Kamilla

Aki ismeri, akinek fontos volt, az valószínűleg már tudja. De még így is rosszul esik kimondani. Kamilla blogja, az A mi otthonunk január elsejével végleg megszűnik. Sajnálom nagyon. De meg is értem. És tudom, ez nem jelenti, hogy végleg el kell szakadjunk Kamillától, mert nettől függetlenül ő él, megtalálható, köszöni, jól van, és nem mellékesen egy osztályba járnak a gyerekeink, de mégis sajog belül valami, amikor az új évre gondolok.

Hiányozni fog a blogja, a posztjai, a jó kis közösség, ami a 'szárnyai alatt' kialakult. Nyár óta tudjuk, hogy ez be fog következni, mert a legutolsó bejegyzése búcsú volt. De bevallom, bennem még élt a remény, hogy talán meggondolja magát és újrakezdi online. Persze nem ő lett volna, ha meggondolja magát: alapos oka volt annak, amit tett, és Istennel végiggondolkodva jutott erre a döntésre, így érthető, hogy nem bánta meg.

Bevallom, amióta ő meghozta a maga döntését, bennem is ott motoszkál, hol erősebben, hol gyengébben a kérdés, hogy 'mi van, ha ő döntött jól'? Úgy értem, nyilván jól döntött, ami az ő életét illeti, de annyira hasonló a helyzetünk: mindketten nagycsaládos, otthonoktató anyák vagyunk, akik komolyan veszik a hitüket- mi van, ha számomra is az lenne a legjobb döntés, amit anyukaként meghozhatok, hogy eltűnni az éterből? Mi van, ha tényleg nem működik a dolog- ha nem lehet sokgyerekesként a családban teljesen jelen lenni, meg otthonoktatni, meg még blogolni is? Mi van, ha a blog mellett nem lehet 100%-os életet élni? Még nem tudom a választ.

Azt viszont látom, hogy nem látok más magyar anyát, aki több gyerekkel otthonoktató lenne, és mellette blogolna is. Nem a sok gyereken van a hangsúly, hanem a sok gyereken ÉS az otthonoktatáson. Amióta élesben otthonoktatok, időről időre elönt a felelősségtudatnak olyan foka, amikor úgy érzem, hogy minden más dolog elveszíti a jelentőségét az anyai feladataim mellett. Nem azért, mert akkora teher, vagy olyan nagy nyűg számomra a saját helyzetem. Ellenkezőleg: nagyon élvezem az anyaságot, és nagyon élvezem az otthonoktatást is. Viszont iszonyatos nagy felelősség az egész. Nem is az otthonoktatás, mert nem attól félek (most éppen), hogy a gyerekeimből nem lesznek életképes emberek. Attól félek, hogy nem lesznek olyan emberek, akiknek mindene az Úr. Hogy nem fog tudni Isten gyönyörködni az életükben. Ez leginkább a nevelésen múlik- ebben biztos vagyok. Viszont meddig nevelhetőek a gyerekeim?

Biztos vagyok abban, hogy sok hívő szülő, akinek a családnak, és Istennek hátat fordító lázadó, vagy langymeleg-keresztény kamasz gyerekei vannak, szinte mindent megadna azért, hogy elölről kezdhesse, és azokat a felbecsülhetetlen értékű kisgyerekes éveket jobban kihasználja szeretete megmutatására, a hit megalapozására, és a jellemépítésre. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben tudatlanul fellélegeztek, hogy végre másra bízhatják a gyerekeiket, s így lesz idejük a saját dolgaikra. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben boldogok voltak, hogy a gyerekeiket egyre önállóbbnak látták, és titkon várták a napokat, amikor már nem lesz szükség állandó szülői jelenlétükre. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben öröm volt, hogy végre nem kell több pelenkát cserélni, és végre nélkülük is el tud ballagni a gyerek az iskolába, ők meg dolgozhatnak. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben sok más dolog fontosabb volt, mint a gyerekekkel való kapcsolat óráról órára való mélyítése .

Azokat a kisgyerekes éveket... amelyekben mi éppen benne vagyunk!

És igaz, hogy a családunk minden tagja otthon van, de vajon ez automatikusan azt is jelenti, hogy mindenkinek minden valódi szükségletét képes vagyok betölteni? Úgy hiszem, hogy éppen azért vagyunk otthon, hogy ez maradéktalanul megvalósulhasson. De ehhez nagy szükség van arra, hogy tökéletesen a helyemen legyek és pontosan azt tegyem, amit adott pillanatban Isten elvár tőlem.

Nagyon látom, bár gyakran csak utólag, hogy az idő nem áll meg, és a fiaink kérlelhetetlenül növekszenek. És vannak pillanatok, amikor minden elpazarolt hét, minden elrobogó nap, és minden elvesztegetett óra ott dübörög a szívemben, és vádol, hogy vajon elég lesz-e ennyi? Vajon ha mostantól minden percemet bölcsen használom, az elég lesz? Vagy már késő? Mi lesz a meg nem történt ölelésekkel? Az elvesztegetett pillanatokkal, amikor a neten lógás helyett a szemükbe nézve kellett volna hallgatnom a mesélésüket? Mi lesz a közös időkkel, amikből nem volt elég? Az el nem mondott mesékkel? A meg nem hallott panaszokkal? A be nem gyógyított sebekkel? A meg nem osztott hittel? Vajon van még elegendő időm olyan hatást gyakorolni rájuk, ami az örökkévalóság szempontjából igazán, igazán számít? Vajon olyan lesz-e minden fiam, amilyennek az Úr tervezte: erős szellemi vezetője a családjának, és Isten szíve szerint való férfi? Ilyennek szeretném őket látni- mindennél jobban vágyom erre. Nem kizárt, hogy ezek a visszatérő gondolatok a felelősségemről, Isten figyelmeztető szavai. Hogy talán nem ott vagyok, ahol az Úr látni szeretne.

A blogra visszatérve: annyi minden bennem van, ami időnként kikívánkozik, amiből aztán poszt lesz. Mi lenne azokkal a gondolatokkal, ha nem blogolnék? Másfelől viszont miért gondolom, hogy az Úr nem fog más lehetőséget mutatni a szolgálatra, ha az a terve, hogy a blog megszűnjön? És az is lehet, hogy újragondolás és átszervezés kérdése az egész, tehát a hogyant kell megváltoztatni.

Vajon a blogolás rólam, az én egómról, az én gondolataim megmutatásáról szól? Ha igen, akkor az vajon a megfelelő motiváció? Ha nem, akkor meg minek csinálom?

Őszinte leszek. Úgy érzem, hogy jelen pillanatban a blog betöltötte azt a feladatot, amivel létre hívtam. De lehet, hogy nincs igazam. Épp miközben ezt a posztot írtam, az előbb, kaptam egy olvasói megerősítést, ami arról szólt, hogy szükség van arra, amit csinálok. Miért pont most jön egy ilyen jelzés, amikor itt dilemmázom?

Próbáltam felnőni a feladathoz, hogy legalább némiképpen betöltsem a blogommal az űrt, ami Kamilla utána maradt, de úgy érzem, nem tudom. Mert Kamilla az Kamilla- nem Eszti. Nem tudom, hogy mi lesz, de muszáj volt elmondanom, hogy tiszta legyen, hogy mi zajlik most bennem. A jó döntést szeretném meghozni, talán már meg is van, csak eddig büszkeségből nem mertem meglépni. Egyedül nem tudok jól dönteni, és érzem is, hogy mielőtt bármi véglegeset kimondanék, Isten véleményét kell megtudnom, hogy ő mit akar velem, mert az lesz a jó döntés.

Uram, kegyelmezz nekünk, szülőknek,
és tartsad a kezedet a családjainkban élő csemetéken!!

Hogy több legyen Belőled, és kevesebbet magunkból.

Boldog Új ÉVet, és új odaszánást kívánok
mindegyikőtöknek!



("Legyél szerv-donor: add szívedet Jézusnak.")

Szeretettel:

Eszti:)

Otthonoktatás vagy otthontanulás??

Kaptam egy e-mailt, amiben felmerült a kérdés, hogy otthonoktatóként hogyan leszek képes az összes tantárgyat megtanítani a gyerekeimnek. Hiszen biztosan van pár, ami nekem sem ment anno, amikor én voltam iskolás. Ez egy érdekes kérdés.

Úgy érzem, hogy nagyon sokan azt gondolják, hogy az otthonoktatás otthoni oktatást jelent. Tehát az anya, vagy az apa az iskolaihoz hasonló módon tantárgyanként leadja a gyerekeknek az anyagot, napi szinten. Ez egy téves elgondolás. Nem így működik otthon, mert nem is működne így.

Akkor hogyan van?

