Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. június 10., szerda

Cenzúrázatlan poszt császármetszésről, dokikról, nőkről...




Vigyázat! Ez tényleg egy cenzúrázatlan poszt! Őszinte és kitárulkozó. Légyszi mindenki csak a saját felelősségére olvassa.

Egyik olvasóm megkérdezte, hogy 4 császár után vajon engednek-e majd engem természetesen szülni a dokik, hogyha újabb szülésre kerül a sor. Ez a kérdés sok mindent kavargatott meg bennem. Leírom, megosztom.

Valahogy így néz ki a képlet:

Az 1. császár után kétesélyes a dolog: hagynak vajúdni, próbálkozhatsz, főleg akkor, hogyha van már természetes-szüléses tapasztalatod is.

A 2. császár után már igencsak kicsi a sansz, hogy hagynak- azért elvétve lehet olyan dokit találni, aki tartja a hátát egy ilyen malőrhöz.
(A közvélekedéssel ellentétben nem az ember saját dokija dönti azt el, hogy szabad-e neki természetes szülést bevállalni, hanem az osztályvezető főorvos, aki simán megvétózhatja a saját doki döntését, még ha az rá is bólintott a dologra eredetileg... Az osztályvezető főorvost a kórházi protokoll köti. A kórházi protokollt az Orvosi Kamara ajánlásai alapján állítják össze...)

A 3. császár után az esélyeid gyakorlatilag a nullával egyenlőek, már ami a természetes szülést illeti. Nincs ma Mo.-on olyan intézmény, amelyik engedne ilyesmit, akár csak megpróbálásos szinten is. Nincsen még esély-latolgatás sem, riogatás meg fenyegetőzés viszont van dögivel.


(A felirat: "Legalább van egy egészséges babád.")

És ne felejtsük el azt sem, hogy a harmadik császárnál a műtét előtt protokollból felajánlják, hogy el is kötnek: 2in1- elven a két műtétet egy kalap alatt. A negyedik császár előtt, amikor előkészítettek a műtétre, már igen erőszakosan sorolta nekem a doki az elköttetés melletti riogatásnak is beillő érveit (MIUTÁN mondtam, hogy nem akarom magamat elköttetni). Meg is volt sértődve a döntésemen, hogy nem akartam a nagylelkű felajánlást elfogadni. Tartottam is attól, hogy a sértett önérzetű doki tudtomon kívül 'bosszúból' mégis elkötött. Egy kicsit ezért is várom, hogy legyen majd valamikor ötödikünk, hogy bebizonyosodjon, hogy ugye nem... :)


Többek között emiatt lett otthonszülésnek tervezve a harmadik gyerekünk... meg a negyedik is. Mert nekem már azonnali császár az ítélet, kórházi besorolás szerint tuti műtét-várományos vagyok.

Nekem viszont van egy olyan makacs gondolatom, ami nem akar kimenni a fejemből: hogy minden nő tud szülni, illetve, hogy ha megtalálom az utamat, ahogy a legbiztonságosabban érzem magam (ami biztosan nem a kórház), akkor majd én is meg tudom szülni a babámat. Szóval nem fogom föladni, nem érzem, hogy bele kellene nyugodnom abba a helyzetbe, amit a 'szívbéli' ismerőseim mondanak: vagyis, hogy felejtsem el a rendes szülést, én már úgyis mindig csak császárral fogok szülni. Dehogyis, én ezt nem így látom! Számomra csak az a kérdés, hogy ki fog róla tudni és majd kik lesznek jelen akkor... ;)


Olvastam az amerikai helyzetről. Régen náluk is ugyanaz volt a helyzet, mint itt: második vagy többedik császár után senkit nem engedtek vajúdni, se szülni próbálni (vicces egy kifejezés), hanem automatikusan egy újabb császárba lettek belekényszerítve a nők. Ez náluk azt eredményezte, hogy azok, akik nagyon akartak szülni, otthon szültek, mivel nem volt más lehetőségük a természetes szülés megtapasztalásához. Volt, aki orvosi segítő nélkül szült otthon, csak szülhessen...

Nagyon sokan szültek így, és az amerikai orvosi kamara (nem tudom a hivatalos nevét) bepánikolt, mert felismerte, hogy a nők annyira vágynak császár után is a hüvelyi szülésre, hogy akár veszélybe is sodorják magukat. Miután ezt felismerte, hamar reagált: bevezette a VBAC, vagyis a 'vaginal birth after cesarean' fogalmát, ami császármetszés utáni hüvelyi szülést jelent. A kamara elrendelte, hogy engedjék a nőket megpróbálni természetesen szülni a kórházakban, hogyha azok úgy kívánják. És úgy kívánták... Akár többedik császármetszés után is. Így sokan visszatértek a kórházakba, és Amcsiban ma tényleg azok szülnek otthon, akik ott szeretnének, nem kényszerből.


Ehhez persze kellett az amerikai nők kétségbeesett vágya és annak otthonszülésben való kifejeződése. Sajnos ma Mo.-on orvos-diktatúra van, vagyis az orvosok döntenek a nőkről, és a nők a legtöbb esetben komolyabb utánajárás, mérlegelés nélkül elhiszik a hallottakat, s engedelmesen megteszik, amit nekik mondanak. Aki nem, az ellen hadjárat indul orvoskörökben. És ezt nagyon kevesen kockáztatják meg.

Sokan elhiszik az orvosuknak azt a féligazságot, hogy ők már úgysem tudnának normálisan szülni. És hogy a császár utáni hüvelyi szülés halálosan veszélyes, sokkal inkább, mint egy újabb nagyhasi műtét. Pedig nem. Ezen az oldalon, meg ezen, meg számos másikon is sok bizonyítékra lehet lelni, ami utóbbi állítást támasztja alá...

A magyar nők nem lázadnak, csupán csöndben benyelnek minden útmutatást, amit az orvosuk 'lenyom a torkukon', azért, nehogy magukra haragítsák az óriást... Nagyon sokan inkább elköttetik magukat, ha a 'mindenható orvosuk' úgy látja jónak, semmint hogy megkérdőjelezzék annak a szavát, akiről úgy hiszik, hogy élet és halál van a kezében.


Pedig az orvos nem Isten, bár szerintem ezt ők is és mi is gyakran elfelejtjük. Mi magunk vagyunk felelősek ezért a helyzetért. Mert mi magunk felelünk a saját testünkért. És képesek vagyunk felelős döntést hozni magunkkal és a gyerekeinkkel kapcsolatban, orvosi diploma nélkül is.

Nem haragszom az orvosokra- tudom, hogy keményen dolgoznak és sok felelőtlenséggel, durva esetekkel, sokkoló példákkal találkoztak már, talán ezért is olyan hiper-óvatosak. De túlzottan sok a kórházi szülések körüli betegjogi visszaélés, amelyek jó részéből sohasem lesz jogorvoslat, még ügy sem, csupán szomorúsággal továbbmondott szívszorító történet. Az orvosoknak a szülőszoba ajtaját csak kívülről szabadna őrizniük, ha nem patológiás esetű nő szül. Akkor talán én is bemerészkednék a saját lábamon, nem csak úgy, ha betolnak oda...

Bárcsak a szülészdokik a szülő nők körüli kavarás helyett azzal foglalkoznának, amihez a legjobban értenek: a beteg emberek meggyógyításával, és nem az egészséges nők természetes élettani folyamatainak a megzavarásával...

Mindenkitől elnézést kérek, akinek a lelkébe valami módon belegázoltam: kibújt belőlem a forradalmár...:( Bocsánat.

Szívesen olvastátok