a környezettanulmánynak. (Fura, én a törvényben, amire ő hivatkozott, 15 napos határidőt láttam, de mindegy.) Mármint annak a tanulmánynak, amivel kapcsolatban még föl sem vették velünk a kapcsolatot... Ennek ellenére nyugizom. Tegnap megbeszéltük F.-el, hogy kivárunk. Még le vagyunk fedve a jegyzőnél. Én meg ráérek...

Azért utánajártam néhány adódó lehetőségnek, de azt kell mondjam, hogy nem sokat látok. Van lehetőség együttműködő intézményben részleges felmentést kapni, ami havi egyszeri gyerkőccel történő ovilátogatást jelent, ez az, amit biztosan nem szeretnék. Nem is tudnánk megoldani, mert az ország másik felében vannak azok az intézmények, de nem is szeretném ezt így. Van lehetőség egy közeli falu ovijába beiratkozni, ott 2-3 alkalommal kellene bejárni hetente. De ha 2-3 nap, akkor miért nem teljes felmentés? Törvényileg a napi 4 óra van előírva 5 éves kortól- akkor hogyan van az, hogy 2-3 nap járással le van fedve az intézmény, és az nem törvénysértés, de ha törvényes jogomat gyakorolva kérem a teljes felmentést, akkor arra azt mondják, hogy nem oké, nem tudjuk megadni, mert nem tehetjük?? (Illetve ezt nem mondják, csak azt, hogy persze, megadjuk, csak ezt tedd meg, ide menj el, írd meg azt...)

Komolyan tehetetlenül állok ebben a helyzetben. Hogyan van az, hogy törvényileg szabad felmentést kérni, valójában viszont az összes ovivezető fél megadni, és ezért mindenféle mondvacsinált akadályokat gördítenek az utunkba? Akkor tehát lehet ma Magyarországon felmentést kapni, vagy sansztalan a dolog? Mert én eddig azt hittem, meg lehet oldani. Mára azért némi szkepticizmus vett rajtam erőt. Nem tudom, hogy van-e olyan család, akinek sikerült végigverekednie az ovis felmentést, de ha létezik ilyen család, akkor muszáj lesz velük összebandáznom... Nem tör le a helyzet, inkább olyan semlegesek az érzéseim. Várunk.

Szívesen olvastátok