Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. május 15., péntek

Sokasodni vagy nem sokasodni? 2.



Úgy akartam kezdeni, hogy előre szólok, hogy ez egy képmentes bejegyzés lesz. Azt nem tudom, hogy miért, de nem volt kedvem képeket gyűjteni. Meg úgy érzem, hogy most talán kifejezőbbek a szavak, mint a képek. Aztán mégis ráakadtam pár jó képre. Akkor bele is kezdek.

Hmmm... íme egy elgondolkodtató cikk gyermekvállalást tudatosan elutasító nőkről.

Amikor elolvastam, elgondolkodtatott. Nem azért, mert nem tartom jó ötletnek a családot, hiszen én is benne élek, és szeretem, el sem tudom képzelni az életemet másként, meg hát a családot kitaláló Ötletgazda is egy olyan személy volt, aki nagyon, de nagyon szereti az emberiséget, szóval mit mondhatnék még? Nem is ezen gondolkoztam el, hanem azon, hogy vajon miért jó dolog gyerekeket vállalni? Vagy erre a világra inkább ne szüljünk?

Sokunknak ez egyáltalán nem kérdés. Hiszen olyan egyértelmű és életszerű, hogy a házasságból gyerekek fognak születni. Úgy tűnik azonban, hogy vannak olyanok, nem is kevesen, akik számára már a házasság is erősen kérdőjeles dolog. A gyerekkel együtt. Többes számról meg már szó sem esik (a gyerekekkel kapcsolatban). És sajnos, kimondva kimondatlanul az utánunk jövő generáció, a mai családalapítás előtt álló huszonéves keresztények közül is nagyon sok ezt a nézetet fogadja el, és ehhez igazodva tervezi a jövőjét. Szomorú és nyomasztó is ez egyben.


És azt jelzi, hogy egyszerűen alig akad előttük példa, akinek a családi élete kívánatos ezeknek a fiataloknak a számára. Nem akarják magukénak a családi életet. Vagy legalábbis nem most, s majd amikor már igen, akkor erősen limitált ideig, már ami a gyerekvállalást illeti. Mert nem láttak, és nem látnak a családban olyan értékeket, amelyekért érdemes küzdeni, amit érdemes megszerezni. A fiatalok nagyon tudnak harcolni a dolgaikért, és meg tudják szerezni, amit nagyon akarnak. Szomorú, hogy ez most már legtöbbször nem a szép család létrehozása, hanem a karrier, az egyéni igények kielégítése, a még több státuszszimbólum eszköz és a többedik diploma megszerzése érdekében történik.

Mégis, hogyan kellene nekünk, családpárti, gyermekpárti keresztényeknek megtalálni a viszonyulást? Hiszen a társadalom értékválsága immár begyűrűzött a családokba. Vajon a csendes, kiegyensúlyozott életvitel, a jó fej gyerekek és a nem agyon gyötört, hanem esetleg mosolygós anyák és szenvedélyes apák látványa segítene? Vagy hangosan és 'direktben' kellene kommunikálni, és büszkén hordozni a "családos vagyok és élvezem!" feliratú lobogót?

Azt hiszem, hogy néha ezt is kell tenni, meg azt is. Az igazi érték a társadalomban a keresztény család. De sajnos ezt mi magunk, keresztény családok sem tudatosítjuk. Se nem kommunikáljuk. Kifelé, a társadalom felé sem, de gyakran még családon belül sem. Pedig hiszünk a családunkban. Hiszen ezért alapítottuk, vagy nem? (Ha nem is, akkor is, út közben egész biztosan megszerettük.)



Talán furcsán hangzik, de én ma ocsúdtam föl, hogy a világban, emberek között élek, mint családos. És ez azt jelenti, hogy látnak engem mások, és én inspirálom őket: példa vagyok más embereknek, akár pozitív, akár negatív. És vonzok vagy taszítok azzal, ahogyan és amit mondok és teszek... gyerekeimmel, férjemmel. És az állatokkal magunk körül (mi még csak készülünk az állattartásra, de azt hiszem ezt is idejében tudatosítani kell.)

Nem gondolom
, hogy ennek ismeretében igyekezni kellene szebb képet kell mutatni magunkról, mint amilyenek valójában vagyunk. Hiszen Isten látja a szívünket, és jól tudja, hogy mi jár a fejünkben. És az a tapasztalatom, hogy a körülöttünk élők is gyakran sokkal inkább átlátnak a szitán, mint szeretnénk- már ezért is érdemes őszintének lenni, és nem elrejteni a csúfat magunkból. Hanem vállalni magunkat a bűneinkkel és bénázásainkkal együtt. A képmutatást mindennél nehezebben tolerálja el a világ, még a gyarlóság is jobb, mint a képmutatás.


Pedig megkísért, hogy olyannak mutassam magam, amilyen lenni szeretnék: növekedő kereszténynek, aki mindig azt teszi, amit helyénvaló és Istennek kedves tenni. De sajnos nem így van. És gyakran nehezemre esik nem "úgy csinálni mintha...", azok előtt, akiknek a véleménye fontos, és akik számítanak rám. Azt gondolom, hogy tudatosan kell megélni a napjaimat. Isten erejével. Szellemben járva. Hitben járva. És tagjaimat odaszánva Jézus szolgálatára: kedves és sóval fűszerezett beszéddel, építve és nem rombolva a szavaimmal. És minden felülről jövő áldással megáldva a körülöttem lévőket. Mindazzal, amit továbbadásra kaptam. Szeretni, szeretni, szeretni! Úgy, hogy azt a másik megérezze. És változni, amikor annak itt az ideje.


3 megjegyzés:

  1. Háát igen, az már egy szupi dolog, ha valaki láthat egy jó példát maga előtt a családi életet tekintve. És ebben nagy a felelősségünk úgy is mint szülőknek, meg úgy is mint keresztényeknek.

    Eszi, szeretem a képeided, de az a második.. jajj, nem birtam ki bocs, hogy ne irjam meg.. nagyon brrr...

    VálaszTörlés
  2. Gondolkoztam, hogy betegyem-e azt a képet. Végül is azért döntöttem úgy, hogy beteszem, mert habár bizarr kép, de kifejezi azt, amit közölni szerettem volna. Vagyis azt, hogy ma nagyon sok szülő látja ördögfiókának a gyerekét, pedig nem kellene, hogy így legyen. Kicsit szándékosan is sokkoltam, hiszen nem értek egyet ezzel, csakúgy, mint az alatta levő képeken ábrázoltakkal. Szerintem találó a kép, és a szöveghez illik. De elfogadom, hogy neked túllőtt a célon, és azért azt elmondom, hogy én sem tenném a falra poszternek...

    VálaszTörlés
  3. Pontosítás: a második és a negyedik képeken megjelenített dolgokkal nem értek egyet.:) A másik kettő jöhet.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok