Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. április 29., szerda

Sokasodni vagy nem sokasodni?



Újra egy kedves ismerősöm hatására ragadok billentyűt. Kaptam tőle egy rövid cikket, ami meglehetősen ledöbbentő dolgokat ecsetel. A túlnépesedés kérdését tárgyalja a több gyereket vállalókkal összefüggésben. Azt taglalja, hogy a sok gyerek abszolút káros a környezetre a megtermelt szemétmennyiség miatt. Úgy látja, hogy a probléma gyökere a fogamzásgátlók és az abortusz népszerűsítésével szüntethető csak meg. Ez a bejegyzés egyfajta reagálás a cikkben írottakra. (A cikk linkjét a bejegyzés legvégére biggyesztettem.)

A szaporodjatok és sokasodjatok parancsról sokat lehetne beszélni. Röviden annyit, hogy Isten eddig nem szorította korlátok közé ezt a parancsot, és nem definiálta azt sem, hogy pontosan hány milliárd embernél gondolja a Földet betöltöttnek. Ezekből számomra két dolog következik.

Az első, hogy hiábavaló, sőt veszélyes dolog emberi módon filozófálni azon, hogy vajon kell-e még ember a Földre. Emberi életről és halálról még mindig egyedül Isten hatalmában áll dönteni, pont úgy, mint kezdetben. Aki kimond olyasmit, hogy gátat kell szabni annak, amire Isten nem mondott "állj!"-t, az emberölésekre mond igent, nem is kevésre. Mert az mindenkinek tiszta sor, hogy a szexből akár gyerek is születhet, és ha nem a totális absztinencia (úgy értem szexmentes élet) a népesség-visszaszorítás eszköze, akkor a másik verzió egyértelműen a megfogant életek elpusztítása. (A kép nagyon durva, de ez az igazság...)


Mert ha kimondjuk, hogy törvényileg két gyerek a limit, akkor mi történik a fogamzásgátlás mellett megfogant harmadikkal? -Azt ugye el kell pusztítani. Azt hiszem teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen jellegű problémamegoldás emberi életek ezreinek kioltásával jár. Egyetlen ép erkölcsű és józan ítélőképességű ember sem gondolhat helyénvalónak egy ilyen világméretű vérengzést.

A másik, hogy: Isten még mindig helyénvalónak gondolja a gyermekek születését! Ő bármikor megállíthatná a folyamatot (megváltoztathatná a biológiánkat, kinyilatkoztathatná akaratának megváltozását a követőinek, vagy megszűnhetne az élet leheletét, a lelket, az emberekbe tenni), de nem teszi. És ha Ő ezt jónak tartja, akkor az is. :)


Tehát nem a népességnövekedés korlátozásában keresendő a megoldás, mert nem igaz, hogy a föld túl lenne népesedve. Sokan vagyunk, de leginkább azért érezzük szűknek a bolygónkat, mert legtöbbünk igényei messze túlnőttek az Isten szerint helyesnek tartott kereteken. Fogyasztói társadalomban élünk, és igényeinket a média hazugságai alapján engedjük felgerjedni magunkban pl. mert nekünk MEGJÁR a nagy ház, a nyaraló, a nagy autó, a nagy udvar, hiszen mi európaiak vagyunk...

Nem lettünk környezettudatosan sem nevelve (legalábbis nagyon sokunk), nem érdekel minket, hogy mekkora kárt tesz a felelőtlen szemetelés (a miénk meg a multiké is).


És nagyon, de nagyon önzőek vagyunk: mindenkinek a maga élvezete, a maga pénzügyi boldogulása, a maga java a fontos. Ugyanúgy, ahogyan elfordítjuk a fejünket a szegénységet és a nyomort látva, ugyanígy fordítják el a jóléti társadalmak is a fejüket a szegény országoktól. Még a segítségük is gyakran anyagi előnyökhöz jutás szándékától mozgatott képmutatás, és saját maguk vállon veregetése. Sőt, ha közelebbről megnézzük, akkor a jóléti országok érdekeivel megegyező a szegénység, hiszen ők így vagy úgy, ebből is hasznot húznak.


Irgalom, emberbaráti szeretet, lemondás mások javára, szolgálni másokért: ezek kihalófélben lévő kifejezések... Erről szól az abortusz létjogosultságának a védelme is. Mert az én életemet ne korlátozza egy kis pelenkás- hadd én döntsem el, hogy mikor akarom őt. És ha már eldönthetem, akkor köszönöm most éppen nem akarom, majd inkább akkor, hogy ha minden rendben lesz bennem, körülöttem. Vagy ha már majdnem kifutok a gyerekvállalós időből, vagy ha éppen úgy van kedvem, mert már én akarok babázni. Az emberi jogok, amik minden embert megilletnek, pl. az élethez való jog alapvető fontosságúak- feltéve, ha ENGEM nem korlátoznak a szívem vágyai utáni reménytelen hajszában...


Az emberiség nagy baja nem a túlnépesedés, hanem a bűn. Az, hogy Isten elleni lázadásban leledzünk és ezért a szívünkben lévő gonoszság, ami megnyilvánul a tetteinkben tökretesz bennünket is, meg a világunkat is. Ameddig nem tesszük le az életünket Isten kezébe, és nem kérdezzük meg Jézustól, hogy "mit akarsz velem? mi a terved? mit kell tennem?", addig a világ reménytelen marad és társadalmi szinten is a vesztébe menekül...



Mindnyájan elhajlottak,
egyetemben haszontalanokká lettek;
nincs, aki jót cselekedjék,
nincsen csak egy is.
Nyitott sír az ő torkuk;
nyelvökkel álnokságot szólnak;
áspiskígyó mérge van ajkaik alatt.
Szájok telve átkozódással és keserűséggel.
Lábaik gyorsak a vérontásra.
Útjaikon romlás és nyomorúság van.
És a békességnek útját nem ismerik.
Nincs isteni félelem az ő szemök előtt.
Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond,
azoknak mondja, akik a törvény alatt vannak;
hogy minden száj bedugassék,
és az egész világ Isten ítélete alá essék.
(Róma 3: 12-19)



****************************************************************

Az alábbi cikkre reagáltam. (Azt nem tudom írni, hogy szeretettel ajánlom, de ha kicsit füstölögni akarsz, akkor mindenképpen olvasd el.)

http://www.hirextra.hu/2009/02/02/kornyezetszennyezo-a-sok-gyerek/

2009. április 23., csütörtök

Miért jó a nagycsalád?





Szeretjük a nagycsaládot. Szeretnénk még nagyobbat is idővel... Főleg most, hogy a gyerekek újra lángra lobbantak: újabb kistesókat (!) szeretnének. Nem mondom, hogy engem nem gondolkodtat el ez a sok nyomatás, amit az utóbbi időben ennek kapcsán tőlük kapok. Persze, az ember nem ennek a hatására adja be a derekát. Meg egyelőre szó sincs derék-beadásról. Egyelőre csak egy anyatejen élő 8 hónapos Zekiről van szó. Szóval akkor hogy van ez velünk meg a nagycsaláddal? Őszinte leszek. Nekem még a négy gyerek nem nagycsalád. Bár emlékszem, hogy ezt mondtam a hárommal is. De mostanában rajtakapom magam, hogy 5-7-8 gyerekről ábrándozom... illetve elképzelem, hogy vajon bírnám-e... végül is, mi jöhet még?? :D


Szóval miért jó a nagycsalád?

Mert egész nap többféle hanghordozásban hallgathatod, "anya, szeretlek!".

Mert évek óta nem kell a szőnyegen ülős autós-állatos játékaikba bekapcsolódnom, mert megvan, hogy ki van kivel- sőt van, hogy elküldenek, hogy zavarok...

Mert felkelés után szó szerint megtelik az ágyunk gyerekekkel...olyan jó nézni és hallgatni őket!

Mert most már direkt szórakoztat, amikor a járókelők végigpásztáznak minket és lesajnálnak, mert azt hiszik nem vagyunk százasok és biztos naaaagyon sanyarú az életünk- valójában pedig én gondolom azt, hogy szegények, nem is tudják, hogy miből maradnak ki...

Mert amikor imádkozunk másokért, akkor egész sok téma felmerül, hiszen elegen vagyunk mind az ötleteléshez, mind a különféle témákban történő imádsághoz...

Mert muszáj nagyon hamar összekapnom magam, nem sajnálhatom magam sokáig, hiszen sokan zuhannak szét, ha én nem vagyok a helyemen...

Mert úúúúgy élvezem, hogy egy egész sor széket elfoglal a családunk a gyülekezetben...

Mert olyan jó nézni a négy gyereket, hogy mind különböző és mind kicsit mi is vagyunk...
(és olykor elmerengek magamban, hogy vajon tudna-e még többfélébb lenni, és vajon ahol 6 vagy 8 van, ott is tényleg mind különböző-e...)

Mert jó hallgatni, amikor a gyerkőcök mondják, hogy ha megnőnek, majd egy egész utcánk lesz, ahol csak ők fognak lakni a feleségeikkel, meg mi szülők, és milyen vicces lesz, ha a postás nem fogja tudni, hogy kihez kell vinni a levelet, mert mind ugyanolyan nevű lesz...

Most hirtelen ennyi jutott az eszembe. És azon gondolkozom, hogy vajon másnak is ilyen módon csapódik-e le a nagycsaládosság...

2009. április 19., vasárnap

Hogyan ültetsz bibliai igazságokat a szívbe?





A bibliai igazságok tanításának hatékony módja az, ami a 5Móz. 6:1-7-ben található. Igyekszem is alkalmazni...

Ezek pedig a parancsolatok, a rendelések és a végzések,
amelyek felől parancsolta az Úr,
a ti Istenetek,
hogy megtanítsam azokat néktek,
hogy azok szerint cselekedjetek azon a földön,
amelyre átmenőben vagytok, hogy bírjátok azt;


Hogy féljed az Urat, a te Istenedet,
és megtartsad minden ő rendelését és parancsolatát,
amelyeket én parancsolok néked:
te és a te fiad, és a te unokád, teljes életedben,
és hogy hosszú ideig élhess.


Halld meg azért Izráel, és vigyázz, hogy megcselekedjed,
hogy jól legyen dolgod, és hogy igen megsokasodjál
a tejjel és mézzel folyó földön,
amiképen megígérte az Úr, a te atyáidnak Istene néked.


Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!

Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből
és teljes erődből.

És ez ígék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben.
És gyakoroljad ezekben a te fiaidat,
és szólj ezekről,
mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz,
és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.
(5Mózes 6:1-7)




Ez a gyakorlatban három dolgot jelent nálunk.

Egyrészt: prioritást. Nem elegendő, hogyha a hét egy napján Istenről hallanak a gyerekek, mondjuk istentisztelet vagy vasárnapi gyerekfoglakozás keretében. Lehetnek igazán színvonalasak ezek az alkalmak, de Isten a család mindennapi tevékenységeinek színterét nevezi a hitoktatás első és döntő fontosságú helyszínének a fenti igék szerint. Számomra ez azt jelenti, hogy a nap nagy részében igyekszem elérhető lenni, különösen, hogyha hitbeli kérdések megválaszolásáról van szó. Prioritást élvez majdnem minden tevékenységgel szemben a gyerkőcök Istennel, Jézussal, hittel, kereszténységgel kapcsolatos kérdéseinek a megválaszolása. (Meg úgy alapból a többi kérdés is, ami nem hittel kapcsolatos...)

Másrészt: hitelességet jelent. Amit mondok nekik szellemi dolgokról, azokat igyekszem magam is alkalmazni pl. hívj segítségül engem. Ha nem sikerül, akkor pedig elismerem, hogy kudarcot vallottam, és bocsánatot kérek tőlük, hogyha ellenük követtem el bűnt. Számomra az a terület a legnagyobb kihívás jelenleg.





Harmadrészt pedig, és ez talán a kulcsa mindennek: erős vágy van bennem arra, hogy mindenféle helyzetből hit-igazságokról beszélgetést kerekítsek. Talán furcsán hangzik, de ez valami olyasmit jelent, hogy nemcsak, hogy szívesen beszélgetek ezekről a dolgokról velük, hanem olykor TUDATOSAN provokálok beszélgetést. Vagy legalábbis résen vagyok, hogy mikor repülhetek rá egy éppen aktuális történés vagy kérdés kapcsán hit-dolgokra.

Én ezt így csinálom:

Megkérdezem valamiről a véleményüket, pl. hogy szerinte milyenek az angyalok, vagy mit gondol a mennyországról, és miután elmondta a véleményét, megkérdezem, hogy érdekli-e, hogy a Bibliában mi van leírva arról. Ezután már témánál vagyunk. Nagyon fontos, hogy sokat hivatkozzunk a Bibliára, hogy beégjen a fejükbe, hogy ez az autentikus forrás, ha kérdésük van.

Te hogyan csinálod?





2009. április 18., szombat

Már csak 23, 22, 21 óra...




Vasárnap este lejár a szavazási lehetőség, a közvélemény-kutató kérdéseket pedig leszedem. Estig lehet még klikkelni, aki még nem tette volna meg, mind a három kérdésre reagálva. Utána összesítek, és egy bejegyzés erejéig kiértékelem az eredményt. Úgyhogy húzzatok bele... ha vagytok... :)

2009. április 15., szerda

Szent vagy?




Olvastam egy cikket húsvét előtt. Egy konferencia előadójaként Ittzés János, dunántúli evangélikus püspök beszélt a családról és a gyermeknevelésről. Nem olvastam végig, mert igen terjedelmes írás. Azt láttam, hogy egyebek mellett sok jó gondolat van benne, engem mégis a cikk zárótörténete hozott helyzetbe saját magam előtt- kijózanító és inspiráló volt, amit olvastam. Szeretném megosztani, épülésre.


Hajnali ének

Ha a hétköznapi, azaz a megélt keresztyénség “hívószót” hallom, szinte mindig ugyanaz a gyerekkori emlék jut az eszembe. Közel két évvel ezelőtt elhunyt édesanyámra gondolok ilyenkor. Az özvegy papnéra, aki édesapánk korai és hirtelen halála után (1950-ben, életének 46. évében egy influenza szövődményeként kialakult heveny agyhártyagyulladás vitte el) negyvenévesen egyedül maradt öt gyermekével, akik közül a legidősebb éppen érettségire készült, a legkisebb – ez voltam én – meg még iskolába se járt. Meggyőződésem, rá igazán illett az evangélikus körökben jól ismert és sokszor használt kifejezés, hogy amíg csak élt, Isten kegyelmének koldusa volt. Koldus volt, de megelégített koldus.



Amit elmondani szeretnék, valamikor az ötvenes évek derekán történt. Ekkor édesanyánk már munkát is kapott, állást vállalhatott. Nagy szó volt ez, hiszen özvegysége első idejében még ez sem volt lehetséges. Mondhatnánk, élte azt az életet, amit akkor sokan éltek e hazában. De máris ki kell magamat javítanom, hiszen mégsem volt ez ugyanolyan élet. A korai özvegység terhe és a volt-papnéság bélyege bizony egészen sajátos – ma már alig-alig elgondolható – próbatételt jelentett akkoriban. Tudtam én azt – bár kiskamaszként szinte csak József Attila-i duzzogással (“Hagyja a dagadt ruhát másra…”) törődtem bele –, hogy papné hivatása özvegységével sem szűnt meg. Sokakat istápolt, “lelkigondozott” ekkor is. Mindig volt ideje azokra, akik ügyes-bajos dolgaikkal megkeresték, vagy akár az utcán egy kiadós beszélgetésre meg-megállították. Így hát nem csoda, hogy a háztartással és a gyerekeivel kapcsolatos tennivalók jócskán éjszakába nyúlóan igénybe vették. De azért reggelre az ágy mellé oda volt készítve a tiszta fehérnemű, és az örökös éjszakai műszakban mindig elkészült a másnapi ebéd is...


Nagyon meleg, fülledt nyári éjszaka volt akkor, így él az emlékezetemben. Ahogy visszagondolok, azon nem is lepődtem meg, amikor felriadtam, hogy a szokásos konyhai zaj szűrődött be a szobába (készült az ebéd), és az sem döbbentett meg különösképpen, hogy a hajnali derengés már kirajzolta az ablak kontúrjait. De az a hajnali ének, édesanyám éneke, úgy égett bele emlékezetembe, hogy szinte most is hallom. Ha valami szomorú éneket dúdolt volna, biztosan nem lesz olyan meghatározó emlék számomra az a hajnal; vagy ha sóhajtozni hallom, a gyermeki együttérzés szelíd szomorúságát biztosan megtartotta volna magának régvolt gyermekkorom. De a sokat szenvedett német lelkész – mondhatnám akár bizonyos értelemben sorstársának is –, Paul Gerhardt jól ismert korálját énekelte:


“Hogyne dicsérném az Istent

Zengedező énekkel,

Ki dolgában oly bölcs, oly szent,

És jót tesz mindenekkel!

Ő minden áldások Atyja,

Csupa jóság, szeretet,

Ki engem bölcsen vezet,

És hű szívét hozzám hajtja.

Minden elhagy, elfeled,

Isten vég nélkül szeret.”


Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy ez a kora hajnali himnusz nagyon megrázott. Nem megrázott, hanem mást mondott ez akkor nekem. Ha gyerek voltam is, azért már nyiladozni kezdett a szemem, az értelmem a minket körülvevő világra. Néha a halványsárga irigység is megkörnyékezett, ha mások könnyebb életét láttam. De láttam, hallottam azt is, hogy akik sokkal jobb körülmények között, hozzánk képest szinte jómódban élhettek, hányszor voltak tele panasszal, megoldatlan problémákkal. És milyen sokszor láttam, hogy éppen ilyen ismerősök keresték édesanyánkat vigasztalásért, tanácsért, lelki elsősegélyért. Akkor még csak sejtettem, később aztán egyre jobban megértettem életének a titkát. Ez a titok nem volt más, sem több, sem kevesebb, mint az Istenre hagyatkozó, mindent az ő kezéből elfogadó és mindent őrá hagyó feltétlen bizalom. Vigasztaló, tartást adó erő volt számára az evangélium: “Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róma 8:31b-32)



Később láttam édesanyámat sírni is (olykor magam is oka voltam könnyeinek), hallottam időnként betegség terhe alatt sóhajtozni is; de soha nem hallottam, hogy Istent vádoló, sorsát – korai özvegységet, egyik gyermeke korai halálát, szegénységet, betegséget – felhánytorgató, perlekedő mondatok hagyták volna el száját. Luther szerint az igazi keresztyén ritka, mint a fehér holló. Egyetértek vele. A hiteles Krisztus-tanúk hiányától szenved ma világunk. Számomra a “hétköznapi keresztyénség” édesanyánk életében ábrázolódott ki. Nem volt ő angyal, de szent volt – abban az értelemben, ahogy azt a XX. század nagy svéd evangélikus érseke, Nathan Söderblom olyan szépen mondta: “Szent az az ember, akinek az élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését.”



Megérintett, elgondolkodtatott és keményen megítélt a történetben szereplő papné képe. Vajon rólam mi fog megmaradni a gyerekeimben? Olyan emléket fognak-e őrizni ők is, mint amilyet Ittzés János püspök őriz szelíd és csendes lelkű édesanyjáról? Az én életem a szó előbbi értelmében vajon szent élet? Nyomot fogok-e hagyni a gyerekeimben úgy, ahogyan azt szeretném? És vajon mikor akarom ezt elkezdeni?


Mindeneket zúgolódások és versengések

nélkül cselekedjetek;

hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták,

Istennek szeplőtelen gyermekei

az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette,

akik között fényletek,

mint csillagok e világon.

Életnek beszédét tartván elébök.

(Filippi 2:14-16a)



Az eredeti cikket itt találod, érdemes belekukkantani.

2009. április 10., péntek

Új magokat ültetünk...




Reggel vesd el a te magodat,
és este se pihentesd kezedet;
mert nem tudod, melyik jobb,
ez-é vagy amaz,
vagy ha mind a kettő jó lesz egyszersmind.
(Préd. 11:6)


Magot vetünk, de nem a kertünkben, mert sajnos nincsen kertünk... még. Hanem a szokásaink és az életünk területén. A nem működő szokásokat kigyomláljuk, és új szokásokat ültetünk. A gyerekeknek is szükségük van erre, de az én életemre is ráfér a gyomlálás. Ezt fogom most kicsit részletezni.

Egy hete a maradék megszűrt mesétől is drasztikus megvonással kellett élnem, ami a gyerekeket illeti. Ugyanis észrevettem rajtuk a képernyőn megjelenő mesék negatív hatásait, amit három dologgal tudnék összefoglalni. Egyrészt, hogy ÁLLANDÓAN azokról beszéltek: a játékokban újra és újra előkerültek a mesék szereplői és a jellemző beszédfordulatok, de úgy, hogy szinte semmi másról nem szóltak a játékaik. Emellett pedig a felénk, szülők felé irányuló közléseik java részét is a mese-mesélés tette ki: komplett történéseket meséltek el a saját szavaikkal, amivel nem is lenne baj, csakhogy az okos intellektuális kérdések és az egyéb én-közlések is mind elmaradoztak, helyette csak az ment, hogy "anya, elmondjam, hogy mit csinált Pampalíni, meg Babar?", meg mások...

Másrészt az is feltűnt, hogy egymással is olyan gonoszakká és szeretetlenekké váltak: intonáló hangon cikizték egymást, és bántó dolgokat mondtak és csúfolódtak, amitől a másik sírva fakadt (pl. "hehe, elárulom a titkodat!"). Megdöbbentő volt hallani őket, pont olyanok voltak, mint egy csoport óvodás.


Harmadrészt, és talán ez kondította meg bennem legerősebben a vészharangot: a szülői tekintély nyílt aláásásába kezdtek. Pellengérre állították a szavaimat, elsétáltak, amikor hozzájuk beszéltem, és az utasításaim után rendre megkaptam a "MIÉÉÉRRRT?!" kérdést olyan cinikus kamasz hanglejtéssel. Meg a kisebbek részéről a hisztit, és a "nem szeretném!"-et.


Ezek miatt tehát bizonytalan időre tévé-megvonást vezettem be: egyetlen mesét sem nézhetnek, még a számítógépen sem. Viszont sok gyerekzenét hallgatunk, megint van apa-mesélés, és újfajta kreatívkodásban is gondolkozom velük kapcsolatban (no, meg a régiek újraindításán). A természetfilmeket engedélyeztem, tehát állatokról szóló dokumentumfilmeket nézhetnek, persze a tv-nézés általános feltételével: hetente egyszer-kétszer ERŐSEN LIMITÁLVA (és szülői szelekcióval), és az sem nagy baj, ha teljesen elmarad...

Egy hete vagyunk így, és azt kell mondjam, hogy látom a változások csíráit: nyugisabbak, egymáshoz kedvesebbek, és érdeklődő kérdéseik is visszatértek. Vagyis a lelkiviláguk tisztulni látszik. Ilyen velünk még sohasem történt: sem a hirtelen jellemváltozás, sem a tekintély megkérdőjelezése, sem a drasztikus tévé-szankció terén. És jó látnom, hogy a kúra használni látszik. Egyébként persze érzem azt is, hogy én sem töltöttem velük elég időt, és nem voltam jelen az életükben úgy, ahogyan régebben (a számítógép nagy úr tud lenni, ha az ember hagyja- én hagytam). Nyilván ez lehetett a másik gyújtózsinór a viselkedésükben. Örülök, hogy azt mondhatom, hogy a változások ezen a területen is elkezdődtek, és jó reménység szerint szokásokká is formálódnak, ha a tudatosság útjára tudom emelni a most még 'itt egy kicsi, ott egy kicsi' rendszert.

A szívemben érzem, hogy többet kell meghallgatnom, mesélnem, beszélnem, megértenem, és igen, többet kell imádkoznom is velük, és Isten személyéről is többet, vagyis inkább még mélyebben kell beszélgetnünk. Drasztikusan szerveznem kell blogolási és netezési szokásaimat is és azt hiszem, muszáj lesz komolyabban elkezdenem tanítványozni is a gyerekeket az Ige alapigazságainak átadásával. Szóval vannak újfajta feladataim. Húsvét után neki is állok a konkrét szervezésnek. Csak el ne felejtsem majd.

2009. április 9., csütörtök

Oviba akar menni...



Tücsök és Mazsolát olvastam ma, és felmerült egy kérdés azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet megbeszélni az oviba vágyó gyerekünkkel, hogy mi máshogy döntöttünk ebben a kérdésben. Mivel túl hosszú lett volna a komment, amit hagyni akartam nála, ezért úgy gondoltam, hogy inkább posztot kerekítek belőle, és belinkelem neki, hiszen ez a kérdés talán mást is érdekelhet. Többen tudjátok rólunk, hogy nem járatjuk óvodába a fiainkat, bár a legnagyobbunk 'muszájból' járt néhány hónapot (nem láttuk a jogi hátterét a nem-járatásnak, és nekünk azt mondták, hogy hivatalosan nincs erre mód- aztán később kiderült, hogy ez így mégsem igaz.)

Tavaly nálunk is előkerült a kérdés Dodával, meg nemsokára megint napirenden lesz úgy látom, mivel Rafi is már most nagyon szeretne ovizni, holott tanúja volt tesója rossz érzéseinek, amikor még ovizott, és azt is tudja, hogy őt sem fogjuk vinni, mégis múltkor egy idegennek ecsetelte, hogy ő nemsokára oviba fog járni... (nyáron lesz 5éves, tehát be kell iratkoznunk, és aztán kérvényezni a nagycsoport alóli felmentést) Hogy lehet kezelni az ilyen helyzetet? Hagyjuk figyelmen kívül a kérését? Vagy kerekítsünk mumust az oviból? Úgy gondolom, hogy lennie kell ezeknél etikusabb megoldásnak is...


Én eddig úgy oldottam meg a felmerülő kérdést, hogy először is leültettem a gyerkőcöt és röviden meséltem neki az oviról: elmondtam neki, hogy milyen dolgok vannak az épületben (csoportszoba sok játékkal, gyerekméretű eszközök, közös mosdó, udvar kinti eszközökkel), azt, hogy csoportok vannak, meg van óvó néni, és hogy mit csinálnak ott. Azt is elmondtam, hogy az oviban lévő kisgyerekek között sok engedetlen és bután viselkedő van, aki másokat bánt, és nem szépen viselkedik, és sok kisgyerek nem szereti az Úr Jézust. Ráadásul sokakat nem helyesen nevelnek a szüleik, hanem megengedik nekik a helytelen viselkedést, ezért az óvó néni gyakran nem tud segíteni, ráadásul nem is vesz észre minden butáskodást.



Azután elmondtam, hogy mi ezek miatt a dolgok miatt apával úgy döntöttünk, hogy sem ő nem fog oviba járni, sem a testvérei. Még azt is elmondtam, hogy oviba azok a gyerekek járnak, akiknek az anyukája dolgozni megy, de mivel én itthon vagyok velük, ezért nekik nem kell oviba menni. A végén megkérdeztem, hogy hogy érzi magát ezzel kapcsolatban. Azt mondta, hogy azért szeretne oviba menni, hogy legyenek barátai. Erre mondtam, hogy barátokat máshol is lehet szerezni, és itthon sok érdekes dolgot fogunk csinálni, és ha szeretné, akkor keresünk neki barátokat.


Néhány hét alatt lecsengett ez az ovis dolog, addig akár napi szinten is újra kellett vele beszélgetni, és ismételni az elhangzottakat.

Egyébként azt vettem észre, hogy akkor könnyebb ezt a problémát kezelni, hogyha úgy tekintünk rá, mint pl. a colára: el kell ismerni, hogy vannak benne jó dolgok, amiket gyerekünk élvezne, DE alapvetően több kárt okoz, mint amennyi haszna van, és ezért távol kell tartanunk őt tőle. Nem szabad azt hazudni neki, hogy az óvoda alapvetően rossz hely, amit senki sem élvez, hiszen ennek a szöges ellentétét fogja hallani az ovi-szimpatizáns ismerősöktől és lehet, hogy az oviba járó gyerekektől is, akik őt fogják lesajnálni, hogy távol van tartva attól a szupi helytől... Ehelyett meg kell neki mutatni az EGÉSZ KÉPET, és szabad vele együtt érezni, s osztozni a szomorúságában, hogy nem mehet, ugyanakkor tudnia kell, hogy ettől még ragaszkodni fogunk az elveinkhez, és nem fogjuk elengedni.

Akinek vannak tapasztalatai, vagy működőképes ötletei, az kérem, hogy Eszter bejegyzéséhez kommenteljen. Ehhez a poszthoz hozzáfűzni-, és kérdeznivalót pedig ide kommenteljetek. Nagyon köszönöm.

2009. április 8., szerda

Mehetünk suliba otthon!




Végre, végre végre!!!

Ma lezárultak a beiratkozással kapcsolatos teendőink. Már hetekkel ezelőtt telefonon-emailben beiratkoztunk az iskolába, de csak mára kaptunk időpontot a nevelési tanácsadóba iskolaérettségi vizsgálatra. Aki nem tudja, ez egy kb. kétórás kötelező vizsgálat, amit a területileg illetékes Nevelési Tanácsadóban végeznek. Enélkül a vizsgálat nélkül nem szívesen veszik fel a gyerkőcöt magántanulónak- ha egyáltalán felveszik-ez amolyan beugró. Mindenféle készségeket, meg részképességeket néznek, azokat, amiknek a birtoklásához szükség van az írás, olvasás, és a számok-mennyiségek világának megismeréséhez. Hogyha valakit bővebben érdekel, szívesen írok majd még a vizsgálat jellegéről.


Az óvoda nagycsoportjában tél végén vagy tavasszal egy ovis foglalkozás keretében az óvónők helyben csinálják meg a gyerekkel ezt a vizsgálatot, amit aztán a nev. tanácsadóban értékelnek ki, de akinek a gyereke nem jár oviba, annak magának kell időpontot kérni, és aztán elmenni a gyerkőccel. Nekünk most, másodszorra nagyon kedves volt Á. néni, Doda is élvezte, végre másokat is megörvendeztethetett az okosságaival. Azért rendesen elfáradt a végére, de ezen nem is csodálkozom. Mindenesetre Á. nénit párszor sikerült ledumálnia a lábáról...

A végeredmény az, hogy hivatalosan is iskolaérett lett a fiunk. Boldog vagyok, bár nem annyira fogtam még föl, hogy elhárult az utolsó akadály is az otthonoktatásunk előtt. Még az egész történés hatása alatt vagyok, agyilag próbálom rendszerezni a látottakat, hallottakat...


Mindenesetre most már lassan tényleg ideje lesz a nagy kalandra fókuszálni: vagyis otthonoktatásunk gyakorlatát kidolgozni. Vannak gondolataim, inspirációim és körvonalazódik is, hogy hogyan fogunk nekiindulni, de a kirakó darabjait még össze kell illeszteni. Még néhány kulcsinformáció nincs még a birtokomban, ami akadályoz a nagyon konkrét szervezési, könyvvásárlási terveim megvalósításában: ugyanis az egyes tantárgyak tételes követelményét még nem kaptuk meg a sulinktól. Ha az meglesz, akkor többet fogok látni. Addig marad a szakkörökön és az időbeosztáson való agyalás, de az is elég lesz egy ideig. Most ezért lement rólam a teher.

(Az oldal tetején a fotón Abraham Lincoln van, a felirat pedig: "otthonoktatott személy".)