Először is, nem én tanítok otthon, hanem a gyerek tanul otthon. Ez igen lényeges szempont, és jól szemlélteti a megközelítési mód különbözőségét.

Az iskolai tanulásban a tanár a lényeges elem. Úgy tanít, ahogyan neki jó, nem ahogyan a tanulóknak ideális: a tanulók elé, vagy fölé állva, minimális kérdezési lehetőséget, és időnkénti irányított beszélgetést elvárva. Csupán kevés gyereknek ideális ez a tanulási helyzet, valamint az a fajta tananyag-leadás, ami előreemészti nekik a dolgokat szinte semmit sem hagyva az önálló felfedezésnek, aha-élménynek. Azzal pedig, hogy a természetesen megfogalmazódó kérdéseket az időkeret miatt kénytelenek nem-kívánatos tényezőként kezelni, a gyerekek természetes kíváncsiságát nyomják el. Pedig a legtöbbször a kérdések spontán jönnek a tananyag feldolgozása közben. Ha ez a fajta kérdezés az óra rendjére való tekintettel nem kap teret, akkor a gyerek figyelme leragad azon a pontot, ahol a kérdése megfogalmazódott. Ha valahogy tovább is halad, elveszti az érdeklődését, ugyanis azt a kérdéseire kapott válaszokon való agyalás lendíti tovább. Ha nincs érdeklődés, a figyelem minimálisra csökken.

Az iskolai oktatásban tehát a tanár, nem pedig a tanuló kényelmét leginkább figyelembe vevő módszereket alkalmazzák. Az iskola ennek ellenére elvárja, hogy a tanulóban valós tanulási folyamat menjen végbe. Abban a tanulóban, akinek az egyéni igényei nem lettek figyelembe véve, aki nem lett megfigyelve, és aki számára ideális tanulási környezet nem lett teremtve. Hangsúlyozom, hogy nem mindenhol van így. Vannak tanárok, akik ebből a kudarcra ítélt helyzetből is igyekeznek kihozni mindazt, amit bölcsességük és képességeik lehetővé tesznek- vagyis a maximumot. És vannak olyan tanulók, akiknek az előemésztett, minimális gondolkodást igénylő tanagyag-leadás a leginkább megfelelő módszer- de az ilyen tanulóból van kevesebb.

Ennek ellenére a tanárok egy része ma sem érti, hogy miért nem képes sok gyerek az órán elsajátítani a leadott anyagrészt, amikor őneki tanárként kényelmes a tanítás ezen formája. Nem értik meg, hogy a tananyag leadása nem feltétlenül jelent valós tanítást: hiszen a tanítás olyan szintű ismeretátadást jelent, amit a másik fél elsajátítva képes azt maga alkalmazni. Tanítás hiányában nem feltétlenül jön létre a tanulási folyamat a gyerekben, legalábbis nem várható el, hogy ez automatikusan bekövetkezzen, s ha létre is jön, az inkább a körülmények ellenére is, nem azok miatt történik. Illetve ha létre is jön, az lehet, hogy egy új folyamat lesz otthon, a négy fal között, nem pedig a tanár tanításának közvetlen eredménye.

Az otthonoktatásban viszont a tanuló a lényeges elem. Az otthon tanuló gyerek nem kényszerből, hanem szívesen tanul. Ez persze nem mindig áll fenn, de ha nem is minden tárgy a szíve közepe, akkor is maximálisan az ő igényei szerint, a neki megfelelő napszakban, tempóban, testhelyzetben, helyen tanulhat. Tehát minden tényező adott ahhoz, hogy a tanulási folyamata sikeres legyen. Ha pedig sikeres a tanulása, akkor a motivációt nem veszti el. Mivel számára nem nyűg és kudarc a tanulás, ezért ha néha meg is lankad, vissza lehet hozni a tantárgy iránti kedvet szorosabb szülői jelenléttel, egy különleges könyvvel, vagy a tananyaghoz kapcsolódó érdekes dvd, esetleg tanulmányi séta segítségével.

Hogyan néz ki tehát az otthon tanulás?

Mi még az elején járunk, de harcedzettebb otthonoktatók blogját olvasva azt látom, hogy ez így működhet:

A gyerek önmotivált. Tudja a féléves kötelezettségeit. Tudja, hogy mit szeretne pluszban elérni, s azt is, hogy mi az, ami különösen érdekli. Érettségétől függően szülő segítségével, vagy egyedül elkészíti a beosztást, ami alapján haladni fog az adott félévben. Ez valójában igen rugalmasan kezelendő, de azért a miheztartás végett elkészítendő. Ezek után a család napirendjéhez illeszkedve a gyerek adott időben nekiül elvégezni a dolgait, vagyis tanulni. Ha elakad, tudja, hova fordulhat: vannak otthon lexikonok, internet, esetleg egy-két ismerős, akit fel lehet hívni. Alapvetően a gyerek határozza meg, hogy mikor ül neki tanulni. Ha nem boldogul, vagy lógicál, akkor a szülő közbeavatkozhat, és megszabhatja helyette a tanulási idejét. A szülő feladata figyelemmel kísérni, hogy valóban zajlik-e a tanulás, illetve bátorítani a szakirányú kutatást, vagy utánajárást, amennyiben valami mélyebben felkelti a gyerek érdeklődését.

A szülő tehát semmiképpen nem okít, hanem vagy távolról figyel és gyakran elbeszélget, vagy olykor leül a gyerek mellé, és bekapcsolódik a tanulási folyamatba. Nem irányít, nem is interferál, hanem amikor jelen van, akkor egyenrangú félként partner a tanulásban, máskülönben pedig a háttérből követ.

Ez nem egy túl-optimista ábrándkép, hanem tényleg működhet így! Természetesen ez akkor tud így működni, ha néhány feltétel adott. Ezek pedig a következők:

1. Tudnia kell folyamatosan, értve olvasni.

2. Tudnia kell tanulni.

3. Tudnia kell kutatni: vagyis a megfelelő kérdéseket megfogalmazni, és ismerni forrásokat, ahol utána lehet nézni.

Ezek a feltételek szerintem már alsóban, de legkésőbb felsőben megvalósulhatnak. Majd úgyis meglátom, hogyan alakul, de reményeim szerint sohasem fogok kémiát vagy földrajzot oktatni a fiaimnak.:D Az első néhány évben természetesen szükséges, hogy szinte állandóan jelen legyek, és a tanulási folyamat teljes egészét végigkövessem. Viszont az a terv, hogy amikor az adott gyerek képes önállóan tanulni, akkor mielőbb szabad kezet, és ezzel együtt nagyobb felelősséget kapjon a tanulmányaiban.

Otthonoktatós meg anyukás gondolatok

Hét elején kaptunk egy e-mailt Doda sulijából: a magántanulók vizsgaidőpontja volt benne. Januártizennégy csütörtökreggelkilencóra. Kicsit betojtam. Nem azon, hogy mennyi mindennel el vagyunk maradva, hanem hogy milyen kevés idő maradt. Még 5 hét van addig, de ebben benne vannak az ünnepek, a szilveszter és a punnyadás is. És még sok dolgunk van. Az elmúlt hónapok abban az eufóriában teltek, hogy végre Isten segedelmével megcsináltuk, elkezdtük, sínen vagyunk: tényleg otthonoktatunk! És ezek a hónapok az összeszokásról, tanulásszervezésről és kisebb problémák kiküszöböléséről szóltak- az idő múlása egyáltalán nem tudatosodott bennem, amolyan önfeledt itthon-maradással éltem eddig, mintha megállt volna az idő. Ez a vizsgaidőpont viszont kirázott kicsit az időtelen eufórikus ködből.

És hogy mi történt itthon eddig?

Mondhatnám: semmi látványos- és igazat mondanék. Élünk, jól vagyunk, otthonoktatunk. De ennél jóval több történt, s még történik is fejben és szívben bennem. Miről szólt tehát ez a pár otthonoktatós hónapunk? Felmentés körüli huzavonáról, ami jól végződött, és arról, hogy most már kettő gyerek ül le napi szinten tanulni, a másik kettő meg... hát igen, vannak még formálódó felvonások az életünkben, de azért nem panaszkodom. Sőt. Hosszú utat tettünk meg az otthonoktatás melletti döntés meghozatalától a bürokrácián át addig, hogy élesben, napi szinten tanulunk. És nagy hála van bennem, hogy itt vagyunk, itthon, és hogy haladunk előre. Sokat tanultam a gyerekeimről, és a gyerekeimtől és szeretnék még többet. Nagy perspektívát látok magunk előtt, ami a továbbhaladást illeti, és nagy mélységet is alattunk, a kudarcot vallás mélységét. Utóbbi persze nem rettent el az úttól, amire rátettük a lábunkat, mint otthonoktató család, ugyanakkor józanságban tart, és megfontolt döntésekre sarkall.

