Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. július 26., vasárnap

Panel, otthonoktatás, barátok



Punnytag panelmeleg- ez van már napok óta. Merthogy az első emeleten lakni télen igazán kényelmes, mert kint hideg van, bent meleg. (Jó-jó, tudom, aki családi házban lakik, az sem fagyoskodik télen, de azért a hósöprős-lapátolós téma egy létező dolog házasoknál...) Most viszont nyár van ugye: izzadós, tapadós, pilledős, vágyakozós nyár. A vágyakozás paneloséknál a hűs vizű tengerparti városok illetve üdülőfalucskák valamelyikére (hogy pontosítsak, szinte bármelyikére) irányul...

De mit tehet a panelcsalád, amíg a vágyak csupán vágyak, realitás nélkül? Mondhatnám, hogy kint töltjük a napunkat a szabadban, köztereken, de ez nem megvalósítható, hiszen a sokfok meg a napsütés inkább a lakás melegébe űz bennünket. Így aztán rászoktunk az esti sétákra. 7-8 felé elindulunk, és vagy egy homokozó, vagy a közeli tó felé vesszük az irányt. Olykor pedig városi sétára indulunk. 9-fél 10 felé érkezünk haza, azután gyors fürdés, vacsi, és már szuszog is a jónép, kifáradva, egyenletesen. Az a jó ebben, hogy F. is eljön, meg a családunk barátja is, aki hetek óta nálunk vendégeskedik koszt kvártélyon. A felnőttek is tudnak így beszélgetni, a gyerekek meg az üresedő játszótér áldásos tágasságát élvezik.


Merthogy a vakációban az nem szupi, hogy mindenki más is vakációzik. Ezen a nyáron fedeztem fel a tényt, miszerint kis városunkban játszótér-hiány van. Nem az, hogy kevés a játszótér, hiszen kapásból tudok 5-öt, ami a közelünkben, tíz-húszpercnyi sétával elérhető közelségben található. Arról van szó, hogy év közben nem tűnt fel, hogy a környéken ennyi kisgyerekes család van. Az óvoda ugyanis benyeli a gyerekeket... Most viszont nagyon sokan otthon tárolják a csemetéket, és így a gyerekek nem az ovi játszóján élik ki magukat. A környékbeli játszóink java szó szerint zsúfolásig meg van telve kisgyerekekkel és szüleikkel. Én pedig ezt nem szeretem. Nemcsak a tömeg miatt, hanem azért sem, mert a panelszülők többsége nem a mély gondolatairól híres... én pedig nem szívesen fecserészek. (Na jó, néha persze igen.)

Az otthonoktató reflexem sajnos már fejletten működik: inkább tartom a három lépés távolságot másoktól, mert ha egyszer kérdezgetni kezdenek, akkor kiderül a mi 'botrányos' múltunk, jelenünk: az ovi meg a suli, ami a mi olvasatunkban más, meg az ezzel kapcsolatos döntéseink. Én nem akarok vitát, csupán azt szeretném, ha hagynának létezni és tenni a dolgomat, tenni azt, amiben hiszek... De az emberek automatikusan megbotránkoznak, jobb esetben csak hüledeznek, rosszabb esetben megpróbálnak kioktatni, amiből valami nem túl szép szokott kisülni. Ilyenkor jöhetnek a frappáns vagy humoros válaszok, de dögmelegben, ráadásul számbeli véleményfölényben nem érdemes kardoskodással égetni az ember testi erőforrásait... (mondtam már, hogy túlzsúfolt a játszótér?)


Az ember válogassa meg a csatáit: sajnos nagyon sokan nem alkalmasak értelmes eszmecserére az otthonoktatásról, vagy a nem-oviztatásról. És bevallom, néha semmi kedvem a szocializációról, meg tanulásról csevegni olyanokkal, akik néhány hangzatos közhelynél tovább nem akarnak látni. A minap épp a játszón voltunk, és egy nagymama beszédbe elegyedett velem. Kb. így zajlott:

- Óvodába járnak a gyerekek?
- Nem, nem oviztatunk. Itthon vagyok velük, és fejlesztem őket, foglalkozom velük.
- (Fura arcot vágva) A gyerekeknek szükségük van a társaságra.
- Igen. De van társaságuk, hiszen négyen vannak. Nem csak az oviban van gyerektársaság.
(beszéltem kicsit a szocializációról, de nem hiszem, hogy tudta, hogy miről beszélek, mert nem reagált semmit)
- Egyik sem iskolás még?
- De a legnagyobb be van íratva.
- Melyik suliba?
(erre megneveztem a másik városban levő iskolánkat)
- Mindennap be fognak járni?
- Nem, magántanuló lesz a fiunk, otthon fogom oktatni.
(erre, nem fogjátok elhinni, nem szólt semmit, rám nézett, fogta magát, és szó nélkül odébb ment. Hmmm.)