2009. április 4., szombat

Kérsz még? (avagy az otthonoktatásról)



Az elmúlt napokban két olyan levelet is kellett írnom, amiben az otthonoktatás gyakorlati részét ecseteltem két kedves emberkének. Aztán tegnap este kitaláltam, hogy ebből akár bejegyzést is lehetne írni, hátha még mást is érdekelnek az igazán konkrét részletei a témának. Kivonatoltam hát a leveleimet, és kicsit átalakítottam. (Itt és most előre is bocsi attól a két személytől, akiknek nem fog újat mondani ez a poszt...)


Otthonoktatni ma Magyarországon?! -Igen, lehet ma Magyarországon otthonoktatni, csak nem nagyon propagálják ezt hivatalos körökben... Úgy lehet megvalósítani, hogy egy intézménybe (bármilyen államilag elismert suliba) beíratod a gyermekedet, és szülőként hivatalosan kéred magántanulói státuszba helyezését. Általában félévente kell vizsgázzanak minden tantárgyból, egyes helyeken negyedévente, ezt az igazgató dönti el. Van néhány suli, amely egészen segítőkész az otthonoktatókkal, ugyanakkor a suliválasztás azért nem teljesen zökkenőmentes, mert az iskola nem kap fejkvótát a teljesen egészséges (tehát nem kényszerből, mondjuk szervi elváltozás, vagy tanulási akadályoztatottság miatt) otthonoktatott gyerekek után az államtól. Viszont plusz terhet jelentenek a sulinak a vizsgák, amikhez ugye neki kell a tanárokat 'biztosítani'. Ezért néhány intézmény pénzt kér, hogy önköltségét fedezni tudja, van viszont teljesen ingyenes suli is. A tankönyvek viszont fizetősek, a magántanulói státuszban nem jár a tankönyvtámogatás. Viszont nem mindenhol kell egy komplett tankönyvcsaládot megvenni- van olyan suli, ahol megadják a tételes tantárgyi követelményt, és csupán javaslatot tesznek a tankönyvekre- gyakorlatilag abból tanítasz, amiből csak szeretnél.


Azért arra fel kell készülni, hogy iskolaválasztáskor lehet, hogy meg kell majd védened az otthonoktatás melletti döntésedet, hiszen eleve nehezen érti meg a legtöbb iskolaigazgató, hogy a jó képességű gyerekedet miért nem szeretnéd iskolába járatni... de mint mondtam, vannak azért teljesen segítőkész és kooperatív intézmények. Az iskolaválasztás kérdése egyébként igen tág keretek között mozog, ha azt nézzük, hogy kb. félévente, a vizsgákra gyakorlatilag az ország másik végébe is elviheted a gyerekedet, akár egy kis családi utazgatással egybekötve: tehát ilyen szempontból nagy a választék. Azért kevés az otthonoktatást pártoló, igazán segítőkész iskola, de meg lehet őket találni.





Ha már iskolába jár a gyermeked, mondjuk már kisiskolás, akit szeretnél otthonoktatni, akkor fontos kérdés, hogy gyermeked hogy érzi magát az iskolában. Hogyha már kialakultak barátságok és élvezi a tanórákat, akkor lehet, hogy elszakításnak élné meg, ha pl. néhány hét múlva már nem járhatna suliba. (Persze a volt osztálytársakkal délután még össze lehet járni, de lehet, hogy nehezen értenék meg, hogy ő miért nem jár már velük egy suliba...) Ez egy eleve negatív kezdés lenne neki érzelmileg az otthonoktatáshoz, ami nem túl szerencsés. Viszont hogyha mondjuk az év végén váltanátok, akkor a gyermeknek talán nem jelentene olyan nagy traumát a váltás, főleg ha a váltást megelőző hónapok az ő érzelmi felkészítésével telnének. Persze, hogyha vannak kudarcai a suliban, vagy az osztálytársakkal nem jön jól ki, akkor nagyon gyorsan célszerű otthonoktatásra váltani, hogy megőrizhesd őt a további rossz élményektől, amiket könnyedén kivetíthet a tanulására. (pl. Úgy, hogy nem szeret már tanulni.) Hisz az otthonoktatás olyan dolog, ami menet közben is tanulható.





Otthonoktatni igen egyszerű dolog, nem is nagyon célszerű túlbonyolítani, mégis, van néhány dolog, amit nem árt tudni róla. Például hogy: hogyan fogsz egyes tárgyakat 'megtanítani', mindent te tanítasz-e vagy esetleg másokat is bevonsz a gyereked tanulási folyamatába, naponta mennyit fogtok rászánni a tanulásra, milyen módon tudod a gyereked közösségi igényét kielégíteni (pl. szakkörökkel- de milyennel), mit csináltok majd a felszabaduló időben, milyen könyvekből tanítod majd, ilyesmik. Érdemes tehát utánaolvasni a dolgoknak, nem is annyira azért, hogy átvegyél előre kitalált mintákat, hanem azért, hogy lásd a lehetőségeid határtalanságát, és megtaláld önmagadat, a saját utadat, a ti együtt-tanulási stílusotokat ebben a nagy békés tengerben, amit így hívunk: otthonoktatás. Éppen ezért, javaslom, hogy kérdezz, kérdezz, kérdezz, amikor felmerül benned valami!