Lassan tanulom, hogy elsősorban a gyerekemhez kell alkalmazkodni, nem az iskolai követelményhez. Ezt olykor egyáltalán nem könnyű megvalósítani, mert sokkal egyszerűbb konkrét célokat kitűzni, haladási ütemet meghatározni, hogy ekkorra ezt befejezem, azt megcsinálom, satöbbi. Szeretek tervezni, szervezni, kitalálni, azt hiszem ügyes is vagyok benne. De ez nem így megy.

Mert mi van, ha épp valaminek a begyakorlása tovább tart?
Vagy ha menet közben derül ki, hogy gagyi a tankönyv, és nem akarom vele frusztrálni a gyereket, s az átszervezés időt igényel?
Vagy ha a kicsiknek zizis napjuk van (vagy anyának inkább?), és szabotázs-akciók miatt az aznapra tervezett haladás ellehetetlenül?
Vagy ha nincs kedvem leülni velük, mert váratlan barátnőmmel hosszan telefonáltunk, vagy vendég jön hirtelen, vagy egyéb szervezési feladataim akadnak?

Ezekre a kérdésekre az egyetlen válasz ennyi: RUGALMASSÁG. Az otthonoktatásnak ez az egyik kulcsa szerintem. Otthonoktatásunk egésze hozzánk, a családunkhoz igazodik. Azt tanulunk, úgy, és akkor, amikor nekünk az jó. És ha nem jó, akkor változtatunk. És ha úgy van, akkor kihagyunk pár napot. Ez talán túl reklámízű kijelentés, de most tényleg így élem meg a lehetőségeinket, ilyen szabadnak.

És nekem ezt tanulnom kell. Hogy ne ragaszkodjak ahhoz, hogy az én kezemben van a féléves követelmény, hogy én vagyok a felnőtt, ezért én jobban tudom, hogy mikor mit kell csinálni. Ne ragaszkodjak a terveimhez. Hiszen ember tervez...

Könnyű? Nem mindig az. De muszáj megértenem, hogy a gyerekeim nem gépek, akikbe beletáplálom a kötelező napi teljesítendő oldalmennyiséget, aztán elégedetten hátradőlök, és mosolyogva konstatálom, hogy milyen frankó is az otthonoktatás. Ez nem így megy, bár nem hiszem, hogy ez kellően tudatosult bennem a kezdéskor.

Nem én tanulok, hanem a gyerekeim, így nem rólam szól ez az egész otthonlét, hanem róluk. Ha igazán érzem őket, és képes vagyok őket meglátni a féléves teljesítendő feladatok mögött, csak akkor fogom tudni szeretettel, türelemmel, olykor humorral inspirálni őket. Mindegyiküket a maga szükséglete szerint. Máshogyan nem fog működni. Kell hozzá alázat, az biztos. Meg az is, hogy ne akarjak tanáruk lenni a szó negatív értelmében, hanem sokkal inkább edzőjük, vagy mentoruk. Van még mit tanulnom ezen a területen.

Ami a haladást illeti, kicsit talán lazára vettük a figurát az elmúlt hetekben. Ezen nem aggódom különösebben, de most nagyobb intenzitás szükséges: év végét meghazudtoló lendülettel kell továbbfolytatni a tanulást. Újra le kell ülnöm és meg kell nézni, hogy mit szeretnénk még Dodával megcsinálni ebben a félévben, és azt is, hogy mikor. Az írás, olvasás és a matek többé-kevésbé napi szinten ment eddig is, az utóbbi időben a környezet munkafüzet is előkerült (elég csapnivaló, de azért kitöltjük, hogy meglegyen, mert kérik) . A készségtárgyakat viszont eddig hanyagoltuk. Ezeket kell most beintegrálnom a menetrendünkbe. Szerintem hamarabb meglesznek a kért munkadarabok, meg a megtanulandó énekek, memoriterek, mint sejtem. Meglátjuk.

Izgalmas ez az időszak: az első vizsga, hmm. Megint rámszakadt a felelősség nyomasztó érzése- a tanulásszervezés felelőssége. A gyerekeim jövőjének a felelőssége. Az én vállamon nyugszik ez az egész, és nem foghatom másra, ha kudarcot vallunk. Persze nem fogunk kudarcot vallani, mert én rajta vagyok a témán, s van egy természetfeletti együttható is a történetben: a Mindenható Isten, az én hegyeket mozdító Istenem, aki mindent, de mindent a kezében tart! A gyerekeim tanulmányait is. És ad bölcsességet mindegyikükhöz, ha Hozzá fordulok vezetésért.

Még most is hihetetlen, hogy én vagyok az anyjuk... hogy rám vannak bízva mind a négyen... hogy az Úr nekünk adta őket, MINDET (a négy nem is sok...:D), és hogy rám bízta a gondozásukat, a nevelésüket és a tanításuk megszervezését. Vajon az ember valaha föl tud nőni a feladathoz, hogy örökkévaló lelkek gondviselőjéül rendelte őt Isten?

Négy gyerek… Tegnap a csendességemben gondolkoztam a sokgyerekességről. Az a szó jött föl bennem, hogy létszámduplázás. Te mit szólnál hozzá, ha Isten megosztaná veled a tervét, miszerint a gyerekeid létszámát szeretné megduplázni? Igen, megduplázni! Mit mondanál Istennek?

"Azt már nem, ehhez semmi közöd, az én életem, és én ezt nem akarom"?

”Hogy gondolod, Istenem, hiszen ezt nem engedhetjük meg magunknak”?

"Elég annyi, amennyi most van, max. egy vagy kettő még, de hogy dupla, na azt már nem, Uram"?

"Istenem, te nem ismersz elég jól, nem tudod, amit én igen- hogy akkora gyerekmennyiséggel képtelen lennék boldogulni"?

"Nem akarhatod ezt, hiszen akkor milyenné lenne a testem, és mivé válna a házasságom, hiszen most, ennyi gyerek mellett is navigálnom kell, és nem egyszerű"?

Elküldenéd Istent, ha egy ilyen tervvel állna elő? És vajon én? Csak úgy elgondolkoztam ezen. Mert mostanában sokat gondolkozom, hogy vajon Isten mit tervez még nekünk. Meg azért is, mert Jób könyvét olvasom, akinek 10 gyereke volt, 7 fiú és 3 lány. Milyen szép nagy család. Mellesleg Jób felesége hússzor volt terhes és hússzor szült...

Azon is gondolkoztam, hogy vajon a környezetünk hogyan tekint ránk, sokgyerekes anyákra, apákra. Úgy érzem, hogy vannak sokan, akik lenéznek, és azt gondolják, hogy nem vagyunk alkalmasak több gyerekre, ennyire is alig. Ismerem magamat, napról napra szembesülök a hibáimmal: gyakran fekszem le úgy, hogy remélem, az Úr ad egy újabb napot, amikor jobbá tehetem, amit elrontottam a gyerekekkel. Néha olyan groteszknek tartom, hogy az Úr épp nekünk adott 4 fiút megőrzésre. Biztosan lett volna alkalmasabb család... De be kell látnom, hogy az Úr végtelenül bölcsebb, és azt is látja, amit én nem. És mellesleg szeret minket (is).

Olyan furcsa az számomra, hogy vannak, akik talán jobb anya színében tűnnek föl, mint én, mégis szűk a szívük, ami a további gyerekeket illeti. Akkor miért az én szívemben, és a mi családunkban van hely több emberke számára? Miért nem azoknak a szívébe teszi az Úr a nagycsalád nagyon is biblikus gondolatát, akik sokkal alkalmasabbnak érzik magukat a feladatra? Talán az Úrnak van humora? Vagy talán hitre szeretne megtanítani minden gyerekes anyát és apát, hogy megértsük végre, hogy amikor gyengék vagyunk emberileg, Őbenne akkor vagyunk erősek?

Lehet, hogy amikor az emberi lehetőségeink végére értünk, és azt mondjuk- "innen nincs tovább", akkor mondja az Úr, hogy -"na végre, végre engeded, hogy ÉN cselekedjem és megmutassam mindennél nagyobb erőmet a te életedben!". Talán a gyerekvállalás sem előre meghatározható és eldönthető faktorok kérdése, hanem a hit kérdése, nem tudom. Lehet, hogy a hitből jön a többi faktor rendeződése és nem fordítva.

Ma hallottam valakitől, hogy a nehéz és kilátástalan helyzeteket azért adja Isten, hogy végre Hozzá forduljunk. Fura: én eddig mindig úgy éltem meg az ilyen helyzeteket, hogy a nehézségek eltávolítottak Istentől. Olyankor labilabb az ember érzelmileg, s én folyton úgy éreztem, hogy az Úr engem kevésbé szeret, hogy én vagyok a fekete bárány, azért teszi ezt velem. Pedig nem. Pont hogy azt akarta, hogy hagyjam abba a saját kis életem egyengetését, meg a magam körül való forgolódást. Hogy Rá nézzek, és engedjem Őt cselekedni! Milyen húsba vágó is ez! Metszegeti az Úr az övéit...

Ho-ho-hooo

Ez egy Mikulás-poszt. Vagy mégsem? Ma van a napja és mi nem üljük. Évek óta így van ez. Miért nem? Mi a baj a Mikulással? Több dologra jöttem rá ezzel kapcsolatban. De mielőtt továbbolvasnál, engedj meg egy szereteljes (Malacka szóhasználata) figyelmeztetést. Ez a poszt saját gondolataimat tartalmazza, ami adott esetben megrázóan eltérhet másokétól, így mindenki saját felelősségére olvasson tovább.:)

Mi tehát a baj a Mikulással?

1. A valóság elferdítése

Ezt rendes nevén hazugságnak hívjuk. És nem hiszem, hogy szépíteni kellene: amit a télapóról mondunk a gyerekeinknek, arról tudjuk, hogy az nem úgy van, mégis mondjuk nekik éveken keresztül. Szerintem nem helyes a gyerekemet úgy tanítanom igazmondásra, hogy közben én magam éppen neki nem mondok igazat.


2. Télapó jelleme Istenére hasonlít

Lássuk csak, vegyük sorban:

- jóságos
- mindent lát
- személyesen ismer mindenkit
- megjutalmaz vagy megbüntet aszerint, hogy mit cselekedtél
- szerte jár a földön
- lehet tőle kérni
- természetfeletti


3. Mikulás és Isten ősz öregember-ábrázolása

Elgondolkoztam. Nem lehetséges, hogy kisgyerekként azért képzeljük Istent felhőkön ülő jóságos öregembernek, mert rejtetten a télapó-sztereotípia él a fejünkben Őróla?

4. A gyerekeknek valami nagyon téveset közöl

Miben különbözik Isten és a Mikulás?

Isten nemcsak jóságos, de igazságos is. Őt nem lehet néhány jó cselekedettel lekenyerezni. Isten meg fog ítélni minden tettet, minden gondolatot és minden szívbéli szándékot. Nem évente egyszer kell jónak lenni az ajándékért, hanem mindig jónak kell lenni. És erre soha egyetlen ember sem lesz képes. Tehát teljesen értelmetlen dolog tanítani a gyerekeket azért munkálkodni, hogy elnyerjék akár a Télapó, akár Isten tetszését a jó cselekedeteikkel, mert a dolog eleve halálra ítélt próbálkozás. Bármennyi jót is teszek, a szívem gonoszsága miatt Isten el fog ítélni és a jutalmam a kárhozat lesz. Ebből a nyomorult helyzetből Jézus Krisztus mutatta meg a kivezető utat. Ha Úrrá teszem az életemben, akkor Isten eltörli minden gonoszságomat, új emberré tesz és a mennybe ad polgárjogot. Hálám jeléül, és mert az életemet már nem én vezetem, hanem Isten, e két dolog miatt igyekszem a jót tenni.

A Télapóba vetett hit azt sugallja, hogy bármit is teszek év közben, a Télapó úgyis elnézi azt nekem, ha megígérem, hogy jövőre jobban fogok igyekezni. Ez egy újabb hazugság, hiszen januárban már senki sem emlékszik erre az ígéretére. Lehetséges, hogy ez a korai tapasztalatunk az alapja annak a reflexünknek, hogy szorult helyzetben fűt-fát megígérünk a másik embernek, vagy akár Istennek a kimenekedésünkért cserébe? Aztán amikor elmúlik a szorult helyzet, már nem olyan fontos az ígéret betartása...

Isten év közben is tud rólad és rólam. A télapózás azt sugallja, hogy vannak az évnek olyan időszakai, amikor senkit sem érdekel, hogy jó vagyok-e. Más kiemelt alkalmakkor pl. december 6-a közeledtével viszont hirtelen mindenkit az érdekel, hogy jó voltam-e.

Isten szent vagyis bűntelen- előtte nem lehet mentegetőzni. Télapó mintha hajlana arra, hogy meggyőzzed arról, hogy te milyen jó kisgyerek voltál az elmúlt évben. Vagyis ahelyett, hogy józanul mérlegelni és a rossz tetteket a nevén nevezve őszintén bocsánatot kérni tanítanánk meg, önigazolásra szoktatjuk a gyerekeket azzal, hogy a télapó ölébe ültetjük a kicsinyeinket. Hiszen nincs más jó válasz, amikor megkérdezi a Télapó, hogy jó voltál-e, mint azt válaszolni, hogy igen, hogyne...Ez egy nyilvánvaló hazugság. Talán a legtöbbünknél itt gyökerezik ez az önáltatás, hogy Istennél jók vagyunk, jobbak, mint mások.

Érdekes, hogy Mikulásnak, ennek látszólag jóságos személynek krampuszok a segítői. Eleve téves dolgokat közvetít és elbagatellizálja az ördög hatalmát a barátságos, nevetgélő, bár félelmetes, mégis teljesen ártalmatlan lényként való megjelenítés. De hogy még jó barátja is a látszólagos jónak a látszólagos gonosz- ez aztán szépen összemos mindent a gyerekfejekben. Szerintem ez is alapja annak, hogy ma sokan jó pajtásuknak, havernak tekintik sátánt. Aki igazán jó arc, és nem vonja meg tőlünk azokat a dolgokat, amiket Isten irigységből eltiltott, mert nem akarja, hogy jól érezzük magunkat. Akivel együtt lehet buliznia pokolban. Pedig mi sem áll távolabb az igazságtól. Sátán nem haver, hanem ellenség. Hatalmas, intelligens és gonosz lény, aki gyűlöli az embereket és nyomorba akarja őket dönteni- földi nyomorba, testi nyomorba, szellemi nyomorba. És mivel igen okos, ezt körmönfont módon teszi. Nem játszik nyílt kártyákkal, hanem megtéveszt, mert hazugság atyja, és amikor hazudik, akkor a magáéból szól, mert nincs benne igazság.

5. Mikulás-ünnep az ember alapvető szükségleteit szólítja meg- de téves következtetésre jut

Mindenki vágyik a természetfelettivel való találkozásra. Minden ember vágyik arra, hogy valaki szeresse, és elfogadja. Jó lenne egy mindentudó valakit magunk mellett tudni. Szeretnénk, ha a vágyaink egycsapásra valóra válnának. Azt is, hogy megdicsérjenek és jutalmat kapjunk, s félünk attól, hogy büntetésben fog részesülni. Szeretnénk jó dolgokat tapasztalni és szeretnénk, ha a rossz dolgok és a nehézségek eltűnnének az életünkből. A gyerekek is erre vágynak. Ezek a szükségletek és félelmek Isten jelenlétében oldódnak fel. Télapóval való találkozás lehetősége, mint minden más: pótszer, ami csupán felkavarja a vágyakat. Megízleltet valamit a csodából ("de jó lenne, ha tényleg létezne egy ilyen valaki"), de nem képes betölteni az elemi szükségletet.


6. Veszít a gyerekem azzal, ha nem kap csokimikulást a csizmájába?

Ha igazságosak akarunk lenni, akkor azt mondjuk, hogy néhány darab édességet, meg némi szívfájdalmat. Komolyra fordítva: nem kizárólag a csokimikulás, meg a Télapóra várakozás adja meg a gyermekkor jellegzetes hangulatát, bár sokan így gondolják.


7. A télapózósokhoz való helyes hozzáállás megtanítása

Aki nem várja a Télapót, annak felebaráti szeretetből lehet egy jó lecke ez az ünnep. A gyerekeket meg kell tanítani arra, hogy tartsák tiszteletben a többi társuk hiedelmeit. Nem illik leszólni és leleplezni a Télapót, hisz annak, aki hisz benne, ez fontos. Nem-mikulásozásunk elején elmagyaráztam a gyerekeinknek, hogy nem az ő feladatuk felvilágosítani a többi gyereket a Télapóval kapcsolatban: mindenkit a szülei nevelnek a legjobb belátásuk szerint.

Agyament kérdések otthonoktatottaknak

Észrevetted már, hogy még a legintelligensebbnek tűnő emberek is képesek totál irritáló kérdéseket feltenni az otthonoktatással kapcsolatban? Habár mindig túl udvarias vagyok ahhoz, hogy valami cinikus választ adjak, a következők azért rendszeresen átfutnak az agyamon:

-A szüleid kényszerítettek arra, hogy otthon tanulj?
-Nyilvánvalóan. Szívem legmélyéből, igazán 'akarok' napi 6 órát eltölteni egy zsúfolt osztályteremben, ami tele van gagyi emberekkel, s megszakításképpen gonoszkodó irracionális tanári kirohanásokat hallgatni.