A fenti kis történet pikantériája, hogy a hölgy két unokájával volt lent, akik közül az ovis korú kislány hosszan nyivákolt a fülébe arról, hogy unatkozik, menjenek már haza, az iskolás fiú pedig nem viselkedett sem engedelmesen, sem szocializált módon a mi gyerkőceinkkel. Pedig intézményben nevelkedett és szocializálódott két gyerek volt, khm...

Azért nem mindenki ilyen, de sajnos nagyon sokan. Mondhatom azt is, hogy sajnos még a barátaink is megrostálódtak és folyamatosan rostálódnak a családunk életével kapcsolatos döntéseink miatt. Ezt úgy értem, bár régen magam sem gondoltam, hogy így lesz, de most látom, hogy az otthonoktatás melletti döntésünket megismerve a barátaink egy részéről az derült ki, hogy nem is barát. Nem az a gond, hogy nem tudnak azonosulni vagy nem értenek egyet a döntésünkkel. Én sem értek egyet minden barátom minden döntésével.

Hanem az a gond, hogy vannak, akik elvitatják a döntési lehetőséget is tőlünk: lenéznek, megszólnak, kioktatnak a döntésünk miatt. Igazán megérteni sem próbálják, hogy miért döntöttünk számukra szokatlanul, és úgy gondolják, hogy bele fogunk bukni a döntésünkbe (úgy tűnik, hogy szinte várják, hogy ez bekövetkezzen). Azt hiszem a barátságban alapvető kölcsönös bizalom ezen a ponton megrendül: már nem bízik bennünk a másik, nem hiszi, hogy képesek vagyunk felelős döntést hozni a családunkért és azt véghez vinni. Vagy talán sosem hitte igazán, csak eddig ez nem tűnt fel... Ez a kapcsolat ettől a ponttól kezdve nem barátság, nekünk biztosan nem. Így aztán nagyon kevés igazi barátunk maradt, viszont nagyon sok haverunk van... Azt hiszem ez jó is így. És bár a rostálódás folyamata eddig is fájdalmas volt, csalódásos, de megedzette s tovább edzi a családunkat: közelebb kerültünk egymással F.-el, és megmutatta arról a néhány kevés kitartó barátról, hogy még értékesebb a számunkra, mint azelőtt.

2009. július 16., csütörtök

Tankönyv?



Egyik ismerősöm megkérdezett arról, hogy milyen anyagokat használok az otthonoktatáshoz. Arra gondoltam, hogy írok kicsit erről.

Az anyagokról az jutott először eszembe, hogy én amennyire lehet, szeretném a tankönyvcsomagokat elkerülni. A minimáldizájn-nak több oka is van. A lényeg, hogy még csak most tisztul bennem, hogy hogyan is képzelem el az otthonoktatást egy komolyabb szinten. Még tanulmányoznom kell ezt-azt (megvan, hogy konkrétan mit, csak idő és pénzfüggő a realizálódás) azért, hogy a meggyőződésem kialakuljon.

Egyelőre csak az van bennem, hogy a lehető legkevesebb iskolaszagú tanulási helyzetet szeretnénk otthon, mert szerintem leginkább azok hordozzák magukban egy otthonoktatós kudarc lehetőségét. Most csak annyit tudok, hogy nem szeretnék komplett tankönyvcsomagot használni egyik tárgyból sem- más megoldásokhoz szeretnék nyúlni.


Mi most ezekből tanulunk:

Matek: online találtam egy általános iskola ingyenesen elérhető anyagát, ami az elsős anyagot szépen lebontva mutatja be, ezen haladunk.