Talán az egyik legfontosabb dolog az otthonoktatással kapcsolatban, hogy megtévesztő neve ellenére a szülő nem igazán oktat otthon: inkább segítőként, inspiráló-terelgető személyként van jelen, mintsem aktív, frontálisan tananyagot leadó tanárként. Ez utóbbi nem is működhet otthon, ugyanis senkinek sincs magas szintű ismerete minden tárgyból. Ezenkívül az otthonoktatás alapjaiban is inkább a gyerek tanulását helyezi előtérbe a szülő tanításával szemben. Másoktól hallottam, hogy tanári végzettségű otthonoktató szülőknek ez egy nagy csapda, amibe könnyű belesétálni, és teljesen elrontható vele maga az otthonoktatás. Tehát az otthon nem iskola, és a szülő otthon nem mini-tanár, hanem 100%-ig szülő.

Hát, elsőre ennyit. Ha van kérdésetek, írjatok, talán összejön még egy poszt a gyakorlati oo-ról... :D


2009. április 1., szerda

Mi a nevelésed célja?



Van egyáltalán a gyereknevelésnek célja? Ezt most nem általános, elvont szinten kérdezem, hanem a kézzelfoghatóság, a gyakorlatiasság szintjén. Az elmúlt napokban forog bennem ez a gondolat. Igazándiból csak néhány hónapja mondhatom magam viszonylagosan cél felé törekvőnek, mivel előtte nem fogalmaztam meg semmiféle konkrét célt a gyerekek nevelésével kapcsolatban. Persze, akkor is tisztában voltam már azzal, hogy mi mindent kell fejlesztenem, és mi mindent kell erősítenem a fiaimban- egyenként. De azért azt nem nevezném célnak, hogy "tanuljon meg helyesen fogat mosni", vagy "tudjon békésen együtt élni a tesóival", vagy "teljes szülői engedelmességben járjon", vagy"ismerje jól a Bibliát", hiszen ezek egyike sem lehet mindent átfogó cél, olyan, ami az egész nevelésem irányát meghatározza. Akkor mi lehet ilyen cél- lehet egyáltalán a neveléssel kapcsolatban ilyen átfogó dologról beszélni? És ha lehet is- nem szükségtelen erről beszélni?...

Egyáltalán nem mindegy, hogy mi a nevelésünk célja, mint ahogyan az sem mindegy, hogy van-e egyáltalán valami célunk, vagy nincs. Hogyha nincsen a nevelésemnek célja, akkor honnan fogom tudni, hogy a cél felé haladok-e vagy attól távolodom? Hogyan érhetem el a célomat, ha nincs is kitűzve? Ha nincsen kitűzött célom, akkor mi köré szervezem a gyermekemmel kapcsolatos nevelő tevékenységemet? Általános célok köré, mint pl. hogy legyen majd jó keresztény, ha felnő, esetleg hogy tudjon boldogulni az életben?

Ha nincs irányzékunk, akkor könnyen célt téveszthetünk a tudtunkon kívül. Még csak fel sem fog tűnni, hogy nem jó irányba megyünk, hiszen csak halvány sejtéseink vannak a jó irányról. Ha van irányzékunk, az azt jelenti, hogy egészen pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni. Mikor ér révbe a nevelésed, mely esetben mernéd ezt biztonsággal kimondani?


Hogyha kitűzünk egy átfogó célt, akkor sokkal határozottabban haladhatunk afelé azáltal, hogy a tevékenységeinket, és a viselkedésünket a célunknak megfelelően alakítjuk- ha kell akár jelentősen át is formáljuk. Ha nem bizonytalan a célunk, akkor nem bizonytalan a léptünk, amikor szervezzük az életünket. Ami a cél felé visz, azt örömmel üdvözöljük, ami pedig távolít, azt határozottan el tudjuk utasítani. (Régebben erről írtam már kicsit a másik blogon.)

Persze maga a cél kitűzése még nem garancia az úttartásra és célba érkezésre, hisz az is rajtunk múlik. Valahogy úgy van ez a gyermeknevelésben is, mint a keresztény életben: ha nincsen cél, akkor eleve lehetetlen is megérkezni oda...

Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra;


úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos;

hanem megsanyargatom testemet
és szolgává teszem;
hogy míg másoknak prédikálok,
magam valami módon méltatlanná ne legyek.
(1Kor. 9:26-27)


Néhány nappal ezelőtt egy nagyon jó összeállítást néztem a hazai iskolák helyzetéről az Iskolapélda című műsorban. Ez is egy kicsit kapcsolódik az előbb leírtakhoz, mivel a videóban az iskolai rendszer céljával kapcsolatban beszélgetnek a meghívottak. Intelligens emberek szájából hangzanak el kemény igazságok- több dolgot nem először hallok, de így is elég megdöbbentő, hiszen a helyzet valóban siralmas. (Még egy rakás érv, hogy miért tartsuk távol magunkat a magyar iskolarendszertől...) Bevallom azért jó volt nézni, hogy az intézményes oktatásban 'hívők 'oldalán is vannak olyanok, akik tényleg változásokat sürgetnek, és nem csak sürgetnek, hanem meg is teszik, ami tőlük telik, hiszen világos előttük a cél... A videó kb. félórás, szánj időt a megnézésére:

Mi lenne az iskola igazi feladata? (videó)

Ha megnézted, és van kedved, akkor válaszolj az alábbi kérdésre: te mit tartasz fő célodnak a gyermeknevelésben, vagyis: mi a te nevelésed célja? Igazán érdekel, hogy mit gondoltok, hogy nektek, mint keresztények/otthonoktatók/szülők mi a legjelentősebb aspektus, ha gyereknevelésről van szó.

Szívesen olvastátok