-Vannak barátaid?
-Dehogyis, én egy szociopata mizantróp vagyok, aki inkább halna száz halált, semmint hogy normálisan szocializálódjon.

-Hogyan találkozol emberekkel?
-Rájöttem, hogy ha kékre festem magam és ordibálva rohangálok az utcán, az nagyon hatásos módja annak, hogy emberekkel találkozzak.

-Kapsz osztályzatokat?
-Az osztályzatokat lepénzeléssel biztosítjuk be minden félévben.

-Honnan tudod, hogy mit kell tanulnod, ha nincs egy tanárod, aki elmondja?
-Elmegyek könyvtárba és találomra választok könyveket. Azok a könyvek lesznek a félévi tananyagom. Múlt félévben alternatív fizikát, makramét, paradicsomplántálást valamint a Strar Trek- Következő Nemzedék epizódjainak forgatókönyvét tanultam.

-Hogyan veszed rá magadat a tanulásra tanári noszogatás nélkül?
-Megvesztegetem magam. Mindig, amikor megcsinálok egy házifeladatot, adok magamnak piros pontot vagy egy sütit.

-Az otthonoktatás legális?
-Nem. Már akkor is letartóztathatnak bűnrészességért, hogyha velem beszélgetsz!

Vagy pedig...

-Hogyne. A kormány annyi hozzám hasonló önmotivált okostojás emberkét akar távoltartani a középsulitól, amennyit csak lehet.

-Szereted az otthonoktatást?
-Nem igazán. Kizárólag azért viselem el, mert a másik lehetőség annyira borzalmas.

-Te is otthonoktatod majd a gyerekeidet?
-Naná! Valójában a gyerekeim tanulmányait fel fogom turbósítani, azért, hogy 10éves korukra készen álljanak a főiskolára.

-Biztos nagyon okos vagy, ha otthonoktatnak, nem?
-Igazándiból átlag alatti az IQ-m. Csak hatalmas szókincset szedtem föl memorizálással, s ez megtéveszti az embereket, akik sokkal intelligensebbnek hisznek annál, amilyen valójában vagyok.

Az angol eredeti innen van. (A magyar fordítást meg én követtem el.)

Hát ez tökjó...

Tegnap reggel hozott egy ajánlott levelet a postás. MEGKAPTUK A FELMENTÉST!!! Rafi hivatalos ovi-kerülő lett! Furcsa. Semmit sem érzek: sem diadalt, sem eufóriát. Még csak nem is örülök különösebben- legalábbis kívülről nem. Talán a hétfői gyerekjólétis látogatás miatt van ez, mert akkor megkönnyebbültem és a reménységem valós alakot öltött. Lehet, hogy a tényleges papír, amit annyira vártunk, sem tudja ezt fokozni. Lehet, nem fogtam még fel, hogy ez mit jelent. Vagy nem hiszem el, hogy tényleg itt a vége és most már nem fognak mindenféle nem-várt fordulatok jönni... enyhe üldözési mánia ez, vagy ilyesmi... hát, talán van alapja a gondolataimnak, de igazából nem ezzel kellene foglalkoznom. Az nem a mai napnak a baja, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten... Pedig valószínűleg ezért nem tudok felszabadultan örülni. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki évekig börtönbe van zárva: hányszor elképzelte, ahogyan kilép a kapun boldogan... aztán, amikor végre megtörténik, amit annyira várt és akart, akkor első szabad lépései után ezt mondja "nos, ennyi? ennyi az egész?" (Jól van, igaz, hogy kicsit abszurd a kép, de hirtelen ez jutott az eszembe.)

Talán túl sok volt a gondolat, a küzdelem, a vergődés, a vágyak, az indulatok az ügy kapcsán... túl sok volt az érzelem... mostanra elfogyott. De emellett- olyan fura- legszívesebben szétkiabálnám az összes kételkedő ismerősünknek, hogy helló emberek, van ám felmentésünk!!! Mert voltak olyan felhangok ('szakavatott' szülők), akiktől megkaptuk anno, hogy ilyet nem lehet csinálni legálisan, hogy az utolsó év márpedig kötelező és jobb, ha beletörődünk, hogy Dodát vinni kell majd- de neki is jobb lesz úgy, higgyük el. Doda ügye nem volt sem sima ügy és nem is volt felmentésünk akkor. Szóval életünkben először most láttunk ilyen felmentési papírt... kitöltve... érvényesítve. Azért most, hogy így belegondolok... felspanolódom kicsit ezekre a gondolatokra (blog önterápia, hehe)

A papír arról szól, hogy a felmentést szept. 29-től adták meg, mert akkor kaptak tőlünk írásbeli kérvényt. A valóság persze az, hogy szept. 3-án, amikor elmentem Rafival az oviba, hogy nézze meg a fejlesztőpedagógusuk, akkor az ovivezető semmiféle írásbeli kérvény szükségességéről nem beszélt: direkt rákérdeztem előbb telefonon is, meg ottlétünkkor is, hogy ugye akkor más teendőnk nincsen, mint bemenni. Mindannyiszor az volt a válasz, hogy nem, semmi egyéb teendőnk nincs. Aztán 2 héttel később szólt, hogy kellene a kérvény. Mi egy hét múlva vittük el, hát így lett a 3-ából 29-e. Ettől tartok kicsit- hogy majd kitalálják, hogy egy hónap nincsen lefedve és akkor most utólag ejnye meg bejnye. Hát nem tudom. Azért most örülök. Tényleg. NAGYON.

Felmentési...kínok?

Nohát. Hétfőn délelőtt 11-kor megszólalt a kaputelefon. Nem vártunk senkit, úgyhogy vonakodva emeltem föl a kagylót. A gyerekjólétitől jött két hölgy. Annyira ledermedtem, hogy kapunyitás nélkül tettem le a telefont. Valahogy mégis bejöhettek, talán nyitva volt lenn a kapu, merthogy pár pillanat múlva kopogtak a bejárati ajtón. (Elsőn lakunk.) Mielőtt bármilyen védelmi stratégia végigfuthatott volna az agyamon, beengedtem őket.

Az egyikük leült. Ugyanaz a nő volt, akinél bent voltunk Doda felmentési ügye, jobban mondva a szabálysértési eljárás kapcsán. Rövid volt és kedves. Mondta, hogy Rafi felmentésével kapcsolatban jöttek. 3-4 kérdést tett fel, és elmondta, hogy továbbra sem érti, hogy minek muszáj ekkora felhajtást csinálni ez ügyben. Kb. 5 percet maradtak. Ez idő alatt a pizsamás Zeki a csípőmön volt (tőle szokatlan nyugalomban), a három nagy meg bent ugrált az ágyunkon- viszonylag kibírhatóan. Jó volt így, nem kellett rájuk szólnom, amíg itt voltak hívatlan vendégeink. A párbeszéd végén elköszöntek és elmondták, hogy a felmentést a kérvényezés napjától fogják tudni megadni. Aztán elmentek, én meg ott maradtam meglepetten, hogy akkor most ennyi?! Hogy megvan a felmentés? Vagy meglesz? Hmm.

Néha az Úr csak úgy belép az ember életébe, amikor az ember nem is gondol ezzel. Most mondhatnám, hogy tudhattam volna, hogy ez lesz, meg hogy nem kellett volna parálnom, vagy hogy számítanom kellett volna az Úr szabadítására. Számítottam rá, de nem gondoltam arra, hogy ez így fog meglepni. Akiktől a legjobban tartottam, azoktól ment tovább a leggördülékenyebben az ügy. (Azért persze volt jópár hét várakozás, de ezt most egyáltalán nem bánom.)

Így lett és én végtelenül hálás vagyok. JÓ AZ ÚR. Örülök, hogy akkor is ezt mondtam, amikor még semmi sem látszott az egész szabadításból, és így nem kell utólag pironkodnom. Azért lehetett volna még inkább Rá hagyatkoznom, mert volt néhány átaggódott, átzúgolódott napom, amit szívesen elfelejtenék.

Szerintem kb. pár napon belül megkapja a papírt az ovivezető, és akkor végre kiadhatja a felmentést. Úgy hiszem, hogy nem vagyunk már messze a céltól.

Anyámasszony katonája?