Olvasás: Lexi betűországban I-et végigvettük (egyjegyű kisbetűk elsajátítása). A kétjegyűek java részét, meg a nagybetűket Doda önszorgalomból megtanulta, úgyhogy most nagyméretű-betűs mesekönyvet olvas, egy bekezdést egy nap (nem mindennap, elvégre nyár is van azért...)

Írás: egyik kedves ismerősömtől kaptam dőlt betűs írás anyagot pdf formátumban, azon fogunk haladni. De azt elnapoltam, mert úgy érzem, hogy Doda keze még kell, hogy kicsit ügyesedjen a betűkerekítéshez. Addig gyurma, sarazás, tésztakeverés, rajzolás van, mint előképző... aztán szeptemberben visszatérünk rá.


Környezet: a mateknál említett általános iskolának van természetismeret-anyaga is. Egyelőre állatokról olvasgatunk, aztán majd jön a többi később.

Ének: a Manó Muzsika dvd-t szeretném majd megvenni. Egyelőre a zongora hangjainak megtanítása van tervben (tankönyv nélkül), de még nem kezdtük ezt el.

Technika, rajz, tesi: tankönyvünk nem lesz, mivel elég rugalmas a követelmény. Majd később, talán ősztől egyszer-egyszer beszúrok feladatokat, amivel teljesíthetjük a követelményt. Még alakul.

Hívlak ötletelésre: ha otthonoktatsz, vagy szeretnél, és van olyan anyagod, ami nagyon bejött nektek, akkor írd meg a címét, meg esetleg néhány sort okulásra. Köszönöm.

2009. július 11., szombat

Lufi-PUKKKK!




Ma nem tanultunk. Illetve mégis, bár ez most megint nem tervezett dolog volt. (Lehet, hogy új otthonoktatós stílust kellene meghonosítanom OSPO, vagyis OtthonSpontánOktatás, néven? :D).

Az úgy volt, hogy a rossz idő miatt estefelé sem sikerült kijutnunk futni egyet. Ismerős valakinek a "csak-még-néhány-dolgot-befejezek" című magánszám anyával a főszerepben? Nálunk ma éppen ez ment, emiatt viszont lecsúsztunk a sétás-futkározós kimenetelről. Mit csinál ilyenkor egy tanácstalan anya, akinek négy gyerekéből három, mint a hurrikán, egymást kergetve söpör végig a szobákon hosszú percek óta, és semmi reménye e hurrikánok záros határidőn belüli visszavonulására? (A kis negyedik a hangjával szolgáltatott 'aláfestést' e tombolásnak...)


Én a következőket találtam ki: lufit fújtunk. Sokat. Bekötöttük a szájukat. (Úgy értem, a lufikét...) Kis labdázás, örömködés, önzőzés és kibékülés után mind a három hurrikánt fölvezényeltem a nagy ágyunkra az összes fölfújt lufival egyetemben. Ennyi volt a feladat, amit kiadtam: durrantsd ki az összeset, úgy, ahogy tudod, fogat, bármit használhatsz. Így is történt: hallottam a pukkanásokat, szép sorban, egymás után, és közben annyira kacagtak, hogy csuda (Rafi a rötyögés-szaktekintély nálunk: úgy nevet, hogy az ragályos, garantáltan vigyorra húzódik az ember szája tőle).

Amikor az utolsó is kidurrant, együtt összeszedtük a darabokat: na, itt egy kis noszogatás azért kellett. Miközben szedték a lufik maradványait, beszélgettünk arról, hogy miből van a lufi, mi van benne, mi az a széndioxid, meg a hélium, és hogy a Nap is abból van. Erre Doda: "anya, a napot gyufával gyújtották meg?"


A lufidurrantás előtt Zeki is kézbe kapott néhány kisebb példányt. Mit mondjak, ijesztő volt nézni, ahogy a 11hónapos vadul harapja-markolja a lufit, ami persze ettől hamar megadta magát. Az első ilyen empírikus tapasztalat után minden előzetes várakozásommal ellentétben Zeki se nem sírt, se meg nem ijedt- viszont teljesen rákattant a témára, és egyik lufit durrantotta a másik után- klassz kispasi a Zeki, és nagyon kíváncsi...

Sajnos az egész esemény annyira spontán volt, és olyan hamar vége lett, hogy egyetlen fotóval sem tudtam megörökíteni, ami történt, majd talán legközelebb.

