Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. április 15., szerda

Szent vagy?




Olvastam egy cikket húsvét előtt. Egy konferencia előadójaként Ittzés János, dunántúli evangélikus püspök beszélt a családról és a gyermeknevelésről. Nem olvastam végig, mert igen terjedelmes írás. Azt láttam, hogy egyebek mellett sok jó gondolat van benne, engem mégis a cikk zárótörténete hozott helyzetbe saját magam előtt- kijózanító és inspiráló volt, amit olvastam. Szeretném megosztani, épülésre.


Hajnali ének

Ha a hétköznapi, azaz a megélt keresztyénség “hívószót” hallom, szinte mindig ugyanaz a gyerekkori emlék jut az eszembe. Közel két évvel ezelőtt elhunyt édesanyámra gondolok ilyenkor. Az özvegy papnéra, aki édesapánk korai és hirtelen halála után (1950-ben, életének 46. évében egy influenza szövődményeként kialakult heveny agyhártyagyulladás vitte el) negyvenévesen egyedül maradt öt gyermekével, akik közül a legidősebb éppen érettségire készült, a legkisebb – ez voltam én – meg még iskolába se járt. Meggyőződésem, rá igazán illett az evangélikus körökben jól ismert és sokszor használt kifejezés, hogy amíg csak élt, Isten kegyelmének koldusa volt. Koldus volt, de megelégített koldus.



Amit elmondani szeretnék, valamikor az ötvenes évek derekán történt. Ekkor édesanyánk már munkát is kapott, állást vállalhatott. Nagy szó volt ez, hiszen özvegysége első idejében még ez sem volt lehetséges. Mondhatnánk, élte azt az életet, amit akkor sokan éltek e hazában. De máris ki kell magamat javítanom, hiszen mégsem volt ez ugyanolyan élet. A korai özvegység terhe és a volt-papnéság bélyege bizony egészen sajátos – ma már alig-alig elgondolható – próbatételt jelentett akkoriban. Tudtam én azt – bár kiskamaszként szinte csak József Attila-i duzzogással (“Hagyja a dagadt ruhát másra…”) törődtem bele –, hogy papné hivatása özvegységével sem szűnt meg. Sokakat istápolt, “lelkigondozott” ekkor is. Mindig volt ideje azokra, akik ügyes-bajos dolgaikkal megkeresték, vagy akár az utcán egy kiadós beszélgetésre meg-megállították. Így hát nem csoda, hogy a háztartással és a gyerekeivel kapcsolatos tennivalók jócskán éjszakába nyúlóan igénybe vették. De azért reggelre az ágy mellé oda volt készítve a tiszta fehérnemű, és az örökös éjszakai műszakban mindig elkészült a másnapi ebéd is...


Nagyon meleg, fülledt nyári éjszaka volt akkor, így él az emlékezetemben. Ahogy visszagondolok, azon nem is lepődtem meg, amikor felriadtam, hogy a szokásos konyhai zaj szűrődött be a szobába (készült az ebéd), és az sem döbbentett meg különösképpen, hogy a hajnali derengés már kirajzolta az ablak kontúrjait. De az a hajnali ének, édesanyám éneke, úgy égett bele emlékezetembe, hogy szinte most is hallom. Ha valami szomorú éneket dúdolt volna, biztosan nem lesz olyan meghatározó emlék számomra az a hajnal; vagy ha sóhajtozni hallom, a gyermeki együttérzés szelíd szomorúságát biztosan megtartotta volna magának régvolt gyermekkorom. De a sokat szenvedett német lelkész – mondhatnám akár bizonyos értelemben sorstársának is –, Paul Gerhardt jól ismert korálját énekelte:


“Hogyne dicsérném az Istent

Zengedező énekkel,

Ki dolgában oly bölcs, oly szent,

És jót tesz mindenekkel!

Ő minden áldások Atyja,

Csupa jóság, szeretet,

Ki engem bölcsen vezet,

És hű szívét hozzám hajtja.

Minden elhagy, elfeled,

Isten vég nélkül szeret.”


Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy ez a kora hajnali himnusz nagyon megrázott. Nem megrázott, hanem mást mondott ez akkor nekem. Ha gyerek voltam is, azért már nyiladozni kezdett a szemem, az értelmem a minket körülvevő világra. Néha a halványsárga irigység is megkörnyékezett, ha mások könnyebb életét láttam. De láttam, hallottam azt is, hogy akik sokkal jobb körülmények között, hozzánk képest szinte jómódban élhettek, hányszor voltak tele panasszal, megoldatlan problémákkal. És milyen sokszor láttam, hogy éppen ilyen ismerősök keresték édesanyánkat vigasztalásért, tanácsért, lelki elsősegélyért. Akkor még csak sejtettem, később aztán egyre jobban megértettem életének a titkát. Ez a titok nem volt más, sem több, sem kevesebb, mint az Istenre hagyatkozó, mindent az ő kezéből elfogadó és mindent őrá hagyó feltétlen bizalom. Vigasztaló, tartást adó erő volt számára az evangélium: “Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róma 8:31b-32)



Később láttam édesanyámat sírni is (olykor magam is oka voltam könnyeinek), hallottam időnként betegség terhe alatt sóhajtozni is; de soha nem hallottam, hogy Istent vádoló, sorsát – korai özvegységet, egyik gyermeke korai halálát, szegénységet, betegséget – felhánytorgató, perlekedő mondatok hagyták volna el száját. Luther szerint az igazi keresztyén ritka, mint a fehér holló. Egyetértek vele. A hiteles Krisztus-tanúk hiányától szenved ma világunk. Számomra a “hétköznapi keresztyénség” édesanyánk életében ábrázolódott ki. Nem volt ő angyal, de szent volt – abban az értelemben, ahogy azt a XX. század nagy svéd evangélikus érseke, Nathan Söderblom olyan szépen mondta: “Szent az az ember, akinek az élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését.”



Megérintett, elgondolkodtatott és keményen megítélt a történetben szereplő papné képe. Vajon rólam mi fog megmaradni a gyerekeimben? Olyan emléket fognak-e őrizni ők is, mint amilyet Ittzés János püspök őriz szelíd és csendes lelkű édesanyjáról? Az én életem a szó előbbi értelmében vajon szent élet? Nyomot fogok-e hagyni a gyerekeimben úgy, ahogyan azt szeretném? És vajon mikor akarom ezt elkezdeni?


Mindeneket zúgolódások és versengések

nélkül cselekedjetek;

hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták,

Istennek szeplőtelen gyermekei

az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette,

akik között fényletek,

mint csillagok e világon.

Életnek beszédét tartván elébök.

(Filippi 2:14-16a)



Az eredeti cikket itt találod, érdemes belekukkantani.

2 megjegyzés:

Szívesen olvastátok