Gyenge a gyerekem? Burokban fejlődik, ezért nem találkozik a való világ kihívásaival? Nem tudja megvédeni magát? Néha elgondolkozom ezen. Tény, hogy otthonoktatott fiaim nem olyanok, mint a többi kisgyerek a környezetünkben. A fiaim nem csúfolják azokat, akik másmilyenek, és nem nevetik ki a többieket, mert azok nem otthonoktatottak. Ők beengednek a csoportjukba másokat is, és nem úgy, hogy közben lehetőleg egymásnak ugrasztják a tesókat. Ők nem akarják más játékát elvenni. Ha egy felnőtt szól, azt nem engedik el a fülük mellett, nem játszanak süketet. Nem köpködik le a másik gyereket, nem rángatják a ruháját, nem akarják elbirtokolni a homokozójátékait. Nem lökdösődnek.

Mivel nem teszik ezeket, kilógnak a sorból.

Jelen életkorukban sajnos úgy tűnik, hogy a fiaimnak hátránya származik abból, hogy az azonos korú gyerekekhez képest ők nem növesztettek elefántbőrt, amiről lepereg a cinkelés, és a gúnyolódás. Nem tanultak meg csípőből reagálni, mert otthon nem találkoznak ilyen viselkedéssel. Nem keményítették meg a szívüket, így nem tudják, hogy ha valaki megüt, akkor vissza kell ütni. Úgy tudják, hogy ha megüt valaki, akkor meg kell bocsátani.

Persze nem gondolom, hogy az én gyerekeim szentek lennének, vagy akár kevésbé bűnösek, mint más gyerekek. Itthon is előfordulnak egymással szemben szeretetlen, vagy gonoszkodó megnyilvánulások, még durváskodás is, nem ritkán. De más gyereket nem csúfolna, köpne le, vagy ütne meg egyik sem. Szerintem ez azért van, mert mások az alapelvek. Itthon mások a közösséget mozgató alapelvek, mint az oviban és az iskolában, ezért itthon nevelődve másmilyen közegben tapasztalják meg a közösségi élet realitását (ha úgy tetszik, azt tapasztalják meg, amit majd felnőttként is fognak). Itthon mindegyikünk tudja, hogy szeretni és tisztelni kell a másikat, és ezért a sérelmek nem temetődnek el, nem válnak rossz védekező mechanizmusok alapjává, hanem gyorsan rendezésre kerülnek (néha már egyedül is megy ez, de a legtöbbször azért még szülői segítséggel- a lényeg, hogy nem marad tüske senkiben...)

Az elmúlt héten sokat gondolkoztam azon, hogy mi lenne a megoldás az olyan helyzetekre, amikor más gyerekek nem okosan viselkednek a fiaimmal. Gondolkoztam, hogy mit kellene tanítanunk, és mit kellene kommunikálnunk a gyerekeinknek ahhoz, hogy felkészültek legyenek és hogy védve legyenek. Aztán arra jutottam, hogy ez nem lehetséges. Nem lehet felkészültté és védetté tenni a gyerekeimet, csak drága áron. Ez azt jelenti, hogy meg kéne tanulniuk számítani arra, hogy fogja őket konfliktus és bántás érni más gyerek részéről. Meg kéne szokják, hogy normális dolog, ha kinevetik őket és az élet természetes velejárója, hogy az erősebb uralkodik a kevésbé erősek felett. El kéne fogadják, hogy a gyerekekkel való konfliktusaik idején magukra vannak utalva s ha ők bizonyulnak gyengébbnek, akkor le kell mondjanak akaratuk érvényesítéséről. Nem szeretném, ha ezeket tanulnák meg, mert a világ nem ilyen.

Hogyan tehetném őket érzéketlenné? Nem akarom ezt megtenni, mert ehhez alapjaiban kellene megváltoztatnom a nevelésemet és az elveimet, amelyekben hiszek. Nem akarom ezt megtenni, mert az új hozzáállásom azt közölné a gyerekeimmel, hogy magukra vannak utalva, nem állok a rendelkezésre, amikor baj van. Az iskolában bizonyos értelemben ezt tapasztalják meg, hiszen a legtöbb kritikus helyzetet diák a diákkal rendez el szünetben vagy órák után, a tanár szemei elől jól elrejtve. Sajnos ritka az olyan jóbarát, aki kiáll egy kisgyerek mellett, akkor is, ha erősebb ovistársak vagy iskolások szekírozzák... Ráadásul a tanár nem is szerető és óvó szülő és az osztály sem család, bár van, amikor hasonló a légkör.

Akkor tehát anyámasszony katonáját nevelek a fiaimból? NEM. Való életre nevelek- gondolom mindenki erre törekszik. Megértettem, hogy akiket nevelek, azok érző lények, akik egy adott életkorban védtelenek. És mivel védtelenek, valóságosan jelen kell lennem az életükben. Most tanulják meg a felnőtt életükben is használható túlélő stratégiák nagyobb részét, ezért az én feladatom, hogy megvédjem őket azoktól a hatásoktól, amelyek lereagálására még nem képesek. Persze, biztathatnám őket arra, hogy nőjenek föl érzelmileg hamar. Vagy hogy mutassák erősnek magukat: elnyomhatnák az érzéseiket, vagy válaszolhatnának agresszióra agresszióval, bántásra bántással. De az nem emberi és nem méltó. Nem is hatékony, hiszen az ilyen hozzáállás a konfliktusokat a legjobb esetben is csak jegeli, az ember saját lelkét, érzelmeit pedig sérülésnek teszi ki.

Ha jó konfliktuskezelési technikát szeretnék tanítani, akkor először is eléjük kell élnem azt. Tehát kell a jó példa otthon szülői részről. Másodszor kell, hogy a családi szabályok alátámasszák, amit a konfliktusok kezeléséről tanítani szeretnénk. Ez pedig nem a farkastörvények, tehát nem az, hogy a testileg erősebb vagy a ravaszabb kerekedik felül. Nincs is szó felülkerekedésről. Amit tanítani szeretnék, az a másik megértése, megbocsátás és újrakezdési lehetőség. Harmadszor pedig kell, hogy a felnőtt közbeavatkozzon, amikor a helyzet eldurvul. Az mikor van? Családon belül akkor, amikor nem jutnak dűlőre a tesók egymás között, mert valakit megsértettek és ezért már nem reálisan és konstruktívan állnak a helyzethez, hanem önvédelem és vádaskodás van.

És családon kívül? Hagyjam, hogy a gyerekek elrendezzék egymás között a konfliktusaikat? Azt nem. Ebben az életkorban ez azzal jár, hogy egyik a másik fölé kerekedik, valakit megszégyenítenek, valakinek az akarata, méltósága sérül az erősebb, rámenősebb vagy körmönfontabb gyerek javára. Sajnos a környezetemben a szülők többsége, legyen szó gyüliről vagy játszótérről, úgy gondolja, hogy csak nagyon ritkán és csak távolról kell beleavatkozni a gyerekek közötti konfliktusokba, hiszen a gyerekeknek gyakorolniuk kell magukat, így válnak talpraesetté. Nem hinném, hogy így van. A kis agresszorok szerintem nem nevezhetők talpraesettnek, inkább erőszakosnak, az pedig nem erény. Az a gyerek pedig, aki nem akar, vagy nem tud visszaütni, nem fog attól talpraesetté válni, ha többször van ilyen helyzeteknek kitéve.

Talán azért kezelik annyira nyugisan, vagy inkább közönyösen ezeket a helyzeteket azok a szülők, mert az ő gyerekük ritkán elszenvedője, leginkább okozója ezeknek a durvulásoknak- ha az ő csemetéjüket bántanák, biztosan kijönne belőlük a tigrisanya...

Azt mondom, hogy ha konfliktusok idején magára hagynám a gyerekemet, akkor az valami nagyon rosszat tanítana neki a világ működéséről. Meg az olyan fontos dolgokról az életben, mint család, összetartás, a másik ember tisztelete, egymás elfogadása, önzetlenség, segítőkészség.

Mit csinálunk otthon?

Tanulunk. Fejlődünk. Növekszünk. Okosodunk. Anya is meg az aprónép is.

Hol tartunk most tanulásilag?

Doda olvas. Egész folyékonyan. Az egyszerű írott utasításokat már képes értelmezni és azokat megcsinálja. Verses mesét, találós kérdést is olvas már. Elkezdtünk együtt Bibliát is olvasni- egy igeverset én, egyet ő. Számolni tanul: összeadni, kivonni, relációs jeleket használni. Számokat leírni. Írás-előkészítést csinálunk, dőlt betűs írást. Azért azt, mert gyorsabban lehet vele írni, amikor már megtanulta, és szép is ez a fajta írás. Ezen kívül bár nehezebb megtanulni, később nem torzul az íráskép.