A lufis ismeretszerzés után könnyebben kezelhetőek voltak a hurrikánok, de azért legközelebb inkább kihajtom őket a lakásból egy kis kinti pörgésre...

2009. július 2., csütörtök

Na, végre... otthonoktatunk



Elkezdtük hát a tandem otthonoktatást, már ha létezik a szó (ha nem, akkor ezennel megalkottam...). Doda első osztályos anyagokon halad, Rafi június eleje óta ötéves, így most már vele is komolyan le kell ülni és fejlesztő-feladatozni, nem csak Dodával. Ugyanakkor Náti otthonoktatása ott kezdődik, hogy mese, mondóka, szeretgetés, odafigyelés- ezekre az utóbbi időben nagyon kevés időt fordítottam, de eztán másképpen lesz. Szervezni kell mindent, az eddigieknél is jobban, erre jöttem rá, és betervezni a napokat, és persze olykor lazulni. Utóbbi volt eddig, így most újra kézbe kell venni a gyeplőket, hogy működjön a családunk és fejlődjenek a gyerekek.


Így most általában esténként anyagokat nyomtatok, illetve pl. Doda a matekot egy ingyenesen elérhető netes anyag segítségével tanulja. Egyszerre tanul Doda meg Rafi, Náti pedig hol odaül hozzájuk, hol elmegy. Zeki alvásának idejére időzítjük a tanulós tevékenységet. Felváltva segítek, ahol kell, leginkább instruálom őket. Most ez így jön be nekünk, és a tanulnivalóik egyelőre lehetővé teszik ezt a fajta sétagaloppos élvezettanulást. Mert ez tényleg az.


Nagyon sok vágyam van. És tervem. Muszáj lesz szelektálnom, mert nem jut időm mindenre. Nem is szeretném frusztrálni magam azzal, hogy olyan tevékenységek után vágyakozom, amiknek most nincsen helye az életemben. Amit viszont bele kell pakolni, azt bele kell pakolni. (nem akartam azt a szót írni, hogy zsúfolni...)


Az elmúlt hetek ennek, a számomra új, kihívást jelentő helyzetnek a megszervezésével teltek. A tervezésen túlvagyunk, most teszteljük, hogy működni fog-e amit kitaláltam, vagy változtatásra szorul a 'tuti rendszerem'. Nagyon be vagyok lelkesedve, büszkeséggel tölt el, hogy látok reális megvalósulási lehetőséget, és tudom, hogy működni fog a dolog: hogy képes leszek négy vagy akár több csemete mellett otthonoktatni, úgy, hogy közben nem hullunk széjjel. Bár, még nem látom 100%-ban, csak tudom, hogy így lesz. Jó érzés ám ez is. És nagyon tettre késznek érzem magam. Érzem, hogy Isten rábólint arra, amit teszek, és erőt ad ahhoz, ami még majd ezután jön. Bizakodó vagyok. Tudom, hogy ezek a felkészülés hónapjai, és lesz majd, amikor ki kell tartanom, mert támadás, meg próba jön, amikor majd emlékeznem kell ezekre a felhőtlen pillanatokra, amiket most élek át, amikor minden új még, és olyan jó így.

Otthonoktatós családi himnuszféleséggé avanzsáltattam ezt a dalt, mert nagyon tetszik a szövege és nagyon találó:




Ezentúl mi mind, együtt mindenütt!
A nap derűt hint, ránk oly' vígan süt.
Ha bármi is bánt, amíg minket látsz rá se ránts.
Előttünk egyből ledől
a börtönfal meg a zárkarács.
Hogyha jönne bár, az ördög ő maga,
mögötted ott áll a társak kis hada.
Ez nálunk Hugó nem gyorsan múló,
Kit a szívünk egyszer magába zár,
el nem fordul attól már!

Hozzád hasonló kedves nincs nekünk!
Együtt csodajó, szép lesz életünk!
Lesz mézeslepény,
és tejszínes torta, marcipán!
Sok érett banán a fán,
s az alján málna is pajtikám.
Rúghatunk majd gólt! Pillangót űzhetünk.
És papírhajót tengerre küldhetünk.
A gondod hát Hugó végleg elment,
és velünk dalold, hogy mi a szabály:
Míg a világ áll, jön tavaszra nyár,
tőled el nem válunk már!

Szívesen olvastátok