És sokat beszélgetünk. Az élet dolgai párhuzamosan érdeklik a világ működésével. A régmúlt és a jelen. Valahogy mozaikkockákból kezd neki összeállni, rendeződni a sok tudásmorzsa, mert mostanában egyre célirányosabb kérdései vannak, javarészt olyanok, amikre csupán megerősítést vár, hogy jól tudja, vagy jól gondolja-e. Verseket és elbeszéléseket is olvasunk, a morálja nagyon fejlett "anya, minden mesében a róka a gonosz pedig ez nem igaz". Ilyenkor muszáj egyet értenem, igyekszem nem árnyalni az igazságot, bár néha egyszerűbb lenne azt mondani, hogy bár nem logikus, de ez így van és kész. Ez persze erőszak lenne a logikai érzékén, ezt nem lehet. Vannak persze ígyvan dolgok, de amikor egy visszásságra, hamisságra mutat rá, akkor igazat kell neki adnom.

Egyébként mi estefelé-tanulósak vagyunk. Magyarázatot is találtam rá: azért, mert a lefekvés előtt tanult dolgok jobban bevésődnek. Persze, ebben van igazság, de nyilvánvalóan nem ezért időzítettem estére. Kezdetben nem is volt tudatos ez az időzítés, inkább mondjuk így: néhány későre csúszott délutáni alkalom után döntöttem úgy, hogy nekünk ez így felel meg. Most éppen. Azt nem tudom, hogy hogyan lesz két hét múlva. De nem is baj. Most így csináljuk, és egyelőre jó így és működik. Ha nem fog működni, akkor majd változtatunk. Ez a jó az otthonoktatásban, hogy rugalmas és csak tőlünk függ, hogy mikor és hogyan csináljuk. Még íróasztal sem kell hozzá. Pedig van, de az elmúlt hetekben egyáltalán nem használtuk. Az ebédlőasztal vált be Dodának. Meg egy vendégmatrac a tanteremben (F. fenségterülete, mivel ő itthon dolgozik). Az íróasztal kirakózásra és egyéb játékokra van rendszeresítve (ja, meg az összehajtogatott ruháik egy része van rajta- nagy az az asztal).

Rafiról is írok, mert már vele is kell foglalkozni. Ő teljesen más, mint Doda, gyorsan és nagyjából pontosan dolgozik, de a kitartásán és az érzelmi megnyilvánulásain van mit csiszolni. De fejlődik, és ez nekem is sikerélmény (szerintem neki is). Néhány hete olvasni tanulunk. Ő kérte, jobban mondva nyomatta. Úgyhogy mindenféle előkészítés nélkül nekivágtunk a Lexi betűországban-nak. Most ott tartunk, hogy szavakat összeolvas. Ezen kívül kakukktojásosat, meg labirintust szeret megoldani. Nem feladatlapozunk, majd néhány hónap múlva.

Nátival nem feladatlapozom. Mondókázunk, mesélünk, éneklünk. Nagyon sokat játszanak. Néha gyurmázunk. Időnként csoportosítós, részletmegfigyelős feladatot játszik, de nem ülök le vele rendszeresen feladatozni. Szerintem ebben a korban nem ez az, amire figyelmet kell szentelnem. Engedelmességre és az Úr dolgaira, valamint a teremtett világ ismeretének alapjaira szeretném megtanítani. Nekünk ezek a fontos dolgok, és úgy érzem, ezek le is kötik a kis értelmét így 4évesen.

Nyelvet most éppen nem tanulunk, de annak is eljön az ideje (régebben egy évet jártak ovis angolra, amit F. tartott, abból van még némi tudásuk). Úgy tervezzük, hogy F. fogja majd őket tanítani. Zenét is tanulunk, de egyelőre csak a hangok neveit papírzongoráról. (Van szintetizátorunk, de még nem használjuk, most még nem szükséges hallaniuk az adott hangot.)

Felmentési kínok 2.

Semmi hír. Nem kerestek, nem írtak, nem telefonáltak a Gyerekjólétiből. Tegnap letelt a harminc nap, ami az ovivezető szerint törvényi határidő. Eddigre kellene meglennie a környezettanulmánynak. (Fura, én a törvényben, amire ő hivatkozott, 15 napos határidőt láttam, de mindegy.) Mármint annak a tanulmánynak, amivel kapcsolatban még föl sem vették velünk a kapcsolatot... Ennek ellenére nyugizom. Tegnap megbeszéltük F.-el, hogy kivárunk. Még le vagyunk fedve a jegyzőnél. Én meg ráérek...

Azért utánajártam néhány adódó lehetőségnek, de azt kell mondjam, hogy nem sokat látok. Van lehetőség együttműködő intézményben részleges felmentést kapni, ami havi egyszeri gyerkőccel történő ovilátogatást jelent, ez az, amit biztosan nem szeretnék. Nem is tudnánk megoldani, mert az ország másik felében vannak azok az intézmények, de nem is szeretném ezt így. Van lehetőség egy közeli falu ovijába beiratkozni, ott 2-3 alkalommal kellene bejárni hetente. De ha 2-3 nap, akkor miért nem teljes felmentés? Törvényileg a napi 4 óra van előírva 5 éves kortól- akkor hogyan van az, hogy 2-3 nap járással le van fedve az intézmény, és az nem törvénysértés, de ha törvényes jogomat gyakorolva kérem a teljes felmentést, akkor arra azt mondják, hogy nem oké, nem tudjuk megadni, mert nem tehetjük?? (Illetve ezt nem mondják, csak azt, hogy persze, megadjuk, csak ezt tedd meg, ide menj el, írd meg azt...)

Komolyan tehetetlenül állok ebben a helyzetben. Hogyan van az, hogy törvényileg szabad felmentést kérni, valójában viszont az összes ovivezető fél megadni, és ezért mindenféle mondvacsinált akadályokat gördítenek az utunkba? Akkor tehát lehet ma Magyarországon felmentést kapni, vagy sansztalan a dolog? Mert én eddig azt hittem, meg lehet oldani. Mára azért némi szkepticizmus vett rajtam erőt. Nem tudom, hogy van-e olyan család, akinek sikerült végigverekednie az ovis felmentést, de ha létezik ilyen család, akkor muszáj lesz velük összebandáznom... Nem tör le a helyzet, inkább olyan semlegesek az érzéseim. Várunk.

Üveggolyók

Nagyon tetszenek az üveggolyók. Különösen arra a klasszikusra gondolok, amely kívülről áttetsző üveg, belül több színben csavart anyag (amiről nem tudom, hogy micsoda). Egyszerűen elbűvölnek a kisebbek és a nagyobbak is! És szeretném, ha sok lenne belőle csak nekem, szeretném birtokolni őket, de tudom, hogy nem lehet. Illetve, lehet, de nincsen értelme. Mert ha az enyém lenne is egy nagy csomó belőle, felnőttként szerintem akkor sem lehetne vele sok mindent kezdeni. De még így is úgy szeretem az üveggolyókat!

Ilyennek, üveggolyónak élem most meg az életemet is, amit nagyon szeretek, de amit erőfeszítéseim ellenére képtelen vagyok megszelídíteni, hatalmamban tartani vagy akár birtokolni. Mindenestül ilyennek élem meg, egyben mindazzal, ami benne van: az Úrral, otthonoktatással, barátokkal, akiket szeretek, és másokkal, akiket kicsit nehezebb szeretni. Gondolatokkal családról, házasságról, gyülekezetről, időjárásról. Szeretetről, Isten dolgairól, házimunkáról, napirendről.

Annnnyi, de annyi pici kis molekulája van egy ember életének- az enyémnek is! És azt hiszem nem volt még olyan időszak az életemben, mint a mostani, amikor napról napra tanulok valami újat magamról, és másokról- emberekről és más fontos dolgokról. Van, hogy napjában többször is megfordul a világom: külső események és belső történések hatására feladok, újraértékelek, megértek dolgokat. Isten tanít engem, és fogalmam sincs, hogy miért éppen most és miért ilyen intenzíven. Nem is tudom, hogy mi fog kisülni ebből.

Egyszer béke van belül, a következő percben szétvet az ideg, aztán úgy érzem, mindennek vége, széthullik az életem, pár perc múlva meg azt mondom, 'jól vagyok'- és úgy is gondolom. Nem tudom, hogy mi történik velem! Egyszerűen FURCSA az életem. Komolyan mondom, már az a gondolat is kerülget, hogy nem vagyok magam a testemben, hanem van valaki odabent és a babás hormonok okozzák ezt a felfordulást bennem... na jó, ez inkább csak kósza ábránd.

Főként azért, mert csak részben érzelmiek a folyamatok, amiket megélek- javarészt és leginkább gondolkodásbeliek, azok meg pont hogy nem hormon-vezéreltek, pláne nem kóbor várandós-hormonok által. Úgyhogy nem szívesen vennék gratulációkat, éppen azon vagyok, hogy az efféle nagyjából alaptalan gondolatokat ne engedjem megtelepedni az elmémben. (Mert könnyen befészkelődnek ám...)

Olyan ez, mintha most nőnék fel, most válnék éretté, mindenesetre teljesen értelmezhetetlen az életem ettől a percről percre ingadozástól. Remélem, hamarosan megértem, hogy mi folyik itt bennem, körülöttem, mert néha már nehéz úgy élnem, hogy nincsenek támpontjaim, hogy az eddigi életem bölcsessége abszolút használhatatlan, hogy minden változik bennem (körülöttem azért nem annyira, de azon a fronton is van néhány megrengető dolog).

Jó, hogy vannak üveggolyók- változhatatlan szépségek, amikbe bele tud csodálkozni az ember és megszépül tőle ő maga is. Azt hiszem az Úr az én üveggolyóm, változhatatlan Szépségem most...

Ennek a képnek pedig az a címe, hogy, nagyon tetszik,
Isten üveggolyói.

Felmentési kínok...

Arról van szó, hogy úgy tűnik, a sétagaloppnak induló ovis felmentés (Rafié) kissé túlpörgött. Az elmúlt hetekben az óvodavezető talált még néhány kitételt a törvényben, aminek meg kell felelnünk. (sajnos nem egyszerre találta meg, ezért több lépcsőben szembesültünk...)

Az egyik ilyen kitétel egy felmentési kérelem megírása, indoklással- ennek eleget tettünk pár héttel ezelőtt. Az újabb fordulat- röhögni fogtok- GYEREKJÓLÉTI. Igen, már megint. Most nem szabálysértésileg, hála Istennek, hanem azért, mert a fent említett óvodavezető félreértelmezett egy törvényrendeletet. Így most pár hétig malmozunk, amíg kitalálják, hogy akarnak-e környezettanulmányt csinálni, vagy csak menjünk be beszélgetni, vagy az sem kell (Dodával volt szerencsénk hozzájuk, kedvesek voltak, és a 'környezettanulmány' akkor azt jelentette, hogy berendeltek egy negyedórás kötetlen beszélgetésre.) Bízom, hogy nem durvulnak el a dolgok. Ha kell, készek vagyunk jogilag vérre menni, de nem hiszem, hogy kelleni fog.

Ezt leszámítva jó fej az ovivezető: levédett a jegyzőnél , mert ugye itt vagyunk felmentés nélkül október közepén, és a gyerekem nem is szagol az ovi közelébe (nem is fog). Felhívta a jegyző meghatalmazottját, hogy minden ok, Rafi felmentése folyamatban van. Még egy igazolást is írt nekem erről. (Megkértem.) Azért a szándékaival még mindig nem vagyok tisztában: néha úgy tűnik nekem, mintha szándékosan hátráltatná a dolgok menetét. Mindazonáltal, nem aggódom. Meggyőződésem, hogy senki kezébe nem eshetünk Isten tudta nélkül. Ezenkívül igyekszem szelíd lenni, mint a galamb és okos, is mint a kígyó.

És hogy mire jó ez az egész hercehurca? Egyrészt megedzi az ember szívét a bürokrácia. Megerősödsz abban, amit hiszel, hiszen mire éles helyzetbe kerülsz a hivatali személyekkel, százszor végigpörgeted magadban az észérveidet. Azokat, amivel megkísérled elmagyarázni a meggyőződésedet olyan személyeknek, akiknek nyilván nem ez a meggyőződése, hiszen ha ez lenne, akkor ők is ott lennének, ahol te vagy, és nem a hivatalban...

Ezek a szorongatósabb helyzetek az Úrral való kapcsolatomat is átmossák: vajon tudok-e vakon bízni Benne akkor, amikor semmit sem látok abból, ami rám következik. Vajon tudok-e úgy bízni a szeretetében, hűségében és igazságában, mint Ábrahám, amikor az Úr Izsák feláldozását kérte tőle? Vajon az Úr áldását várom, vagy titkon neheztelek Rá azért, mert mást adott, mint vártam?

Igaz, ami igaz: nem az lett, amit én akartam. A 'szempillantás alatt felmentik' mítosza lassan, de biztosan szertefoszlott az utóbbi hetek huzavonájában. Nem bízom az óvodavezetőben, sem a jegyzőben, még a gyerekjólétiben sem, de bízom a Hatalmas Istenben, aki mindent a kezében tart. Ahogy Jób barátja, Elihu mondta:

Ímé, mily fenséges az Isten
az ő erejében;
kicsoda az,
aki úgy tanítson, mint ő?
Kicsoda szabta meg az ő útjait,
vagy ki mondhatja:
igazságtalanul cselekedtél?
Legyen rá gondod,
hogy magasztaljad az ő cselekedetét,
amelyről énekelnek az emberek!
Minden ember azt szemléli;
a halandó távolról is látja.
Ímé, az Isten fenséges,
mi nem ismerhetjük őt!
esztendeinek száma sem
nyomozható ki.
(Jób 36:22-26)

Ami fontos...

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk!!!

Nagyon igaznak érzem az előbbi sorokat. Az elmúlt napokban nagyon felértékelődött számomra a családunk. Semmi különös nem történt, csak olvastam egy ismerős blogját, aki olyan gyerekekről ír, akiknek nincsenek szüleik. Akiket örökbe kellene fogadni. Arról írt, hogy mennyire sok az olyan gyerek, akinek szüksége lenne apára meg anyára. És hogy csak néhányan szánják oda magukat arra, hogy befogadjanak egy kicsit a családjukba. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez nem az ő dolguk. Hogy Isten nem vár tőlük ilyesmit, pedig valójában sohasem kérdezték meg Őt erről.

Aztán próbákról is írt. Egy kisbaba elvesztéséről, és egy örökbefogadás harcairól. Én egyiket sem éltem át, mégis, valami különös módon azonosultam az olvasottakkal, és mély nyomot hagyott bennem az a néhány gondolat, ami elém került. És most itt forognak bennem...

Mi a dolgom? Mit kellene tennem ezeknek a gondolatoknak a fényében? Mit vár el tőlem Isten most? És vajon megrázná-e a hitemet egy családi tragédia? Elveszíteném a reménységemet, ha búcsút kellene vennem bárkitől a családból??? Egyáltalán túl lehet egy ilyet élni?

Nagyon hálás vagyok, mert van családom, mert van férjem és mert vannak gyerekeim. Mindegyikükért hálás vagyok. Sohasem szeretnék egyetlen egyet sem elveszíteni. De az életem értelmet csak Jézus Krisztusban nyert. Nem tudom elképzelni, hogyan élnék, ha nem lenne családom. De amitől elmondhatatlanul rosszabb lenne az életem, az ha reménység nélkül, az Úr Jézus nélkül élnék... milyen élet lenne az, merre vezetne és mi adna értelmet neki??? Így azt kell mondjam, hogy hálás vagyok, először is Jézusért, azért, mert Ő fölemelt és körülzárt engem: tágas téren állhatok, és mégis, el vagyok rejtve Őbenne. Másodszor pedig hálás vagyok a családomért. Nélkülük nem élnék kivirágzó életet...

A család nagyon gazdaggá teszi az ember életét, a család viszont csak akkor marad család, hogyha időt áldozunk rá. Ma nagyon sokan nem áldoznak rá annyi időt, ami fenn tudja tartani a családot, és ma ezért van ennyi széthullott család. Úgy hiszem, hogy habár ezt nem szoktuk beismerni, de minden embernek van ideje, mint a tenger- ennek bizonyítéka, hogy hiábavaló dolgokra mindig jut belőle- csak sokszor nincs elegendő bölcsességünk jól beosztani azt. A Biblia felszólít, hogy akinek nincsen bölcsessége, az kérjen Istentől- ő szemrehányás nélkül ad mindenkinek- és meg is kapja. :)

Családunk felértékelése, úgy hiszem, az otthonoktatással kapcsolatos döntésünkben is kifejezésre jutott. Ma leltem rá és elolvastam Sally Thomas: Iskola otthon című írását. Egy katolikus otthonoktató család néhány magvas gondolata életről és otthonoktatásról 4 oldalban. (Azért emeltem ki, hogy katolikus, mert nekünk, akik nem vagyunk azok, zavaró lehet a cikkben a csodálat, amivel ők a szentekről és a szerzetesekről beszélnek.) Jó látni, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell: itthon, együtt. Sokat jelent nekem, hogy habár ezzel az asszonnyal személyesen nem ismerjük egymást, mégis ugyanazt megfogalmazza (csak jobban), ami az én szívemben is van: ugyanazok az érvei, ugyanaz a hozzáállása, gondolom azért mert ugyanaz az utunk otthonoktatás szempontjából.